A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen.
A Kisebb Testvérek Minister generálisának
1 Az egyetemes káptalan szent gyülekezetének és neked, főtisztelendő Atyám, úgy tetszett, hogy csekélységünket bízzátok meg azzal a feladattal, hogy a jelenvalók vigasztalására és a késői nemzedékek számára való megőrzésre írásba foglaljuk dicsőséges Ferenc atyánk viselt dolgait és épületes mondásait, bizonyára azért, mert mi a vele való állandó érintkezés és a kölcsönös barátság révén sokkal többet tudunk ezekről, mint bárki más[1]. Készséges engedelmességgel meghajlunk tehát a szent parancs előtt, melyet különben sem hagyhatnánk bűn nélkül figyelmen kívül.
De erőink fogyatékosságának tudatában joggal tartunk tőle, hogy a magában kitűnő anyag, ha nem úgy adjuk elő, ahogyan megérdemli, másoknak csak unalmára szolgál. Félünk, hogy az étel, melyben egyébként minden íz édessége egyesül, a feltálalás ügyetlensége következtében ízetlenné válik, és így vállalkozásunk inkább a vakmerőség, mint az engedelmesség benyomását kelti.
De ha verítékes munkánk eredménye csupán a ti jóakaró bírálatotok alá kerül is, boldogságos atyám, és méltatlannak bizonyul a nagyközönség kezébe való eljutásra, mi akkor is hálás szívvel fogadjuk akár helyesbítő megjegyzéseidet, akár dicsérő helyeslésedet. Mert a szavaknak és cselekedeteknek ebben a szédítően változatos sokféleségében ki tudna mindent olyan pontosan mérlegelni, hogy minden hallgatójának minden dologról pontosan ugyanaz legyen a véleménye?
Mivel azonban szívünk egyszerűségében mindenkinek - az összességnek éppúgy, mint az egyeseknek - a javát akarjuk, arra kérjük olvasóinkat, hogy az olvasottakat jóakarattal mérlegeljék, és az elbeszélő együgyűségét úgy viseljék el, helyesebben úgy próbálják helyreigazítani, hogy a tisztelet az iránt, akiről az elbeszélés szól, sértetlenül megőriztessék.
Az idő múlásától is meggyengült emlékezőtehetségünk, mint általában a kevés műveltségű embereké, képtelen a szent fönséges tanításainak szárnyalását követni, és csodálatos cselekedeteinek nyomába érni. Hiszen egy megfelelően kiképzett és begyakorolt lélek is, még a közvetelen észlelés pillanatában is, éppen csak fel tudja fogni őket. Tudatlanságunk hibáit menti tehát annak tekintélye, aki többszörösen ránk parancsolta a munka megírását.
2 Munkánk elsősorban Szent Ferenc megtérésének egynémely csodás részleteit tartalmazza, melyek eddig azért nem kerültek bele a közkézen forgó legendákba, mert szerzőjüknek nem volt róluk tudomása.
Azután kifejezésre akarjuk juttatni, és éber szorgalommal meg akarjuk magyarázni, mi volt szentséges atyánk igazi, Istennek tetsző és tökéletes akarata önmagát és követőit illetően egyrészt az isteni tanítás követésében, másrészt a tökéletességre való törekvésben, ami mindig legfőbb szabályozója volt Isten iránti meleg szeretetének és embertársai előtti példaadásának. Ahol alkalom kínálkozik rá, néhány csodát is beleszövünk előadásunkba. Kevés előtanulmány után csupán azt vetettük papírra, ami szemünk elé került, mert elsősorban a kevésbé művelt olvasókra voltunk tekintettel; de amennyiben módját tudtuk ejteni, nem hanyagoltuk el a műveltek tetszésének keresését sem. Kérünk tehát, kegyes atyánk[2], hogy fáradozásunk nem megvetendő ajándékát, melybe nem kevés munkát fektettünk be, szenteld meg áldásoddal; javítsd ki a benne maradt hibákat, töröld belőle a fölösleges részeket, hogy amik tudós ítéleted szerint helytállók benne, Crescentius nevednek megfelelően valóban mindenütt növekedjenek és sokasodjanak Krisztusban. Ámen.
Vége az előszónak.
Kezdődik a szentséges Ferenc atyánk viselt dolgairól és tanításairól szóló "memoriale in desiderio animae"[3]
3 Ferenc, a Magasságbelinek szolgája és barátja, akinek az isteni Gondviselés azért adta ezt a nevet[4], hogy különösségével és szokatlanságával hathatósan munkálja küldetése hírének terjedését, anyjától a keresztségben - amikor a vízből és Szentlélekből újjászületve a harag fiából a kegyelem gyermeke lett[5] - eredetileg a János nevet kapta.
Ez az asszony, minden tisztesség kedvelője, már magatartásában is mintegy látható jelét adta erényességének, s ezért abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy bizonyos fokig Szent Erzsébethez hasonlított, éspedig nemcsak abban, hogy szintén nevet adott fiának, hanem a prófétai szellemben is. Mikor ugyanis egy alkalommal szomszédasszonyai Ferenc bőkezűségét és ritka finom modorát dicsérték előtte, ő mintegy isteni sugallattól érintve így szólt: "Mit tudjátok ti, mi lesz az én fiamból? Meglátjátok, érdemeiért Isten gyermeke lesz belőle."
De ez volt a véleményük másoknak is, akiknek tetszését Ferenc jó tulajdonságaival már kicsi korában nagymértékben megnyerte. Így gondosan került mindent, amit más bántásnak vehetett volna, és ifjúként olyan előkelő modort árult el, hogy sokan egyenesen hihetetlennek tartották, hogy azoknak törzséből származott, akiket szüleinek mondottak.
A János név hivatására vonatkozott, melyre később vállalkozott, a Ferenc név pedig hírének terjedésére, mely teljes Istenhez térése után mindenüvé hihetetlen gyorsasággal eljutott. Ezért az összes ünnepek között Keresztelő Szent Jánosét tartotta legnagyobbnak, mivelhogy nevének méltósága bizonyos misztikus erő bélyegét nyomta életére.
Amint annál nem támadt nagyobb az asszonyok szülöttei közt[6], azonképpen nála nem támadt tökéletesebb a szerzetalapítók közt. Olyan kapcsolat ez, melyre érdemes felhívni a figyelmet.
4 János anyja méhébe rekesztve jövendölt, Ferenc pedig világi börtönbe zárva akkor mondotta meg előre az elkövetkezendő eseményeket, mikor még nem ismerte az isteni bölcsességnek rá vonatkozó terveit.
Egyszer ugyanis, mikor a perugiai és assisi polgárok közt egy háborús viszályból kifolyólag véres összetűzésre került sor, Ferenc sokadmagával fogságba került, és a többiekkel együtt bilincsekbe verve volt kénytelen tűrni a börtönélet keserveit. Míg azonban fogolytársai valósággal beletemetkeztek a bánatba, és mindegyre csak a fogság megalázó kényelmetlenségein síránkoztak, ő nem győzött eleget örvendezni az Úrban, és semmibe se vette bilincseit. A bánkódók nem győzték őt eleget feddni: hogy tud ilyen vidám lenni bilincseiben. Egyesek egyenesen beszámíthatatlannak, sőt bolondnak nézték. Ferenc azonban prófétai ihlettel így válaszolt nekik: "Mit tudjátok ti, minek örülök én? Egészen máson jár az én gondolatom: eljön az idő, mikor az egész világ szentként fog tisztelni." És valóban úgy is történt; amit mondott, minden szó szerint beteljesedett.
Volt a foglyok között többek közt egy büszke és öntelt lovag, akit a többiek ki akartak rekeszteni baráti körükből. Egyedül Ferenc béketűrése nem tört meg. Tűrte a tűrhetetlent, és lassankint a többieket is összebékéltette vele. Az erények e választott edényéből, mely hivatva volt minden kegyelmet magába fogadni, már ekkor minden irányban áradtak a karizmák.
5 Miután nemsokára visszanyerte szabadságát, még nagyobb részvétet kezdett érezni a szűkölködők iránt. Fel is tette magában, hogy semmiféle szegénytől, aki - Isten szerelmére hivatkozva - kéréssel fordul hozzá, nem fordítja el orcáját[7]. Történt, hogy egy napon egy szegény, félig meztelen katona jött vele szembe; megesett rajta a szíve, és Krisztus szerelméért azonnal odaadta neki jól szabott ruháját, amelyet éppen viselt.
Mennyivel művelt kisebbet, mint Szent Márton? Semennyivel. Mert a szándék és a megvalósítás ugyanaz volt mind a kettőnél; legfeljebb a kivitelezés módjában tértek el egymástól. Ferenc ugyanis előbb ruháját adta oda és utána mindenét, Márton ellenben előbb mindenét és csak a legvégén ruháját. Egyébként mindketten szegényen és szerényen éltek a világban, és mindketten dúsgazdagon léptek be a mennyek országába. Márton katona volt, de szegény, és hogy a koldust felruházhassa, kénytelen volt megosztani köpenyét; Ferenc ellenben nem volt katona, ám gazdag volt, és teljesen felruházta a szegény katonát. A krisztusi parancsolat tökéletes teljesítésével mindketten kiérdemelték, hogy Krisztus meglátogassa őket álmukban. Az előbbit azért, hogy megdicsérje cselekvése tökéletességét, az utóbbit pedig azért, hogy jóakaratúlag buzdítsa annak megtételére, ami cselekvése tökéletességéből még hiányzott.
6 Nem sokkal ezután ugyanis álmában egy fényes palota képe jelent meg előtte, melyben mindenféle fegyverek mellett egy gyönyörűséges menyasszony is látható volt. Még ugyancsak álmában történt, hogy nevén szólították, és a látott dolgokat mind neki ígérték oda. Menten elhatározta tehát, hogy a lovagi cím elnyerésére haladéktalanul Apuliába indul, s miután gazdagon felkészült, sietett a lovagi méltóság kezdő fokához szükséges lépéseket megtenni. Testi gondolkodásával ugyanis egészen testi módon értelmezte a látott álmot, holott Isten bölcsességének kincsestárában sokkal mélyebb értelem rejlett.
És íme, egy éjszaka mély szendergésében valaki megint nevén szólította, és útjának célját tudakolta tőle. Ő erre részletesen elmondta útitervét, s bevallotta, hogy Apuliába szándékozik menni hadi babérokat szerezni. Mire a hang tovább kérdezte: "Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?" "Az úr" - felelte ő. "Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?" - kérdezte tovább a hang. Ferenc a kérdésre kérdéssel válaszolt: "Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?" "Térj vissza szülőföldedre - hangzott a válasz -, mert látomásod lelki értelemben fog beteljesedni." Ferenc, aki közben az engedelmesség mintaképévé[8] alakult át, habozás nélkül visszafordult, és saját akaratának megtagadásával Saulból Pállá lett. Saul a földre terült, és a kemény csapások édes szavakba mentek át nála; Ferenc a fizikai fegyvereket szellemiekre változtatta át, és hadi dicsőség helyett mennyei tisztet nyert. Ezért mondta azoknak, akik időszerűtlen vidámságát csodálták, hogy egykoron még hatalmas fejedelem lesz belőle.
7 Ferenc kezdett tökéletes emberré átalakulni, és tökéletesen mássá lenni, mint annak előtte volt. Babilon fiai azonban visszatérése után egy ideig még nyomában jártak, és akarata ellenére is más irányba terelték, mint amerre eredetileg haladni akart. Az assisi fiatalság ugyanis, amelynek korábban mulatozásaiban vezére volt, megint kezdte őt lakomákra hívogatni, melyeken állandóan vidám pajzánság és bohóckodás járta. Vezérükké választották őt, mert sokszor tapasztalt bőkezűsége alapján biztosra vették, hogy most is valamennyiük helyett viselni fogja a költségeket. Hogy megtölthessék gyomrukat, engedelmességet ígértek neki, és a jóllakás kedvéért jobbágyaivá szegődtek. Ő nem utasította el magától a felajánlott megtisztelést, nehogy fösvénynek tűnjék, azonkívül jámbor elmélkedéseiben egy pillanatra sem feledkezett meg az udvariasság követelményeiről. Fényes lakomát rendezett, rengeteg válogatott étellel, melyekkel mindenki rogyásig ette magát. Utána részegen sorra járták a város utcáit, és közben ledér dalokat énekeltek.
Ferenc mint az ünnepség vezére bottal a kezében követte őket; de nemcsak testben maradt el mögöttük, hanem lélekben is egészen süket lett dalaikra, és szívében már az Úrnak énekelt. Később maga beszélte, hogy akkor az isteni édességnek bősége árasztotta el, hogy sem egy szót szólni, sem egy lépést tenni nem lett volna képes. Olyan lelki megindulás vett erőt rajta, mely a láthatatlan dolgok felé ragadta őt[9], amihez viszonyítva minden földi dolgot jelentéktelennek, sőt értéktelennek talált.
Ó, valóban csodálatos leereszkedése Krisztusnak, hogy a jelentéktelen feladatokkal bíbelődőket fölötte nagy ajándékokkal halmozza el[10], és övéit még oly hatalmas vizek árjából is kimenti és előbbre segíti[11]! Íme, kenyerekkel és halakkal lakatta jól Krisztus a tömeget, és még a bűnösöket sem utasította el asztalától. Mikor azonban királlyá akarták tenni, futásnak eredt, és fölment egy hegyre, hogy ott imádkozzék. Isten titkait kereste Ferenc, és még tudatlanul is a tökéletes tudás felé irányultak léptei.
8 Már a szegények különös kedvelője volt, és a szerencsés kezdet már előre jelezte nála az elérendő tökéletességet. Ezért gyakran levetette ruháit, hogy a szegényeknek adja. Ahhoz azonban még nem volt elég ereje, hogy külsőleg is hasonlóvá váljon hozzájuk, de szívében már versenyre kelt velük. Midőn egy alkalommal zarándokként ment Rómába, a szegénység lángoló szerelmétől vezéreltetve levetette finom ruháit, s helyettük egy koldus gúnyáját öltötte magára, azután a Szent Péter-templom előcsarnokában, mely csak úgy hemzsegett a kodusoktól, mosolygó képpel odatelepedett közéjük, és mintha csak egy lett volna közülük, nagy mohósággal enni kezdett velük. Többször is megtette volna ezt, ha az ismerősei előtt való szégyenkezés nem tartotta volna vissza. Mikor később odajárult az apostolfejedelem oltárához, nem győzött eleget csodálkozni azon, hogy a zarándokok csak olyan kis összegeket ajánlanak fel. Fogta tehát magát, és egy egész marékra való pénzt dobott bele a perselybe, hogy ily módon is jelezze: akit Isten mindenki más fölött kitüntetett, azt külsőleg is különös tiszteletben kell részesítenie mindenkinek.
Hasonló okból szegény papoknak is gyakran juttatott egyházi felszereléseket, és így a legelesettebbeknek is megadta az embernek kijáró tiszteletet. Mert aki készült felvenni az apostoli küldetést, és hiány nélkül hirdetni a katolikus hitet, annak illett eleitől kezdve tisztelettel övezni Isten szolgáit és titkait.
9 Így már világi ruha alatt szerzetesi lelket hordott, és a nyilvános helyeknél sokkal jobban kedvelte a remeteségeket. Közben bőséges része volt a Szentlélek látogatásaiban és oktatásaiban. Mert szinte magán kívül ragadta és csalogatta az édességnek az a fönséges érzése, mely mindjárt kezdetben túláradó mértékben elöntötte őt, s mely, amíg csak élt, soha egy pillanatra el nem hagyta.
Miközben így az imádság szellemének jobban megfelelő magányos helyeket látogatta, az ördög ravasz fondorlattal megpróbálta őt szándékától eltéríteni. Egyszer ugyanis szülővárosának egyik ismert lakóját, egy förtelmesen púpos vénasszonyt állította lelki szemei elé, akire mindenki borzalommal tekintett, és azzal fenyegette meg, hogy őt is hasonlóvá nyomorítja, ha nem hagyja abba megkezdett életét. De az Úr megerősítette őt, és bensejében örömmel hallotta az üdvösség és kegyelem biztatását: "Ferenc - mondotta szívében az Úr -, ha meg akarsz engem ismerni, a testi és hiábavaló dolgoktól fordulj a lelkiek felé, tanuld meg édesnek érezni a keserűt, és vesd meg magadat, mert akkor megfordul a dolgok rendje, és amit csak mondok neked, mind-mind tetszeni fog." És azonnal erős ösztönzést érzett magában, hogy az isteni parancsnak eleget tegyen, és azon melegében hozzálátott a dolog kipróbálásához.
Ferenc a világ összes szerencsétlenjei és nyomorékjai közt a leprásoktól irtózott legjobban. És íme, egy napon, mikor Assisi határában lovagolt, éppen egy leprás jött vele szembe. Bár nagy undort és félelmet érzett magában, mégis, nehogy a kapott parancs és a tett eskü megszegőjének tűnjék fel, rögtön leszállott lováról, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja. Mikor azután a leprás alamizsnát kérőleg feléje nyújtotta kezét, nemcsak pénzt adott neki, hanem csókot is nyomott a kezére. Utána rögtön lóra pattant, figyelmesen ide-oda tekingetett, s bár minden irányban nyílt mezőség tárult eléje, és látását semmi sem gátolta, a leprást sehol sem tudta többé felfedezni. Csodálkozással és örömmel eltelve néhány nap múlva tudatosan megismételte az esetet: odament a leprások telepére, mindegyiknek pénzt adott, s mindegyiket kézen és szájon csókolta.
Így a keserűt édesbe vette, és férfiasan készült a további parancsok teljesítésére.
10 Miután szívében már teljesen megváltozott, és legjobb úton volt, hogy külső életmódjában is megváltozzék, egy napon San Damiano temploma mellett haladt el, mely akkoriban félig-meddig romokban hevert, és egészen elhagyottan állott. A lélek ösztönzésére betért a templomba, hogy ott imádkozzék; alázatos szívvel és buzgó könyörgéssel borult a feszület[12] elé, és valami szokatlan kegyelem érintésére egyszerre egészen más embernek érezte magát, mint belépésekor volt. Mialatt így átalakult, a keresztre feszített Krisztus képe, amire még nem volt példa, festett ajkaival beszélni kezdett, és nevén szólítva magához intette őt: "Ferenc - mondotta -, menj és állítsd helyre hajlékomat, mert mint látod, romokban hever!" A remegő Ferencet ámulat fogta el, és szinte eszméletét veszítette a beszéd hallatára. Mindazonáltal rögtön késznek érezte magát az engedelmességre, és serényen hozzálátott a parancs teljesítéséhez. Mivel azonban szóval ki nem fejezhető változást érzett magában, melyet maga sem tudott megfogalmazni, illendőnek tartjuk, hogy mi se feszegessük tovább a dolgot.
Bizonyos azonban, hogy a Megfeszített iránti részvét mélyen bevésődött lelkébe, és mint joggal hihetjük, a kínszenvedés szent sebhelyei, ha egyelőre nem is a testébe, szívébe már ekkor kitörölhetetlenül belenyomódtak.
11 Csodálatos és mind ez ideig hallatlan eset! Ugyan ki ne csodálkoznék rajta? Avagy ki hallott már hasonlót? Ki ne kételkednék benne, hogy a hazájába csak az imént visszatért Ferencnek csakugyan megjelent a Keresztrefeszített, és ámbár külsőleg még nem szakadt el egészen a világtól, új és hallatlan csodával a keresztről beszélt hozzá? Attól az órától fogva, hogy szólott hozzá a kedves, olvadozni kezdett a lelke[13]. A szív szerelme kevéssel rá a test sebeiben is megnyilatkozott[14].
Ettől az időtől kezdve nem tudta visszatartani könnyeit, és Krisztus szenvedését, mintha mindig maga előtt látta volna, fennhangon is siratta. Sóhajtozva folytatta útját, és a Krisztus sebeire való gondolás mellett semmiféle vigasztalásnak nem akart helyet engedni. Mikor egy szívbéli jó barátja jött vele szembe, és kérdésére megmagyarázta fájdalmának okát, azt is keserű könnyekre fakasztotta.
Közben nem felejtette el a szent képnek gondját viselni, sem pedig parancsának teljesítését nem hanyagolta el. Egy papnak azonnal pénzt adott, hogy rajta lámpást és olajat szerezzen, nehogy a kép csak egy percre is megfelelő világítás nélkül maradjon. Utána serényen hozzálátott a parancs második felének teljesítéséhez is, és nekifogott a nagy munkának, a templom restaurálásának. Mert ámbár az isteni parancs szava az Egyházra vonatkozott, melyet Krisztus saját vérén szerzett, mégsem emelkedhetett egyszerre a legmagasabb fokra, hanem lépésről lépésre kellett az anyagtól a szellemhez emelkednie.
12 Test szerinti atyja, mikor látta, hogy egészen a jámborság cselekedeteire adta magát, üldözni kezdte őt, és mivel Krisztus szolgálatát oktalanságnak tartotta, ahol csak lehetett, mindenütt szidalmazta. Ezért Isten szolgája egy nagyon alacsony származású és egyszerű embert vett maga mellé, ezt atyja helyett atyjává fogadta, és kérte, hogy valahányszor csak atyja átkokat szór rá, ő ellenkezőleg: áldással halmozza el őt. Így váltotta valóra és mutatta meg tettel is a prófétai szó értelmét: "Hadd átkozzanak, csak te áldj meg"[16].
Isten embere a város püspökének, egy fölötte nagy jámborságú férfiúnak tanácsára azt a pénzösszeget is, melyet eredetileg a templom helyreállítására szánt, visszaadta atyjának azzal a megokolással, hogy az igaztalan úton szerzett vagyont nem illik szent célra fordítani. Azután a jelenlevők füle hallatára, mert nagyon sokan verődtek össze, így kiáltott fel: "Most hát igazán mondhatom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és nem mondom többé atyámnak Bernardone Pétert, akinek ím ezennel nemcsak pénzét adom vissza, hanem összes ruhadarabjaimat is. Mezítelenül megyek az Úr elé."
Ó, nagylelkű ifjú, kit már csupán Krisztus elégít ki! Ekkor az is kiderült, hogy Isten embere vezeklőövet viselt ruhája alatt, mert nem az erények látszatának, hanem valóságának örült.
Test szerint való testvére, atyja példájára, szintén sértő szavakkal illette őt. Egy téli reggelen, mikor látta, hogy Ferenc hitvány posztóruhába öltözve és a hidegtől dideregve végzi imádságát, rosszmájúan odaszólt egyik cimborájának: "Mondd Ferencnek, hogy adjon neked egy fillér értékű verítéket." Isten embere, mikor ezt hallotta, egészen felvidult, és mosolyogva felelte: "Ó, én igen nagy áron bocsátom áruba verítékemet az én Uramnak."
Valóban, jobban nem is felelhetett volna; mert itt a földön nemcsak százszoros, hanem ezerszeresnél is több jutalmat nyert, a túlvilágon pedig nem csupán magának, hanem tömérdek más embernek is kiérdemelte az örök életet.
13 Gondosan igyekezett tehát régi laza életmódját minél szigorúbbra fogni, és elpuhult testét a természet józan törvényeihez alkalmazni.
Egy napon Isten embere Assisiben járt, hogy olajat kéregessen San Damiano templomának lámpásába. A templom helyreállításán akkor már javában dolgozott. Mikor azonban észrevette, hogy a ház előtt, melybe éppen belépni készült, egy csomó ember játszadozik, arcát egyszerre szégyenpír öntötte el, és önkéntelenül visszahúzódott. De mindjárt utána égre emelte szemét, megbüntette magát kicsinyhitűségéért, és azon melegében szigorú ítéletet szabott magára: késedelem nélkül visszatért a házhoz, és ott az egybegyűltek előtt tartózkodás nélkül bevallotta szégyenkezésének okát, majd utána a lélek mámorában franciául olajat kért és kapott tőlük.
Egyúttal hathatós szavakkal buzdította a jelenlevőket a mondott egyház újjáépítésében való serény közreműködésre, és francia nyelven mindenki füle hallatára világosan megjövendölte, hogy ott majdan a Krisztusnak szentelt szüzek monostora fog megépülni. Valahányszor ugyanis eltelt a Szentlélek tüzével, és lelkéből önkéntelenül lángoló szavak törtek elő, mindig franciául beszélt: úgy látszik, előre megérezte, hogy ennek a nemzetnek körében különös tiszteletben és megbecsülésben fog részesülni.
14 Mióta mindenek közös Urának kezdett szolgálni, lehetőleg közösségi munkát szeretett végezni, a magányos foglalkozást ellenben, mely annyi bűn szennyétől bűzlik, szorgosan kerülte.
Mialatt a templom helyreállításán dolgozott, melyre Krisztustól parancsot kapott, s miközben a választékos külsejű ifjúból parasztosan erős és munkabíró emberré izmosodott, a templomocska papja, látva szüntelen fáradozását, megkönyörült rajta, és elhatározta, hogy mindennap juttat neki a maga ételéből. Természetesen nem válogatott ételekről volt szó; hiszen ő maga is szegény ember volt. Mikor az ifjú a pap figyelmességét és jóságát látta, így kezdett magában beszélni: "Nem mindenütt találsz olyan papot, aki ennyire gondoskodik rólad. Aki a szegénységet vállalta, az nem törődhetik bele ilyen életmódba; annak nem illik ilyesmibe ilyen könnyedén belenyugodnia. Hiszen így megint oda térsz vissza, ahonnét elindultál, és megint válogatott ételek bőségében találod majd gyönyörűségedet. Nosza, serényen rajta tehát, és ajtóról ajtóra járva kolduld össze az elibéd vetett ételeket!" Azonnal Assisibe indult ajtóról ajtóra koldulni. Amikor látta a legkülönbözőbb ételekkel megrakott fazekat, először megborzadt, de azután erőt vett magán, és Istenre emlékezve élvezettel fogyasztotta el a kotyvalékot.
Ó, mert a szeretet mindent megenyhít, és minden keserűt édesre változtat.
15 Bizonyos Bernát nevű assisi polgár, aki később a tökéletesség fia lett, amikor Ferenc példájának láttára elhatározta, hogy teljesen szakít a világgal, alázatosan tanácsért fordult hozzá. Beszélgetés közben ezt a kérdést vetette fel: "Ha valaki egy úr javait, amelyeket már hosszú időn át használt, nem akarja tovább magánál tartani, mit kell velük leghelyesebben tennie, ó atyám?" "Adjon vissza mindent urának, akitől kapta" - felelte Isten embere. "Íme, mindenemet, amim csak van - felelte erre Bernát -, Istentől kaptam, és kész vagyok tanácsod szerint mindent visszaadni neki." "Nos, ha kész vagy szavaidat tettekre váltani - mondta a szent -, akkor holnap korán reggel elmegyünk a templomba, és az evangéliumos könyv segítségével tanácsot kérünk Krisztustól."
És valóban, másnap korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire először esik tekintetük. És íme, az első kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: "Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között." [17]Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: "Semmit se vigyetek az útra." [18]Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: "Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát." [19]Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül. Rövid időn belül nagyon sokan elfordultak a világ mardosó gondjaitól, és Ferenc vezérletével visszatértek a végtelen jóhoz és az igazi hazába. Hosszadalmas volna mindegyikükről külön elmondani, hogyan nyerték el mennyei hivatásuk pályabérét.
16 Abban az időben, midőn regulakérés céljából övéivel együtt Ince pápa elé járult, a pápa, mivel szándékukat[20] az emberi képességeket messze meghaladónak találta, mint afféle bölcs és körültekintő ember, így szólt hozzája: "Fiam, imádkozzál Krisztushoz, hogy valami módon adja tudtunkra reád vonatkozó akaratát; ha ezt megismerjük, sokkal nyugodtabban adjuk beleegyezésünket kérésedre."
A szent készségesen engedelmeskedett a legfőbb pásztor parancsának, s bizalommal fordult Krisztushoz; kitartóan imádkozott, és társait is buzdította, hogy bizalommal könyörögjenek Istenhez. És lám, mi történt? Imádság közben megkapta Krisztustól a kívánt feleletet, és fiainak is tudtára adta az üdvösség új igéit. Krisztus azt mondta neki: "Ferenc, így beszélj a pápához" : »Egy fölötte szegény, de nagyon szép asszony magányosan élt a pusztában. Egészen kivételes szépségéért azonban megszerette őt egy király, kész örömest feleségül vette, s idővel szebbnél szebb gyermekeket nemzett vele. Miután a fiúk felserdültek, és anyjuk előkelő rangjukhoz illően felnevelte őket, egy napon így szólt hozzájuk: `Ne szégyelljétek, kedveseim, hogy szegények vagytok, mert mind a nagy király fiai vagytok. Menjetek csak udvarába, és kérjétek tőle bátran mindazt, amire szükségtek van.` A fiúk csodálkozással és örvendezéssel hallották ezt, királyi származásuk tudata nagyban emelte önérzetüket, és attól a gondolattól, hogy ők lesznek a király örökösei, minden nyomorúságukat mérhetetlen gazdagságnak érezték. Bátran odajárultak tehát a király elé, és nem féltek szemébe tekinteni annak, akinek hasonlóságát magukon viselték.
A király a hasonlóság láttára csodálkozva kérdezte tőlük, hogy kinek a fiai. És amikor megmondták neki, hogy a pusztában lakó szegény asszonyé, a király sorra megölelte őket, és így szólt: `Az én fiaim és örököseim vagytok ti; ne féljetek! Ha asztalomnál annyian étkeznek idegenek, csak igazságos, hogy róla tápláljam azokat is, akikre jog szerint egész örökségem tekint.`
Azonnal üzent tehát az asszonynak, hogy további táplálás céljából valamennyi tőle született gyermekét küldje udvarába.«"
A szent egészen felvidult a példázaton, és az isteni jóslatot késedelem nélkül továbbadta a pápának.
17 A sokgyermekes anya, aki nem puhaságban szülte gyermekeit, Szent Ferencet jelképezte; a pusztaság a világot abban az időben, amikor még műveletlen és erényekben terméketlen volt; a fiak, szép és dús sarjadék, a testvérek számos és minden erényben gazdag sokaságát, s végül a király Isten Fiát, akihez a szent szegénységben hasonlítanak mindazok, akik ételüket, silányságuk miatt való szégyenkezésüket félretéve, a király asztaláról nyerik, s akik megelégedve Krisztus példájának követésével alamizsnából élnek, mert tudják, hogy a világ megvetésén át az örök boldogságba jutnak.
A pápa úr csodálkozott az előadott példázaton, és mindjárt felismerte, hogy látogatója száján át Krisztus szólt hozzá. Eszébe jutott egy látomása, melyet ezelőtt néhány nappal látott, s melyről a Szentlélek kegyelméből megértette, hogy szintén ezen ember által kell beteljesülnie. Álmában úgy látta, mintha a lateráni bazilika összeomlani készülne; ekkor egy szerzetes, alacsony termetű és jelentéktelen emberke, nekivetette hátát, és megvédte a templomot az összedőléstől[21]. "Valóban - mondotta magában a pápa -, ez az az ember, aki tevékenységével és tanításával fenn fogja tartani az Egyházat." Ezért hajolt meg olyan könnyen kérése előtt. Innét magyarázható, hogy Isten iránti buzgóságból mindig is különös szeretettel szerette Krisztus szolgáját. Egykettőre teljesítette tehát kérését, és kilátásba helyezte, hogy később még nagyobb kegyelmeket is juttat neki. Szentünk a rá ruházott tekintéllyel menten hozzálátott az erények magvainak hintegetéséhez; sorra járta a városokat és falvakat, és ellenállhatatlan erővel hirdette Isten igéjét.
18 Isten szolgája, Ferenc, termetre alacsony, lélekben alázatos, hivatásában kicsi, egy darabka földet hasított ki magának és övéinek a világból, mivelhogy csak úgy szolgálhatott Krisztusnak, ha volt valamije a világon. Bizonyára nem isteni rendelés nélkül történt, hogy időtlen idők óta Portiunculának[22] nevezték azt a helyet, mely azok osztályrészéül volt kiszemelve, akik a világból semmit sem akartak magukénak mondani.
Ezen a helyen egy kicsiny temploma állott a Boldogságos Szűznek, aki alázatosságával kiérdemelte, hogy szent Fia után feje legyen az összes szenteknek. Itt vette kezdetét a Kisebb Testvérek Rendje és nemes alkotmánya, mint egy szilárd alapra épített ház, itt nőtt naggyá és terebélyesedett ki. A szent minden másnál jobban szerette ezt a helyet, és a testvéreknek is megparancsolta, hogy különleges szeretettel ragaszkodjanak hozzá; azt akarta, hogy mindig úgy tekintsenek rá, mint alázatosság és fölséges szegénység dolgában a Rend tükrére. Ugyanezért tulajdonjogát másoknak engedte át, s magának és övéinek egyedül a használati jogot tartotta meg.
19 Itt minden tekintetben a legszigorúbb fegyelem uralkodott: a hallgatásban és munkavégzésben csakúgy, mint a szerzetesi élet egyéb vonatkozásaiban. Másnak, mint különösen kipróbált testvéreknek, tilos volt a belépés; ezeket a világ legkülönbözőbb tájairól az igazán erényes és minden szempontból tökéletes szerzetesek közül gyűjtötte maga köré a szent. Világi személyeknek teljességgel tilos volt belépniük. Nem akarta ugyanis, hogy az ott élő testvérek, akiknek korlátolt volt a száma, világi emberek ügyes-bajos dolgainak feszegetésére hegyezzék fülüket, és a mennyei dolgokról való elmélkedés elhanyagolásával a földiekről való fecsegésre csábuljanak. Ugyanezért tilos volt bárkinek hiábavaló szót mondania, vagy mások üres mondását ismételnie. Ha valaki mégis beleesett ebbe a hibába, az szigorú büntetésben részesült, és így a maga kárán tanulta meg, hogy a jövőben óvakodjék ilyen hibától. Az ott élő testvérek éjjel-nappal, megszakítás nélkül az isteni dicséret zengedezésével foglalatoskodtak, és az életszentség csodálatos illatát terjesztve angyali életet éltek.
És méltán! Mert régi emberek állítása szerint ezt a helyet más néven Angyalos Boldogasszony egyházának is hívták. A szent atya állítása szerint Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a Szent Szűz a tiszteletére világszerte épült templomok közül ezt különlegesen szereti; ez okból maga a szent is minden másnál jobban szerette.
20 Egy fölötte jámbor testvérnek még megtérése előtt emlékezetre méltó látomása volt a nevezett templommal kapcsolatban. Álmában ugyanis úgy tűnt fel neki, mintha a templom körül rengeteg, szánalmas vaksággal sújtott ember nyüzsgött volna. Valamennyien az ég felé emelték tekintetüket, s térden állva és imádságra kulcsolt kezekkel siralmas hangon irgalomért és szemük világáért kiáltottak Istenhez. És íme, az égből hirtelen hatalmas fénysugár csapott le, és annyi felé oszolva, ahányan voltak, mindegyiknek visszaadta látását, és biztosította üdvösségét.
21 Krisztus vitéz harcosa sohasem kímélte testét, hanem ellenkezőleg, mintha nem is az övé lett volna, egy pillanatra sem szűnt meg szóval és tettel gyötörni. Messze túlment az apostoli levél ama helyén, ahol a szentek szenvedései vannak elsorolva[23]; ha ugyan kedve van valakinek számba venni mindazt, amit szenvedett. És miként ő, azonképpen első követői is készségesen alávetették magukat minden kényelmetlenségnek, s bűnnek tartották a lélek vigasztalásán kívül másban keresni felüdülést. Így vas- és bőrövekkel övezték magukat, s temérdek virrasztással és szinte állandó böjtöléssel sanyargatták testüket. Bizonyára sokan rá is mentek volna, ha a kegyes pásztor állandóan felhangzó mérséklő szava nem korlátozta volna az emberfölötti önsanyargatás szigorúságát.
22 Egyik éjszaka a juhocskák egyike, mialatt a többiek aludtak, így kiáltott fel: "Testvérek, azonnal meghalok az éhségtől." A kegyes pásztor azon nyomban felkelt, és sietett megfelelő orvosságról gondoskodni a beteg juhocska számára. Asztalt teríttetett, bár csak növényi ételekkel. A bor hiányát, mint rendszeresen, most is a víz pótolta. Elsőnek ő maga kezdett enni, és nehogy a testvér halálra szégyellje magát, a többieket is felszólította a szeretetszolgálatban való részvételre.
Miután az Úr félelmében magukhoz vették az ételt, hogy a szeretetszolgálatnak semmiben se legyen híja, a szent atya hosszú előadást tartott fiainak a helyes megítélés[24] erényéről. Hangsúlyozta, hogy az Istennek szánt áldozatot mindig a mértéktartás sójával meghintve kell felajánlani, és nyomatékosan intette a testvéreket, hogy Isten szolgálatában ki-ki vessen számot testi erőivel. Egyforma bűnnek mondotta, ha valaki oktalanul megtagadja testétől azt, ami jog szerint megilleti, vagy pedig a torkosságtól ösztönözve kelleténél többet nyújt neki. Végül még hozzátette: "Tudjátok meg, kedveseim, hogy amit most tettem, vagyis hogy ettem veletek, inkább részvétből, semmint tudatos elhatározással tettem, mert a testvéri szeretet így parancsolta. Szolgáljon ez nektek a szeretet példájául és nem az evés tényéül, mert ez a torkosságot, amaz pedig a lelket szolgálja."
23 A szent atya, aki folyvást gyarapodott érdemekben és erényekben, amikor látta, hogy lelki szülötteinek nemzedékei megállás nélkül sokasodnak számban és kegyelemben, és hovatovább a föld szélső határáig kinyújtják csodálatosan termékeny ágaikat, mind többet kezdett azon töprengeni, hogyan lehetne ezt az új hajtást az egység kötelékében megtartani és tovább növelni.
Látta ugyanis, hogy a kisded nyáj ellen sokan farkasok módjára dühöngenek, és bizonyos megátalkodott vén bűnösök pusztán újszerűsége címén szeretnék megfojtani.
Előre látta azt is, hogy fiai közt is támadnak majd a szent békét és egységet veszélyeztető összeütközések, és félt, hogy miként ez a választottak közt is meg szokott történni, egyesek a gőg szellemétől vezéreltetve fellázadnak, és készek lesznek bármely pillanatban alkalmat adni veszekedésre és botrányra.
24 Miközben ilyen és hasonló gondolatokat forgatott fejében, Isten embere egy éjszaka álmában a következő látomást látta: egy kicsiny és fekete, a házi galambhoz feltűnően hasonló tyúk tűnt szemébe, melynek lábszárait és lábait sűrű toll fedte. A tyúknak rengeteg csibéje volt, melyek állandóan ott nyüzsögtek körülötte, de egyszerre valamennyien sehogyan sem fértek a szárnya alá. Mikor Isten embere felébredt álmából, és újból visszatért a lelkét betöltő gondolatokhoz, a következő magyarázatát találta látomásának: "A tyúk én vagyok, mert lám kicsiny termetű és a természettől sötét bőrű vagyok, és életem ártatlanságát a galamb egyszerűségével kell egyesítenem, mely amilyen ritkaság a földön, olyan biztosan szárnyal az ég felé. A csibék számban és kegyelemben megsokasodott testvéreimet jelentik. Ezeknek az emberek áskálódásától és a perlekedő nyelvektől[25] való megvédésére Ferenc erői nem elegendők többé. Ezért elmegyek, és a római Szentegyház védelmébe ajánlom őket, hogy hatalmának vasvesszejével az fenyítse meg a gonoszokat, és az tegye lehetővé, hogy Isten gyermekei örök üdvösségük biztosságának növelésére mindenütt teljes szabadságnak örvendjenek. Ebből majd megismerik a fiak anyjuk édes jótéteményeit, és mindig különös buzgósággal járnak majd nyomában. Az ő védelme alatt nem lesz majd zavar a Rendben, és Béliál fia nem taposhat büntetlenül az Úr szőlőjében. Lesz rá gondja, hogy szegénységünk dicsősége szent maradjon, és nem engedi, hogy az elbizakodottság felhői elhomályosítsák alázatosságunk ragyogását. Sértetlenül megőrzi bennünk a szeretet és béke kötelékeit, és szigorú fenyítékkel sújtja az ellenszegülőket.
Az evangéliumi tisztaság szent fegyelme állandó virágzásban lesz előtte, és nem engedi, hogy életünk jó illata csak egy órára is kevésbé jól illatozzék."
Ez a felajánlás volt ezentúl Isten szentjének legfőbb szándéka; ezen felajánlás szükségességének megérzése volt Isten embere jövőbe látásának leghathatósabb bizonyítéka.
25 Isten embere tehát Rómába[26] ment; itt Honorius pápa és a bíborosok valamennyien nagy tisztelettel fogadták őt. És méltán! Mert híre akkor már messze szárnyalt, szentsége ott fénylett életében és ott hangzott szavaiban úgy, hogy lehetetlen volt őt nem tisztelni. Ott mindjárt, készület nélkül és egyedül lelkének hevületében szólni kezdett a pápához és a bíborosokhoz. Szívének mélyéből beszélt, és csak azt mondta, amit a Lélek sugallt neki. Szavára megmozdultak a hegyek[27], a hallgatók bensejéből mély sóhajok szakadtak fel, és könnyekben fürösztötték a lelkeket[28].
Miután beszédét befejezte, rövid bizalmas beszélgetés után ilyen szavakkal terjesztette a pápa úr elé kérését: "Tudod, uram, hogy a magadforma magas fölséghez a szegény és lenézett embereknek nem könnyű bejutniuk. Hiszen az egész világot tartjátok kezetekben, és a világrengető ügyek tárgyalása közben nincs érkezéstek apró semmiségekkel foglalkozni. Azért esedezem szentséged irgalmasságához, hogy ezen ostiai bíboros urat nekünk pápául átengedni kegyeskedjék oly módon, hogy szentséged főhatóságának tiszteletben tartása mellett a testvérek szükség esetén bármikor hozzá fordulhassanak, és részéről a védelmen felül az irányítás jótéteményeit is élvezzék."
A pápának tetszett a jámbor kérés, és Hugo urat, az akkori ostiai püspököt azonnal a szerzet fölé rendelte úgy, ahogyan Isten embere kívánta. A szent életű bíboros pedig sietett magához ölelni a rábízott nyájat, gondos táplálója, egy személyben pásztora és báránya lett és maradt boldog haláláig[29]
A különös alávetettségnek pedig különleges szeretet és gondoskodás felel meg, amelyet a római Szentegyház sohasem szűnt meg a Kisebb Testvérek Rendje iránt tanúsítani.
Vége az első könyvnek