Bevezetés a második részhez
26 Az atyák nagy tettei emlékének a fiakra történő átörökítése rájuk nézve megtisztelést jelent, a fiak részéről pedig a szeretet jele. Mert még azokat is, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy személyesen érintkezhettek volna velük, tetteikkel jóra serkentik, és még nagyobb jóra ösztönzik. Az időben tőlünk távol eső atyák ugyanis hathatós példaképeket állítanak a fiak elé. Az első és éppenséggel nem megvetendő gyümölcs, melyet a velük való foglalkozásból nyerünk, saját kicsinységünk megismerése. Hiszen látván látjuk, mennyire bővelkedtek ők és mennyire szűkölködünk mi érdemekben.
Megítélésem szerint boldogságos Ferenc az isteni szentség legszentségesebb tükre és tökéletességének visszfénye. Neki minden szava, minden tette bizonyos isteni illatot lehel úgy, hogy ha valaki szorgalmasan szemléli és alázatosan tanulmányozza őket, egykettőre eltelik üdvös tanulságokkal, és a legfőbb bölcsesség szeretetére lendül. Miután tehát, bár csak hétköznapi előadásban, futólag egyet-mást már előadtam róla, nem tartom fölöslegesnek, hogy a sokból még valamit hozzáfűzzek; egyrészt azért, hogy a szent tisztelete még jobban kidomborodjék, másrészt meg azért, hogy a mi álmos szeretetünk még jobban fellángoljon.
27 A boldogságos atya lélekben föléje emelkedett a földi dolgoknak, és csodálatos hatalommal uralma alatt tartotta az egész földkerekséget, mivel értelmének szemét állandóan a legfőbb Fény felé irányította; ezért isteni kinyilatkoztatásból nemcsak az elkövetkezendőket tudta, hanem prófétai lélekkel mindent előre meg is jövendölt. Behatolt a szívek titkaiba, ismerte a térben távol eső dolgokat, s előre látta és megjövendölte az eljövendő eseményeket. Bizonyítják ezt az alábbi példák.
28 Egy testvér külső jelek szerint nagyon szent és jámbor életet élt, de amellett nagyon különcködő volt. Jóformán minden idejét imádsággal töltötte, és a hallgatást olyan szigorúan vette, hogy szavak helyett csak jelekkel szokott gyónni. A Szentírás szavaiért szinte lángolt, és hallatukra úgy mutatta, mintha valami különös édesség öntené el lényét. Egyszóval mindenki háromszorosan szentnek tartotta.
Ekkor történt, hogy a boldogságos atya is beállított az illető házba, mert látni kívánta a testvért és hallani a szentet. Mialatt a többiek váltig dicsérték és magasztalták előtte az állítólagos szentet, ő csak annyit mondott: "Hagyjátok, testvérek, ne dicsérjétek előttem az ördög csalafintaságát. Mert tudjátok meg, hogy nem más ez, mint ördögi kísértés és ravasz ámítás. Biztos vagyok benne; erre legkétségbevonhatatlanabb bizonyítékom, hogy a testvér nem akar gyónni."
A testvérek nagyon zokon vették ezt, különösen a szent helyettese. "Hogyan volna lehetséges - mondották -, hogy a tökéletesség ennyi jele mögött ravasz ámítás lappang?" Mire az atya így felelt: "Parancsoljátok csak meg neki, hogy hetenkint egyszer-kétszer végezzen szentgyónást; ha vonakodik megtenni, tudjátok meg, hogy igazat mondottam."
Erre helyettese magához szólította a testvért, és először kedélyesen elbeszélgetett vele, majd ráparancsolt, hogy végezze el gyónását. Az azonban tagadólag válaszolt: ujját szájára téve fejrázással fejezte ki, hogy semmi körülmények közt sem hajlandó gyónni. A testvérek mind elnémultak, mert attól féltek, hogy valami botrány kerekedik az álszent viselkedéséből. De az néhány napra rá a maga jószántából elhagyta a szerzetet, és visszatért a világba, azaz visszatért saját hányadékához[30]. Ezzel megkettőzte bűnét, mert a bűnbánat tartásának lehetőségén túl hamarosan életét is elvesztette.
A különcködés tehát mindig kerülendő, mert lényegében nem más az, mint csábító örvény. Sok különcről megmutatta a tapasztalat, hogy "...az égig emelkedtek, s utána mélységbe süllyedtek"[31]. Állandóan figyelmezz tehát a szentgyónásra, mert az nemcsak szentté tesz, hanem mutatja is az életszentséget!
29 Teljesen hasonló eset történt egy másik testvérrel, név szerint Spoletói Tamással is. Erről is mindenkinek szilárd meggyőződése volt, hogy valóságos szent. A szent atya ellenben kezdettől fogva romlottnak tartotta őt, s hamarosan bekövetkezett hitehagyása mindenben megerősítette véleményét. Nem sokáig tartott ugyanis ki, mert a színlelt erény rövid életű. Ő is elhagyta a szerzetet, és azon kívül halt meg; csak későn eszmélt rá, mit tett.
30 Abban az időben, mikor a keresztény sereg Damiett-et ostromolta, Isten szentje is a táborban időzött társaival együtt[32]. Valamennyiőjüket a vértanúság vágya ösztönözte a tengeren való átkelésre.
Mikor elérkezett a csata napja, s a mieink szorgosan készülődtek az ütközetre, a szentet mély fájdalom fogta el a készülődés láttára. "Ha ma kerül sor az ütközetre - mondotta a kísérőjének -, mint az Úr kijelentéséből tudván tudom, a harc a keresztények rovására dől el. De ha ezt ilyen nyíltan megmondom, mindenki bolondnak fog tartani; ha pedig hallgatok, a lelkiismeretemet terhelem meg. Mondd hát, mit tegyek." "Atyám - felelte társa -, ne törődjél te az emberek ítéletével; hiszen úgysem ez lesz az első eset, hogy bolondnak tartanak. Csak könnyíts tehát lelkiismereteden, és inkább félj Istentől, mint az emberektől."
E szavak hallatára a szent azonnal talpra ugrott, hathatós érvekkel igyekezett rábeszélni a keresztényeket, hogy halasszák el az ütközetet, ellenkező esetre megjövendölte nekik a biztos vereséget. De minden úgy történt, ahogyan előre megmondta: az emberek megkeményítették szívüket, és hallatlanra vették intő szavait. Szófogadás helyett inkább megindultak, ütközetbe bocsátkoztak, és kemény harcot vívtak az ellenséggel. A harc tartama alatt a szent szorongásában kétszer is felszólította kísérőjét, hogy emelkedjék fel, és nézzen körül. És amikor sem első, sem második alkalommal semmi említésre méltót nem észlelt, harmadszor is ugyanazt a parancsot adta neki. És íme, ekkor az egész keresztény sereg futásnak eredt; s az ütközet végén győzelem helyett a vereség szégyenével tért vissza[33]. A nagy vereség következtében a mieink száma erősen megcsappant; hiszen a halottak és foglyok száma hatezer körül járt.
A szent szíve tele volt részvéttel a szerencsétlenek iránt, ezeké pedig szégyennel a történtek miatt. Különösen a spanyolokat sajnálta, akik közül halálmegvető bátorságuk miatt nagyon kevesen maradtak életben[34].
Tanulják meg ebből a föld fejedelmei, és vegyék észbe, hogy nagyon nehéz Isten ellenére, helyesebben az Úr akarata ellen harcolni. Mert az elbizakodottság, mely egyedül saját erejére támaszkodik, és nem gondol a mennyei segítség kiérdemlésére, rendszerint gyászos kimenetelt szokott eredményezni. Ha tehát felülről kell remélni a győzelmet, isteni sugallat nélkül sohasem szabad harcba bocsátkozni.
31 Szentünk a tengerentúlról való visszatérése után egy időben Assisi Lénárt testvér kíséretében rótta az útfeleket. Történt egyszer, hogy az úttól kifáradva és kimerülve rövid ideig szamárra ült. Társa követte őt, és mivel nem kevésbé fáradt volt, emberi gyarlóságból így kezdett magában morfondírozni: "Szüleink annak idején távolról sem voltak egyenrangúak. S íme, most ő lovagol, én pedig gyalogszerrel vagyok kénytelen szamarát vezetni." Míg ezen töprengett, a szent egyszer csak leszállott a szamárról, és így szólt: "Nem, testvér, igazán nem illik, hogy én lovagoljak, te pedig gyalogszerrel járj, holott a világban sokkal előkelőbb és hatalmasabb voltál nálam." A testvér magán kívül volt az ámulattól, és szégyenkezve ismerte el, hogy a szent belelátott a szívébe. Odavetette tehát magát lábához, és sűrű könnyhullatás közt bevallotta gondolatát, és egyben bocsánatért esedezett.
32 Egy másik testvér szintén nagy hírben állott az emberek előtt, de még nagyobb kegyelemben Isten színe előtt. Ám a minden irigység atyja megirigyelte erényeit, és elhatározta, hogy kidönti a fát, mely már szinte az égig ért, és kiragadja kezéből a koronát. Ezért állandóan ott csetlett-botlott körülötte, beleártotta magát minden dolgába, éles szemmel figyelte, bírálgatta magatartását és szokásait, csak hogy valahogyan módot találjon a testvér elgáncsolására. Végre a nagyobb tökéletesség ürügyén a közösségtől való visszahúzódás vágyát csempészte be lelkébe, hogy ily módon magára maradva könnyebben elejtse őt, és mivel egyedül esett el, ne legyen mellette senki sem, aki eséséből talpra segíthetné.
És lám, mi történt? A testvér egyre jobban elkülönült a testvéri közösségtől, s jövevény és vendég módjára szanaszét kóborgott a világban. Ruhájából rövidebb csuhát szabatott, és különálló kapuciumot viselt. Így kóborolt a világban, és mindenben az önmegvetés mintaképének mutatta magát. Történt azonban, hogy mialatt így járt-kelt, az isteni vigasztalások forrásai elapadtak, és ő egyszerre csak veszedelmes kísértések hínárjában érezte magát. A vizek immár egészen lelkéig hatoltak[35], és ő testben és lélekben elhagyatva úgy érezte magát, mint a madár, mely a hálóba repül[36]. Már-már abban a veszedelemben forgott, hogy bármely pillanatban beleszédül az örvénybe, mikor az atyai gondoskodás megkönyörült rajta, és a szerencsétlenre rávetette könyörülő tekintetét. A szenvedés végre észre térítette, és magára eszmélve így szólt magához: "Térj vissza, te szerencsétlen, a szerzetbe, mert ott vár reád üdvösség!" Egy percig sem habozott, hanem azonnal felkelt, és visszasietett a (Rend) anyai keblére.
33 Mikor Sienában a testvérek szállására érkezett, véletlenül éppen ott időzött Szent Ferenc is. És csodálatos! Alighogy megpillantotta őt a szent, azonnal elfutott tőle, és a lehető leggyorsabban cellájába zárkózott. A testvérek zavarba jöttek, és menekülésének okát tudakolták tőle. Erre a szent így válaszolt nekik: "Miért csodálkoztok, hogy nem értitek menekülésem okát? Én ugyanis az imádság várába menekültem, hogy megmentsem tévelygő fiamat. Olyasmit láttam ugyanis gyermekemen, ami joggal visszatetsző volt számomra, de íme Krisztus kegyelméből már egészen elenyészett a kísértés."
A testvér erre azonnal térdre vetette magát, és szégyenkezve megvallotta bűnét. Mire a szent így szólt: "Bocsásson meg neked, testvér, az Úr! De ezentúl vigyázz, nehogy a szentség ürügyén elszakadj a Rendedtől és a testvérektől." És a testvér ettől az időtől kezdve csakugyan barátja lett a (testvérek) társaságának és közösségének. Különösen azokhoz a közösségekhez vonzódott, amelyekben nagyobb mértékben virágzott a regulahű obszervancia.
Ó, nagyok az igazak tanácsában és gyülekezetében az Úr cselekedetei[37]! Ott a kísértést szenvedők fenntartják magukat, az elesettek újból talpra állnak, a lanyhák ismét cselekvésre gyúlnak, ott vasat vassal edzenek[38], és erős város lesz a testvér, akit testvére megsegít[39], és ámbár Jézust a földi seregektől nem láthatod, a mennyei angyalok serege legkevésbé sem akadályoz ebben. Ne fuss tehát, hanem maradj hűséges mindhalálig, hogy elnyerhesd az élet koronáját[40].
34 Kevéssel ezután egészen hasonló eset játszódott le egy másik helyen. Az egyik testvér nem akart engedelmeskedni a szent helyettesének, hanem önkényesen egy másik testvért szemelt ki magának elöljáróul. Mikor azonban a szent, aki akkor szintén ott tartózkodott, közvetítő útján megintette őt, azonnal a helyettes lábához borult, és előbbi mestere elhagyásával ezentúl annak engedelmeskedett, akit a szent rendelt föléje elöljárónak. A szent nagyot sóhajtott erre, és így szólt közvetítőnek használt társához: "Testvérem, az imént egy ördögöt láttam engedetlen testvérünk nyakán ülni, amint nyakánál fogva szorongatta. És ő ilyen lovas terhe alatt nyögve elvetette magától az engedelmesség fékét, és új gazdája kantárszárához volt kénytelen igazodni. Mikor azonban kértem érette az Urat - fűzte tovább -, az ördög nagy szégyenkezve továbbállott."
Hát ilyen éles tekintete volt szentünknek; szemei ugyan általában gyengék voltak a földi dolgok meglátására, de annál élesebbek a lelkiek észrevevésére.
És mi a csodálatos abban, hogy ilyen megalázó terhet kell cipelnie annak, aki nem akarja a fölséges Urat hordozni? Mert itt igazán nincsen középút: vagy a könnyű terhet viszed, mely inkább téged visz, vagy pedig, mint valami nyakba akasztott malomkő, ül a hátadon az ördög és húz lefelé, mint egy nagy halom ólom.
35 Szentünk nagyon szívesen időzött a testvérek grecciói lakhelyén, nemcsak azért, mert gazdag volt a szegénységben, hanem azért is, mert egy kiemelkedő szirten épült távoli cellájában háborítás nélkül szentelhette magát az égiekről való elmélkedésnek. Ez volt az a hely, ahol először ünnepelte meg a betlehemi Kisded születését, és ahol a Gyermek kedvéért maga is gyermekké lett.
Akkoriban az ottani lakosokat sokféle csapás sújtotta: falkaszámra csatangoló farkasok nemcsak az állatokat, hanem az embereket is megtámadták, az évről évre ismétlődő jégverések pedig a földeket és szőlőket tették tönkre. Boldogságos Ferenc egy napon prédikálás közben ezt a kijelentést tette: "A mindenható Isten dicsőségére és tiszteletére halljátok meg az igazságot, melyet ím mondok nektek: ha mindnyájan megbánjátok bűneiteket, és méltó gyümölcsét termitek a bűnbánatnak, kezeskedem, hogy mindeme csapások elvonulnak fejetekről, s rátok tekint az Úr, és megsokasít benneteket a földi javakban. De halljátok ezt is: újból kijelentem nektek, hogy ha hálátlanok lesztek, és újra visszatértek ahhoz, amit kihánytatok[41], megújul a csapás, megkettőződik a büntetés, és az isteni harag még nagyobb erővel fordul ellenetek."
36 És a szent atya imádságára és érdemeiből ettől az időtől kezdve valóban megszűntek a csapások, elmúltak a veszedelmek[42], s a farkasok és a jégverések nem okoztak többé bajt. Sőt, ami még ennél is csodálatosabb, ha ezentúl a szomszédok földjét el is verte a jég, mire a grecciói határhoz érkezett, vagy megállott, vagy pedig más irányba tért ki a veszedelem.
A nyugalom megszilárdulásával nagyon megszaporodtak a greccióiak, és földi javakban is megtollasodtak. De az anyagi jólét megint csak azt eredményezte, amit szokott: arcukat kövérség fedte el, és szemüket a háj, helyesebben a sár vakította el[43]. Végre még súlyosabb bűnbe estek: megfeledkeztek Istenről, aki megszabadította őket. Ezért nem maradt el a büntetés. Mert az isteni igazság szigorúbban sújtja azt, aki visszaesik a bűnbe, mint azt, aki először vétkezik. Feltámadt tehát ellenük Isten haragja, és nemcsak a régi bajok tértek vissza, hanem ezekhez járult emberi részről a háború, onnét felülről pedig egy ragályos betegség, mely igen sok ember életébe került. Végül az egész várost pusztító lángok emésztették el.
De igazságos dolog is, hogy akik hátat fordítanak az isteni jótéteményeknek, azok megfelelő büntetésben részesüljenek.
37 Néhány nappal azután, hogy a boldogságos atya az említett cellából leereszkedett, panaszos hangon így szólott a kíséretében levő testvérekhez: "Ezek a perugiaiak módfelett sok kárt okoztak szomszédaiknak, és szívük nagyon felfuvalkodott, de tulajdon gyalázatukra. Mert ím, közeledik Isten bosszúállásának napja; keze már kardján van." Majd kevés nappal rá lelkének hevületében útnak eredt, és útját egyenesen Perugiának vette. A testvérek mindjárt gondolták, hogy a cellában valami látomása volt. Mikor Perugiába ért, azonnal prédikálni kezdett az összesereglett tömegnek. Minthogy azonban a lovagok, szokásukhoz híven, fel s alá nyargalásztak, s hadijátékukkal és fegyvereik zörejével nagyban akadályozták Isten igéjének hallgatását, a szent feléjük fordult, és mély felindulással így szólott hozzájuk: "Ó, ti szerencsétlen és esztelen emberek, kik nem veszitek észbe és nem félitek Isten ítéletét! De halljátok, mit üzen általam, szegény szolgája által nektek az Úr. Íme, az Úr valamennyi szomszédotok fölé emelt benneteket; ezért kötelességtek volna szomszédaitok iránt megértőbbeknek, Isten iránt pedig hálásabbaknak lenni. De ti hálátlanok, ehelyett fegyverrel a kézben törtök szomszédaitokra, gyilkoljátok őket, s pusztítjátok határaikat. Ím, ezennel megmondom nektek, hogy mindez nem marad megtorlatlanul, hanem érzékenyebb büntetéstekre belső forradalmat támaszt majd közöttetek az Úr úgy, hogy polgár polgár ellen támad. Így a Magasságbelinek haragja fogja majd jobb belátásra bírni azokat, akiken kegyelme nem fogott."
És csakugyan nemsokára viszály támadt közöttük; harcba szálltak egymás ellen, s a közrendűek a lovagok, a lovagok pedig a közrendűek ellen fordították kardjukat. Utoljára olyan kegyetlenséggel és esztelen gyilkolással törtek egymás ellen, hogy még szomszédaik is, akiknek pedig nem kis ártalmára voltak, megsajnálták őket[44].
Valóban méltó igazságszolgáltatás! Mert akik eltávolodnak az egy és legfőbb Lénytől, azok maguk közt sem tudják megőrizni az egységet. A közéletben nem lehet erősebb összetartó kötelék, mint Isten igaz szeretete és az igaz, nem színlelt hit.
38 Ama napokban, mikor Isten embere Celle di Cortonába ment, egy volusianói nemes asszony, amint erről értesült, sietve eléje indult. Mivel azonban nagyon elpuhult és kényeskedő asszony volt[45], a hosszú úttól egészen kimerülten érkezett a szenthez. Kimerültségének és kapkodó lélegzetének láttán a szent atya megszánta őt, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá: "Mit kívánsz, úrnőm?" Mire ő így felelt: "Atyám, hogy áldj meg engem!" "Férjezett vagy, vagy hajadon?" - kérdezte tovább a szent.
"Atyám - felelte amaz -, van férjem, egy nagyon kegyetlen ember, aki állandóan akadályoz engem Jézus Krisztus szolgálatában. És ez az én legnagyobb bánatom, mivel jó elhatározásomat, melyet az Úr öntött belém, férjem akadékoskodása miatt nem tudom valóra váltani. Kérlek tehát, szent atyám, imádkozzál érte, hogy az isteni igazság végre alázza meg szívét"!
A szent atya csodálta a férfias erőt az asszonyban és az érett gondolkodást a fiatal nőben. Szánakozó szívvel így szólott tehát hozzá: "Menj csak nyugodtan, áldott lányom, és tudd meg, hogy férjedben rövid idő múlva nagy vigasztalásodat találod." És még hozzátette: "Mondd meg neki Isten és az én nevemben, hogy most van itt az üdvösség ideje, utána pedig jön az igazságtevés ideje." Az asszony, miután a szent áldását vette, visszatért, otthon megkereste férjét, és átadta neki az üzenetet. Abban a pillanatban rászállott a Szentlélek, és új embert alakított a régiből. Egészen megváltozva feltűnő szelídséggel így válaszolt neki: "Úrnőm, szolgáljunk az Úrnak, és mentsük meg lelkünket itt a családi otthonban."
"Nekem úgy tűnik - felelte erre az asszony -, hogy mindenekelőtt megtartóztatásra van szükségünk, mint biztos lelki alapra, melyre azután a többi erényeket is építhetjük."
"Nekem szintén az a véleményem, mint neked" - válaszolta a férj.
És ettől kezdve több éven át teljes megtartóztatásban éltek, és a végén mindketten egy napon költöztek teljes megnyugvással jobb hazába; az egyik mint reggeli, a másik mint esti áldozat.
Szerencsés asszony, aki így az örök élet felé hajlította[46] férjét. Rajta csakugyan betelt az Apostol szava: "A hitetlen férjet megszenteli felesége." [47]De az ilyeneket, a közmondás szava szerint, manapság ujjainkon is meg tudnánk számlálni.
39 Egyszer Terra di Lavoróból két testvér érkezett Assisibe. Közülük az idősebbik útközben tömérdek kellemetlenséget okozott fiatalabb társának. Mert, mondhatnánk, nem annyira kísérője, mint inkább zsarnoka volt neki. A fiatalabb azonban Istenért egyetlen zokszó nélkül eltűrt mindent.
Mikor végre Assisibe értek, és a fiatal testvér Szent Ferenc elé járult - ugyanis bizalmas viszonyban volt vele -, az többek közt ezzel a kérdéssel fordult hozzá: "Hogyan viselkedett veled szemben társad útközben?" Ő azonban csak ennyit felelt: "Tűrhetően, kedves atyám." De a szent tovább faggatta: "Vigyázz, testvér, nehogy alázatosság címén hazugságba keveredjél. Mert jól tudom, milyen magatartást tanúsított irántad. De várj csak egy kicsit, és meglátod, minden kiderül."
A testvér fölötte igen csodálkozott, hogyan tudhatta meg a szent lélekben a tőle olyan távol történt dolgokat. És íme, kis idő múltán a botrányt okozó testvér a szerzet megvetésével visszatért a világba. Kétségtelenül a különcködés jele és a tapintatosság hiányának nyilvánvaló bizonyítéka, ha az ember egy jó útitárssal nem fér össze.
40 Ugyanabban az időben Assisibe jött egy luccai származású nemes ifjú azzal a szándékkal, hogy szerzetes lesz. Amikor Szent Ferenc elé vezették, menten odaborult eléje, és sűrű könnyhullatással kérte felvételét. Isten embere azonban, mihelyt rátekintett, azonnal látta, hogy nem Isten lelke vezérli. "Ó, te szerencsétlen testi ember - mondta -, hogyan gondolod, hogy rá tudod szedni a Szentlelket és engemet? Hiszen sírásod merőben testies és szíved távol van Istentől. Csak távozzál, mert semmi lelki nem lakozik benned!"
Alig hangzottak el ezek a szavak, íme, jelentették, hogy az ifjú szülei az ajtóban várnak, hogy fiukat visszakapják és hazavigyék. A fiú azonnal kisietett hozzájuk, és a maga jószántából visszatért a világba. A testvérek pedig nem győztek eleget álmélkodni magukban, és magasztalták az Urat az ő szentjében.
41 Abban az időben, mikor a szent atya betegen feküdt a rieti püspök palotájában, egy Gedeon nevű kanonok, egyébként kicsapongó és teljesen világias érzületű ember, súlyos betegségbe esett, és egész testében fájdalmaktól gyötörve ágyban feküdt. Szent Ferenc elé vitette magát, és könnyek között kérte őt, hogy jelölje meg a kereszt jelével.
"Hogyan jelöljelek meg téged a kereszt jelével, amikor régente a test vágyai szerint éltél, nem félve Isten ítéleteit?" Ennek ellenére így folytatta: "Én téged - mondta - megjelöllek Krisztus nevében, de tudd meg, hogy még súlyosabb szenvedésekben lesz részed, ha megszabadulván visszatérsz hányadékodhoz." Majd hozzátette: "A hálátlanság bűne miatt az ember állapota állandóan rosszabb lesz az előzőnél."
Miután a kereszt jelével megjelölte, az aki bénán feküdt, tüstént egészségesen ugrott föl, és dicséretben tört ki: "Megszabadultam" - mondta. Medencecsontja pedig hangot adott, amit sokan hallottak, úgy, mint amikor kézzel száraz ágat törnek össze. Kis idő elteltével, Istenről elfeledkezve, testét ismét átadta a fajtalankodásnak. Később, mikor egyszer egy másik kanonok házában vacsorázott, azon az éjszakán ugyanott aludt, hirtelen mindnyájukra ráomlott a ház teteje. A többiek mind elkerülték a halált, egyedül ezt a szerencsétlent kapta el és ölte meg.
Nem csoda, ha, ahogy a szent megmondta, a korábbinál rosszabb sora lett, mivel a vett jókért hálásnak kell lenni, mert az újból elkövetett bűn kétszeresen nem tetszik az Úrnak.
42 Mialatt a szent az előbb említett helyen időzött, egy bizonyos spirituális testvér a marsicai őrségből[48], aki azonban akkor súlyos kísértésekkel küzdött, így szólt magában: "Ó, bárcsak valami emléktárgyam volna Szent Ferenctől, akár csak egy darabka is körméből, kísértéseim vihara minden bizonnyal elcsendesedne, és az Úr kegyelméből visszatérne lelkemnek nyugalma."
Mikor tehát engedélyt kapott rá, Rietibe ment és ott a szent egyik társának elmondta jövetele célját. "Nem hiszem - felelte az -, hogy körméből adhatnánk neked valamit; mert időről időre levágjuk ugyan, de utána parancsának megfelelően eldobjuk. Szigorúan megtiltotta ugyanis, hogy bármit is megtartsunk belőle." De abban a percben szólították a testvért, hogy siessen a szenthez, mert már keresi. "Kerítsd elő, fiam - mondotta neki -, az ollót, és rögtön vágd le vele körmeimet!" Az tüstént előhozta az ollót, melyet e célból kéznél tartottak, és a levágott körömdarabkákat odanyújtotta a kérő testvérnek. Az pedig nagy alázattal fogadta, és még nagyobb tisztelettel magánál tartotta azokat. És lám, abban a pillanatban megszabadult az ördög minden incselkedésétől.
43 Ugyancsak Rietiben történt, hogy a szegények atyja egyszer, elnyűtt ruhájára célozva, így szólt egyik kísérőjéhez, akit gvárdiánnak rendelt maga fölé: "Szeretném, testvér, ha egy habitusravaló posztót tudnál nekem keríteni!" A testvérnek, mikor ezt hallotta, ugyancsak főtt a feje, hogyan lehetne az annyira szükséges és olyan alázatosan kért posztódarabot előteremteni.
Másnap már korán reggel a kapu felé vette útját, hogy a városban próbáljon posztót szerezni. És íme, a kapu előtt egy embert látott üldögélni, aki éppen vele akart beszélni. "Isten nevében - mondta az ismeretlen -, fogadd el tőlem ezt a posztót; hat személyre elegendő. Egyet tarts meg magadnak, a többit pedig lelkem üdvösségére oszd el legjobb belátásod szerint!" A testvér nagy örömmel tért vissza Ferenc testvérhez, és elújságolta neki az égből pottyant ajándék történetét. Mire az atya így válaszolt: "Fogadd csak el a ruhákat, mivel azért küldték, hogy szükségletem ily módon nyerjen kielégítést. Hála legyen Annak - folytatta -, akinek mintha egyes-egyedül miránk volna gondja."
44 A boldogságos férfiút, mikor Rieti közelében egy magányos remeteségben tartózkodott, orvosa mindennap felkereste, hogy kezelje a szemét[49].
Egy napon így szólt a szent övéihez: "Hívjátok meg a doktort, és adjatok neki jó ebédet." A gvárdián azonban így felelt neki: "Szégyenkezve vallom meg, atyám, de most annyira szegények vagyunk, hogy restelljük őt meghívni." De a szent nem hagyta annyiban a dolgot: "Miért akarjátok, hogy újra mondjam?" Ekkor az orvos, aki szintén jelen volt, közbeszólt: "Én pedig, kedves testvérek, nagyon, de nagyon fogom élvezni a ti szegénységeteket."
Erre a testvérek elszéledtek, és éléstáruk egész készletét az asztalra rakták: egy kevéske kenyeret, még kevesebb bort, és hogy jobban csússzék az étel, a konyha némi főzelékfélét is tálalt fel. Ám az Úr asztala megkönyörült a szolgák asztalán: egyszer csak kopogás hallatszott a kapun. A testvérek siettek kinyitni, és íme, egy asszony teli kosarat nyújtott át nekik; volt abban szép fehér kenyér, hal, rákpástétom, s azonfelül méz és tojás.
Ezek láttára egyszerre felvidult a szegények asztala, és a silányabb ételeket másnapra tartogatva a finomabbak elfogyasztásához láttak. Közben az orvos mély sóhajtással így szólt. "Sem ti, testvérek, sem mi, világiak, nem ismerjük ezen ember szentségét úgy, ahogyan megérdemelné." És bizonyára még jobban jóllaktak volna, ha a csoda nem táplálta volna őket jobban, mint a fogható eledel.
Az atyai szem tehát állandóan rajta pihen övéin, és minél nagyobb szükségben van valaki, annál bőkezűbben gondoskodik róla. A szegény ember annál dúsabban eszik asztaláról, mint a király, minél bőkezűbb Isten az emberhez.
44a Egy Richerius nevű testvér, aki nemcsak származására nézve, hanem erkölcseiben is igazán nemes volt, olyan nagyra tartotta boldogságos Ferenc érdemeit, hogy jóakaratát az isteni kegyelem biztos jelének, hiányát Isten haragja megnyilvánulásának tekintette. Mivel pedig módfelett szerette volna megnyerni barátságát, attól félt, hogy a szent esetleg valami titkos bűnt fedez fel benne, és hogy közeledés helyett elveszítheti barátságát. Ez a félelem napról napra jobban gyötörte a testvért, de szólni senkinek sem szólt róla. Történt egy napon, hogy ilyen szorongó hangulatban lépett be abba a cellába, amelyikben boldogságos Ferenc éppen imádságát végezte. Isten embere rögtön észrevette jövetelét, és belelátott lelkébe. Ezért jóakaratúan magához intette őt, és így szólt hozzá: "Ezentúl semmi félelem és semmi kísértés ne zavarjon, fiam, mert tudd meg, hogy legkedvesebb testvérem vagy, és a kedvesek közt is különleges szeretettel szeretlek! Bármikor tetszik, szabadon beléphetsz hozzám, és amikor jónak látod, szabadon távozhatsz."
A szent atya e szavain fölötte igen elámult, és igen megörült a testvér, és a szent szeretetének biztos birtokában úgy érezte: az Üdvözítő kegyelmében is állandóan növekedett.
45 Szent Ferencnek az volt a szokása, hogy az egész napot magányos cellájában töltötte, és csak akkor ment a testvérek közé, mikor az éhség késztette. Étkezése azonban nem volt határozott időhöz kötve, mert a szemlélődés mohó vágya sokszor egészen lefoglalta.
Történt egyszer, hogy messze idegenből Greccióba jött két testvér, aki Istennek tetsző életet élt. Jövetelük egyetlen célja a szent látása és régóta áhított áldásának vétele volt. Mire azonban odaértek, nem találták őt, mivel már előbb elhagyta a közösséget, és cellájába távozott. A testvérek módfölött bánkódtak ezen. Mivel pedig senki sem tudta megmondani nekik a szent távozásának idejét, s következésképpen hosszú várakozásra volt kilátásuk, nagy szomorúan visszaindultak. Mindketten meg voltak győződve, hogy bűneik miatt estek el a kegyelemtől. Boldogságos Ferenc társai közül többen elkísérték, és útközben próbálták megvigasztalni őket. De még egy kőhajításnyira sem jutottak, mikor a szent utánuk kiáltott, és egyik társának ezt mondotta: "Mondd meg a testvéreknek, akik idejöttek, hogy tekintsenek fel reám." És amikor a mondott testvérek feléje fordultak, ő megjelölte őket a kereszt jelével, és szíve legmélyéből megáldotta.
És ők annál jobban felvidultak, minél csodálatosabb módon érték el céljukat, s visszatérő útjukban váltig dicsérték és áldották az Urat.
46 Boldogságos Ferenc egyszer egy remeteségbe készült, hogy ott szabadabban szentelhesse magát a szemlélődésnek. Mivel nagyon gyenge volt, egy szegény ember szamarát vette igénybe, hogy azon tegye meg az utat.
A szamár tulajdonosa azonban, mialatt Isten emberének kíséretében felfelé baktatott a hegyen, részben a rekkenő nyári melegtől, részben pedig a hosszú és meredek úttól nagyon kifáradt. Még messze voltak céljuktól, amikor egészen elepedt a kínzó szomjúságtól, és alig vonszolta tagjait. Szüntelenül ostromolta tehát a szentet, esengett hozzá, hogy segítsen rajta. Azt állította, menten meghal, ha nem ihat egy pohár vizet.
Isten szentje, aki mindig együtt érzett a szenvedőkkel, ennek hallatára tüstént leszállott a szamárról, ott helyben térdre borult, az ég felé emelte karját, és mindaddig imádkozott, míg csak az az érzése nem támadt, hogy imádsága meghallgatásra talált. "Siess hamar - mondotta a parasztnak -, és azon a helyen élő vizet fogsz találni, melyet az irgalmas Krisztus ebben a percben fakasztott a kősziklából, hogy legyen mit innod."
Ó, csodálatos leereszkedése Istennek, hogy oly könnyedén hajol szolgáinak kérésére! A paraszt ezután nagyot húzott a vízből, melyet a szent imádsága a kemény kősziklából fakasztott. Vízfolyásnak ott sem azelőtt nem volt nyoma, sem később nem találták, bár szorgosan kutatták.
Ne csodálkozzunk rajta, hogy szent atyánk a Szentlélekkel eltelve megújította mindazokat a csodálatos tetteket, melyeket előtte az igazak műveltek. Mert akit különös kegyelem adománya fűz Krisztushoz, annak nem nehéz a többi szent tetteihez hasonlót művelni.
47 Szent Ferenc egy napon a testvérekkel együtt éppen asztalnál ült, mikor odarepült két madár, egy hím és egy nőstény, és kicsinyeik táplálására morzsákat csipegettek fel a szent asztaláról. És ezt azontúl mindennap megtették. A szent igen nagyon örült nekik, szokása szerint babusgatta és rendszeresen ellátta őket élelemmel. Egy napon aztán a madarak kicsinyeiket is magukkal vitték, és mintegy viszonzásul a táplálásért a testvérek gondjaira bízták őket. Ők maguk azontúl egyetlen egyszer sem mutatkoztak azon a helyen. A kis madarak pedig egészen megszelídültek a testvérek közt, tenyerükre telepedtek, és nem mint vendégek, hanem mint lakók forgolódtak a házban. A világiakkal való érintkezést ellenben kerülték, és egyedül a testvérekkel szemben érezték magukat fogadott fiaknak. A szent hamar észrevette ezt, álmélkodott rajta, és a testvérek figyelmét is felhívta rá. "Látjátok - mondta -, vörösbegy testvéreink nemde úgy tesznek, mintha értelmük volna?" Ezt mondták ugyanis: "Íme, testvérek, nektek ajánljuk kicsinyeinket, akik a ti morzsáitokon nőttek fel. Rendelkezzetek velük úgy, ahogyan jónak látjátok. Mi pedig másfelé megyünk fészket rakni."
A kis madarak idővel egészen összeszoktak a testvérekkel, és együtt étkeztek velük. Később azonban a falánkság megbontotta az egységet, tudniillik a legnagyobb madár elbizakodottságában üldözni kezdte a kisebbeket. Bár maga torkig jóllakott, a többieket nem engedte enni. "Nézzétek csak - mondta a szent atya -, mit művel ez a falánk; ő maga torkig jóllakott, kisebb testvéreitől mégis irigyli a falatot. Még rút halállal fogja végezni." Alig hangzottak el e szavak, azon nyomban bekövetkezett a bűnhődés; a rendzavaró egy víztartó edény szélére szállott, hogy igyék, és íme, abban a percben beleesett a vízbe, és megfulladt benne. És nem akadt sem macska, sem más állat, amelyik csak érinteni is merte volna a szent által átokkal sújtott madarat.
Szörnyű bűn az emberek közt a kapzsiság, ha a madarakat is ilyen keményen büntetik! És félni kell a szentek ítéletétől, melyet ilyen hamar követ a bűnhődés.
48 Más alkalommal pedig Bernát testvérről, aki őutána második volt a Rendben, tette a következő prófétai kijelentést: "Mondom nektek, hogy Bernát testvérre, próbatétel okából, a legagyafúrtabb ördögöket és a többieknél hétszerte gonoszabb szellemeket szabadították rá. De bár ezek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a csillagot letaszítsák az égről, mégis egészen más kimenetele lesz a dolognak. Mert bármennyire gyötrik, kísértik és kínozzák is, a végén mégis diadalmasan kerül ki belőle." És még hozzáfűzte: "Közvetlenül halála előtt, miután már minden vihar elült, minden kísértés hajótörést szenvedett, csodálatos nyugalmat és lelki békét fog élvezni, és pályája végén boldogan tér Krisztushoz."
Valóban úgy is történt: halálát csodák ragyogták be, és úgy jutott pályája végére, ahogyan Isten embere előre megjövendölte. Halálakor a testvérek váltig mondogatták: "Életében csakugyan nem ismertük érdeme szerint ezen testvér erényeit."
De Bernát testvér dicséretének zengedezését másokra hagyjuk.
49 Amikor a szent Alverna hegyén cellájába zárkózva imádkozott, egyik kísérőjének olthatatlan vágya támadt, hogy Szent Ferenc keze írásával valami szentírási helyet kapjon. Ugyanis nagyon erős kísértést szenvedett, de nem a test, hanem a lélek részéről, és azt hitte, ily módon könnyebben kilábol a kísértésből, vagy legalábbis könnyebben viseli el.
S bár égett a vágytól, mégsem merte a szent atya elé tárni a dolgot. Csakhogy amit az ember elhallgatott, azt kinyilvánította a Szentlélek.
Egy napon ugyanis boldogságos Ferenc magához szólította a testvért, és ezt mondta neki: "Hozz nekem azonnal papírt és tintát, mert le akarom írni az Úr szavait és az Ő dicséretét, melyekről az imént szívemben elmélkedtem."
A testvér rögtön elhozta a kért dolgokat, a szent pedig saját kezűleg leírta az Úr dicséretét és szavait úgy, ahogyan magában elgondolta, és befejezésül a testvérnek szánt áldást. Utána ezt mondta: "Fogadd el ezt a lapot, és őrizd gondosan egészen halálod napjáig!"
És abban a pillanatban elmúlt minden kísértése. Az írást továbbra is megőrizte, és később is csodák történtek általa[51].
50 Ugyanazzal a testvérrel még csodát is művelt a szent atya. Ez akkor történt, mikor az assisi püspök palotájában betegen feküdt. A mondott testvér ugyanis ezt gondolta magában: "Íme, atyánk halálához közeledik, és mondhatatlan vigasztalásomra volna, ha halála után én örökölhetném habitusát."
Mintha a szív kívánsága a száj kérése lett volna, boldogságos Ferenc kevéssel utóbb magához hívatta őt, és így szólt hozzá: "Ezennel neked adom ezt a habitust; fogadd el, és tartsd meg magadnak! Amíg élek, természetesen én viselem, de halálom után téged illet."
A testvér erősen csodálkozott a szent atya éleslátásán, és a habitust szívbeli vigasztalással vette birtokába. Később Franciaországba vitte a hívő kegyelet.
51 Betegsége utolsó napjaiban éjnek idején petrezselyemre támadt étvágya. Magához hívatta tehát a konyhás testvért, és alázatosan kérte, hozzon neki. Ő azonban azt felelte, hogy ilyen időben teljesen lehetetlen a kertben petrezselymet találni. "A petrezselymet - mondta - mindennap levágom, mégpedig olyan alaposan, hogy fényes nappal is bajos volna valamit találni belőle. Hát még most, ebben a szuroksötétben, hogy tudnám megkülönböztetni más növényektől?" De a szent csak folytatta:
"Menj, testvér, ne essék nehezedre, és hozd el nekem az első füveket, melyek kezedbe kerülnek!"
A testvér erre csakugyan kiment a kertbe, a vaktában eléje kerülő mezei füvek közül kitépett egy marékra valót, és bevitte. Bent a testvérek azonnal szemügyre vették a vad füveket, gondosan átforgatták, és íme, egy dúshajtású és gyenge petrezselymet találtak köztük.
A szent egy keveset evett belőle, és szemmel láthatólag megerősödött tőle. Ezután ezt mondta a testvéreknek: "Kedves testvéreim, első szóra teljesítsétek a vett parancsot, és ne várjátok megismétlését. Ne mentegessétek magatokat teljesíthetetlenségével, mert ha olyasmit parancsolnék is, ami meghaladja erőtöket, az engedelmesség pótolja a hiányzó erőt."
Ilyen nagymértékben adta meg neki az Úr a prófétálás szellemének kiváltságát.
52 A szentek olykor a Szentlélek ihletésére szinte kényszerítve érzik magukat, hogy csodálatos dolgokat mondjanak magukról; vagy azért, mert Isten dicsősége kívánja bizonyos igazságok kijelentését, vagy azért, mert a szeretet sürgeti ezt a felebarát épülésére.
Innét érthető, hogy a boldogságos atya egy napon egyik különösen kedvelt kísérőjének olyan kijelentést tett magáról, melyet a mennyei fölséggel folytatott bizalmas beszélgetésből merített. "Ma - mondta -, Isten bizonyos szolgája él a földön, és annak érdeméért, amíg él, nem engedi az Úr, hogy éhínség szakadjon az emberekre." És nem hiúságból mondta, hanem egyszerű kijelentésként, melyet a mi épülésünkre keresetlen szavakkal adott ajkára a szent szeretet, amely nem keresi a magáét[52].
Éppen azért bűn volna Krisztus csodálatos szeretetének, melyet szolgája iránt tanúsított, eme megnyilatkozását elhallgatni.
Hiszen mindnyájan tudjuk, akik láttuk, milyen nyugodt és békés mederben folyt az idő, míg élt Krisztus szolgája, és milyen csodálatos bőségben termettek mindenféle javak. Akkor nem volt éhség Isten igéje után, mert az igehirdetők szavai akkoriban különösen erőteljesek voltak, és a hallgatók szíve készségesen hajolt az Isten felé. A szerzetesi ruhában akkor az életszentség példái tündököltek, és a fehérre meszeltek képmutatása[53]még nem fertőzött meg annyi sok szentet, sem az áltanítók tanítása nem keltett akkora kíváncsiságot.
Joggal bővelkedtek tehát földi javakban azok, akik annyira dúskáltak az örökkévaló javak szeretetében.
53 Halála után azonban teljesen megváltozott a dolgok rendje, és minden fonákjára fordult. Mindenfelé háborúk és zendülések támadtak, és számos országra a legkülönbözőbb nyavalyák megpróbáltatásai nehezedtek. A rettenetes éhínség is széltében-hosszában dúlt, és kegyetlen pusztításával, mely keservesebb minden más csapásnál, tömérdek ember halálát okozta. Szükségből mindent eledelnek használtak, és olyasmit is megettek, amihez még az oktalan állat sem nyúlna hozzá. Kenyeret dióburokból és fakéregből sütöttek, és mint az egyik gyónó vallomásából kiderült, az éhségtől gyötört szülők, enyhén szólva, még tulajdon gyermekük halálán sem bánkódtak[54].
De hogy még világosabban kitűnjék, ki volt az a hűséges szolga, akinek érdeméért az isteni igazság visszatartotta fenyítő kezét, boldogságos Ferenc atya nem sokkal halála után nyíltan tudtára adta annak a testvérnek, akinek a csapás bekövetkezését életében megjövendölte, hogy ő volt ama bizonyos szolgája az Úrnak.
Egy éjszaka ugyanis, mikor a testvér már javában aludt, hangos szóval szólította őt, és ezeket mondotta: "Testvér, már itt van az az éhínség, melyet életemben nem engedett a földre szakadni az Úr." A testvér felneszelt a hívásra, és utána mindent rendre elmondott. Három éjszakával később újból megjelent a szent és elismételte szavait.
54 Senki sem csodálkozhat azon, hogy korunk prófétája ilyen kiváltságokkal fényeskedett. Mert értelme a földi dolgok homályából kibontakozva és a test vágyaitól megszabadulva szárnyalt a magasba, és tisztaságának jutalmaként akadálytalanul beléphetett a fény birodalmába. Így az örök fény sugaraitól körülragyogva az Igétől leste el, amit azután szavakban visszhangzott. Ó, mennyire különbözünk tőle mi, mai emberek, akik sötétségbe burkolózva még a szükséges dolgokat sem tudjuk megismerni.
És mit gondoltok, miért, ha nem azért, mert mint a test szerint élők, mi is nyakig benne ülünk a világi dolgok posványában? Mert, ha az Ég felé emelnénk szívünket és kezünket, ha az örökkévaló dolgok közt keresnénk lakásunkat, talán mi is megismernénk, amit most nem ismerünk: Istent és mi magunkat.
Aki szennyben él, az szükségképpen csak a szennyet látja; az égre függesztett szemnek lehetetlen nem látnia az égieket.
55 A boldogságos atya, amíg csak e siralom völgyében élt, megvetette az emberek fiainak nyomorúságos gazdagságát[55], és szíve mélyéből magasabb célok felé törve valósággal szomjúhozta a szegénységet.
Úgy tekintett a szegénységre, mint ami bensőségesen hozzátartozott Isten Fiához, és annak ellenére, hogy már-már az egész világ elfordult tőle, ő örök szeretettel magának kívánta őt eljegyezni. Szerelmese lett szépségének, és hogy mint hitveséhez szorosabban ragaszkodhassék, és hogy úgy legyenek, mint ketten egy lélekben, nemcsak atyját és anyját hagyta el érte, hanem mindent messze ellökött magától. Tiszta ölelésekkel magához szorította őt, és mindig az ő jegyese kívánt lenni. Úgy állította fiai elé a szegénységet, mint a tökéletesség útját, és mint az örökkévaló javak zálogát és biztosítékát.
Más nem töri magát annyira az arany után, mint ő sóvárogta a szegénységet, és nem gondosabb kincseinek őrzésében, mint ő volt ennek az evangéliumi drágagyöngynek megóvásában. Szemét az bántotta legjobban, ha odahaza vagy kint a világban olyasmit látott testvérein, ami ellenkezett a szegénység szellemével.
Valóban, ő szerzetesi élete kezdetétől haláláig beérte egy habitussal, egy övvel és egy rend váltóruhával, és semmi másra nem vágyott[56]. Szegényes ruhája mutatta, hová rejtette kincseit. Ezért vidáman, jól felkészülve, biztosan járta útját, és boldog volt, hogy a múló javakat százszor többet érő kincsekre cserélte.
56 Arra oktatta övéit, hogy szegényes hajlékokat emeljenek maguknak, de fából és nem kőből, s mindezt a leghitványabb kivitelezésben[57] . Mikor a szegénységről beszélt, sokszor idézte a testvérek emlékezetébe ezt az evangéliumi mondást: "A rókáknak oduik vannak, az ég madarainak fészkeik, Isten Fiának pedig nem volt hová lehajtania fejét." [58]
57 Mikor közeledett az idő, melyben a Sancta Maria de Portiuncula mellett káptalant kellett tartani, az assisi polgárság látva, hogy e célra nincsen alkalmas helyiség, Isten emberének megkérdezése nélkül és távollétében nagy hirtelenében összeütötte a szükséges épületet.
A szent atya, mikor visszatért, és meglátta az épületet, mély keserűséggel telt el. Rögtön nekilátott az épület lerombolásának: felment a tetőre, és szorgos kézzel kezdte lehányni a téglákat és cserepeket. Sőt, a testvéreket is felparancsolta, hogy segítsenek neki a szegénységgel oly kiáltó ellentétben álló alkotmány lerombolásában. Azt mondta, hogy ennek hírét gyorsan el kell terjeszteni a Rendben, és példát kell róla vennie mindenkinek, akinek keze ügyében valami a megengedettnél fényűzőbbnek látszik.
És bizonyára fenekestül felforgatta volna a házat, ha az ott álló katonák meg nem értették volna vele, hogy az a város és nem a testvérek tulajdona. Ennek hallatára lecsillapult heve.
58 Egyszer Veronából hazatérőben Bolognán át akarta venni útját, amikor hallotta, hogy ott a testvérek új házat építettek maguknak. A "testvérek háza" kifejezés azonban annyira szívén találta, hogy azonnal sarkon fordult, és Bologna elkerülésével tért haza. Onnét azután parancsot küldött a testvéreknek, hogy tüstént távozzanak a házból. Ők azonnal el is hagyták; még a betegek sem mertek ott maradni, hanem a többiekkel együtt távoztak.
Mindaddig nem is volt szabad visszatérniük, amíg csak Hugó úr, akkor ostiai püspök és lombardiai legátus, nyíltan ki nem jelentette, hogy a kérdéses ház az övé[59]. Bizonyságot tesz erről és feljegyezte az, aki akkor beteg létére szintén kiűzetett a házból[60].
59 Semmiképpen sem akarta, hogy a testvérek olyan helyen szálljanak meg, melyről nem tudta biztosan, hogy kinek a jogos tulajdona. Azt akarta ugyanis, hogy fiai zarándokok módjára éljenek: idegen fedél alatt vonják meg magukat, békességgel álljanak tovább, és az örök hazát szomjúhozzák.
Mikor egyszer a sarteanói remeteségben[61]hallotta, hogy az egyik testvér a másik kérdésére, honnét jön, ezt válaszolta: "Ferenc testvér cellájából" , ő rögtön kijelentette: "Mivel Ferenc nevével illetted a cellát, s nekem tulajdonítottad azt, keress számára más birtokost. Mert én abba többé be nem teszem a lábamat." És még hozzátette: "Az Úr, mikor a pusztában időzött, és ott negyven napot töltött imádsággal és böjttel, nem építtetett magának sem cellát, sem házat, hanem egy barlangban vonta meg magát. Legalább abban a formában követhetjük őt, hogy semmi vagyont nem tulajdonítunk magunknak, jóllehet nem lehetünk meg házak nélkül."
60 Ez a férfiú nemcsak a házakban gyűlölte a fényűző külsőt, hanem a sok és válogatott felszereléstől is irtózott. Azt szerette, hogy se az asztalon, se az edényekben ne legyen semmi, ami a világra emlékeztet, hanem ellenkezőleg, minden, de minden a zarándok állapotról és a számkivetésről daloljon.
61 Egy húsvéti ünnepen a grecciói remeteségben tartózkodó testvérek abroszokkal és üvegedényekkel a szokottnál jobban feldíszítették asztalukat. A szent atyának, mikor lejött cellájából és belépett az ebédlőbe, azonnal szemet szúrt a magasra polcolt és hiú pompával felékesített asztal. Komor tekintettel viszonozta az asztal hívogató nyájasságát.
Óvatosan és észrevétlenül visszalépett, és egy ott álló koldus kalapját fejére téve s botját kezébe véve kiosont. Ott kint azután az ajtó előtt várt mindaddig, míg csak a testvérek hozzá nem láttak az evéshez; megszokták ugyanis, hogy ne várjanak rá, ha az adott jelre nem jelent meg.
Mikor végre enni kezdtek, ő, az igazi szegény, az ajtón át bekiáltott: "Az Úr Isten szerelméért, adjatok valamit ennek a szegény és beteg zarándoknak."
Mire a testvérek kiszóltak: "Lépj be, jó ember, annak szerelméért, akire hivatkoztál."
Azonnal belépett tehát, és megmutatta magát a lakománál ülőknek. Könnyű elképzelnünk a megdöbbenést, melyet a szegény zarándok megpillantása a kényelmes nyárspolgároknak okozott.
Azonnal tányért adtak neki, és ő egészen magányosan a földre ereszkedett és tányérját a hamu fölé tette. "Így - mondta -, most csakugyan úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérhez illik." Majd a testvérekhez fordulva így folytatta: "Bennünket Isten Fia szegénységének példája sokkal szigorúbban kötelez, mint más szerzeteseket. Mikor a megterített és feldíszített asztalt láttam, nem ismertem fel benne az ajtóról ajtóra kéregető szegények asztalát."
Ez a cselekedete is bizonyítja, mennyire hasonlóvá lett ahhoz a zarándokhoz, aki húsvét napján szintén egyedül bolyongott Jeruzsálemben, s akinek szaván tanítványainak szíve tüzet fogott.
62 A szent azt tanította, hogy a könyvekben az Úr végzését, nem pedig azok anyagi értékét, a lelki épülést, nem pedig a külső forma szépségét kell keresnünk. Mindazonáltal szükségesnek tartotta, hogy néhány állandóan kéznél legyen belőlük, de megkívánta, hogy azok a szükséget látó testvérek igényeihez alkalmazkodjanak. Mikor tehát az egyik minister engedélyt kért tőle díszes és nagy értékű könyveinek megtartására, ezt a választ kapta tőle: "Könyveidért nem akarom elveszíteni az Evangélium könyvét, amelynek megtartására ígéretet tettem. Tőlem tehetsz, amit akarsz, de én a magam részéről nem járulhatok hozzá a tőrvetéshez."
63 Fekvőhelyek és ágyak tekintetében olyan tökéletes szegénység uralkodott, hogy aki a szalma fölé még holmi szegényes ruhadarabot tudott teríteni, az már dúsgazdagnak képzelte magát.
Akkoron, midőn a Sancta Maria de Portiuncula tövében káptalant tartottak, az ostiai úr számos lovag és klerikus kíséretében a testvérek látogatására ment. Mikor azután látta, hogy a testvérek puszta földön hálnak, és fekvőhelyeik inkább a vadállatok vackaihoz hasonlítanak, mint ágyakhoz, keserű könnyekre fakadt, és így szólt környezetéhez: "Íme, itt alszanak a testvérek." És még hozzáfűzte: "De vajon mi lesz velünk, szerencsétlenekkel, akik olyan bőségben tobzódunk?"
Valahányan csak ott voltak, mind könnyekig meghatódtak, és nagy lelki épüléssel távoztak.
Ez az ostiai[62]úr volt az, aki később, hogy az Egyház várkapuja lett, dacolt minden ellenséges támadással, míg csak szent áldozatát, boldogságos lelkét vissza nem adta az égnek.
Ó, kegyes szív, szerető lélek! Bár magas polcra emelkedett, fájlalta, hogy nincsenek magasabb érdemei, holott erényeinél fogva még magasabb volt, mint állásánál fogva.
64 Mivel ágyakról beszéltünk, eszünkbe jut egy másik történet, amelyet, talán, szintén érdemes lesz elmondanunk.
Attól az időtől fogva, hogy szentünk Krisztussal kezdett társalogni, igyekezett elfelejteni mindent, de mindent, ami a világé, és sem matracon aludni, sem feje alá tollvánkost tenni nem akart. Ez alól a szigorú szabály alól sem betegség, sem pedig idegen helyen való megszállás címén nem volt hajlandó kivételt tenni.
Történt azonban, hogy egyszer a grecciói remeteségben, mivel szembaja a szokottnál is jobban kínozta, jobb meggyőződése ellenére kénytelen volt egy kis vánkost elfogadni. De már az első éjszaka hajnalán magához szólította kísérőjét, és így szólt hozzá: "Testvér, az éjszaka sem aludni nem tudtam, sem állva imádkozni. Fejem reszket, térdeim reszketnek, és egész testem úgy inog, mintha konkolyból sült kenyeret ettem volna. Én azt hiszem, hogy ebben a vánkosban, melyet a fejem alá tettem, ördög lappang. Fogd tehát, és vidd el, mert nem akarom tovább is fejem alatt tűrni az ördögöt!"
A testvérnek megesett a szíve a szent atya panaszos zúgolódásán, és felemelte a földre dobott vánkost, hogy kivigye. Alig lépett azonban ki, abban a pillnatban elvesztette beszélőképességét, és olyan rémület fogta el, hogy sem egyetlen lépést tenni, sem karját felemelni nem tudta.
De egy kis idő múlva a szent hívására, aki tudomást szerzett szorongatott állapotáról, visszanyerte mozgási képességét, visszatért a cellába, és részletesen elmondta, miket állott ki. Erre a szent így szólt: "Este, mialatt a kompletóriumot mondtam, határozottan megéreztem, hogy az ördög bejött cellámba." Majd még hozzáfűzte: "Mert nagyon ravasz és csavaros eszű ám ez a mi ellenségünk: ha belülről nem tud ártani a léleknek, legalább a testnek próbál kellemetlenséget okozni."
Szívleljék meg ezt mindazok, akik minden oldalról apró párnákkal tüzdelik körül magukat, hogy bármely oldalra fordulnak, mindenütt puhára találjanak. Mert lám, az ördög szívesen sántikál a gazdagság nyomában, és örömét találja a kényelmes ágyakban, főleg ott, ahol a szükség nem ajánlja, a hivatás pedig egyenesen tilalmazza azokat.
Ellenben az őskígyó menekül a nincstelen[63]embertől, vagy azért, mert megveti társaságát, vagy mert fél a szegénység magasabb fokától. Az a testvér, tehát, aki úgy gondolja, hogy a tollak alatt ördög lappanghat, elégedjék meg szalmával a feje alatt.
65 Istennek e nagy barátja megvetett mindent, ami a világé; különösen a pénztől irtózott. Megtérése kezdetétől semmibe sem vette, és követői előtt nem győzte eleget hangoztatni, hogy úgy kerüljék, mint az eleven ördögöt. Övéinek lelkére kötötte: a pénznek ne tulajdonítsanak nagyobb értéket, mint a ganéjnak.
Történt egy napon, hogy egy világi ember betért a Sancta Maria de Portiuncula templomába imádkozni. Imádsága végeztével bizonyos összeget tett a feszület lábához alamizsnának. Mikor eltávozott, az egyik testvér kezével egyszerűen megfogta, és az ablakmélyedésbe dobta a pénzt. Tettének híre egykettőre eljutott a szent atya fülébe. A testvér látván, hogy leleplezték, azon nyomban odafutott hozzá bocsánatot kérni: a földre vetette magát, és kész volt bármilyen büntetést kiállni. A szent szemrehányást tett neki, és a pénz megérintéséért keményen megfeddte. Azután pedig megparancsolta neki, hogy a pénzt szájával emelje ki az ablakmélyedésből, és ugyancsak szájával vigye a ház kerítésén kívülre, és ott dobja a szamár ganéjára. Mialatt a testvér kész örömest teljesítette ezt a parancsot, a jelenlevők szívét félelem töltötte el. És ezentúl még jobban megvetették mindannyian a ganéjjal egy szintre helyezett pénzt, és napról napra újabb példák ösztönözték őket a megvetésére.
66 Egyszer két testvér útjában a leprások kórházához közeledett. Útközben dénárt találtak. Azonnal megálltak, és vitatkozni kezdtek, mit csináljanak azzal a ganéjjal. Az egyik nevetve társa lelkiismeretességén azt ajánlotta, hogy a dénárt vegyék fel, és ajándékozzák oda a leprások gondozóinak. A másik azonban tiltakozott ez ellen, és azt állította, hogy a színlelt jámborság tévútra vezeti társát; nyomatékosan felhívta figyelmét a Regula betűjére, melyből világosan kiderül, hogy a talált dénárt hitvány porszemhez hasonlóan lábbal kell taposni. De társa, aki különben is keménynyakú ember volt, megmakacsolta magát, és nem hajlott az intésre. Ellenkezőleg, lehajolt és felemelte a pénzt. De az isteni büntetést nem kerülte el. Abban a pillanatban elveszítette beszélőképességét, és akárhogyan vicsorgatta fogait, egyetlen értelmes mondatot nem tudott mondani.
Így az esztelen megkapta büntetését, és a büntetés megtanította az elbizakodottat a szent atya törvényeihez való engedelmességre. Végül is, mikor a szennyet messze eldobta magától, a bűnbánat vizével megtisztított ajkai újból megnyíltak (az Úr) dicséretére. Régi mondás: "Fedd meg a bűnöst, és barátoddá leszen!"
67 A szent helyettese, Cattani Péter testvér, látva mily tömegesen özönlenek a vendégtestvérek a Sancta Maria de Portiunculához, és milyen szűken állnak alamizsna dolgában, melyből a szükségleteket fedeznie kellene, egyszer így szólt Szent Ferenchez: "Nem tudom, testvér, mit tegyek, mert a mindenünnen ideözönlő testvéreket nincs miből kielégítenem. Engedd meg tehát, kérlek, hogy a belépő újoncok vagyontárgyaiból egy- s mást félretegyünk tartaléknak, melyhez alkalmas időben kiadásaink fedezésére fordulhatunk."
A szent azonban tagadólag válaszolt: "Távol legyen tőlünk, kedves testvérem, az olyan részvét, mely az egyes ember iránti szeretetből súlyosan vét a Regula ellen."
"De hát akkor mit tegyek?" - kérdezte tovább a testvér.
"Foszd meg - mondta a szent - a Mária-oltárt, és ha másként nem tudsz segíteni a szűkölködőkön, add oda nekik a leszedett díszeket. Hidd el nékem, hogy kedvesebb Istennek, ha így tartjuk meg Fiának Evangéliumát, és szívesebben látja oltárát kifosztva, mint felékesítve, ha mellette Fiát megvetjük. Majd gondoskodik róla az Úr, hogy visszatéríthessük Anyjának azt, amit kölcsönként adott."
68 Isten szentje, miközben társával Apuliát járta, Bari közelében egy dénároktól duzzadó nagy erszényt talált, melyet a kereskedők a maguk nyelvén pénzes zacskónak (funda) neveznek. Társa hívta fel rá a szent figyelmét, és azonnal biztatni is kezdte, hogy az erszényt vegyék fel, és a benne levő pénzt osszák szét a szegények közt. Valóságos himnuszt zengett a szegények iránti könyörületről, és nem győzte magasztalni az alamizsnaosztásban megnyilvánuló irgalmasságot.
A szent azonban a leghatározottabban ellene mondott, és az egészet az ördög ámításának minősítette. "Fiam, nem szabad idegen dolgot eltulajdonítanunk!" - mondta - "Mások tulajdonát elajándékozni nem érdemszerző dolog, hanem ellenkezőleg, büntetésre méltó vétek."
Ezzel továbbmentek, és siettek végére jutni megkezdett útjuknak. Az álkegyességtől elvakított testvér azonban még mindig nem nyugodott bele a dologba, és nem szűnt meg tovább szorgalmazni a hitszegést.
Végre a szent beleegyezett a visszatérésbe, de korántsem azért, hogy teljesítse a testvér kívánságát, hanem hogy megmutassa balga fejének az isteni titkot. Magához intett tehát egy ifjút, aki az út mentén egy kútnál ült, hogy két-három tanú igazmondásából[64] derüljön ki a Szentháromság titka. Mikor most már hármasban viszatértek, még mindig ott látták a vastagra duzzadt erszényt.
A szent megtiltotta társainak a közeledést, hogy imádsága erejével leleplezze az ördög csalafintaságát. Egy kőhajításnyira visszavonult tehát, és menten buzgó imádságba merült. Mikor visszatért imádságából, megparancsolta a testvérnek, hogy emelje fel az erszényt, melyben imádságára pénz helyett akkor már kígyó rejtőzött.
A testvér félt is, meg csodálkozott is, és nem tudni milyen előérzetből már egészen másként látta a dolgot, mint előbb. Azonban a szent engedelmesség iránti félő tiszteletből elhessegette szívéből a félelmet, és kinyújtotta kezét az erszény után. És íme, az erszényből abban a pillanatban egy nagy kígyó pattant ki, és jelenlétével megmutatta a testvérnek az ördög csalafintaságát. A szent csak ennyit jegyzett meg: "Isten szolgáinak, testvérem, a pénz csak annyi, mint a sátán és a mérges kígyó."
69 Ez a magasságbeli erővel felruházott ember sokkal inkább belülről, az isteni tűz hevétől, semmint kívülről, a testi ruhától melegedett fel. Ki nem állhatta azokat a (szerzetes)fiait, akik bélelt ruhában jártak, vagy pedig szükség nélkül lágy szöveteket használtak. De megkívánta, hogy szükség esetén az ész szava, ne pedig a kényelem határozzon. Az ellenkezőt a lélek kioltása biztos jelének vélte.
"Ha a lélek ellanyhul - szokta mondani -, és a kegyelem fokozatosan kihül, akkor a test és vér szükségképpen a maga javát keresi. Mert mi következhet azután, ha a lélek nem találja gyönyörűségét, mint az, hogy a test kezdi keresni a magáét? És akkor a testi kívánság a szükség palástját ölti magára, az érzékies lelkület pedig a lelkiismeret irányításában tetszeleg."
És még hozzátette: "Ha valóban szükséget szenved testvérem, és csakugyan híjával van valaminek, és azon melegében iparkodik kielégíteni szükségletét, és messze űz magától minden nélkülözést, ugyan milyen jutalmat fog érdemelni? Mert íme, eljött ugyan számára az érdemszerzés lehetősége, de ő csak azt bizonyította, hogy az alkalom terhére van." Ilyen és hasonló beszédekkel buzdította a nehezen tűrőket, megmagyarázván nekik, hogy a szükségek nem tűrése annyi, mint az egyiptomi húsosfazekakhoz való visszakívánkozás.
Végül semmiképpen sem engedte meg, hogy a testvéreknek kettőnél több csuhája legyen; de ezek megfoltozása ellen nem emelt kifogást.
Azt kívánta, hogy a finom szövetektől irtózattal forduljanak el; akik másként cselekedtek, azokat a közösség előtt keményen megfeddte. És hogy példájával is megszégyenítse az ilyeneket, saját csuhájára durva zsákszövetből vettetett foltot. Még halálában is azt kívánta, hogy halotti ruhája fölé durva zsákot borítsanak.
A testvéreknek azonban, ha betegségük vagy más szükségük úgy hozta, megengedte, hogy alul, közvetlenül a testükön lágyabb ruhát viseljenek, de ez esetben is megkívánta, hogy kívülről változatlanul meglássék ruházatuk érdessége és silánysága.
Gyakran mondogatta: "Ha enyhítünk valamit a szigorúságon, annyira eluralkodik a langyosság, hogy a szegény atya gyermekei nem átallanak majd skarlátban páváskodni, mindössze a színt változtatva meg." Ah, atyánk, elfajzott fiaid nem téged szednek rá, hanem gonoszságuk magamagát hazudtolja meg. Mert lazulásuk napról napra világosabban látszik és szüntelenül növekszik.
70 Ezt is többször ismételte a szent: "Amilyen mértékben elhajolnak a testvérek a szegénységtől, olyan mértékben hagyja őket magukra a világ; akkor majd keresni fognak és nem találnak. Ha ellenben az én úrnőm, a Szegénység nyomába szegődnek, a világ is gondoskodni fog róluk, mert hiszen a világ üdvözítésére adattak."
Majd ismét: "Szerződés van a világ és a testvérek között: a testvéreknek kötelessége jó példát adni a világnak, a világé pedig gondoskodni a testvérek szükségleteinek kielégítéséről. Ha tehát a testvérek hitszegő módon megszűnnek jó példát adni, jogos büntetésként a világ is leveszi róluk a kezét."
A szegénységért való aggódásában még (a testvérek) nagy számától is félt Isten embere, mert ha a valóságban nem is az, mégis a gazdagság látszatát kelti. Ezért egyszer így sóhajtott fel: "Ó, ha lehetséges volna, hogy kevesebb Kisebb Testvért látna a világ! Akkor ugyanis éppen kisebb számuk miatt bizonyára jobban megbecsülné őket."
Mint a Szegénység úrnő elválaszthatatlan jegyese, hozományát nem a jelenvaló, hanem az elkövetkező életben várta.
A szegénységről szóló zsoltárokat, mint például a "Nem vész el örökre a szegények reménye[65]", és a Látják majd a szegények és örvendeznek[66] kezdetűt nagyobb hévvel és ujjongóbb örömmel énekelte.
71 A szent atya sokkal szívesebben vette az ajtóról ajtóra összekoldult, mint az önként felajánlott alamizsnát. A koldulás miatti szégyenkezést az üdvösség akadályának mondta; azt a szégyent ellenben, mely koldulás közben kél, de nem tartja vissza a lábat, szentnek nevezte. A homlokot elöntő gyöngéd pírt dicsérte, a zavarba ejtő szégyenkezést ellenben rosszallta. Hébe-hóba ilyen szavakkal buzdította övéit alamizsnakéregetésre: "Menjetek csak, mivel a Kisebb Testvérek azért adattak ebben az utolsó órában a világnak, hogy a választottaknak alkalmat adjanak a szeretet gyakorlására, melyért majdan dicséretet nyernek az örök Bírótól: »Amit e kisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.«"[67] A nagy Próféta[68] tehát kiváltságosnak hirdette azt a szerzetet, melyet ilyen nyilvánvalóan tulajdon nevével jelölt meg.
Ezért kívánta, hogy a testvérek ne csak városokban, hanem remeteségekben is tartózkodjanak, hogy ily módon mindenkinek megadassék az érdemszerzés lehetősége, és a hibázóktól elvétessék a mentség minden látszata.
72 Nehogy csak egyszer is megbántsa szentséges jegyesét, a magasságbeli Isten szolgája így szokott eljárni: ha valahová meghívták ebédre, hogy jobban megtisztelje a vendéglátó asztalát, előbb a szomszédoknál kenyérdarabokat koldult össze, és csak így, szegénységben meggazdagodva foglalta el helyét az asztalnál.
És amikor kérdezték tőle, miért teszi ezt, azt válaszolta, hogy egy rövid időre átengedett hűbérbirtok kedvéért nem akarja elvesztegetni örök időre szóló örökségét. "A szegénység az - mondta -, ami a mennyek országának örököseivé és királyaivá tesz, nem pedig a ti talmi gazdagságtok."[69]
73 Szent Ferenc, mikor egyszer az akkor még alacsonyabb rangban levő boldog emlékű Gergely pápánál volt látogatóban, az étkezés idejének közeledtével koldulni ment, és utána a fekete kenyérdarabokat szépen kiteregette az asztalra.
A püspök ennek láttán kissé restellni kezdte magát, főleg, mivel új vendégei is voltak. A jó atya azonban fogta magát, és a kapott alamizsnát vidám orcával szétosztotta a jelenlevő lovagok és udvari papok között. És ezek mindegyike megható áhítattal fogadta a kenyérdarabokat: némelyek azonnal elfogyasztották, mások pedig a szent iránti tiszteletből eltették. Ebéd után a püspök felkelt, szobájába intette Isten emberét, és ott, miután előbb szeretettel magához ölelte, így szólt hozzá: "Testvérem, miért szégyenítettél meg ennyire tulajdon házamban - mely a tiéd is, meg testvéreidé is -, azzal, hogy koldulni mentél?"
Mire a szent így válaszolt: "Ellenkezőleg, jobban megtiszteltelek azzal, hogy náladnál nagyobb úrnak hódoltam. Mert lám, az Úr kedvét találja a szegénységben, különösen az önként vállalt koldusságban. Én tehát királyi méltóságnak és különleges nemességnek tartom, hogy annak az Úrnak járhatok a nyomában, aki bár gazdag volt, mégis szegénnyé lett érettünk"[70]. Majd hozzátette: "Nagyobb örömömet találom a szegényes asztalban, melyet apró alamizsnák foglalnak el, mint a fényűző asztalokban, melyeken se szeri, se száma a fogásoknak."
És a püspök módfölött épült ezen. "Fiam, tedd, amit jónak lát szemed, mert az Úr van teveled" - mondta a szentnek.
74 Kezdetben önmegtagadásból, és a testvérek szégyenlőssége iránti kíméletből is a szent egyedül járt alamizsnát gyűjteni. Mikor azonban látta, hogy többen nem veszik kellő komolysággal hivatásukat, egyszer így fakadt ki: "Kedves fiaim, Isten Fia sokkal előkelőbb volt nálunk, és lám, mégis szegénnyé lett érettünk ezen a világon. Mi iránta való szeretetből a szegénység útját választottuk, nem szabad tehát az alamizsna után való járást szégyellenünk. Az ország örököseihez legkevésbé sem illik mennyei örökségük záloga miatt szégyenkezni. Mondom nektek, hogy sok nemes és tudós férfiú fog társaságunkhoz csatlakozni, akik megtisztelésnek veszik majd az alamizsnakéregetést. Nektek tehát, akik elsőszülöttek vagytok, örülnötök és vigadoznotok kell, és nem szabad húzódoznotok annak megtételétől, amit ama szent férfiakra örökségként áthagyományoztok."
75 Boldogságos Ferenc gyakran mondogatta, hogy az igazi Kisebb Testvérnek mindig készen kell állnia az alamizsnagyűjtésre. "És minél előkelőbb valamelyik fiam - mondta -, annál készségesebbnek kell lennie a menésre, mert ezzel tetézi érdemeit."
Az egyik helyen élt egy testvér, aki sehogyan sem akart kéregetni menni, ellenben az asztalnál több ember helyett is megfelelt. A szent, mikor látta, milyen nagy barátja hasának, s milyen derekasan kiveszi részét a munka gyümölcsének elfogyasztásából, ellenben mennyire húzódozik a dologtól, egyszer így támadt rá: "Menj csak utadra, légy testvér, mert te kizárólag a testvérek verejtékéből akarsz élni, míg Isten művének végzését elhanyagolod. Olyan vagy, mint a heretestvér, amelyik nem vesz részt a méhek munkájában, mégis elsőnek akar lakmározni a mézből." És a testi ember, mikor látta, hogy torkosságát leleplezték, visszatért a világba, melyet különben még csak fél lábbal hagyott el. Kilépett a szerzetből, és aki semmi volt az alamizsnagyűjtésben, a szerzet számára is semmi lett, aki az asztalnál több ember helyett is megfelelt, még több ördög munkáját végezte ezentúl[71].
76 Más alkalommal meg ez történt: az egyik testvér, aki alamizsnával a vállán visszatérőben volt Assisiből, mikor Portiuncula közelébe ért, énekre gyújtott, és hangos szóval magasztalta az Urat. Ennek hallatára a szent azonnal felugrott, kiszaladt és miután megcsókolta a testvér vállát, alamizsnás tarisznyáját a maga vállára tette át. "Áldott legyen, testvérem - mondta -, aki készségesen indul, alázattal koldul, és végül nagy örömmel tér meg!"
77 Történt, hogy boldogságos Ferencet, akit akkor már többféle betegség kínzott, és már szinte a végéhez közeledett, a Nocera nevű helységben az assisi polgárságtól küldött követek keresték fel azzal a megbízatással, hogy semmi szín alatt se engedjék idegeneknek jutni a dicsőséget, hogy ők bírják Isten emberének holttestét. A katonák, akik lóháton kísérték, útközben egy Satriano nevű, fölötte szegény városkába érkeztek. Mivel éhesek voltak, és az evés ideje is itt volt, elszéledtek, de semmit sem tudtak venni. Visszamentek tehát boldogságos Ferenchez, és ezt mondták neki: "Most már neked kell alamizsnádból adnod, mivel az égvilágon semmit sem tudtunk vásárolni."
Erre a szent így válaszolt: "Persze, hogy nem kaptatok semmit, mert jobban bíztatok legyeitekben, mint Istenben." A dénárokat ugyanis megvetőleg légynek nevezte. "De menjetek csak vissza azokba a házakba, melyekben már voltatok, és dénárok helyett Isten szerelmére kérjetek teljes alázattal alamizsnát. Ne szégyelljétek magatokat, hiszen az ősbűn óta minden jót az alamizsna szerez meg számunkra, és a nagy Alamizsnaosztó kegyes bőkezűségében méltóknak és méltatlanoknak egyaránt osztja javait."
A katonák erre csakugyan félretették szégyenlősségüket, készségesen alamizsna után néztek, és íme, Isten szerelméért sokkal többet kaptak, mint előbb a dénáraikért, mert mindenki vidám lélekkel és versenyezve adakozott nekik. Valóban, még sohasem volt éhínség ott, ahol a bőkezű szegénység uralkodik.
78 Az alamizsnaadásban inkább a lelkek hasznát, semmint a testnek nyújtott segítséget tekintette a szent, és az adásban és elfogadásban egyaránt magát állította követendő példaként a többiek elé.
Mikor egyszer Isten igéjének hirdetésére a lombardiai Alessandriába ment, ott egy istenfélő és igen jó hírben álló ember fogadta magához szállásra, és mindjárt megkérte, hogy az Evangélium szellemének megfelelően egyék mindenből, amit eléje tálalnak. A szent a vendéglátó szíves unszolására szívesen megígérte ezt.
Erre a gazda sietett intézkedni, és egy hétéves kappant a lehető legnagyobb gonddal készíttetett el Isten emberének. A szegények patriarchája és az örvendező család már az asztalnál ült, mikor az ajtóban váratlanul megjelent egy Béliálfi, egy minden szeretet nélküli és hozzá tökéletes szegénységet színlelő ember[72]. Nagy ravaszul Isten szerelmére alamizsnáért esengett, és jajveszékelve kérte, hogy Isten nevében segítsenek rajta.
A szent a mindennél áldottabb és méznél édesebb név hallatára azonnal megragadta az eléje tálalt szárnyas egyik darabját, és kenyérre helyezve odaküldte a koldusnak. De lám, mi történt? A szerencsétlen a kapott húst gondosan elrejtette, hogy alkalomadtán árthasson vele a szentnek.
79 A következő napon a szent az összesereglett nép előtt szokott módján hirdetni kezdte Isten igéjét. De az elvetemült ember egyszer csak közbekiáltott, és váltig azon erősködött, hogy a kappanhúst az egész népnek megmutassa. "Íme - kiabálta -, lássátok, milyen ember ez a Ferenc, aki most nektek beszél: szentként tisztelitek őt, és íme, itt a hús, melyet tegnap este evés közben nekem adott."
A jelenlevők valamennyien rátámadtak, és ördögtől megszállottnak szidalmazták őt. És lám, a húsdarab, melyet ő kappannak állított, mindenki szemében halnak tűnt fel. Maga a szerencsétlen is, elámulva a csodán, kénytelen volt elfogadni, amit a többiek állítottak. Erősen elszégyellte magát, bevallotta elkövetett gonoszságát, és az egész hallgatóság előtt bocsánatot kért a szenttől. Erre a hús is visszanyerte eredeti formáját, miután a bűnös jobb belátásra tért.
80 A szent a Rendbe belépni szándékozókat arra oktatta, hogy mielőtt elhagynák a világot, előbb ajánlják fel javaikat, és csak azután szenteljék magukat Istennek. Mert a Rendbe, részint a szent Evangélium betűjére való tekintettel, részint a pénzrejtegetés botrányának elkerülésére, csak olyanokat fogadott be, akik mindenükön túladtak, és maguknak semmit sem tartottak meg.
81 Az anconai tartományban történt, hogy prédikációja végeztével egy ember járult a szent elé, és teljes alázattal a Rendbe való felvételét kérte. A szent így felelt neki: "Ha Isten szegényeihez kívánsz csatlakozni, előbb oszd el javaidat a világ szegényei közt!" Ennek hallatára az illető elment, és a testies szeretet szavára hallgatva rokonai közt osztotta szét javait, a szegényekről ellenben egészen megfeledkezett. Utána visszatért, és még dicsekedett a szent előtt nagylelkű bőkezűségével. A szent azonban kemény szemrehányással felelt neki: "Menj csak utadra, légytestvér, mert még nem jöttél ki atyád házából és rokonságod köréből[73]. Mivel javaidat rokonaidnak adtad, és ezzel megrövidítetted a szegényeket, nem vagy méltó a szent szegényekhez. A testnél kezdted, és így ingatag alapot vetettél lelki életed épületének."
És a testies gondolkodású ember csakugyan visszatért övéihez, és visszakérte tőlük javait, melyeket előbb sajnált a szegényeknek adni. Ezért istenes szándéka is hamarosan elpárolgott.
Napjainkban sok embert rászed az ilyen szánalmas osztozkodás: sokan világi kezdettel indulnak neki a szent életnek.
Mert senki sem szenteli magát Istennek azért, hogy ezzel rokonait gazdagítsa, hanem hogy az alamizsna árán megváltsa magát bűneitől, és jó cselekedetei gyümölcsével megszerezze magának az örök életet.
Gyakran hangoztatta a szent azt is, hogy a testvéreknek, még akkor is, ha szükséget szenvednek, inkább kell idegenhez, mint a Rendbe belépőkhöz fordulni, egyrészt példaadás okáért, másrészt meg az önző haszonlesés látszatának elkerüléséért.
82 Legyen szabad itt a szentnek egy emlékezetre méltó látomását elmondani.
Egy éjszaka, hosszúra nyúlt imádságának befejezése után, csendesen elszunnyadt.
Szentséges lelke belépett Isten szentélyébe, és ott álmában egy különös nőt látott: feje aranyból valónak látszott, melle és karjai ezüstből, törzse kristályból, alsóbb tagjai pedig vasból voltak kiformálva. A nő magas termetű volt, és finom művészettel volt kidolgozva. De amilyen szép formájú volt ő maga, olyan visszataszító és szennyes volt a köntöse.
A boldogságos atya, mikor reggel felserkent, elmondta látomását a szent életű Pacificus testvérnek, de jelentésének megmagyarázásával adós maradt.
Bár az álmot sokan és sokféleképpen magyarázgatták, mi mégis úgy véljük, hogy a tévedés kockázata nélkül elfogadhatjuk Pacificus testvér értelmezését, melyet bizonyára még az álom elmondása közben sugallt neki a Szentlélek:
"Ez a szépséges nő - mondta - Szent Ferenc szép lelkét példázza; az aranyfő a szemlélődést és az örökkévaló dolgok tudását, az ezüst mell és karok az Úr lélekkel átelmélkedett és tettel megvalósított igéit, a kemény és ragyogó kristály a józanságot és a tisztaságot, a vas a szilárd kitartást, és végül a szennyes köntös a nyomorúságos testet jelenti, mellyel ez a drágalátos lélek be volt takarva."
Sokan mások viszont, akikből szintén Isten lelke szólott, a szent atya jegyesét, a Szegénység úrnőt látták a hölgyben. "Ezt is - mondták - dicsőségének bére az aranyhoz, jóhírének ragyogása az ezüsthöz, kívül-belül egyforma szegénysége a kristályhoz, és végül mindvégig állhatatos kitartása a vashoz teszi hasonlatossá. A szennyes köntöst pedig a testies gondolkodású emberek vélekedése szőtte a ragyogó szépségű nőre."
Ismét mások a szerzet történetére alkalmazták az álmot, és az idő beosztásában Dániel próféta példájához igazodtak.
Atyánk szempontjából azonban az a legfigyelemreméltóbb, hogy kitért az álom megfejtése elől, mivel nem akart a felfuvalkodottság színében feltűnni. Ha a Rendre vonatkozott volna álma, semmi esetre sem hallgatott volna róla.
83 Nincs nyelv, mely méltóan ki tudná fejezni, milyen mélységes szeretettel viseltetett ezen ember a szegények iránt. Az irgalmasság együtt született vele, és a beléje oltott jóság még fokozta kifelé hatását. Lelke valósággal olvadozott a szegények iránti szeretettől, és ha valakin nem tudott anyagilag segíteni, legalább szeretettel volt iránta.
Mihelyt valami fogyatékosságot vagy szükséget vett észre valakinél, sietett ezt azonnal Krisztus elé tárni. Minden szegényben a szegény Nagyasszonynak Fiát látta, és teljesen csupaszon hordta szívében azt, akit a Szent Szűz ruhátlanul tartott karjaiban.
És bár minden irigységet messze űzött magától, a szegénységet nem tudta nem irigyelni. Ha magánál szegényebb emberrel találkozott, mindjárt megirigyelte, és félt, hogy a szegénységért folyó versengésben alul fog maradni.
84 Történt egyszer, hogy Isten embere szokásos prédikációs körútján egy igen szegény emberrel találkozott. Mikor látta, hogy félig-meddig mezítelenül jár, bánatos hangon így szólt kísérőjéhez: "Nagy szégyen nekünk ennek az embernek szegénysége, és alaposan rápirít a mi szegénységünkre."
"Milyen címen?" - kérdezte társa. Mire a szent siránkozó hangon így válaszolt: "Én gazdagságomul és úrnőmül választottam a szegénységet, és íme, az ő életében jobban kiütközik a nincstelenség. Avagy nem tudod, hogy világszerte az a hír járja, hogy mi Krisztusért szegényebbek lettünk mindenkinél? Ennek az embernek példája azonban az ellenkezőt mutatja."
"Ó, soha nem látott irigység! Ó, a fiak utánzására méltó vetélkedés! Nem az az irigység ez, mely mások gazdagságán búslakodik, nem az, mely a nap sugaraitól homályba borul, nem az, mely homlokegyenest ellenkezik a kegyességgel, és mely kajánságtól sápadozik. Avagy azt hiszed, hogy az evangéliumi szegénységben nincsen semmi irigyelni való? Hiszen benne van Krisztus és benne minden mindenben. Miért töröd tehát magadat jövedelmek után, te, mai klerikus? Hiszen már holnap meglátod, milyen gazdag volt Ferenc, és viszont tapasztalni fogod, hogy a kezeden felgyűlt javak a kínok forrásai lettek."
85 A szent prédikációját követő napon egy szegény, méghozzá beteg ember jött a lakóhelyükhöz. Ferenc a szerencsétlen kettős baján - szegénységén és betegségén - megindulva, a szegénységről kezdett beszélgetni kísérőjével.
Mikor a szenvedő iránti részvét már egész lényét át- meg átjárta, kísérője így szólt hozzá: "Testvér, való igaz, hogy ez az ember nagyon szegény, de könnyen lehetséges, hogy az egész tartományban nincs még egy ember, aki jobban vágyakoznék a gazdagság után."
A szent rögtön megfeddte a testvért, és miután ez visszavonta állítását, így szólt hozzá: "Siess gyorsan, vesd le ruhádat, borulj a szegény ember lába elé, és valld be neki bűnödet! Sőt, ne csak bocsánatot kérj tőle, hanem azért is esedezzél hozzá, hogy imádkozzék éretted!"
A testvér szót fogadott, odament a koldushoz, és bocsánatot kért tőle. Visszatérése után a szent így folytatta szavait: "Valahányszor szegénnyel találkozol, testvérem, mindannyiszor emlékezzél rá, hogy benne a mi Urunk és az ő szegény anyjának tükörképe áll előtted. Hasonlóan a betegek látásakor arra gondolj, aki betegségeinket hordozta."
Valóban, Ferenc szívén állandóan ott pihent a mirhacsokor[74], szeme szüntelenül az ő Fölkentjének orcájára tekintett[75], és egy pillanatra sem szűnt meg a fájdalmak férfiát nézni, aki ismeri minden betegségünket[76].
86 Celanóban történt, hogy Szent Ferenc a téli időre való tekintettel egy köpeny módjára összehajtott posztódarabot terített a vállára, melyet a testvérek egy tivoli jóakarója adott neki kölcsön.
A marsicai püspök palotájában azonban, ahol szálláson volt, egy alamizsnát kérő anyóka került eléje. Láttára azonnal lekerítette válláról a posztót, és bár nem az övé volt, odaajándékozta az anyókának. "Siess csak - mondta -, és készíts belőle magadnak ruhát, mert ugyancsak rászorulsz!" Az asszony, nem tudni félelemből-e, tetszésből-e, nevetett is, meg csodálkozott is. Azután fogta a posztót, a lehető leggyorsabban hazafutott vele, s otthon ollóval azonnal darabokra vágta, nehogy késlekedésével a visszakövetelés veszedelmének tegye ki magát. A feldarabolásnál azonban úgy találta, hogy a posztó nem elegendő egy rend ruhára. Előző jóságára gondolva visszatért tehát a szenthez, és jelentette neki, hogy kevés a posztó. A szent kísérőjére vetette szemét, aki ugyanakkora posztódarabot viselt a vállán, és így szólt hozzá: "Hallod, testvér, mit mond ez a szegény asszony? Az Isten szerelmére, inkább mi tűrjük a hideget, és a posztót add a szegény öregnek, hogy kiegészítse vele ruháját!" És társa, miként ő, szintén odaadta a posztót, ők ketten pedig ott maradtak félig mezítelenül, csakhogy felruházzák az anyókát.
87 Más alkalommal, mikor Sienából volt visszatérőben, megint egy szegény emberrel találkozott. Odaszólt kísérőjének: "Testvér, ennek a szegény embernek okvetlenül oda kell adnunk a köpenyünket. Hiszen jog szerint őt illeti, mert mi csak arra az időre kaptuk kölcsönbe, amíg magunknál szegényebbel nem találkozunk."
A testvér azonban ismerve a kegyes atya gyengélkedő állapotát, határozottan ellenezte, hogy önmaga elhanyagolásával másról gondoskodjék.
A szent azonban ezt mondta: "Nos hát, én nem akarok tolvaj lenni; már pedig mindenki tolvajlásnak tudná be, ha mi nem adnánk oda a köpenyt annak, aki nálunknál jobban rászorul." Erre az érvelésre a testvér felhagyott ellenkezésével, a szent pedig odaajándékozta a köpenyt.
88 Ugyanez az eset ismétlődött meg Celle di Cortonában. Boldogságos Ferenc akkoriban új köpenyt hordott, melyet a testvérek nem kis áldozattal szereztek számára. De odajött hozzá egy szegény ember, aki meghalt felesége és árván maradt családja miatt síránkozott. A szent ezt mondta neki:
"Isten szerelméért én kész vagyok neked adni ezt a köpenyt, de azzal a kikötéssel, hogy csak annak adod vissza, aki drágán megfizet érte."
A testvérek rögtön odafutottak, hogy megakadályozzák az ajándékozást, illetve visszavegyék a köpenyt. A szegény ember azonban, biztatást merítve a szent atya tekintetéből, kézzel és körömmel védte a köpenyt, mint jogos tulajdonát. A testvérek utoljára is kénytelenek voltak visszavásárolni tőle a köpenyt, és ő a vételár felvétele után távozott.
89 Szent Ferenc egyszer a perugiai tartományban fekvő Coléban egy olyan emberrel találkozott, akit még világi korából ismert. "Hogy vagy, testvér?" - kérdezte tőle. Az azonban keserű lélekkel azonnal átkokat kezdett szórni urára, mivel az mindenéből kiforgatta. "Uram jóvoltából - mondta -, akit a mindenható Úristen verjen meg, bizony nagyon rosszul állok."
Szent Ferenc szíve megesett az emberen, de nem annyira teste, mint inkább a lelke miatt. Hiszen a halálos gyűlölet állapotában volt. Így szólt tehát hozzá: "Testvér, az Isten szerelméért bocsáss meg uradnak, hogy megmentsd a lelkedet! Hiszen még az is lehetséges, hogy urad visszatéríti, amivel neked tartozik. Máskülönben anyagi javaid után lelkedet is elveszted."
Ő azonban mindegyre csak ezt hajtogatta: "Semmi szín alatt sem bocsátok meg neki addig, amíg vissza nem adja, amit elvett tőlem."
Boldogságos Ferenc, akin éppen akkor köpeny volt, erre így szólt: "Íme, neked adom ezt a köpenyt, csak bocsáss meg uradnak az Úristen szerelméért!" Az ember erre a nagylelkű ajánlatra egészen megjuhászodott; átvette a köpenyt, és elfelejtette a sérelmeket.
90 Egy alkalommal, mikor egy koldus alamizsnát kért tőle, mivel semmi sem volt kezénél, habitusának szegélyét vágta le, és azt adta oda a koldusnak.
Máskor meg alsó ruháját húzta le hasonló okból. Ilyen mélységes szeretettel szerette a szegényeket, és ilyen lángoló hévvel követte a szegény Krisztus nyomdokait.
91 Egyszer két testvér édesanyja járult a szent elé, és teljes bizalommal alamizsnát kért tőle. A szent atyának megesett rajta a szíve, s ezért ezzel a kérdéssel fordult helyetteséhez, Cattani Péterhez: "Tudunk-e valami alamizsnát adni anyánknak?" Tudniillik az volt a szokása, hogy az egyes testvérek anyját a maga és az összes testvérek anyjának szólította. Péter testvér a kérdésre így válaszolt: "Van egy Újszövetségünk, amiből breviárium hiányában a matutinum olvasmányait olvassuk."
Erre boldogságos Ferenc ezt mondta: "Add oda az Újszövetséget anyánknak, hogy árán fedezni tudja a szükségleteit; hiszen a könyv szövege úgyis arra int bennünket, hogy ne szűnjünk meg segíteni a szegényeket. Meggyőződésem, hogy az ilyen ajándék kedvesebb Isten szemében, mint az olvasás."
A könyvet tehát odaadták az asszonynak, és így az első Újszövetség, amely a Rend birtokában volt, ilyen szent célra fordíttatott.
92 Abban az időben, mikor Szent Ferenc beteg szemeinek kezeltetése céljából a rieti püspök palotájában tartózkodott, egy machilonei szegény asszonyka, aki ugyanabban a betegségben szenvedett, mint ő, kereste fel orvosát. A szent erre a hírre bizalmas beszélgetésük során többek közt ezt mondta kísérőjének: "Gvárdián testvér, a kölcsönt kötelesek vagyunk megtéríteni."
Mire az így válaszolt: "Hát térítsük meg, atyám, ha nálunk van."
"Ezt a köpenyt - mondta ő - kölcsönbe kaptuk ettől a szegény asszonytól; adjuk tehát vissza neki, mert nincsen pénze a kezeltetés költségeinek fedezésére."
A gvárdián azonban így felelt: "Testvér, ez a köpeny az enyém; én azt senkitől nem kölcsönöztem. Amíg neked jól esik, ám használd; de ha nem akarod tovább igénybe venni, nekem kell visszaadnod." Tudniillik a gvárdián csak kevéssel előbb egyenesen Szent Ferenc használatára vásárolta a köpenyt.
A szent azonban nem hagyta annyiban a dolgot. "Gvárdián testvér - mondta -, te eddig mindig udvarias voltál hozzám; kérlek tehát, mutass továbbra is udvariasságot irántam!"
Erre a gvárdián azt mondta: "Atyám, tégy úgy, ahogyan a Lélek sugallja."
Ennek hallatára Ferenc azonnal magához szólított egy világi embert, aki nagy tisztelője volt neki, és így szólt hozzá: "Fogd ezt a köpenyt és melléje tizenkét kenyeret, és mondd meg annak a szegény asszonynak: »Az a szegény ember, akinek odakölcsönözted köpenyedet, hálásan köszöni a kölcsönt, de most már vedd vissza, ami a tied.«"
Az ember azonnal elsietett, és szóról szóra elmondott mindent. De az asszony azt hitte, hogy gúnyt űznek belőle, és egészen kipirulva kiáltotta: "Hagyj engem békén a te köpenyeddel; nem értem, mit beszélsz!"
Az ember azonban váltig erősködött, és az egész szállítmányt kezébe adta. Erre már az asszony is gondolkodóba esett. Belátta, hogy nem lehet csalárdság a dologban. Másrészt meg attól félt, hogy esetleg nem lesz semmi a könnyű üzletből, ezért még azon éjszaka felkerekedett, és mit sem gondolva szemei kezeltetésével, a köpennyel visszatért otthonába.
93 A következőkben egy nehezen értelmezhető, de kétségtelenül megtörtént dolgot óhajtok elmondani.
Mikor Krisztus szegénye, Ferenc, szemei kezeltetése céljából Rietiből Sienába ment, útközben a Rocca Campiglia melletti síkságon haladt át. Kísérője egy orvos volt, aki különös jóakarattal viseltetett a Rend iránt.
És íme, egyszerre csak három koldusszegény asszony tűnt fel az útszélen; termetre, életkorra és arcra annyira hasonlítottak egymáshoz, mintha csak egy mintára öntötték volna őket. Mikor a szent odaért hozzájuk, tiszteletteljesen meghajtották a fejüket, és ezzel a szokatlan üdvözléssel köszöntötték őt: "Hát csak jöjjön a Szegénység úrnő"! Ennek hallatára a Szent kimondhatatlan örömmel telt el; mert semmi címen nem örült annyira az emberek köszöntésének, mint amire az aszonyok köszöntése célzott.
És mivel az asszonyokat valóban nagyon szegényeknek tartotta, odafordult a kíséretében levő orvoshoz, és így szólt hozzá: "Az Isten szerelmére kérlek, adj rá módot, hogy valami alamizsnát tudjak adni ezeknek a szegény nőknek!" Az orvos erre előhúzta erszényét, és lováról leszállva mindegyiknek adott néhány pénzdarabot.
Azután folytatták útjukat a megkezdett irányba. Kis idő múlva visszanéztek, de sem a testvérek, sem az orvos nem voltak képesek egyetlen asszonyt sem felfedezni a lapos tájon. Módfölött elcsodálkoztak ezen, és az esetet az Úr csodatételei közé sorolták. Hiszen lehetetlen volt nem látniuk, hogy nem lehettek igazi asszonyok azok, akik a madaraknál is gyorsabban tovaszálltak.
94 Isten embere, Ferenc, bár testben még távol volt az Úrtól, lélekben már az ég felé szárnyalt. Már itt a földön az angyalok polgártársa volt, és csupán a test korlátja választotta el tőlük. Egész lelkével Krisztust szomjúhozta, és neki ajánlotta nemcsak szívét, hanem testét is.
Imádságának csodás varázsáról közvetlen szemtanúként szeretnénk egyet s mást elmondani az utódok buzdítására; már amennyire ilyesmit egyáltalában rá lehet bízni emberi fülekre.
Mivel attól tartott, hogy ha nem halad előre szüntelenül, szükségképpen visszaesik, egész idejét megszentelt nyugvássá alakította[77], és ezalatt szorgalmasan írogatta szívébe a bölcsesség igéit. Ha világi látogatókat fogadott vagy más ügyeket intézett, inkább megszakította elfoglaltságát, semmint megvárta annak végét, és sietett magányába menekülni. Ízetlen volt neki a világ, mint olyan embernek, aki már belekóstolt a mennyei édességbe, és az isteni gyönyörűség élvezésén kifinomult ízlésével nem tudta élvezni az emberek durva ételeit.
Ha csak tehette, mindig valami rejtekhelyet keresett magának, hogy ott ne csak lelkével, hanem minden tagjával egyesülhessen Istennel. Ha váratlanul a közösségben látogatta meg az Úr, hogy ne maradjon cella nélkül, köpenyét hajtogatta össze cellaformára; ha pedig köpenye sem volt, hogy a rejtett manna titka titokban maradjon[78], habitusának ujjával takarta el arcát.
Általában azon igyekezett, hogy valami módon elkülönítse magát a körülállóktól, nehogy azok észrevegyék a jegyes érintését[79], és mintha a hajó födélzetén tolongó sokaságba vegyült volna bele, lehetőleg látatlanul végezte imádságát. Ha már semmi mást nem tudott tenni, szívét rendezte be Isten templomának.
Elragadtatásában még sóhajtozni is elfelejtett, és Istenbe temetkezése közben alig lélegzett, és jóformán semmi életjelt nem adott magáról.
95 Így ment ez odahaza. Ha ellenben kint az erdőben vagy a pusztában végezte imádságát, az egész erdőt eltöltötte sóhajtásaival, a földet könnyeivel áztatta, mellét kezével verdeste, és mintha hozzáférhetetlen búvóhelyen lett volna, hangos szóval beszélni kezdett Urával. Itt felelt neki, mint bírájának, itt tárta eléje kéréseit, mint atyja elé, itt társalgott vele, mint barátjával, és enyelgett, mint jegyesével. Hogy szívének minden rostját minél változatosabb áldozatként ajánlhassa fel, szemét állandóan rajta pihentette a sokféle és lényegében mégis egyetlen Fölségen[80]. Sokszor anélkül, hogy ajkait mozgatta volna, magában imádkozott, és azzal, hogy külső érzékeit befelé összpontosította, lelkét szinte az égig való szárnyalásra képesítette. Így minden tehetségét és érzését arra az egy dologra irányította, amit éppen kért az Úrtól, és nem is annyira imádkozó (embernek), mint inkább imádságnak látszott[81].
Mit gondoltok, mekkora édesség önti el azt, aki így szokott imádkozni? Ezt azonban csak ő maga tudná megmondani. Én inkább csak csodálni tudom őt. Ennek megítélésére csak azok hivatottak, akik magukon próbálták; akik nem próbálták, azok sohasem fogják megérteni. Ilyenkor egész benseje izzásba jött, s a tekintete, úgyszintén szeretettől olvadozó lelke már a mennyek országában időzött.
Boldogságos atyánk saját hibájából egyetlen egyszer sem mulasztotta el a Lélek látogatását megragadni; ellenkezőleg, valahányszor csak alkalma nyílt rá, mindig kész volt fogadni, és ameddig csak az Úr engedte, nem szűnt meg ingyen kapott édességét élvezni. Ha pedig valamilyen ügy elintézése sürgette, vagy utazni készült, és előre megérezte a kegyelem érintését, adagolva és sűrűn megismétlődő változatokban élvezte végig ezt a mindennél édességesebb mannát. Az is megtörtént, hogy útközben előreküldte kísérőit, maga pedig megállott (a Lélek) új látogatásának élvezésére; így a kegyelem nem volt benne hiábavaló.
96 A kánoni órákat nem kisebb tisztelettel, mint buzgósággal végezte. Mert ámbár szem-, gyomor-, máj- és lépbajban szenvedett, sohasem volt rábírható, hogy zsoltározás közben falhoz vagy korláthoz támaszkodjék; ellenkezőleg, mindig álló helyzetben, kapucium nélkül[82], egy pontba tekintő szemmel és megszakítás nélkül végezte a zsolozsmát.
Ha gyalogosan járta a világot, a zsolozsma végzésére mindig megállott, ha pedig lóháton ment, leszállott a földre.
Egy napon, Rómából jövet a szakadó eső ellenére is leszállott lováról imádságát végezni, és olyan sokáig állott egy helyben, hogy közben bőrig ázott.
"Ha a test - mondta - olyan kényelmes tápláléka vételében, mely pedig vele együtt a férgek eledele lesz, mennyivel kényelmesebbnek és nyugalmasabbnak illik a léleknek lennie, mikor az ő eledele maga Isten."
97 Súlyos véteknek tartotta, ha imádság közben hiú képzelgéseken elszórakozott. Ha ilyesmi megtörtént vele, nem nyugodott addig, míg gyónással jóvá nem tette hibáját. Ez a szokása idővel annyira vérévé vált, hogy aránylag keveset szenvedett ilyen zaklatásoktól[83].
Egyszer, nagyböjtben, hogy fennmaradt perceit hasznosan tölthesse el, valamilyen edény készítésével bajlódott. Egy napon, miközben a terciát imádkozta nagy áhítattal, szeme véletlenül az edényre tévedt; abban a szempillantásban érezte, hogy a benső ember áhítata lelohadt. Módfölött bántotta, hogy szívének szava megszűnt az isteni fülek felé szárnyalni. Ezért a tercia végeztével a testvérek füle hallatára ezt mondta: "Ó, te haszontalan semmiség, hát ennyire hatalmadba tudtad keríteni a lelkemet, és ennyire ki tudtad magából forgatni! Ím, ezennel az Úrnak áldozlak, mert akadályoztál a neki való áldozásban."
Ezzel megragadta az edényt, és a tűzbe dobta. "Szégyelljük magunkat - mondta -, hogy ilyen haszontalan képzelgésektől engedjük magunkat vezettetni, holott imádság idején a nagy Királlyal társalgunk."
98 A szent sokszor annyira belemerült a szemlélődés édességébe, hogy magán kívül ragadtatott, de elragadtatás közben szerzett természetfölötti tapasztalatairól sohasem beszélt senkinek. Egy esetből azonban, mely nyilvánosságra jutott, megítélhetjük, mily gyakran ragadtatott a mennyei édesség élvezésére.
Egyszer szamárháton ülve Borgo San Sepolcrón kellett áthaladnia. De mialatt egy lepratelepen egy kicsit ki akarta magát pihenni, sokan tudomást szereztek Isten emberének jöveteléről. Férfiak és asszonyok azonnal nagy számmal kezdtek hozzá özönleni, hogy lássák, és szokott áhítattal megérintsék. És lám, mi történt? Az emberek csakugyan tapogatni kezdték, sőt ide-oda ráncigálták, és ruhájából darabokat vágtak ereklyének. Ő azonban mindezzel szemben teljesen érzéketlennek látszott, és mintha halott lett volna, semmit sem vett észre abból, ami körülötte történt. Már messze túl jártak Borgón, és a kívánt hely felé közeledtek, mikor a mennyei dolgok szemlélője, mintha idegenből jött volna, aggodalmasan kérdezte, mikor érnek már Borgóba.
99 Mikor magánimádságairól, amelyek alatt egészen más emberré lett, visszatért, minden tőle telhető módon iparkodott a többiekhez alkalmazkodni, nehogy arcának szokatlan ragyogásával feltűnést keltsen, és emiatt a nyert kegyelmet elveszítse. Bizalmasabb testvérei előtt nem egyszer így beszélt: "Ha Isten szolgája valami új kegyelemben részesül az Úrtól, mielőtt abbahagyná imádságát, emelje szemét az égre, és két kezét összekulcsolva mondja: »Ezt a vigasztalást és édességet te küldötted, Uram, nekem, méltatlan bűnösnek, én pedig, ím ezennel visszautalom hozzád, hogy te tartogasd számomra. Mert lásd, én kincstáradnak fosztogatója vagyok. Majd ismét: »Vedd vissza, Uram, javaidat, melyeket e világon nekem juttattál, és őrizd meg számomra a jövő életre.«"
"Igen - mondotta -, úgy kell intézni a dolgot, hogy amikor visszatér valaki az imádságból, olyan nyomorúságos bűnösnek mutassa magát a többiek előtt, mintha semmi új kegyelemben nem részesült volna." Ezt is mondta: "Könnyen megesik, hogy felbecsülhetetlen értékű dolgot semmiségért vesztegetünk el; de azt, akitől nyertük, nem könnyű újból való megadására indítanunk."
Végül az is szokása volt, hogy olyan halkan, szinte lopva kelt fel az imádsághoz, hogy társai jóformán észre sem vették felkelését és imádkozását. Ellenben amikor nyugovóra tért, szándékosan zajt ütött, hogy mindenki tudomást szerezzen lefekvéséről.
100 Történt egyszer, hogy mialatt Szent Ferenc a Portiunculának nevezett helyen imádságát végezte, megjelent az assisi püspök, hogy szokása szerint baráti látogatást tegyen nála.
Mihelyt belépett, kérdezősködés nélkül és meglehetősen tiszteletlenül egyenesen a szent cellája felé indult, és miután bezörgetett hozzá, belépni készült. De alig dugta be a fejét, és alig pillantotta meg az imádkozó szentet, hirtelen remegés fogta el, minden tagja megmerevedett, és mindezeken felül beszélőképességét is elveszítette. Isten akaratából erőszakkal húzták el onnan, és hátráló lépésekkel messzire elvezették.
Úgy gondolom, hogy ez vagy azért történt, mert a látogató nem volt méltó a titok meglátására, vagy azért, mert a szent méltó volt, hogy a már megnyert kegyelmet huzamosabban élvezze. A püspök egészen kábultan tért vissza a testvérekhez, első szóra bevallotta hibáját, miután beszélőképességét is visszanyerte.
101 Más alkalommal meg az történt, hogy a perugiai Szent Jusztin-monostor apátja véletlenül találkozott Szent Ferenccel. Azonnal leszállott lováról, és egy ideig elbeszélgetett vele lelki ügyeiről. Mikor végre elvált tőle, alázatosan megkérte a szentet, imádkozzék érette. Szent Ferenc csak ennyit mondott: "Kész örömest imádkozom éretted, uram!"
És valóban, mihelyt eltávozott az apát, így szólt kísérőjéhez: "Várj csak egy keveset, testvér, mert teljesíteni akarom ígéretemet!" Ő tudniillik azok közé tartozott, akik nem veszik könnyedén az imádságra vonatkozó ígéretüket, hanem azt gyorsan be is váltják. És íme, mialatt a szent Istenhez könyörgött, az apát valami egészen szokatlan benső forróságot és soha addig nem tapasztalt lelki édességet érzett; szinte elalélt magánkívüli elragadtatásában. Kénytelen volt egy időre megállni. De mire magához tért, azonnal rájött, hogy ez Szent Ferenc imádságának hatása volt.
Ettől az időtől fogva még nagyobb szeretettel viseltetett tehát a Rend iránt, és sokaknak valóságos csodaként beszélte el a vele történt esetet.
Isten szolgáihoz illik is, hogy ilyen ajándékokkal kedveskedjenek egymásnak; egyedül ilyen adás és viszonzás méltó hozzájuk. A szent szeretet, melyet lelkinek is mondanak, beéri az imádság gyümölcsével, és kevésbe veszi a mulandó ajándékokat. Azt hiszem, hogy a szent szeretet lényege ez: kölcsönösen segíteni egymást a lelki harcban, és kölcsönösen ajánlani egymást Krisztus ítélőszéke előtt.
De mit gondoltok, mily magasra emelkedhetik az imádság szárnyain az, aki ilyen magasba tudott lendíteni másokat?
102 Ez a férfiú, jóllehet sohasem végzett magasabb tanulmányokat, a felülről, Istentől jövő bölcsesség birtokában és az örök fény sugaraitól megvilágosítva mégis meglepő jártassággal bírt a Szentírásban. A bűn szennyétől el nem homályosított értelme könnyűszerrel behatolt a titkok rejtelmeibe, és ahol a tudósok tudománya kívül rekedt, oda belépett a szerető (lélek) meleg érzésével.
Néha olvasott is a szent könyvekből, és amit egyszer emlékezetébe vésett, azt kitörölhetetlenül beleírta szívébe. Könyv gyanánt inkább emlékezetét használta[84], mert amit fülével befogadott, azt azon nyomban buzgó és kitartó elmélkedés tárgyává tette. Az volt a meggyőződése, hogy ez az olvasás- és tanulásmód sokkal gyümölcsözőbb, mint az értekezések ezreivel való bajlódás. Igazi bölcsnek[85]csak azt tartotta, aki az örök élet vágyát eléje helyezi minden másnak. Azt is állította, hogy a maga megismeréséből könnyen eljut Isten megismerésére az, aki alázatos lélekkel és nem felfuvalkodva merül bele a Szentírás tanulmányozásába. Gyakran megoldott nehéz kérdéseket, és keresetlen szavak nélkül is fényes értelmet és vonzó erényeket árult el.
103 Mikor a szent Sienában tartózkodott, történetesen odaérkezett egy domonkos rendi testvér, egy igazán lelki ember, és amellett a szent teológia doktora. Fölkereste tehát boldogságos Ferencet, s hosszú és édes társalgásba merült vele az Úr igéiről. Többek közt Ezekiel ezen helyének értelme felől is érdeklődött nála: "Ha nem hirdeted a gonosznak gonoszságát, lelkét a te kezeden keresem."[86] "Mert én - fűzte hozzá magyarázatul - sok embert ismerek, jó atyám, akikről tudván tudom, hogy súlyos bűnben élnek, és mégsem hirdetem mindig gonoszságukat. Vajon ezek lelkét az én kezemen keresik-e?"
Mikor pedig boldogságos Ferenc azzal mentegetőzött, hogy ő tanulatlan ember, s ezért inkább tanulnia kellene, semmint a Szentírás értelme felől véleményt nyilvánítania, alázatos ember létére így biztatta: "Testvér, én már több tudóstól hallottam ennek a helynek értelmezését, szívesen hallanám tehát a te véleményedet is" .
Erre boldogságos Ferenc így felelt: "Ha általánosságban vesszük ezt a helyet, én úgy értelmezem, hogy Isten szolgájának úgy kell életével és szentségével fényeskednie, hogy a gonoszok szemrehányásnak érezzék példájának ragyogását és életének ékesszólását. Így fogva fel a dolgot, életszentségének szertesugárzása és jóhírének illata valóban mindenki számára érthető módon hirdeti a gonoszok gonoszságát."
A szerzetes sokat épült e feleleten, és távozásakor ezt mondotta boldogságos Ferenc társainak: "Testvéreim, ennek az embernek tisztaságból és elmélkedésből táplálkozó teológiai tudása olyan, mint a szárnyaló sas, a mi tudományunk ellenben hason csúszik a földön."
104 Máskor meg, amikor Rómában az egyik bíboros házában szállt meg, a hozzá intézett homályos kérdésekre olyan világos és mélyenszántó feleleteket adott, hogy azt lehetett volna hinni róla, hogy egész életében a Szentírással foglalkozott. Végre a bíboros úr ezt mondta neki: "Én nem úgy kérdezlek téged, mint tudóst, hanem, mint olyan embert, akiben Isten lelke lakozik, és feleleteidet azért fogadom szívesen, mert tudom, hogy Istentől jönnek."
105 Mikor egyszer betegen feküdt, és mindenféle fájdalmak gyötörték, kísérője ezt találta neki mondani: "Atyám, te eddig mindig a könyvekhez folyamodtál, és fájdalmaid ellen mindenhol azokban találtál orvosságot. Kérlek, tehát, tedd most is ezt, és olvastassál valamit a prófétákból. Talán megvidámul lelked az Úrban[87]." Mire a szent így felelt: "Jó dolog az Írás bizonyságait olvasni, jó dolog a mi Urunkat és Istenünket keresni benne. Én azonban már olvastam belőle annyit, amennyi elmélkedésre és szemlélődésre untig elegendő; fiam, nincsen szükségem többre: tudom, hogy a szegény Krisztus megfeszíttetett."
106 Az anconai tartományban élt egy világi ember, aki magáról megfeledkezve és Istennel nem törődve egészen a világi hiúság szolgálatára adta magát. A "versek királyának" is nevezték, mivelhogy valóban fejedelme volt a léha dalokat zengő énekeseknek, s ezenfelül világias szellemű dalok szerzője. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, csak annyit mondok, hogy a dicsőség olyan magasra emelte ezt az embert, hogy világraszóló fénnyel maga a császár koronázta őt költővé[89].
Mialatt azonban így a sötétségben tévelygett, és a hazugság kötelékeivel húzta a gonoszságot[90], az isteni irgalom könyörületre indult iránta, és elhatározta, hogy magához téríti őt, nehogy elvesszen, aki eltaszíttatott[91]. A Gondviselés intézkedéséből ugyanis az történt, hogy a szegény úrnők egyik monostorában véletlenül összetalálkozott boldogságos Ferenccel. A boldogságos atya (lelki) lányainak meglátogatására jött több társával, ő pedig egyik rokonát kereste fel szintén többedmagával.
És alighogy rajta lőn az Úr keze[92], tulajdon testi szemeivel látta, hogy Szent Ferencet két, kereszt alakban összeillesztett fényes kard járta által: az egyik fejétől a lábáig, a másik pedig, mellén keresztül, egyik kezétől a másikig ért. Bár eddig nem ismerte boldogságos Ferencet, a nagyszerű csodából rögtön megérezte, hogy csakis ő lehet. A szokatlan látványon elámulva már-már életének megjobbítására kezdett gondolni, de a döntést későbbre akarta halasztani. Mikor azonban a boldogságos atya első ízben szólott a jelenlevőkhöz, Isten igéjének kardja őt magát is általverte. Utána ugyanis a szent külön is beszélt neki a világ hiúságáról, ellenállhatatlan édességgel a világ megvetésére intette, s végül az isteni igazságossággal való fenyegetéssel verte által szívét.
Ő erre tüstént így szólt: "Mi szükség van még szavakra? Térjünk át a tettekre. Ragadj ki engem az emberek kezéből, és adj át a nagy Császárnak."
És a szent már a rákövetkező napon beöltöztette őt, és mivel ő vezette vissza az Úr békéjéhez, a Pacificus nevet adta neki. Megtérése annál nagyobb épülésére szolgált sokaknak, minél szélesebb volt hiú barátainak köre.
A boldogságos atya barátságának örülve Pacificus testvér olyan édességet kezdett érezni, amiről addig sejtelme sem volt. Ismételten megadatott neki olyasmit látni, ami mások előtt rejtve maradt. Kevéssel utóbb például egy nagy Thau jelet[93]látott boldogságos Ferenc homlokán, mely sokszínű díszítésével még a páva színpompáját is felülmúlta.
107 Szent Ferenc mint evangélista, jobbára egyszerű embereknek és egyszerű témákról prédikált, és így inkább erőteljességre, mint szépen csengő szavakra volt szüksége, de fejlettebb lelki igényű és műveltebb emberek közt élettel teljes és mély tartalmú beszédeket is tudott mondani. Röviden megmagyarázta azt, amit lehetetlen volt szavakkal kifejteni, és a szavait kísérő eleven mozdulataival és ide-odahajlásával szinte az égig ragadta hallgatóit.
Nem használta a (filozófiai) megkülönböztetések kulcsait, minthogy nem volt szüksége olyan beszédek elrendezésére, melyeket nem ő maga készített. Szavainak erőt az igazi erény és bölcsesség ereje, Krisztus kölcsönzött.
Egyszer egy bizonyos nagy tudású és ékesszólású orvos azt mondotta: "Bár mások prédikációit szóról szóra megjegyzem, egyes-egyedül Szent Ferenc szavait nem tudom megjegyezni. Ha valamit mégis emlékezetembe vések szavaiból, az az érzésem, hogy ezek nem azok a szavak, mint amik előzőleg ajkáról elhangzottak."
108 Ferenc szavai nemcsak közvetlenül voltak hatékonyak, hanem akkor sem tértek vissza eredménytelenül[94], ha másnak szájából hangzottak el.
Történt egyszer, hogy Arezzo városába éppen akkor érkezett meg, amikor ez a belvillongások miatt már-már a bukás szélén állott. Isten embere a városon kívül egy tanyán szállott meg, és látta, miként vigadoznak az ördögök a város fölött, és miként ingerlik a polgárokat polgártársaik gyilkolására. Azonnal magához szólította tehát Szilveszter testvért, Isten egyszerű emberét, és a következő parancsot adta neki: "Menj a város kapujához, és a mindenható Isten nevében parancsold meg az ördögöknek, hogy tüstént takarodjanak a városból!"
És a szent egyszerűség sietett teljesíteni a parancsot: magasztalással járulva az Úr színe elé[95], a kapuban harsány szóval így kiáltott: "Isten nevében és Ferenc atyánk parancsára tüstént távozzatok, ördögök, valahányan csak vagytok!"
És íme, kevés idővel rá a városba újból visszatért a békesség, és az egymás iránti méltányosság jogait újból tiszteletben kezdték tartani. Boldogságos Ferenc tehát jogosan állíthatta egy, utána mondott beszédének bevezető részében: "Úgy szólok most hozzátok, mint akik valamikor az ördögök alattvalói és szíjra fűzött rabszolgái voltatok, de azután egy szegény ember könyörgésére - tudom kiére - megszabadultatok."
109 Azt hiszem, nem lesz fölösleges elbeszélésünkbe beleszőni a fentebb említett Szilveszter testvér megtérésének történetét és elmondani, hogyan indította őt a Szentlélek a Rendbe való belépésre.
Szilveszter testvér eredetileg világi pap volt. Isten embere annak idején tőle vásárolta a köveket egy templom helyreállításához[96]. Később azonban, mikor látta, hogy Bernát testvér, aki Isten szentje után első palántája volt a Kisebb Testvérek Rendjének, mindenét elhagyta s szétosztotta a szegényeknek, a mohó kapzsiság érzése uralkodott el a szerencsétlen emberen; Isten embere előtt a rég eladott kövekre kezdett célozgatni, mintha annak idején nem kapta volna meg illő árukat. Ferenc elmosolyodott ezen: azonnal látta, hogy a pap lelkét a kapzsiság mérge fertőzte meg. Mivel megfelelő orvosságot akart neki nyújtani az átkozott aranyszomj ellen, olvasatlanul szórta kezébe a pénzt.
Szilveszter pap nem győzött eleget örülni a gazdag adománynak, másrészt viszont nem tudott betelni az adakozó bőkezűségének csodálatával. Hazatérése után is újra meg újra visszatért az esetre, mindegyre üdítő balzsamként ható szemrehányásokat tett magának, hogy íme, öregember létére is ennyire a világon csügg, és ugyanakkor nem győzte csodálni, hogy az az ifjú annyira lábbal tiport mindent. És mialatt így jó illattal[97] telt el, Krisztus is megnyitotta előtte irgalmasságának tárházát. Egy látomásban ugyanis megmutatta neki, mennyit érnek Ferenc cselekedetei, mily fényesen tündökölnek szeme előtt, és mily páratlan ragyogással töltik be az egész világot: álmában úgy látta, mintha Ferenc szájából egy aranykereszt nőtt volna ki, melynek csúcsa az eget verte, kinyújtott karjai pedig a világ egyik végétől a másikig értek.
E látomás hatása alatt a pap bűnbánó lélekkel felhagyott minden vészt hozó késedelmeskedéssel, hátat fordított a világnak, és Isten emberének tökéletes követője lett. Tökéletesen kezdte a Rendben életét, és Krisztus kegyelméből még nagyobb tökéletességben fejezte be.
De nem csoda, hogy Ferenc keresztre feszített alakban jelent meg; hiszen a kereszten kívül soha az életben más java nem volt. Nem csoda, hogy a csodákat művelő kereszt, amely olyan mély gyökereket eresztett benne, a jó földből olyan csodaszép virágokat, lombokat és gyümölcsöket hajtott[98]. Más nem is sarjadhatott ki ebből a földből, melyet a csodálatos kereszt kezdettől fogva egészen a maga számára foglalt le.
De térjünk vissza újból elbeszélésünk fonalához.
110 Egy testvér hosszú időn át bizonyos lelki kísértésben szenvedett, mely összehasonlíthatatlanul gyötrőbb és rafináltabb volt a test vágyánál. Végre Szent Ferenc elé járult, és alázatosan odaborult lába elé; de keserű könnyeket ontva az erős zokogás miatt, képtelen volt egyetlen szót is kimondani. A kegyes atya könyörületre indult iránta, és mivel mindjárt látta, hogy gonosz kísértések gyötrik, így szólt: "Isten nevében ezennel megparancsolom nektek, ördögök, hogy ezentúl ne zaklassátok testvéremet, miként eddig tenni merészeltétek!"
És abban a pillanatban szétfoszlott a sötétség homálya, a megszabadult testvér felkelt, és mintha soha életében nem lett volna, ezentúl semmi kísértést nem érzett.
111 Amint az a későbbiekből ki fog derülni, szentünk szava még az oktalan állatokra is csodálatos hatást gyakorolt. De egy, a kezem ügyébe eső kis történetkét már itt elmondok.
Mikor a Magasságbeli szolgája egy éjszakára a gubbiói egyházmegye területén fekvő San Verecondo-i monostorban szállt meg, történetesen egy juh ugyanott egy báránykát ellett. De volt ott egy vérengző disznó is, és ez nem kímélve az ártatlan bárányka életét, egyetlen harapással megölte azt.
Az emberek reggelre kelve már holtan találták a kis bárányt, és mindjárt tudták, hogy a gonosztettet csak a disznó követhette el. Mikor a kegyes atya hallott a dologról, a másik Bárányra való gondolással mélységes részvétre indult a szegény bárány iránt, és sokak füle hallatára így szólott: "Hej, bárány testvér, ártatlan állatka, mely igen hasznos jelkép voltál az emberek szemében! Legyen átkozott az az elvetemült, aki megölt, és se ember, se állat ne egyék húsából!"
És csodálatos! A megátkozott disznó még aznap megbetegedett, és háromnapi kínos vergődés után végre elérte a bosszúálló halál. Utána a monostor árkába vetették, s bár sok ideig hevert ott, és ezen idő alatt deszka módjára egészen kiszáradt, egyetlen, még az annyira éhes állatnak sem támadt rá étvágya.
112 Szentünk szigorúan megparancsolta, hogy az asszonyokkal való barátkozás édes mérgét szorgosan kerüljék, mert az még a szenteket is tévedésbe ejtheti. Joggal félt ugyanis, hogy a gyönge lelkek ezen a réven könnyen veszélybe juthatnak, az erősek pedig veszíthetnek ellenálló erejükből. Azt szokta mondani, hogy asszonyokkal társalogni és csábításukat kikerülni, ha csak nem kipróbált erényű emberről van szó, az Írás szava szerint körülbelül annyi, mint izzó parázson járni, és talpát meg nem égetni[99].
Hogy azonban ne csak szóval, hanem tettel is tanítson, önmagát állította oda például az erény követésére. A nők általában annyira terhére voltak, hogy inkább félelemmel és borzadállyal, mint óvatossággal és a példaadás gondolatával kezelte őket.
Ha alkalmatlan locsogásuknak véget akart vetni, szavainak kimértségével és alázatosságával és földre sütött szemeivel hallgatásra indította őket. Máskor meg az égre emelte szemeit, mintha onnét felülről várta volna, mit kell a hiú földi fecsegésekre válaszolnia. Azokat ellenben, akiknek lelkét a szakadatlan buzgólkodás a bölcsesség hajlékává alakította, bár rövid, de csodálatosan mély beszédekkel oktatta. Amikor nőkkel szokott beszélgetni, csengő hangon szólott, hogy mindenki hallhassa.
Egyszer ezt mondta kísérőjének: "Őszintén megvallom neked, kedvesem, ha rájuk vetném tekintetemet, arcról legfeljebb két nőt ismernék meg; egyiknek is, meg a másiknak is világosan áll előttem az arca, többet azonban nem ismerek."[100]
Valóban, atyám, az asszonyok látása senkit sem tesz szentté; valóban ismétlem, mert semmi jót nem hoz, ellenben annál több kárt, esetleg ideiglenest is okozhat. Nagy akadályul szolgál azoknak, akik a meredek ösvényen kívánnak járni, és meg akarják látni a kegyességgel teljes isteni arcot.
113 A tisztátalan szemeket a következő példázattal szokta megbélyegezni:
Egyszer egy hatalmas király egymás után két követet küldött a királynéhoz. Megjött az első, és csak a királyné szavait ismételte el, minthogy szemei mértéktartók voltak, és nem kalandoztak ide-oda. Azután megjött a másik is, és miután kevés szóval elmondta az üzenetet, hosszú dicshimnuszba kezdett a királyné szépségéről. "Valóban, uram, a világ legszebb asszonyát láttam; boldog az, aki őt magáénak mondhatja."
A király azonban így támadt rá: "Hitvány szolga, az én jegyesemre merted vetni tisztátalan szemeidet? Minden bizonnyal magadnak akartad megszerezni, hogy ilyen tüzesen szemügyre vetted."
És azonnal megparancsolta, hívják vissza az első követet is. "Mit gondolsz te a királynéról?" - kérdezte tőle. "A legjobb véleménnyel vagyok felőle - felelte ő -, mert lám, figyelemmel meghallgatott, és bölcsen válaszolt." "No, és a szépségéről mit tartasz?" "Uram - felelte a követ -, annak megítélése terád tartozik; az én feladatom egyedül az üzenet átadása volt."
Erre a király a következő ítéletet hozta: "Te, akinek tiszta a szemed és még tisztább a tested, maradj továbbra is palotámban, ez ellenben távozzék tőlem, nehogy beszennyezze hálótermemet."
Ezt is szokta volt mondani a boldogságos atya: "Ha túlságosan biztonságban érzi magát az ember, kevésbé óvakodik az ellenségtől. Viszont az ördög, ha csak egy hajszálat is meg tud szerezni az ember fejéről, mindjárt gerendává növeszti azt. Ha hosszú éveken át sem tudja megtántorítani azt az embert, akit megkísértett, azért nem adja fel a reményt, hogy legalább a végén enged neki. Mert ez az ő mestersége; nincs is másra gondja se éjjel, se nappal."
114 Amikor egyszer Szent Ferenc Bevagnába igyekezett, a sok böjtölés okozta gyöngeség miatt nem tudta a várost elérni. Kísérője azonnal küldöttet menesztett egy jámbor úrnőhöz, és alázatosan kenyeret és bort kért tőle a szent számára. Az úrnő, mihelyt ezt hallotta, leányával, egy Istennek szentelt szűzzel, menten a szenthez sietett, bőven ellátva magát minden szükségessel. A szent pedig, mihelyt magához tért, és valamennyire megerősödött, viszonzásképpen Isten igéjével vidította fel az anyát és lányát. Miközben azonban beszélt nekik, egyetlen egyszer sem tekintett arcukba.
Mikor aztán tovább indultak, kísérője szemrehányóan ezt mondta neki: "Testvér, miért nem tekintettél egyszer sem erre a szent szűzre, aki lám, olyan készségesen sietett eléd?" Mire a szent atya így válaszolt neki: "Kinek nem kellene félni Krisztus jegyesére tekinteni? Ha valaki szemmel és arccal prédikál, elég, ha a másik látja őt, neki nem szükséges a másikat látnia."
Sokszor szólott erről a dologról, és mindig azt hangoztatta, hogy az asszonyokkal váltott minden szó kárba veszett, hacsak nem gyónásról, illetve rövidre fogott lelki intelemről van szó. Nemegyszer mondta: "Mi tárgyalni valója van egy Kisebb Testvérnek asszonyokkal, kivéve, ha azok szent penitenciát vagy életük megjobbításához jó tanácsot kérnek tőle?"
115 Amilyen mértékben gyarapodtak Szent Ferenc érdemei, olyan mértékben éleződött ki az őskígyóval folytatott harca. Mert minél nagyobb kegyelmeket nyert a szent, ellenfele annál agyafúrtabb ravaszsággal és kíméletlenebb erőszakkal tört ellene. Jóllehet tapasztalatból tudta már, hogy a bátor és serény harcos egy pillanatra sem enged a harcból, mégsem szűnt meg állandóan ostromolni mindig győztes ellenfelét.
Életének egyik szakaszában igen súlyos lelki kísértés szakadt a szent atyára, de csak azért, hogy még jobban növelje érdemét. Súlyos aggodalmak és fájdalmak töltötték el lelkét; ezért keményen sanyargatta és gyötörte testét, sokat imádkozott, és keservesen sírt. Már több éven át tartott ez a harc, mikor egyszer a Sancta Maria de Portiuncula templomban imádkoztában ezt a szózatot hallotta lelkében: "Ferenc, ha annyi hited lesz, mint a mustármag, és azt mondod e hegynek, menj innét oda, odamegy."[101]
A szent pedig kérdezte: "Uram, melyik az a hegy, melyet át kell helyeznem?"
És újból hallotta a szózatot: "A hegy a te kísértésed."
Mire ő könnyezve csak ennyit felelt: "Legyen, Uram, úgy, ahogyan mondottad!"
És abban a pillanatban megszűnt kísértése; felszabadult, és belsőleg tökéletesen megnyugodott.
116 A sartianói remeteségben a gonosz lélek, aki mindig irigykedik Isten fiainak előrehaladásán, egyszer a következő módon merészelte megkísérteni a szentet.
Mivel látta, hogy napról napra előbbre halad a maga megszentelésében, és a tegnapi kedvéért nem hajlandó a mai nap hasznáról lemondani, egy éjszaka, mikor éppen cellácskájában imádkozott, háromszor nevén szólította őt:
"Ferenc, Ferenc, Ferenc."
A szent azonnal válaszolt: "Mit akarsz?"
Mire a gonosz lélek ezt mondta: "Nincs a világon olyan bűnös, akinek ha megtér, meg ne bocsátana az Úr. De ha valaki túlzásba vitt vezekléssel agyonsanyargatja testét, az az örökkévalóságban nem számíthat irgalomra."
Kinyilatkoztatásból a szent azonnal észrevette, hogy az ősellenség csalafintaságával áll szemben, aki ily módon akarja őt a laza életfelfogáshoz visszacsábítani. És lám, mi történt? Az ellenség nem adta fel a harcot. Mivel látta, hogy ily módon nem sikerült tőrt vetnie, más tőrt készített neki, éspedig a testi ösztönt. De hiába; mert nem lehet testi vággyal rászedni azt, aki a lélek furfangjára már előbb rájött. Ezért az ördög még sokkal súlyosabb testi kísértést bocsátott rá.
A boldogságos atya azonban, mihelyt észrevette ezt, azonnal lehúzta ruháját, kordájával jó keményen megostorozta magát, és közben ezt mondta: "Ej, szamártestvér, így kell neked bűnhődnöd, és ilyen ütéseket kiállanod. Mert a ruha a rendé, és neked nem szabad visszaélned vele; ám ha máshová akarsz menni, tessék, csak menj."
117 Mikor pedig látta, hogy a kísértés önsanyargatása ellenére sem akar elmúlni, bár már minden tagja kék és zöld volt, kinyitotta cellája ajtaját, kiment a kertbe, és ott azon meztelenül belevetette magát a mély hóba. Azután fogta magát, belemarkolt a hóba, és egymás után hét kupacot rakott belőle. Utána odaállott a kupacok elé, és így kezdett testéhez beszélni:
"Íme, lásd, ez a nagyobb a feleséged, ez a négy két fiad és két lányod, a másik kettő pedig a szolgád és szolgálód, akikre kiszolgálásod végett van szükséged. Nosza, rajta hát, ruházd fel őket nyomban, mert különben megveszi őket az Isten hidege. Ha pedig nincs ínyedre a miattuk való sokféle szorgoskodás, akkor az egyedül való Úrnak iparkodjál szolgálni!"
A gonosz lélek erre megszégyenülten elpárolgott, ő pedig Istent magasztalva visszatért cellájába.
Egy spirituális testvér, aki éppen akkor imádságát végezte, a tisztán ragyogó holdvilág fényénél látta ezt az egész jelenetet. A Szent, mikor később megtudta, hogy a testvér tanúja volt az éjszakai jelenetnek, nagyon restellte a dolgot, és szigorúan megparancsolta a testvérnek, hogy életében senkinek se szóljon róla.
118 Egy alkalommal egy kísértést szenvedő testvér egyedül ült a szenttel, és így szólt hozzá: "Imádkozzál érettem, jó atyám, mert meg vagyok róla győződve, hogy mihelyt kegyes leszel értem imádkozni, abban a pillanatban megszabadulok kísértéseimtől. Mert erőmön felül gyötörtetem, és tudom, hogy ez nem titok előtted." Szent Ferenc erre így felelt:
"Hidd el, fiam, éppen ezért tartalak Isten szolgájának, és minél nagyobb kísértéseket állsz ki, annál kedvesebb vagy szívemnek." Majd hozzáfűzte: "Az igazat megvallva, senkinek sem volna szabad mindaddig Isten szolgájának vallania magát, ameddig csak át nem esett a kísértéseken és megpróbáltatásokon. Mert minden legyőzött kísértés bizonyos értelemben gyűrűnek mondható, mellyel az Úr eljegyzi az ő szolgájának lelkét. Sokan vannak, akik az évek hosszú során át szerzett érdemeikkel dicsekszenek, és annak örülnek, hogy ezen idő alatt semmiféle kísértésük nem volt. De tudják meg az ilyenek, hogy Isten csupán lelki gyöngeségükért kímélte őket, mert ellenkező esetben a félelem már a harc megindulása előtt földre teperte volna őket. Mert nem lehet kemény harcról szó ott, ahol előbb meg nem edződött a lelkierő."
119 A sátán nemcsak kísértéssel zaklatta a szentet, hanem közelharcot is vívott vele.
Egyszer Leó úrnak, a Santa Croce in Gerusalemme egyház bíborosának[102] unszolására, hogy töltsön vele valamennyi időt, Rómában maradt, és egy távoleső toronyban szállott meg, melyet kilenc boltívvel kicsiny kamrákra, mint megannyi szerzetescellára osztottak.
Az első éjszaka, mikor imádsága végeztével éppen lepihenni készült, hát csak jöttek ám az ördögök, dühösen rátámadtak, és olyan keményen és kiadósan megverték, hogy szinte félholtan maradt.
Miután eltávoztak, és ő valamennyire összeszedte magát, azonnal behívta kísérőjét, aki egy másik kamrában aludt. "Testvér - mondta neki -, maradj mellettem, mert magamban félek! Az imént ugyanis alaposan elvertek az ördögök." És valóban nagyon félt; minden tagja reszketett, mintha erős láz gyötörte volna.
120 Miután álmatlanul átvirrasztották az egész éjszakát, reggel ezt mondta Szent Ferenc a kísérőjének: "Az ördögök a mi Urunk poroszlói, akiket bűneink megfenyítésére tart. Isten különös kegyelmének jele tehát, hogy szolgájában, amíg csak e világban él, semmit sem hagy megtorlatlanul. Én valóban nem emlékszem egyetlen bűnömre sem, amelyet Isten kegyelméből bűnbánattal ki nem engeszteltem volna. Atyai jóságában ugyanis imádságaimban és elmélkedéseimben mindig tudtomra adta, mi tetszik, mi nem tetszik neki bennem. Lehetséges azonban, hogy most azért engedte poroszlóit reám törni, mivel rossz példát adtam másoknak azzal, hogy a hatalmasok házában szállottam meg. Testvéreim ugyanis, akik szegényes viskókban laknak, ha meghallják, hogy én bíborosok körül forgolódok, könnyen azt mondhatják rólam, ím puhaságban élek. Ezért, testvérem, jobbnak tartom, hogy aki példát akar adni másoknak, kerülje a fényes palotákat, és a szükséget szenvedőket azzal igyekezzék megerősíteni, hogy maga is hasonló terheket vállal magára."
Mihelyt tehát megvirradt, imádságuk végeztével azon nyomban búcsút mondtak a bíborosnak.
Szívleljék meg jól ezt azok a testvérek, akik palotákban forgolódnak[103], és tudják meg, hogy elvetélt fiak ők anyjuk méhétől kezdve. Nem az engedelmességet kárhoztatom ezzel, hanem a nagyravágyást, a kényelemszeretetet és a puhaság kedvelését ítélem el. Mert utóvégre Szent Ferenc mégiscsak előbbre való minden engedelmességnél.
Hagyjunk el tehát mindent, ami nem tetszik Istennek, mert ez tetszik az embereknek.
121 Egy másik eset is az eszembe jut, melyet semmiképpen sem akarok mellőzni.
Egy testvérnek bizonyos előkelőség udvarában forgolódó testvérek láttára, nem tudni, milyen dicsőség vágytól sarkallva, olthatatlan vágya támadt, bárcsak velük együtt ő is udvari barát lehetne. Mialatt így, az udvari élet vágyától égett, egy éjszaka álmában a testvérek lakásán kívül és a közösségtől elkülönítve látta az illető testvéreket, amint egy mocskos és szennyes disznóvályúból emberi ürülékkel kevert borsót faltak.
Módfölött elcsodálkozott ezen, és mikor hajnaltájban felserkent, eszébe sem jutott többé az udvari életre gondolni.
122 A szent egyszer egy minden emberi lakástól távoleső templomba jött, és mivel egyedül akart ott imádkozni, így szólt kísérőjéhez: "Testvér, ezen az éjszakán magányosan akarok imádkozni! Menj tehát vissza a kórházba, de reggel jó korán térj vissza hozzám!"
Mikor tehát magára maradt, hosszú és buzgó imádság után körültekintett, hol hajthatná le fejét alvásra. De azonnal megzavarodott: félni és remegni kezdett, és minden tagjában reszketett. Világosan érezte magában az ördög ösztökélését, és hallotta, hogy a templom tetején ördögcsapatok futkároznak nagy robajjal.
Rögtön felkelt tehát, és kisietett, s miután kereszttel megjelölte a homlokát, így szólt: "A mindenható Úristen nevében ezennel meghagyom nektek, ti gonosz szellemek, hogy testemmel tegyetek meg mindent, aminek megtételére hatalmatok van. Én szívesen elviselek mindent, mert hiszen testemnél nincsen nagyobb ellenségem. Gyötrésével tehát helyettem álltok bosszút ellenségemen, és az én nevemben fenyítitek meg." Ennek hallatára a gonosz lelkek, akik a lélek megrettentésére jöttek, látván, hogy a gyönge testben készséges lélek lakozik, megszégyenülve rögtön továbbálltak.
123 Kísérője, mihelyt megvirradt, visszatért a szenthez, és mivel az oltár előtt leborulva találta, a kóruson kívül várt rá, és maga is imádkozni kezdett a feszület előtt. De íme, rögtön elragadtatásba esett. Ott fent az égben a tömérdek trónszék között különösen egy tűnt a szemébe, mely díszesebb, drágakövekkel gazdagabban kirakott és ragyogóbb volt valamennyinél. Magában nem győzött ezen álmélkodni, és folyvást azon törte a fejét, vajon kié lehet ez a trónus. Közben szózatot hallott, mely ezt mondta: "Ez a trónus valamikor a bukott angyalok egyikéé volt[104], most pedig az alázatos Ferencnek van szánva."
Mikor magához tért a testvér, látta, hogy boldogságos Ferenc éppen befejezte imádságát. Azonnal odavetette magát lábaihoz, és karjait összekulcsolva úgy szólt hozzá, mint olyanhoz, aki már nem e világban él, hanem a mennyben uralkodik: "Atyám, kérd érettem Isten Fiát, hogy ne számítsa be bűneimet!"
Isten embere erre kinyújtotta kezét, és felemelte őt, mert észrevette, hogy valamilyen látomása volt.
Visszatérő útjukban a testvér ezzel a kérdéssel fordult boldogságos Ferenchez: "Atyám, mit tartasz te magadról?" Mire ő így felelt: "Azt tartom, hogy én vagyok a legnagyobb bűnös, mert ha más bűnöst ennyi irgalommal halmozott volna el Isten, már tízszer szentebb volna nálam."
Ekkor a testvér lelkében rögtön felhangzott a Lélek szava: "Látod, mennyire igaz volt látomásod, mert az alázatosság a legalázatosabb embert ülteti majd abba a székbe, melyet előbb a gőg veszített el."
124 Egy spirituális testvér, a szerzet idősbjeinek egyike, egy ízben nagyon erős testi kísértést szenvedett, és emiatt már-már a kétségbeesés örvényébe zuhant. Kínját csak növelte az a körülmény, hogy inkább aggályoskodó, mint belátó lelkiismerete gátolta őt abban, hogy mindent meggyónjon. Úgy gondolta ugyanis, hogy csak azt köteles szorgos gonddal meggyónni, hogy a kísértésbe kisebb-nagyobb mértékben beleegyezett, nem pedig azt, hogy kísértése van. És hozzá annyira szemérmes volt, hogy félt összes titkát egyetlen papra bízni. Ezért tehát megosztotta kísértő gondolatait, s egyik részüket az egyik, másik részüket pedig a másik papnak vallotta meg.
Egyik napon azonban, mikor boldogságos Ferenccel járt-kelt, így szólt hozzá a szent: "Testvér, mondom neked, hogy kísértésedet nem vagy köteles többé meggyónni. És ne félj, mert ami körülötted történik, nem a te beleegyezéseddel történik, s nem bűnül, inkább érdemül tudatik be néked. Valahányszor pedig ezentúl kísértésed támad, engedélyemmel imádkozzál el hét Miatyánkot."
A testvér váltig csodálkozott, hogy honnét tudhatta meg ezt a szent. Nem győzött eleget örvendezni magában, és rövidesen teljesen megszabadult minden kísértéstől.
125 Szentünk azt tartotta, hogy az ellenség ezer ármánya és cselvetése ellen legjobb gyógyszer a lelki öröm. Ezt szokta mondani: "Az ördög akkor örül legjobban, ha Isten szolgájában sikerül kioltania a lelki örömet. Állandóan port hord magával, melyet a lelkiismeret legkisebb résén is be tud csempészni, és homályba tudja vele vonni az ész világos látását és az élet tisztaságát egyaránt. De ha lelki öröm tölti el a szívet, akkor hiába ontja halálos mérgét a kígyó. Ha ellenben szomorúságra hajló, csüggeteg és levert a lélek, könnyen búskomorságba merül, vagy pedig hiú örömök keresésére tér át."
Ezért a szent különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig vidám maradjon, s megőrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A rosszkedv gonosz betegségétől a lehető legnagyobb gonddal óvakodott, és ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült.
Többször mondotta: "Isten szolgája, ha mint történni szokott, valamilyen okból elkedvetlenedik, azon nyomban az imádsághoz meneküljön, és mindaddig tartson ki a fölséges Atya társaságában, amíg csak vissza nem nyeri tőle az üdvösség örömét! Ha ugyanis beleáporodik a búskomorságba, erőt vesz rajta a babiloni betegség, mely, ha csak idejében nem orvosolják könnyekkel, kitörölhetetlen rozsdafoltot ejt a szíven."
126 Azokban a napokban, melyeket szemének kezeltetése céljából Rietiben töltött, magához hívatta egyik társát, aki a világban citerajátékos volt, és így szólt hozzá: "Testvér, e világ fiai nem értik az isteni titkokat. Lám a hangszereket is, amelyek eredetileg Isten dicsőítésére rendeltettek, az emberi önkény, mely csak a maga tetszését keresi, kizárólag a fülek gyönyörködtetésére használja. Szeretném tehát testvér, ha titokban egy citerát kölcsönöznél, azt idehoznád, és valami szép dal eljátszásával némi megkönnyebbülést szereznél az én fájdalmaktól elgyötört test testvéremnek." A testvér azonban így felelet: "Restellem, atyám, ezt megtenni, mert félek, hogy az emberek azt fogják majd rólam mondani, a könnyelműség kísértésének estem áldozatul." Erre a szent lemondólag intett: "Hagyjuk hát, testvér! Mert jó sok mindent elhagynunk, csakhogy ne kerüljünk összeütközésbe az általános emberi vélekedéssel."
És íme, a rákövetkező éjszaka, mialatt a szent virrasztott és Istenről elmélkedett, egyszerre csak egy csodálatos harmóniájú és mondhatatlanul édes melódiájú citera hangja csendült fel. Látni ugyan senkit sem lehetett, de a játékos közeledése és távolodása világosan kivehető volt abból, hogy egyszer közelebbről, máskor távolabbról jött a hang. Mialatt lelkével Istenbe merült, az édes dallamra olyan mondhatatlanul kellemes érzéssel telt el a szent atya, hogy már szinte azt hitte, más világban él.
Reggelre serkenve a szent rögtön magához hívatta az említett testvért, és rendre elbeszélt neki mindent, majd hozzáfűzte: "Az Úr, aki megvigasztalja a lesújtottakat, még sohasem hagyott vigasztalás nélkül. Mert lám, ha nem hallgathattam meg az emberek citerajátékát, összehasonlíthatatlanul édesebb citeraszót volt alkalmam hallani."
127 Néha meg ezt tette: az édes dallamoknak, melyek bensejében törtek fel, francia nyelven adott kifejezést, és az isteni susogás neszét, melyet fülével lopva felfogott, francia himnuszban öntötte dalba.
Máskor meg, amint azt tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, a bal karjára fektette, jobb kezével pedig egy fonállal meghajlított ágat szorított, és azt, mint hegedűnél szokásos, ide-oda vonogatta a fán, és a kifejező mozdulatokhoz francia nyelven énekelt az Úrról.
De a nagy vigasság nagyon gyakran sírással végződött, és a hangos éneklés a Krisztus szenvedése fölött érzett részvét könnyeibe fulladt. Ez okozta, hogy a keze ügyébe eső alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezve a mennyországba ragadtatott.
128 Egyszer egyik kísérőjét nagyon szomorú és mogorva arccal látta, és mivel sehogyan sem tetszett neki a dolog, így szólt hozzá: "Isten szolgájához nem illik, hogy szomorú és dúlt képpel mutatkozzék az emberek előtt, hanem igyekezzék mindig nyájas lenni! Bűneidet celládban hánytorgasd, ott sírj és sóhajtozzál Istened előtt. De mire visszatérsz testvéreidhez, vetkőzd le szomorúságodat, és alkalmazkodjál a többiekhez." Majd ismét: "Nagyon irigykednek rám az emberi üdvösség ellenségei, és ha már nekem nem tudnak ártani, testvéreimet iparkodnak megzavarni."
Annyira szerette a lelki örömmel eltelt embert, hogy az egyik káptalanon általános intelemként belevétette a Regulába a következő szavakat: "Vigyázzanak a testvérek, hogy kifelé ne mutassák magukat szomorúaknak és komor tekintetű képmutatóknak, hanem legyenek örvendezők, vidámak, megnyerők és hozzájuk illően kedvesek az Úrban."[105]
129 Egyszer ezt mondta a szent: "A test-testvérről megfelelő tapintattal kell gondoskodni, nehogy a rosszkedvűség kísértésébe essék. Hogy tehát ne essék terhére virrasztani és az imádságban illendően kitartani, nem szabad alkalmat adni neki a zúgolódásra. Különben könnyen mondhatja: »Belepusztulok az éhezésbe, nem bírom önsanyargatásod terhét tovább viselni.« De ha megkapta elegendő táplálékát, és mégis zúgolódik, ne feledkezzél meg róla, hogy a lusta öszvér sarkantyúra szorul, és a rest szamár szinte várja a botot."
Ebben az egy pontban azonban nem egyezett szentséges atyánk szava cselekvésével. Testét ugyanis teljesen ártatlanul szigorú vezekléseknek és böjtöknek vetette alá, és ok nélkül megsokszorozta sebeit. Pedig lelkének heve idővel testére is áthatott úgy, hogy amikor lelke Istent szomjúhozta, szentséges teste is módfölött epekedett utána[106].
130 Amilyen szeretettel csüggött a szent az igazi lelki örömön, olyan gondossággal kerülte az idétlen örömet. Tudta ugyanis, hogy ami a tökéletesség útján előbbrevisz, azt szeretni, ami ellenben visszavet, azt kerülni kell.
Ezért a hiú dicsőségszomjat már csírájában igyekezett elfojtani magában, és egy pillanatra sem tűrt meg magában olyan érzést, mely bánthatná az Úr szemét. Ha tehát, mint sokszor megtörtént, füle hallatára magasztalásokkal halmozták el, ő bánkódott és sóhajtozott ezen, és szomorúságba fojtotta érzését.
Egyszer télvíz idején, mikor szentünk elgyötört testét egy szál, hitvány foltokkal teletűzdelt habitus fedte, gvárdiánja, aki egyúttal állandó kísérője volt, valahonnét egy rókabőrt szerzett, és azt a következő szavakkal ajánlotta fel neki: "Atyám, neked lép- és gyomorbajod van: az Úr iránti szerelmedre kérlek téged, engedd meg, hogy ezt a bőrt ruhád alá varrjuk. Ha nem akarod, hogy az egészet kibéleljük, legalább a gyomor táján engedd meg." Boldogságos Ferenc azonban így válaszolt: "Ha azt akarod, hogy megengedjem a bőr felvarrását belülről, kívülről is vettess ugyanakkora foltot ruhámra, hogy látása azonnal felhívja az emberek figyelmét a belülről felvarrt bőrre."
A testvér ennek hallatára semmiképpen sem akart belenyugodni a dologba. Újra meg újra unszolta a szentet, de eredménytelenül. Végül is belenyugodott, és így kívülről is akkora foltot vetettek a szent ruhájára, mint belülről, mivelhogy ő sem kívülről, sem belülről nem akart másnak látszani, mint ami a valóságban volt.
Ó, csodálatos egybehangzása a szavaknak és tetteknek: a külsőnek és bensőnek; mily tökéletes egyenlősége az alattvalónak és elöljárónak! Te nem szeretted sem a külső, sem a saját dicsőséget, mert egyes-egyedül az Úrban dicsekedtél. De nem akarom megsérteni azokat sem, akik bőrruhában járnak azzal, hogy azt mondom róluk, bőr helyett bőrt viselnek; hiszen tudjuk, hogy az ártatlanságuktól megfosztott első emberek szintén bőrre voltak utalva[107]
131 Egyszer karácsony táján a Poggio Bustone-i remeteségben nagy sokaság jelenlétében így kezdte prédikációját: "Ti szent embernek tartotok engem, s ezért jöttök hozzám olyan nagy bizalommal. Nos hát én megvallom nektek, hogy ezen egész szent böjtben[108]zsírral főtt ételeket ettem."
Valóban, utólag sokszor torkosságnak minősítette azt, amit eredetileg betegség miatt volt kénytelen megengedni magának.
132 Hasonló buzgóságtól ösztönözve azt is rögtön megvallotta, ha a hiú dicsőség keresésének vágya kísértette meg lelkét.
Egy napon Assisiben jártában egy anyókával találkozott, aki alamizsnát kért tőle. Ő, mivel köpenyén kívül semmi mása nem volt, nagylelkűségében habozás nélkül azt adta oda neki. Mivel azonban utólag hiú megelégedettséget érzett magában, mindenki füle hallatára azonnal megvallotta, hogy imént a hiú dicsőség élvezésében tetszelgett.
133 Az Úr ajándékait igyekezett minél mélyebben szíve rejtekébe zárni, mert nem akarta, hogy az emberek dicséretének hajhászása bukásba sodorja. Ezért valahányszor szemében boldognak magasztalták, ő rendszerint így válaszolt: "Még fiaim és leányaim lehetnek; azért csak ne nagyon dicsérjetek. Senkit sem szabad dicsérni addig, amíg nem látjuk végét. Ha az, akitől minden jót nyertünk, vissza akarná tőlünk venni, amit kölcsönbe adott, bizony nem maradna másunk, mint testünk és lelkünk, tehát pontosan az, amivel a hitetlen is rendelkezik." Ezt szokta mondani dicsérőinek.
Magához ellenben így szokott beszélni: "Ferenc, ha egy útonállónak annyi kegyelmet adott volna a Magasságbeli, az kedvesebb volna színe előtt, mint te."
134 Ezt is gyakorta mondta a testvéreknek: "Azzal, amit bármelyik bűnös meg tud tenni, senki se dicsekedjék hazug önámítással. Mert lám, a bűnös is tud böjtölni, tud imádkozni, tud sírni és tudja testét sanyargatni. Csak egyet nem tud: kitartani Urának hűségében. Tehát csak azzal dicsekedhetünk, ha megadjuk Istennek az őt megillető dicsőséget, ha híven szolgálunk neki, és mindent, amit ad, neki tulajdonítunk.
Az embernek legnagyobb ellensége a test; az nem tud semmire visszaemlékezni, hogy bánkódjék miatta, semmit előre látni, hogy féljen bekövetkezésétől. Egyetlen törekvése visszaélni a jelenvalókkal. Még rosszabb, hogy azzal él vissza és azt használja hiú dicsőségszomjának kielégítésére, ami nem neki, hanem lelkének adatott. Az erényeknek kijáró dicséretet, a virrasztásokat és imádságokat megillető külső elismerést mind magának foglalja le. A léleknek semmit sem hagy, és még a könnyek hasznát is maga igyekszik lefölözni."
135 Azt sem szabad elhallgatnunk, milyen nagy gonddal titkolta, s milyen szorgosan rejtegette a Keresztrefeszített szenvedésének jeleit, melyek a legmagasabb szellemek tiszteletét is méltán megérdemlik.
Az első időben, mikor a Krisztus iránti lángoló szeretet a szerető lelket a szeretett lény képmásává formálta át, olyan gondosan igyekezett még testvérei előtt is rejtegetni a nagy kincset, hogy sokáig még legbizalmasabb barátai sem tudtak róla. Az isteni gondviselés azonban nem akarta, hogy a sebhelyek mindvégig titokban maradjanak, és sohase jussanak bizalmas embereinek tudomására. De maguknak a sebeknek helye sem engedte meg az állandó titkolózást.
Egyszer az egyik testvér a lábán levő seb láttára ezzel a kérdéssel fordult hozzá: "Mi ez, jó testvér?"
Ő azonban csak ennyit felelt: "Törődj a magad dolgával!"
136 Máskor meg ugyanaz a testvér mosás céljából elkérte alsó ruháját, és mivel látta, hogy az véres, visszaadása után így szólt a szenthez: "Micsoda vér az, ami ruhádon látszik?" Mire a szent ujját a szemére téve így felelt a testvérnek: "Kérdezd csak, mi ez, ha nem tudod, hogy mi a szem!"
Egész kezét csak ritkán mosta meg, legfeljebb az ujjait nedvesítette meg, nehogy a körülötte állóknak szembe tűnjék titka; hasonlóan lábát is csak a legritkább esetben, akkor is lopva mosta meg. Ha valaki kezet akart neki csókolni, csak félig nyújtotta oda, inkább csak az ujja hegyét, hogy legyen mit csókolni; keze helyett gyakran köntösének ujját tartotta oda.
Lábára gyapjúharisnyát húzott, hogy ne lehessen észrevenni a sebhelyeket; a durva gyapjú nyomásának mérséklésére pedig kis bőrdarabkát illesztett a seb fölé. Bár a szent atya teljesen nem tudta eltitkolni testvérei előtt kezének és lábának sebeit, mégis rosszul esett neki, ha valaki észrevette őket. Ezért tehát társai, mint okossággal eltelt férfiak, elfordították tekintetüket, ha valamilyen okból fel kellett fednie kezét vagy lábát.
137 Mikor Isten embere Sienában időzött, véletlenül odajött egy bresciai testvér, aki nagyon szerette volna látni a szent atya sebeit. Váltig ostromolta tehát Pacificus testvért, hogy tegye ezt lehetővé számára.
Ő erre így felelt. "Mikor indulni készülünk, én majd kezét kérem, hogy megcsókoljam; mikor azután felém nyújtja, intek a szememmel, és meglátsz mindent."
Csakugyan, mind a ketten felkészültek az útra, azután odajárultak a szent elé, és miközben térdre borultak előtte, Pacificus testvér így szólt hozzá: "Áldj meg bennünket, kedves jó anyánk[109], és add kezedet, hadd csókoljam meg." És miközben a kedvetlenül odatartott kezet csókolta, intett a testvérnek, hogy nézzen oda. Utána a másik kezet is kérte, s azt is megcsókolta és megmutatta.
A szent atyának csak távozásuk után támadt gyanúja, hogy valami kegyes csalásnak lett az áldozata. És mivel a jámbor kíváncsiskodást véteknek tartotta, azon nyomban maga elé idézte Pacificus testvért, és ezt mondta neki: "Bocsásson meg neked az Úr, mivelhogy sok szorongást okoztál nekem."
Pacificus azonnal eléje borult, és teljes alázattal kérdezte: "Miféle szorongást okoztam én neked, kedves jó anyám?" Minthogy azonban boldogságos Ferenc nem adott választ a kérdésre, az esetnek nem lett folytatása.
138 Míg kezén és lábán levő sebeinél, tagjainak szabad helyzete miatt, óhatatlan volt, hogy legalább egyesek meg ne lássák őket, addig oldalsebét életében mindössze egy testvér volt méltó látni, az is csak egyetlenegyszer. Valahányszor ugyanis ruhát váltott, jobb kezével mindig gondosan eltakarta oldalsebét. Néha bal kezét illesztette általvert oldalára, és ily módon fedte be a szentséges sebhelyet.
Egyszer az egyik testvér[110], miközben dörzsölte őt, a seb érintésével nagy fájdalmat okozott neki.
Egy másik testvér[111] pedig, aki módfölött szerette volna látni azt, ami mindenki más elől el volt rejtve, így szólt hozzá: "Atyám, nem óhajtod, hogy kirázzuk ingedet?" "Fizessen meg neked, testvér, az Úr, az bizony nagyon jó lesz" - felelte a szent.
És a testvér, miközben az inget húzta, fürkésző szemmel figyelt, és íme, meglátta a kidudorodó oldalsebet. Ő volt az egyetlen, akinek a szent életében megadatott látni, halála előtt senki másnak.
139 Így ezen ember minden dicsőséget, mely nem Krisztust lehelte, messze ellökött magától, és minden emberi kedveskedést örök átokkal sújtott. Tudta ugyanis, hogy a hírnév keresése csökkenti a lelkiismeret benső értékét, és meg volt róla győződve, hogy hasonlíthatatlanul rosszabb az erényekkel visszaélni, mint azok nélkül lenni. Hasonlóan tudta azt is, hogy semmivel sem kisebb dolog a szerzett erényeket megőrizni, mint azokat megszerezni[112].
De sajnos, sokkal többre ösztönöz bennünket a hiúság, mint a szeretet[113], és a világ szeretete gyakran diadalmaskodik Krisztus szeretetén. Nem teszünk különbséget érzéseink közt, és nem vizsgáljuk meg a szellemet, (mely cselekvésre késztet bennünket), és bár a hiú dicsőségvágy hajt bennünket cselekvésre, mégis úgy hisszük, hogy a szeretet vezet bennünket. És hozzá ha még olyan jelentéktelen jót cselekszünk is, nem bírjuk el súlyát[114], már életünkben lerázzuk magunkról, és így a túlsó partra üres kézzel érkezünk. Türelemmel elviseljük, hogy nem vagyunk jók, de azt már nem bírjuk el, ha nem látnak és nem tartanak bennünket jónak. Így bizony az emberek dicséretéből élünk, mert nem vagyunk mások, mint emberek.
140 Valamennyi erénynek dísze és őre az alázatosság. Ha ez hiányzik lelki épületünk alól, még akkor is a pusztulás felé tart, ha egyébként felfelé emelkedni látszik.
Egy annyi ajándékkal elhalmozott emberből nemcsak hogy nem hiányozhatott ez az erény, hanem ellenkezőleg, még a bőségesnél is bőségesebben telítve volt vele. Bár saját megítélése szerint nem volt több bűnös embernél, mégis mindennemű szentség fénye és dísze ragyogott rajta. Ezen az alapon igyekezett felépíteni lelkének épületét, olyan alapot vetve neki, melyet magától Krisztustól tanult. Előnyeiről megfeledkezve mindig csak hibáit tartotta szem előtt, és meg volt róla győződve, hogy sokkal több az a jó, aminek híjával van, mint az, amiben bővelkedik. Egyetlen vágya az volt, hogy mindig jobb legyen, és nem elégedve meg a kezdeti erényekkel, mindig újabbakat fűzzön hozzájuk.
Alázatos volt magatartásában, még alázatosabb érzületében, legalázatosabb pedig maga felől való vélekedésében. Semmi jel sem árulta el benne Isten fejedelmét és a főrangú prelátust, legfeljebb ez a drágagyöngy, mivelhogy a kisebbek közt is legkisebbnek mutatta magát. Ez az erény, ez a cím, ez a kiválóság árulta el benne a minister generálist. Szavaiból hiányzott minden hivalkodás, testtartásából minden mesterkéltség, cselekvéséből minden rátartiság.
Sok dolog értelmét kinyilatkoztatásból tudta meg; mégis amikor a közösség elé terjesztette azt, mások véleményét mindig eléje helyezte a magáénak. Társai felfogását biztosabbnak tartotta a magáénál, és mások nézete mindig célravezetőbbnek tűnt előtte a sajátjánál. Azt is mondta, hogy nem hagyott el az Úrért mindent az, aki megtartotta saját gondolkodásmódját. Sokkal szívesebben hallotta, ha gyalázták, mint ha dicsérték, mert a gyalázás javulásra késztet, a dicséret ellenben bukásba dönt.
141 Mikor egyszer Terniben a népnek prédikált, beszéde végeztével a város püspöke ilyen szavakkal ajánlotta őt a jelenlevők figyelmébe: "Ebben az utolsó órában ezzel a szegény és megvetett, együgyű és tudatlan emberrel dicsőítette meg Isten az ő Egyházát. Ezért érezzük kötelességünknek, hogy szüntelenül dicsérjük érte az Urat, jól tudván, hogy nem minden néppel cselekedte ezt."
E szavak hallatára a szent mondhatatlan örömmel telt el, hogy a püspök ilyen félreérthetetlen szavakkal hitvány emberkének nyilvánította őt. Mihelyt tehát beléptek a templomba, azonnal odaborult a püspök elé, és így szólt hozzá: "Igazán mondom, püspök uram, nagy tisztességben részesítettél engem, mert íme, csak azt hagytad meg számomra, ami jogos tulajdonom, minden mást ellenben elvettél tőlem. Mint tapintatos emberhez illik, különválasztottad a búzát az ocsútól, s a dicséretet Istennek, nekem pedig a semmit juttattad."
142 Isten embere azonban nemcsak a rangosokkal, hanem az egyenrangúakkal és az alatta állókkal szemben is mindig készebb volt fogadni, mint adni az intést és korholást.
Egyszer, mivel betegsége és gyengesége miatt nem tudott gyalogolni, szamárháton vette útját egy kint dolgozó paraszt földjén. A paraszt mindjárt odafutott hozzá, és szorgalmasan tudakolta tőle, ő-e az a bizonyos Ferenc testvér. És mikor Isten embere alázatosan megvallotta, hogy valóban ő az, aki után tudakozódik, így szólott hozzá: "Hát csak igyekezzél olyan jó lenni, mint amilyennek tartanak, mivelhogy nagyon sokan bíznak benned! Ezért intelek, nehogy másként találj cselekedni, mint ahogyan várják tőled az emberek."
Isten embere, Ferenc, ennek hallatára leszállott szamaráról, odaborult a paraszt elé, alázatosan megcsókolta lábát, és megköszönte neki, amiért kegyes volt őt meginteni.
Bár olyan nagy híre volt, hogy sokan egyenesen szentnek tartották, azért önmagát Isten és az emberek előtt egyaránt hitvány embernek tartotta, és sem hírével, sem életszentségével, mely pedig csak úgy áradt belőle, soha nem dicsekedett, annál kevésbé szent testvéreivel és fiaival, akik érdemei jutalmául oly pazar bőségben adattak neki.
143 A szent alázatosság erényének megőrzésére néhány évvel megtérése után az egyik káptalanon valamennyi testvér jelenlétében lemondott elöljárói tisztségéről ilyen szavak kíséretében: "Ezentúl halott leszek számotokra. De itt van Cattani Péter testvér; mostantól fogva én is, és ti is valamennyien neki engedelmeskedünk." És azonnal odaborult eléje, s engedelmességet és tiszteletet fogadott neki. A testvérek erre sírva fakadtak, és fájdalmukban keservesen sóhajtoztak, látva, hogy ilyen kiváló atya elvesztése után árvaságra jutottak. Boldogságos Ferenc pedig felállott, és kezeit összetéve és szemeit az égre emelve így imádkozott: "Uram, neked ajánlom családomat, melyet idáig az én gondviselésem alatt tartottál. Most azonban, mivel betegségeim miatt, melyeket te nagyon jól ismersz, édességes Uram, nem tudom tovább gondját viselni, a ministerekre bízom vezetését. És ők kötelesek lesznek majd az ítélet napján számot adni előtted, Uram, ha akár hanyagságukból, akár rossz példaadásukból, akár pedig oktalan szigorúságuk miatt csak egy is elvész a testvérek közül."
Ettől fogva egészen haláláig csakugyan alattvaló maradt, alázatosabban élvén, mint bárki más a többiek közül.
144 Egy más alkalommal pedig valamennyi kísérőjéről is lemondott helyettese előtt. "Nem akarom - mondotta -, hogy ezen kiváltság révén különbnek látsszam testvéreimnél! A testvérek tehát aszerint fognak egyik helyről a másikra kísérni, amint az Úr sugalmazza nekik." És még hozzátette: "Láttam én már olyan vakot is, akit egy kiskutya kalauzolt az úton."
Mert ő valóban abban találta dicsőségét, hogy minden különcködést és kérkedést távol tartson magától, hogy így Krisztus ereje lakozzék benne[115].
145 Mikor látta, hogy némelyek elöljáróság után törik magukat, olyanok, akiket minden mástól eltekintve már maga a vezető szerep hajhászása is méltatlanokká tett, azt szokta mondani, hogy az ilyenek nem Kisebb Testvérek, hanem hivatásukról megfeledkezett és dicsőségükből kiesett emberek. Nem győzte eleget feddni azokat a szerencsétlen teremtéseket, akiknek nehezére esett, ha hivatalukból elmozdították őket, s akik hivatalukban inkább a dicsőséget, mintsem a terhet keresték.
Egyszer ezt mondotta kísérőjének: "Nem tartanám magamat Kisebb Testvérnek, ha nem felelnék meg az alább részletezendő követelésnek." Azután így folytatta: "Íme, mint a testvérek legfőbb elöljárója jelenek meg a káptalanon, ott prédikálok, és intem a testvéreket. Beszédem befejeztével azonban ezt vetik ellenem: »Ilyen tanulatlan és megvetésre méltó emberke nem illik hozzánk: nem akarjuk tehát, hogy tovább uralkodjál rajtunk[116], mert még beszélni sem tudsz, és különben is együgyű és tanulatlan ember vagy.« Végül mindenki részéről gyalázattal és megvetéssel tetézve elkergetnek. Mondom neked, hogy ha a rám szórt gyalázó szavakat nem fogadom közömbös arccal, megszokott szívbeli vidámsággal és a szentség elszánt akarásával, semmiképpen sem vagyok Kisebb Testvér."
És még hozzáfűzte: "Az elöljáróságban a bukás, a dicséretben az ellenkezőre fordulás, az alázatosságban az alattvalói alárendelés a lélek legfőbb haszna. Miért keressük tehát inkább a veszedelmeket, mint a biztos hasznot, holott az időt érdemek szerzésére kaptuk?"
146 Jóllehet azt akarta, hogy fiai minden emberrel békében éljenek, és mindenkinek mutassák meg, hogy ők kicsik, a papokkal szemben szavával és példájával még nagyobb alázatosságra tanította őket.
Ezt szokta ugyanis mondani: "Mi a papok segítségére vagyunk rendelve[117] a lelkek üdvözítésében. Ami hiány mutatkozik tehát az ő szolgálatukban, azt nekünk kell pótolnunk. Annak idején mindenki munkája, nem pedig tekintélye szerint nyeri majd jutalmát[118]. Tudjátok meg, testvéreim, hogy a lelkeknek tett jó szolgálat minden másnál kedvesebb Isten szemében. Ezt pedig könnyebb elérnünk a papokkal való békés együttműködésben, mint a velük való torzsalkodásban. Ha ők akadályokat gördítenek az emberek üdvözítése elé, azért Istent illeti a bosszúállás, és ő megfizet annak idején[119]. Vessétek tehát alá magatokat az egyházi elöljáróknak, hogy miattatok ne támadjon semmiféle féltékenykedés. Ha a béke fiai lesztek, s a papságot és a népet egyaránt megnyeritek az Úrnak, akkor sokkal kedvezőbb ítéletben részesültök majd az Úrtól, mintha a papság megbotránkoztatásával csak a népet nyernétek meg.
Borítsatok fátylat a papok hibáira, pótoljátok sok mulasztásukat, és ha mindezt megtettétek, legyetek még alázatosabbak."
147 Szent Ferenc egyszer a romagnai Imolába ment. Azonnal jelentkezett a város püspökénél, és engedélyt kért tőle a prédikálásra.
A püspök azonban ezt válaszolta neki: "Testvér, elég, ha én prédikálok híveimnek!" Szent Ferenc erre fejet hajtott, és alázatosan kiment; de egy rövid óra múlva újra megjelent.
"Mit akarsz, testvér?" - kérdezte tőle a püspök. "Mit keresel megint itt?"
Boldogságos Ferenc pedig így felelt: "Uram, ha az atya az egyik ajtón kiűzi fiát, a másikon kell visszajönnie."
A püspököt legyőzte ez az alázatosság; vidám orcával magához ölelte a szentet, és ezt mondta neki: "Ezentúl te és valamennyi testvéred általános meghatalmazásom alapján szabadon prédikálhattok egyházmegyém egész területén, mert szent alázatosságod kiérdemelte ezt."
148 A világ két fényes csillaga, Szent Domonkos és Szent Ferenc egy alkalommal egy időben tartózkodott Rómában az ostiai úr házában, aki később pápa lett.
Miután már sok édességes igét váltottak egymással az Úrról, a püspök végre így szólt hozzájuk: "Az őskereszténységben az Egyház pásztorai szegény emberek voltak, s a szeretet, nem pedig a kapzsiság hevítette őket. Miért ne nevezhetnénk ki tehát a ti testvéreitek közül is egyeseket püspököknek és főpapoknak, hogy tanításukkal és életükkel példát adjanak a többieknek?"
A válaszadás körül valóságos harc támadt a két szent között; nem mintha egyik eléje akart volna vágni a másiknak, hanem ellenkezőleg, mindegyik a másikat biztatta, sőt, erőltette a beszéd megkezdésére. Mert valóban mindegyik fölötte állott a másiknak, mert mindegyik határtalan tisztelettel viseltetett a másik iránt.
Végre is az alázatosság diadalmaskodott: Szent Ferencben annyiban, hogy nem akart első lenni, Szent Domonkosban pedig annyiban, hogy alázatosan engedelmeskedett az elsőnek való szólás parancsának.
A püspöknek adott válasza így hangzott: "Uram, testvéreim nagyon jó állásban vannak, csak megfeleljenek neki. Én tehát a magam részéről sohasem fogom megengedni, hogy más hivatalt vállaljanak." Miután így röviden megfelelt, boldogságos Ferenc mélyen meghajolva a püspök előtt így válaszolt: "Uram, testvéreimet azért hívják Kisebb Testvéreknek, hogy semmi esetre se merészeljenek nagyobbak lenni. Már élethivatásuk arra tanítja őket, hogy alant maradjanak[120], és Krisztus alázatosságának nyomdokait kövessék, hogy majdan a szentek sorában annál inkább föléje emelkedhessenek másoknak. Ha tehát azt akarod, hogy gyümölcsöt hozzanak Isten egyházában, tartsd és óvd meg őket hivatásuk állapotában, és akaratuk ellenére is kényszerítsd vissza őket kicsinységükhöz. Kérlek, tehát, atyám, semmi szín alatt se engedd őket méltóságra jutni, nehogy mint szegények, annál elbizakodottabbak legyenek, és másokkal szemben elviselhetetlenekké váljanak." Ez volt a két szent felelete.
149 És ti, a szentek fiai, mit szóltok ehhez? Nemtelen buzgalmatok és irigységtek elfajult, hivatalok után való törtetésetek pedig törvénytelen fiaknak bélyegez benneteket. Egymást marjátok és eszitek[121]; pedig minden háborúság és civódás kívánságaitokból támad[122]. A sötétség hatalmai ellen kellene tusakodnotok, és minden erőtökből a gonosz lelkek serege ellen hadakoznotok, és ti ehelyett egymás ellen fordítjátok fegyvereiteket.
Az atyák, mivel tele voltak bölcsességgel, a kegyelemtábla felé fordított arccal[123], barátságosan tekintettek egymásra, a fiak ellenben, mivel csak úgy duzzadnak az irigységtől, nem tudják elviselni egymás tekintetét. Mit tegyen tehát a test, ha a szív meg van osztva?
Bizonyos, hogy a jámbor élet sürgetése világszerte gyümölcsözőbb volna, ha Isten igéjének hirdetőit a szeretet szorosabb kötelékei fűznék egymáshoz. Mert szavunk és tanításunk mindig gyanús marad, ha kétségtelen jelek szólnak amellett, hogy a gyűlölet kovásza még mindig bennünk erjed. Tudom, itt nem annyira a jókról, mint inkább a rosszakról van szó, akiket hitem szerint legjobb volna kiirtani, hogy ne mételyezzék tovább a szenteket.
És végül mit mondjunk azokról, akik a maguk szemében bölcseknek látszanak? Atyáink az alázatosság és nem a fellengzés útján jutottak az (Isten) országába, a fiak ellenben a nagyravágyás útvesztőjében tévelyegnek ahelyett, hogy igazi hazájuk útját keresnék. Mi más következik ebből, ha nem az, hogy akiknek útját nem járjuk, azoknak dicsőségében sem osztozunk?
Távol legyen ez tőlünk, Uram! Tedd tehát, hogy a tanítványok alázatos mestereik védőszárnyai alatt maguk is alázatosak legyenek. Tedd, hogy olyanok legyenek egymáshoz lélekben, mint a jóakaratú atyafiak, hogy megláthasd fiaidnak fiait, és békessége legyen Izraelnek[124].
150 Miután Isten szolgái, amint említettük, befejezték válaszaikat, az ostiai úr, aki módfölött épült mindkettőjük beszédén, bőséges hálát adott Istennek.
Mielőtt elváltak volna, boldogságos Domonkos még arra kérte Szent Ferencet, hogy kegyesen engedje át neki kordáját, melyet derekán szokott viselni. Szent Ferenc azonban nem könnyen engedett, és ugyanolyan alázatossággal vonakodott a kérést teljesíteni, amilyen szeretettel a másik kérte. De végre is győzött a kérelmező jámbor óhaja; az átengedett kordáját ruhája alatt nagy áhítattal övezte derekára. Végre kezüket kezükbe téve édes szavakkal kölcsönösen egymás szeretetébe ajánlották magukat. Szent Domonkos még ezt mondotta szent barátjának: "Szeretném, Ferenc testvér, ha a te és az én rendem egyesülne, és ezentúl egyazon szabály szerint élnénk Isten egyházában!"
Végül, mikor végleg elváltak, Szent Domonkos ezt mondta a körülötte állóknak: "Igazán mondom nektek, minden szerzetesnek ezt a szent férfiút, Ferencet kellene követnie; olyan nagy az ő szentségének tökéletessége."
151 Ez a körültekintő kereskedő, hogy mindenből hasznot húzzon, és egész életét érdemszerzésre fordítsa, állandóan az engedelmesség korlátai közt akart élni, és egy percre sem szűnt meg idegen vezetésnek rendelni alá magát. Ezért nem elégedett meg a generálisságról való lemondással, hanem az engedelmesség nagyobb érdeméért külön gvárdiánt kért maga mellé, és azt mint saját elöljáróját különös tiszteletben tartotta.
Egyszer tehát ezt mondotta Cattani Péter testvérnek, akinek már korábban szent engedelmességet fogadott: "Az Isten szerelmére kérlek, ruházd át fölöttem gyakorolt hatalmadat kísérőim egyikére, akinek olyan készségesen fogok majd engedelmeskedni, mint tulajdon magadnak. Ismerem ugyanis az engedelmesség gyümölcsét, és nem akarom, hogy csak egy pillanat is a másnak való alárendelés haszna nélkül múljék el."
Kérését természetesen azonnal teljesítették, és ő haláláig mindenütt alattvaló maradt, s gvárdiánjának mindenben készségesen engedelmeskedett.
Egy alkalommal ezt mondta társainak: "A sok kegyelem közt, melyekkel elárasztott az isteni jóság, azzal is megajándékozott, hogy az egy órája beöltözött novíciusnak, ha történetesen őt adnák mellém gvárdiánnak, éppen úgy tudnék engedelmeskedni, mint a legidősebb és legtapasztaltabb szerzetesnek. Mert a szerzetesnek - folytatta - elöljárójában nem az embert kell látnia, hanem azt, aki iránt való szeretetből alárendeli magát. Minél hitványabb ember tehát a parancsoló, annál inkább tetszik Istennek az engedelmeskedő alázatossága."
152 Más alkalommal meg, amikor társai közt üldögélt, így sóhajtott fel boldogságos Ferenc: "Alig van szerzetes a világon, aki tökéletesen tudna engedelmeskedni elöljárójának." Társai erre felélénkülve kérdezték tőle: "Mondd hát, atyánk, miben áll tulajdonképpen a teljes és tökéletes engedelmesség?"
Ő azonnal megadta a választ, és az igazán engedelmes szerzetest a holttetemmel hasonlította össze. "Végy - mondta - egy hullát[125], és tedd oda, ahová akarod. Látni fogod, hogy ha mozgatod, nem ellenkezik, ha leteszed, nem zúgolódik, ha eltávolítod, nem tiltakozik. Ha magasba emelik, nem felfelé, hanem lefelé néz; ha bíborba öltöztetik, még sápadtabbnak látszik. Így van az igazán engedelmes szerzetes is. Nem kutatja, miért mozdítják el, nem törődik vele, hová küldik, és nem jár utána, hogy máshová rendeljék. Ha elöljáróvá teszik, akkor is megtartja természetévé vált alázatosságát; minél jobban tisztelik, annál méltatlanabbnak érzi magát a tiszteletre."
Ismét más alkalommal ugyancsak erről a tárgyról beszélgetve a nem keresett, hanem parancsolt engedelmességi gyakorlatokat a szándékosan keresettekkel és kérésre kiszabottakkal szemben szenteknek nevezte. Mind a kettőt jónak mondotta ugyan, de az elsőt célravezetőbbnek tartotta. Az engedelmesség legfőbb fokát pedig, melyben már semmi része nincsen a testnek és vérnek, abban látta, ha valaki isteni sugallatra a hitetlenek közé megy, vagy azért, hogy ott a lelkek üdvéért fáradozzék, vagy azért, hogy elnyerje a vértanúság koronáját. Azt tartotta, hogy az ezért való esengés fölötte igen kedves Isten előtt.
153 Azt tartotta a szent, hogy az engedelmesség nevében csak ritkán szabad parancsolni, és nem szabad mindjárt elsőnek az után a fegyver után nyúlni, amelyiknek utolsónak kell lennie. "Nem szabad azonnal a kard után nyújtanunk kezünket!" - mondta. Az olyan szerzetesről viszont, aki nem siet tüstént eleget tenni a vett parancsnak, azt szokta mondani, hogy sem Istent nem féli, sem embertársát nem becsüli.
És ez valóban így is van. Mert a meggondolatlanul parancsoló elöljáró tekintélye nem az-e, ami az esztelenül dühöngő ember kezében a kard? És van-e szánalmasabb lény, mint az engedelmességet megvető szerzetes?
154 Egy alkalommal az egyik testvér fejéről, mivel engedély nélkül és egyedül jött hozzá, levétette és tűzbe dobatta a kámzsát. Senki sem mert utána nyúlni, mert mindenki félt a szent atya haragos arcától. Mikor végre a szent parancsot adott a kámzsa kihúzására, azt teljesen épnek és sértetlennek találták.
Bár a csodát mindenki joggal a szent érdemének tulajdoníthatta, valami része az illető testvérnek is volt benne. Mert hiszen a szentséges atya látásának vágya győzedelmeskedett rajta; csupán a kellő tapintat hiányzott belőle, amely pedig irányítója minden erénynek.
155 Azt szokta mondani, hogy a Kisebb Testvéreket azért küldötte az Úr ebben az utolsó időben, hogy a jó példa fényét vetítsék a bűn éjszakájában tévelygő emberek útjára. Azt is mondta, hogy úgy érzi, mintha a legkellemesebb illatokkal telne el, és drága kenőccsel kenegetnék, valahányszor a világon szétszórtan működő jámbor testvérek nagyszerű cselekedeteiről hall.
Történt egyszer, hogy egy Barbarus nevű testvér egy előkelő ciprusi úr jelenlétében sértő szavakat használt rendtársa ellen. Mikor azonban látta, hogy a testvér az ő szavai miatt sértve érzi magát, fogott egy darab szamárganéjt, és azt, eltelve maga ellen szent haraggal, a szájába dugta, s közben ezt mondta: "Így, ganéjt illik rágnia annak a nyelvnek, amelyik a harag mérgét fröccsentette testvérére."
Mikor a lovag ezt látta, módfölött elcsodálkozott, és mélységes megilletődéssel távozott. Ezentúl a legnagyobb készséggel állott a testvérek rendelkezésére, és javaiból is bőven juttatott nekik.
Valamennyi testvérnek az volt a bevett szokása, hogy ha valamelyikük szóval megsértette társát, tüstént földre borult előtte, és a megsértett lábára, esetleg akarata ellenére is, testvéri csókot nyomott.
A szent nem tudott eléggé örülni, mikor hallotta, hogy testvérei az életszentség példáit nyújtják, és bő áldással halmozta el azokat a testvéreket, akik szóval és példával Krisztus szeretésére ösztönzik a bűnösöket. Azt kívánta, hogy fiai tökéletesen hasonlók legyenek hozzá a lelkek üdvéért égő buzgalomban, amelytől ő szüntelenül lángolt.
156 Akik gonosz cselekedetekkel és rossz példa adásával vétettek a szent szerzet ellen, azok félelmetes átkát vonták magukra.
Egyszer, mikor arról beszéltek előtte, hogy a fondi püspök két, eléje járuló testvérnek, akik nagyobb világmegvetésük fitogtatására a szokásosnál hosszabb szakállt növesztettek, ezt mondta: "Vigyázzatok, hogy rendetek szépségét el ne csúfítsátok ilyen új szokások bevezetésével," a szent tüstént felpattant, kezét az égre emelte, és könnytől ázó arccal ilyen imádságra vagy inkább átokra fakadt: "Uram, Jézus Krisztus, te tizenkét apostolt választottál magadnak; ezek közül egy ugyan kiesett, de a többi hűségesen kitartott melletted, és egy szívvel-lélekkel hirdette szent Evangéliumodat. Te, Uram, régi irgalmadról való megemlékezéssel azért támasztottad ebben az utolsó órában a Kisebb Testvérek szerzetét, hogy segítségére legyenek szent hitednek, és közreműködésükkel kifejezésre juttassák Evangéliumod titkát. Ki fog tehát helyettük elégtételt szolgáltatni neked, ha hivatásuk elhanyagolásával nemcsak hogy nem adnak jó példát az embereknek, hanem egyenesen a sötétség cselekedeteit állítják eléjük? Legyenek átkozottak általad, szentséges Uram, nemkülönben egész mennyei udvarod által, és énáltalam, kicsiny (szolgád) által mindazok, akik rossz példájukkal összezavarják és lerontják, amit te előbb ezen Rend szent testvéreinek kezével építettél, és most sem szűnsz meg építeni."
Hol vannak azok, akik áldásoddal dicsekszenek, és azt állítják magukról, hogy tetszésük mértéke szerint élvezték barátságodat? Ha akadnak olyanok - amitől Isten mentsen - akik bűneik megbánása nélkül és mások veszedelmére adtak helyet magukban a sötétség cselekedeteinek, jaj, azoknak, jaj, mindörökre[127].
157 "A rossz testvérek cselekedeteit - szokta mondogatni - a jó testvérek is megsínylik, mert anélkül, hogy ők maguk vétkeznének, magukon viselik a rosszak példájának bélyegét. Mintha éles karddal vernének át és azt egész nap bennem forgatnák!" Ezért lehetőleg visszahúzódott a testvérek társaságától, főleg azért, hogy ne kelljen megint rosszat hallania valamelyikükről, ami új fájdalmat okozna neki.
Ezt is szokta mondani: "Eljön az idő, mikor a rossz példák annyira rossz hírbe hozzák Isten kedves szerzetét, hogy tagjai szégyellenek majd a világ szeme elé kerülni. Akik akkor kérik a Rendbe való felvételüket, azokat igazán a Szentlélek vezérli; azokon semmi nyomot nem hagy a test és vér, és valóban áldottak lesznek az Úrban. És bár nem fognak érdemszerző cselekedeteket művelni, mivel a szeretet, mely a szenteket tüzes cselekvésre készteti, kihül bennük, mégis félelmetes kísértéseknek lesznek kitéve; akik azonban kiállják az idő próbáját, azok valóban különbek lesznek elődeiknél. De jaj azoknak, akik a szerzetesi életnek csupán külső látszatával dicsekszenek, (szellemi) tunyaságba süllyednek, és még csak meg sem kísérlik, hogy ellenálljanak a választottak megpróbálására rájuk bocsátott kísértéseknek. Mert csak azok nyerik el az élet koronáját, akik hűségesnek találtatnak[128], s akiket közben alaposan próbára tesz a kárhozottak gonoszsága."
158 Szentünknek sok vigasztalást szereztek azok az isteni látogatások, amelyekből megbizonyosodott, hogy Rendjének alapjai sohasem fognak megrendülni. Arra is ígéretet kapott, hogy a bukottak helyébe a választottaknak kétségtelenül nagyobb száma fog lépni. Mikor ugyanis a rossz példákon őrlődött, és emiatt összeszedetlen lélekkel kezdett imádkozni, a következő szemrehányást hallotta az Úrtól: "Miért gyötröd magadat, te szegény emberke? Avagy úgy rendeltelek Rendem fölé pásztornak, hogy mellette megfeledkezzél arról, hogy igazi védelmezője én vagyok? Éppen azért választottalak téged együgyű ember létedre, hogy amit benned és általad művelek, a többiek lássák és utánozzák, már akiben megvan a jóakarat az utánzásra. Én hívtam őket, s meg is tartom és legeltetem is őket; a bukott testvérek helyének betöltésére másokat támasztok; sőt, amennyiben még nem születtek meg, életre hívom őket. Ne aggódjál tehát, hanem csak lelked üdvösségével gondolj! Mert ha háromra csökken is a Rend tagjainak száma, az én védelmem alatt mindig rendíthetetlen marad."
És ettől fogva nem szűnt meg hangoztatni, hogy egyetlen szentnek erénye messze meghaladja a tökéletlenek megszámlálhatatlan sokaságát, mint ahogyan egyetlen fénysugár szétoszlatja a sűrű sötétséget.
159 Mióta ez az ember elvetette a mulandó dolgokat, és az Úrhoz kezdett ragaszkodni, idejének úgyszólván egyetlen percét sem engedte veszendőbe menni. Mikor már az érdemeknek hatalmas halmazát gyűjtötte az Úr kincstárába, mintha állandóan újjászületett volna, mind készségesebbnek mutatkozott lelkének edzésére. Súlyos bűnnek tartotta, ha valaki nem igyekezett szüntelenül a jót cselekedni, és a jóban való állandó előrehaladás elmulasztását egynek vette a visszaeséssel.
Mikor egyszer Siena közelében egy cellában tartózkodott, éjszakának évadján magához hívatta alvó társait, és így szólt hozzájuk: "Testvéreim, arra kértem az Urat, hogy kegyeskedjék tudtomra adni, mikor vagyok az ő szolgája, és mikor nem. Mert én semmi más nem akarok lenni, mint az ő szolgája. Ő pedig, az én határtalan kegyességű Uram, szokott jóságával az imént ezt a választ adta: »Tudd meg, hogy akkor vagy igazán az én szolgám, mikor szent dolgot gondolsz, mondasz és cselekszel.« Azért hívattalak tehát benneteket, kedves testvéreim, mert mindannyiszor szégyellni akarom magamat előttetek, valahányszor e három szent dolog közül egyiket sem teszem."
160 Máskor meg a Sancta Maria de Portiunculánál, amikor arra gondolt, hogy az imádság haszna az utána folytatott terefere következtében egészen elvész, a mihaszna szavak kiejtése ellen a következő orvosságot írta elő: "Aki mihaszna vagy fölösleges szót ejt ki, tartozik hibáját azonnal megvallani, és minden fölösleges szóért egy Miatyánkot elmondani. Azt akarom továbbá, hogy ha a hibázó testvér magától vallja be bűnét, a maga lelke üdvéért ajánlhatja fel a Miatyánkokat, de ha másnak figyelmeztetésére teszi ezt, imádságát a figyelmeztető testvérért kell felajánlania."
161 Azt is mondta, hogy a langyosokat, akiknek foga nem fülik a munkához, Isten hamarosan kiveti szájából[129]. Senki sem állhatott meg előtte munkátlanul anélkül, hogy haragos szavakkal rá ne támadt volna. Ő maga, mint a tökéletesség mintaképe, szüntelenül munkálkodott kezével, csakhogy egy pillanatot se veszítsen el az idő drága kincséből.
Egyszer ezt a kijelentést tette: "Azt akarom, hogy minden testvérem dolgozzék, és gyakorolja magát a munkában; aki nem tud, tanuljon meg valamilyen mesterséget." [130]És mindjárt meg is okolta: "Hogy kevésbé legyenek terhére az embereknek, és hogy a naplopásban tilosba ne tévedjen szívük vagy nyelvük."
A munka hasznának illetve bérének megszabását azonban nem az illető testvér kényére hagyta, hanem a gvárdián, helyesebben a szerzetescsalád tetszésére bízta.
162 Legyen szabad, szent atyánk, panaszt emelnünk nálad azok nevében, akik tieidnek vallják magukat. Mert ma sokak szemében gyűlöletesek az erénygyakorlatok, főleg azok szemében, akik mielőtt dolgoznának, pihenni szeretnének, s ezzel nem Ferenc, hanem Lucifer fiainak bizonyulnak. Több közöttük a beteg, mint a harcképes ember, holott mivel munkára születtek, egész életüket harcnak kellene felfogniuk. Nincs ínyükre a munka, szemlélődésre képtelenek. Mivel különcködésükkel mindenkit zavarnak, s inkább szájukkal, mint kezükkel dolgoznak, gyűlölik azt, aki a kapuban megmondja az igazat[131], és még azt sem tűrik, hogy valaki akár csak az ujja hegyével is megérintse őket.
De még jobban csodáljuk azoknak arcátlanságát, akik - boldogságos Ferenc szavával élve - odahaza arcuk verítékével keresték kenyerüket, és most munka nélkül, a szegények verejtékéből akarnak élni.
Csodálatos agyafúrtság! Bár semmit sem dolgoznak, mégis azt vélhetnéd, hogy állandóan el vannak foglalva. Bezzeg számon tartják az evés idejét, és ha az éhség sürgeti őket, készek a napot okolni, hogy elaludt. Ó, jóságos atyám, hogyan ismerhetném el a te dicsőségedhez méltóknak ezen emberek szörnytetteit? Mert még a ruhát is méltatlanul viselik! Te arra tanítottál bennünket, hogy e forgandó és gyorsan múló időben az érdemek kincseit igyekezzünk gyarapítani, hogy ott, a másik életben ne legyünk kénytelenek koldulni; ezek ellenben még hazájuknak sem örülnek, s a végén számkivetésbe kerülnek. Nagyon divatos ma ez a betegség az alattvalók között, mivel az elöljárók mindenre szemet húnynak, mintha bizony lehetséges volna elnézni mások hibáját anélkül, hogy maga is ne osztozzék a bűnhődésben.
163 A szent azt akarta, hogy Isten igéjének szolgái[132]állandóan lelki dolgokkal foglalatoskodjanak, és feladatuk ellátásában semmiféle más megbízással ne akadályozzák őket. Azt mondta ugyanis, hogy az igehirdetőket a Nagy Király egyenesen arra szemelte ki, hogy a népeknek hirdessék az igét, melyet közvetlenül az ő szájából vettek.
Ezt is mondotta: "Az igehirdetőnek előbb az imádság mélységéből kell felszínre hoznia azt, amit azután szent beszéd formájában szerteáraszt. Mielőtt kimondaná a hideg szavakat, előbb bensejében fel kell hevítenie azokat." Nagy tiszteletre méltónak tartotta ezt a tisztséget, és ellátóit minden megbecsülésre érdemeseknek. "Ők - mondotta - a test élete, a sátán legyőzői és a világ világossága."
A szent teológia doktorait különleges tiszteletre méltóknak tartotta. Ezért egyszer ezt iratta valamennyi testvérnek: "Minden teológust és azokat, akik az isteni igéket hirdetik számunkra, tisztelnünk és becsülnünk kell, mint olyanokat, akik lelket és életet árasztanak felénk."[133]
És mikor egyszer Szent Antalnak írt, levelét ezzel kezdte: "Antal testvérnek, püspökömnek."[134]
164 Szánalomra méltóknak mondotta azokat az igehirdetőket, akik sokszor hiú dicsőségért teszik azt, amit tesznek. Az ilyenek felfuvalkodottságát olykor-olykor ezzel az ellenszerrel orvosolta: "Mit dicsekszetek az emberek megtérésével, holott igazában az én együgyű testvéreim térítették meg őket imádságaikkal?" Ezt a mondást pedig: "Míg sokat szült, ki meddő volt"[135], így értelmezte: "Meddő minden szegény testvérem, kinek nem az a tisztsége az Egyházban, hogy fiakat szüljön; az ítélet napján azonban sokakat fognak szülni, mivel az Örök Bíró az ő dicsőségük számlájára fogja majd írni mindazokat, akiket most az ő rejtekben végzett imádságuk érdeméért térít meg."
Kinek sok fia volt, meddőségre jut[136], mivel az az igehirdető, aki most örvendezik, mintha a maga erejéből eszközölte volna ki annyi ember megtérését, akkor látja, hogy neki semmi része nem volt megtérésükben.
Azokat a testvéreket, akik inkább szónokként, mint igehirdetőként kívántak dicsőséget szerezni, s inkább szónoki csillogással, mint érzéssel beszéltek, egyáltalán nem szívlelte. Azokról pedig, akik minden gondjukat beszédjük felcicomázására fordították, az áhítatra ellenben semmi gondot nem fordítottak, azt szokta mondani, hogy elvétették a szereposztást. Ellenben nem győzte magasztalni azokat az igehirdetőket, akik időnkint a maguk számára is keresték a bölcsességet, és bőven merítettek belőle.
165 Ez a boldog zarándok, bár sietett minél előbb elhagyni a világot mint számkivetésének földjét, nem kis hasznát vette a földi dolgoknak is. Mert a sötétség fejedelme ellen harctérnek használta a világot, Istennel való kapcsolatában pedig úgy tekintett beléje, mint jóságának fényes tükörébe.
Minden műben az alkotó művészt dicsérte, és ami jót csak talált a teremtett lényekben, azt mind Teremtőjükre vezette vissza. Ujjongott az Úr keze minden tettének[137], és a szép látnivalókban az elevenítő okot és alapot szemlélte. Minden szép dologban a Legszebbre ismert, és minden jó ezt kiáltotta feléje: "Aki minket teremtett, maga a megtestesült jóság" . A teremtett dolgokban felismerhető nyomaiban mindenütt a Szeretetreméltót követte, és mindenből lajtorját csinált magának a Magasságbeli trónjának megközelítésére.
Határtalan szeretettel ölelt át mindent, s miközben az Úrról beszélt nekik, mindeneket magasztalására buzdított. Kíméletesen bánt a mécsesekkel, lámpákkal és gyertyákkal, és kezével meg nem zavarta volna lángjuk lobogását, mert az örök világosság jelét látta benne. A köveken tisztelettel lépkedett arra való emlékezéssel, aki sziklának mondatik[138]. Mikor ezt a verset kellett mondania: "A kősziklára emeltél engemet"[139], hogy nagyobb tisztelettel fejezze ki magát, ezt mondta: "A szikla (Péter) lába alá helyeztél engemet."
A favágó testvéreknek megtiltotta, hogy gyökerestől kivágják a fákat, hogy így a kihajtás reménye megmaradjon számukra. A kertésznek pedig meghagyta, hogy a kert körül hagyjon valamekkora műveletlen területet, hogy azon a zöldellő füvek és a tarka virágok a maguk idejében tetszésükre magasztalják a minden teremtmények szépséges Atyját. Azt is megkívánta, hogy a kertben külön helyet jelöljenek ki az illatozó füveknek és virágoknak, hogy azok állandóan a mennyei édességet idézzék a szemlélők emlékezetébe.
Az útszélekről összegyűjtötte a férgeket, nehogy lábbal eltiporják őket, s a méhek elé, hogy a kemény télben éhen ne vesszenek, mézet, és jó fajta bort tétetett.
Valamennyi állatot a "testvér" névvel illette, bár a szelídeket jobban szerette közülük.
De ki tudna mindent felsorolni? Mert a jóságnak az az ősforrása, mely mindenben minden[140] lesz, szentünknek már mindenben mindenként ragyogott fel.
166 A teremtmények a maguk részéről szintén igyekeztek viszonozni a szent szeretetét, és hálával fizetni sok jóságáért: ha kedveskedett nekik, rámosolyogtak, kérdésére válaszoltak, parancsainak készségesen engedelmeskedtek. Íme, néhány jellemző eset.
Szembetegségében kénytelen volt orvosi kezelésnek alávetni magát. A szállásukra kérettek tehát egy orvost. Az egykettőre megjelent, és mindjárt magával hozta az égetéshez szükséges vasszerszámot is. Megérkezése után a vasat azonnal tűzre tétette, hogy minél előbb izzásba jöjjön. A boldogságos atya, hogy félelemtől remegő testét bátorítsa, így kezdett a tűzhöz beszélni: "Tűztestvérem, ki olyan csodálatos vagy a teremtmények között, oly nagyon erősnek, szépnek és hasznosnak alkotott téged a Magasságbeli. Légy tehát ebben az órában könyörületes hozzám, légy udvarias, mivelhogy én módfelett szeretlek az Úrban. Kérem a fölséges Urat is, aki téged alkotott, mérsékelje hevedet, hogy enyhe égetésedet ki bírjam állani!"
Könyörgésének végeztével keresztet vetett a tűzre, és bátran alávetette magát a műtétnek. Mikor az orvos kezébe vette az izzó vasat, a testvérek, akikben felülkerekedett a részvét, szanaszét futottak. A szent ellenben vidáman és bátran nézett eléje az égetésnek.
A vas szinte sercegve mélyed bele a lágy húsba, s az égetés a fültől egészen a szemöldökig húzódott. Hogy mekkora fájdalmat okozott az égetés, arról a legilletékesebb tanúnk, magának a szentnek szavai tanúskodnak. Mikor ugyanis a szétfutott testvérek egymás után visszaszállingóztak, a szent atya mosolyogva ezt mondta nekik: "Ó, ti kicsiny hitűek és hamar csüggedők, miért futottatok el? Igazán mondom nektek, hogy sem a tűz perzselését, sem a test fájdalmát nem éreztem." Azután az orvos felé fordulva mondta: "Ha még nem volt elég a hús égetése, csak égesd tovább."
És az orvos, aki hosszú gyakorlatában hasonló esetekben már a legkülönbözőbb viselkedést tapasztalta, egyenesen isteni csodát látott a dologban. "Igazán mondom, testvérek, ma csodadolgokat láttam" - mondta.
Meg vagyok győződve arról, hogy szentünkben az eredeti ártatlanság állapota tért vissza, és ezért pusztán akarására a legvadabb lények is szelídre változtak.
167 Boldogságos Ferenc egyszer a Rieti-tavon át vette útját a grecciói remeteségbe. Útját egy kis bárkán tette meg. Az egyik halász egy kis vízimadárral kedveskedett neki, hogy legyen mivel szórakoznia az Úrban.
A boldogságos atya nagy örömmel fogadta a madarat, és szelíden biztatni kezdte, hogy kinyújtott tenyeréről szabadon távozzék. A madár azonban semmi kedvet nem mutatott a távozásra, sőt, mint valami fészekben, lekuporodott tenyerében. A szent pedig erre égre emelt szemekkel imádságba mélyedt. Mikor azután nagysokára, mintha messze idegenből jött volna, magához tért, gyengéden megparancsolta a madárkának, hogy minden félelmet félretéve térjen vissza régi szabadságához.
És az a szent engedélyének és áldásának vétele után örömtől repesve nagy szárnycsattogással tényleg eltávozott.
168 Mikor boldogságos Ferenc egyszer szokása szerint az emberek tekintete és csacsogása elől menekülve egy remeteségben vonta meg magát, az ott fészkelő sólyom mély barátságot kötött vele. Éjszakának idején ugyanis abban az órában, melyben a szent a zsolozsma végzésére fel szokott kelni, énekével és lármájával pontosan felébresztette őt. Ezzel igen kedves szolgálatot tett neki, mert gondosságával a lustálkodásnak még a lehetőségét is elvonta tőle.
Mikor azonban a betegség a szokottnál jobban elővette a szentet, a sólyom is nagyobb kíméletet tanúsított iránta, és valamivel később adta meg a felkelésre szóló jelet. Mintha csak Isten kioktatta volna, csak hajnal felé csendítette meg könnyed érintéssel hangjának harangját.
Nem csoda tehát, hogy a többi teremtmények is mondhatatlan szeretettel csüggtek rajta, mint olyan emberen, aki mindenkinél jobban szerette Teremtőjét.
169 Egyszer egy magányos hegyormon egy kis cellát rögtönöztek, melyben Isten szentje negyven napon át a legszigorúbban vezekelt. Mikor az idő elteltével távozott, a teljes magányosságban álló cella lakó nélkül maradt. Mindössze egy agyagedény árválkodott benne, melyből szentünk inni szokott.
Mikor azonban egy idő múlva néhány ember, a szent iránti tiszteletből, újból felkereste a helyet, az edényt méhekkel telezsúfolva találta. A kis állatok csodálatos művészettel építették belé sejtjeiket, mintegy jelezni akarván ezzel a szemlélődés édességét, melyből Isten szentje olyan bőségesen merített ottan.
170 Egy sienai nemes ember egyszer egy fácánnal kedveskedett az akkor betegeskedő boldogságos Ferencnek. A szent nagy örömmel fogadta az ajándékot; természetesen nem azért, hogy elfogyassza, hanem azért, mert az ilyen állatokban a Teremtő iránti szeretetből gyönyörködni szokott. Ezért így szólt a fácánhoz: "Áldott legyen a mi Teremtőnk, fácán testvérem!" Majd a testvérek felé fordulva ezt mondta: "Próbáljuk meg, hogy fácán testvérünk velünk akar-e maradni, avagy inkább megszokott és neki kényelmesebb helyére óhajt visszatérni."
Erre az egyik testvér a szent parancsára egy jó messze fekvő szőlőbe vitte a madarat. De az gyors futással egykettőre megint ott termett a szent cellája előtt. Másodízben még messzebbre vitette; ám a fácán makacs szívóssággal újból visszatért a cella ajtajához, és az útját elálló testvérek ruhája alatt mintegy erőszakkal nyitott ösvényt magának. Erre a szent megparancsolta, hogy gondoskodjanak etetéséről; ő maga pedig gyakran magához ölelte, és édes szavakkal becézgette.
Mikor egy orvos, Isten szentjének lelkes tisztelője, látta ezt a jelenetet, elkérte a testvérektől a madarat; de nem azért, hogy megegye, hanem hogy a szent iránti tiszteletből tovább gondoskodjék róla. És mi történt? Az orvos hazavitte a fácánt, amely bánatában, hogy szent gazdájától elszakították, mindaddig nem akart ételhez nyúlni, míg csak távol tartották tőle. Az orvos módfölött csodálkozott ezen; azután fogta a fácánt, tüstént visszavitte, és rendre elbeszélte a vele történt esetet. És íme, a fácán, alighogy földre tették, és alighogy megpillantotta atyját, nyomban elfelejtette minden baját, és jó étvággyal csipegetni kezdett.
171 Isten szentjének porciunkulai cellája közelében egy fügefán egy tücsök tartózkodott, és gyakran rázendített kellemes ciripelésére. A boldogságos atya néha-néha kezét nyújtotta feléje, és kedveskedve magához hívta: "Jöjj, hozzám, tücsök nővérem" - mondogatta neki. És a tücsök, mintha csak eszes lény lett volna, habozás nélkül kezére ugrott. A szent pedig tovább biztatta: "Dalolj, tücsök nővérem, és magasztald daloddal Uradat és Teremtődet!"
És a tücsök nyomban szót fogadott, énekelni kezdett, és addig nem hagyta abba, mígcsak a szent, aki a maga dicséretét is beleszőtte énekébe, azt nem parancsolta neki, hogy térjen vissza megszokott helyére. Utána nyolc napon át, mintha csak oda lett volna szögezve, el nem mozdult helyéről.
A szent pedig valahányszor csak kijött cellájából, mindannyiszor megsimogatta kezével, és megparancsolta neki, hogy énekeljen; a tücsök pedig minden esetben készségesen engedelmeskedett parancsának.
Egyszer azonban ezt mondta kísérőinek: "Engedjük most már szabadjára tücsök nővérünket; hiszen elég örömet szerzett már dicsőítő énekével; nem akarnám, hogy ürügyet találjunk benne a hiú dicsekvésre." És a tücsök, amint megkapta a szabadságot, nyomban eltűnt, és soha többé azon a tájon nem mutatkozott.
A testvérek, akik tanúi voltak az esetnek, nem győztek eleget csodálkozni rajta.
172 Nem csoda, hogy akit a szeretet ereje a teremtmények testvérévé tett, azt Krisztus szeretete még szorosabb kötelékkel fűzte azokhoz, akik a Teremtő képmását viselték magukon.
Azt szokta mondani, hogy a lelkek üdvözítésénél nincs semmi életbevágóbb feladat, és újra meg újra utalt arra, hogy Isten Egyszülött Fia egyedül a lelkekért kegyeskedett keresztre feszíttetni magát. Innét fakadt kitartása az imádságban, fáradhatatlansága a prédikálásban és túlzása a példaadásban.
Nem tartotta volna magát Krisztus igazi barátjának, ha nem szerette volna a lelkeket, kiket Krisztus oly nagyon szeretett. Ez volt a fő oka annak, hogy annyira tisztelte a hittudósokat, akik Krisztus munkatársaiként ugyanazt a feladatot teljesítik, mint maga Krisztus.
Még jobban, szívének még teljesebb odaadásával szerette testvéreit, a szó igazi értelmében vett hitfeleit és az örökké tartó örökségben osztályos társait.
173 Valahányszor csak szemrehányást tettek neki túlságosan szigorú életmódja miatt, mindig azt válaszolta, hogy neki kötelessége példát adni Rendjének, hogy miként a sas, repülésre késztesse fiait[141]. Ezért ártatlan teste ellen, mely már régóta készségesen alávetette magát a léleknek, és bár személyes bűneiért semmiféle büntetést nem érdemelt, mégis tisztán a példaadás kedvéért újabb és újabb fenyítéket alkalmazott, hogy ily módon másokat is a kemény utakon való járásra ösztönözzön.
És helyesen cselekedett, mert az emberek jobban ügyelnek az elöljárók tetteire, mint szavaira. Te, atyánk, példáddal édesdedebben imádkoztál, könnyebben rábeszéltél másokat, és meggyőzőbben bizonyítottad állításaidat.
Mert bár szóljanak az elöljárók az emberek vagy az angyalok nyelvén, de ha a szeretet példáit nem mutatják[142], nekem édeskeveset, maguknak pedig semmit sem használnak. Ahol nem félnek a feddéstől, és ahol az ész helyét az önkény foglalja el, vajon elegendő-e a pecsét az üdvösséghez[143]. Mindazonáltal meg kell tenni, amit parancsolnak, hogy a kis patakok a kiszáradt csatornákon keresztül is eljussanak a virágágyakhoz. Hiszen olykor-olykor a tövisekről is szednek rózsát, s a nagyobbik lesz a kisebbik szolgája[144].
174 Vajon ki viselte gondját alattvalóinak úgy, mint Ferenc? Állandóan az ég felé emelte karjait az igazi izraelitákért, és magáról egészen megfeledkezve kizárólag testvéreinek üdvösségére gondolt. Odaborult az isteni Fölség lába elé, lelki áldozatot mutatott be fiaiért, és kikényszerítette Istentől, hogy jót cselekedjék velük. Aggódó szeretettel viseltetett a kisded nyáj iránt, mely nyomába szegődött, nehogy a világról való lemondása után a mennyországot is elveszítse. Úgy érezte, hogy kirekesztve marad a mennyei dicsőségből, ha a gondjaira bízottakat is - akiket lélek szerint nagyobb fájdalommal szült, mint annak idején anyjuk test szerint - el nem vezérli oda.
175 Nagy volt benne a betegek iránti részvét és a gondoskodás szükségleteik kielégítésére. Ha jószívű világi emberek finomabb ételeket küldtek számára, jóllehet mindenki másnál jobban rájuk lett volna utalva, a többi betegnek jutatta azokat. Osztozott minden beteg kínjában, és ha már nem tudott rajtuk segíteni, legalább vigasztaló szavakkal tartotta őket.
Böjti napokon is evett, csakhogy a betegeknek ne essék terhére magukban enni, és nem restellt a beteg testvérek számára városszerte húst koldulni.
Ugyanakkor azonban intette a betegeket, hogy viseljék türelemmel a nélkülözéseket, és ne botránkozzanak, ha nem történik minden úgy, ahogyan szeretnék. Ezért egyik regulájában[145] így intézkedett: "Kérve kérem valamennyi beteg testvéremet, hogy betegségükben ne veszítsék el türelmüket, és ne gerjedjenek haragra Isten, illetve testvéreik ellen. Ne törjék magukat túlzott mohósággal orvosságok után, és ne akarják a megengedett mértéken felül megmenteni a hamar halandó testet, mely ellensége a léleknek. Adjanak hálát mindenért, és igyekezzenek olyanok lenni, amilyeneknek Isten akarja őket. Mert akiket az örök életre rendelt Isten, azokat a megpróbáltatások és betegségek fullánkjaival alakítja és neveli. Hiszen Ő mondotta: »Akiket szeretek, azokat korholom és fenyítem.«[146].
176 Egyszer volt egy beteg testvér, akiről tudta, hogy szőlőre vágyik, magaval vitte egy szőlőbe, ott letelepedett egyik tőke alá, és hogy bátorságot adjon neki az evésre, előbb maga fogyasztott el egy fürtöt.
177 Még nagyobb szeretettel fonta körül, és még nagyonn türelemmel viselte el azokat, akikről tudta, hogy ingatagok, mint a gyermekek, kírértéssel bajlódnak, és könnyen elcsügednek. Ezért, ahol nem látott veszedelmet az elnézésben, lehetőleg kerülte a szigorú büntetéseket, hogy a lelket kímélje, kíméletesen bánt a vesszővel. Azt szokta mondani, hogy az elöljároknak, aki atya és nem zsarnok, kötelessége megelőzni a bűnalkalmakat, és nem engedi, hogy elessék az, aki ha egyszer elesett, nagyon nehezen kel fel.
Ah, napjaink szánalmas esztelensége! Nemcsak hogy nem emeljük fel illetve nem támogatjuk a könnyen elesőket, hanem akárhányszor magunk is okai vagyunk elesésüknek. Semmibe vesszük, hogy a legfőbb Pásztortól elvonjunk egy-egy juhocskát, melyért pedig Ő a keresztfán nagy kiáltással és könnyhullatásal feláldozta magát[147].
Egészen másként cselekedtél te, szent atyánk; te inkább megjavítani, mint elveszíteni törekedtél a tévelygőket.
Tudjuk azonban, hogy némelyekben olyan mélyen gyökeret vertek az önfejűség hajtásai, hogy inkább égetésre, mint simogatásra volna szükségük. Nyilvánvaló tehát, hogy sokaknál hatásosabb a vasvessző alkalmazása, mint a kézzel való simogatás. De mindennek megvan a maga ideje; az olajnak és a bornak éppúgy, mint a vesszőnek és a botnak; a szigorúságnak éppúgy, mint az elnézésnek, az égetésnek éppúgy, mint a kenegetésnek, a börtönnek éppúgy, mint a testvéri közösségben való időzésnek. A bosszúállás Istene és az irgalom Atyja mindent számon kér majdan; mindazonáltal inkább irgalmasságot akar, mint áldozatot.
178 Ez a szentséges férfiú mindannyiszor csodálatos módon magán kívül volt Istenért, és nem tudott betelni örömmel, valahányszor fiai életének jó illata hatott el hozzá.
Egyszer egy igen buzgó spanyol pap abban a kitüntetésben részesült, hogy láthatta Szent Ferencet, és beszélhetett vele. Egy alkalommal ugyanis a következő jelentéssel örvendeztette meg a szentet a Spanyolországban élő testvérek életéről:
"Itteni testvéreid, akik egy szegényes remeteségben élnek, úgy osztották be idejüket, hogy egyik részük a házi munkákat végzi, másik részük pedig ezalatt elmélkedik. Ily módon a hét leteltével a dolgozók szemlélődésre, a szemlélődők pedig kézi munka végzésére térnek át.
Egy napon, mikor az asztal már meg volt terítve, és a távollevők megadták a hívó jelt, valamennyi testvér megjelent egy kivételével, aki a szemlélődők csoportjába tartozott. Kevés várakozás után odamentek cellájához, hogy enni hívják őt; ám az Úr különb asztalt terített számára. Arccal a földre borulva és kereszt alakban szétvetett karokkal találták. Az életnek legkisebb jele sem mutatkozott rajta; sem nem lélegzett, sem nem mozdult. Fejénél és lábánál egy-egy gyertya égett, és ragyogó fényével csodálatosan betöltötte a cellát.
Békén hagyták[148], hogy ne zavarják elragadtatását, és ne költsék fel a kedvest, míg csak maga nem akarja[149]. Ezért megállottak a cella ajtajánál, és a fal mögül be-betekintettek az ablakon[150]. És aztán? Mialatt barátai szavát lesték annak, ki a kertekben lakozik[151], egyszerre csak kihúnyt a fény, és a testvér magához tért. Azonnal felállott, és az asztalhoz mentében bocsánatot kért késéséért. Íme, ez történt a mi szép hazánkban" - fejezte be jelentését a spanyol testvér.
Szent Ferenc megérezve fiainak jó illatát[152] nem tudta magába fojtani örömét. Menten felugrott, dicsérni kezdte az Urat, és mintha kizárólag az ő dicsősége lett volna, hogy ilyen jó híreket hall testvéreiről, szíve mélyéből így tört fel a hálaadás: "Hálát adok neked, Uram, szegények megszentelője és vezérlője, hogy ilyen jó hírrel örvendeztettél meg engemet testvéreimről! Áldd meg, kérlek, testvéreimet bőséges áldásoddal, és szenteld meg különleges kegyelmeddel azokat, akik példájukkal, szerzetesi életük jó illatával töltik be a világot."
179 Az eddigiekből láttuk szentünk szeretetét, mely kedves fiai minden sikerének hallatára örömre késztette; de nem hallgathatjuk el azt sem, hogy nem kevésbé szigorúan kárpálta azokat, akik a remeteségekben nem úgy éltek, amint élniük kellett volna.
Sokan ugyanis a szemlélődés helyét a puha kényelem színterévé változtatták, és a remeteélet rendjét, melyet a lelkek tökéletesítésére vezettek be, hitvány élvezetek keresésére fordították. A mai remetéknek[153] ugyanis az az alapelve, hogy ki-ki úgy rendezze be életét, ahogyan akarja.
Ez természetesen nem vonatkozik mindenkire; hiszen tudjuk, hogy vannak testben élő szentek, akik remeteségben a legbölcsebb szabályok szerint rendezik be életüket. Azt is tudjuk, hogy az atyák, akik előttük éltek, valóban a puszta vadvirágai voltak. Bárcsak korunk remetéi se fajzottak volna el attól a kezdeti szépségtől, melynek dicsősége örökre fennmarad.
180 Szent Ferenc, miközben szeretetre intette valamennyi követőjét, különösen a nyájasságot és a családias érzést emelte ki. "Azt akarom - mondta -, hogy testvéreim valamennyien egyazon édesanya gyermekeiként viselkedjenek. Ha tehát az egyik habitust, kordát, vagy egyéb használati tárgyat kér a másiktól, az minden habozás nélkül engedje át neki. Hasonlóan a könyveket és más tetszetős dolgokat is tekintsék közöseknek, sőt egyenesen kényszerítsék egymást elfogadásukra."
Nehogy azonban olyasmit találjon parancsolni, amit Krisztus előbb nem vitt véghez benne, mindezeknek megtartásában maga járt elöl jó példával.
181 Történt egyszer, hogy két szent életű francia testvér találkozott Szent Ferenccel. Mindketten mondhatatlan örömmel teltek el, és örömüket csak fokozta az a körülmény, hogy már régóta vágyva vágytak a szent látására. Gyöngéd szeretetük kinyilvánítása és hosszabb édes társalgás után buzgó áhítatukban habitusának átengedését kérték tőle. És ő azon nyomban levetette, és félig meztelenül maradva készségesen odanyújtotta nekik. Erre egyikük magára öltötte a sokkal szegényesebb ruhadarabot, és végleg ruhát cserélt vele. De nemcsak ruháit, hanem önmagát is kész volt felajánlani; bármit kértek tőle, a legnagyobb készséggel állott rendelkezésre.
182 Szent Ferenc, mivel szíve telis-tele volt szeretettel, gyűlölte mindazokat, akik gyűlöletesek voltak Isten szemében. A rágalmazókat meg éppen a bűnösök minden fajtájánál jobban utálta. Azt szokta róluk mondani, hogy mérget hordanak nyelvükön, és mérgükkel másokat is megfertőznek. Ezért a pletykálkodókat, ezeket a mérges bolhákat, ha beszélni hallotta őket, messze elkerülte, és mint láttuk, még a fülét is elfordította, nehogy beszédjük hallása őt is megmételyezze.
Mikor egyszer hallotta, hogy az egyik testvér társa jó hírének befeketítésén fáradozik, odafordult helyetteséhez, Cattani Péter testvérhez, és ezt a megrendítő kijelentést tette: "Súlyos veszedelem fenyegeti rendünket, ha nem szállunk szembe a rágalmazókkal. Ha nem teszünk lakatot bűzt árasztó szájukra, sokaknak jó illata egykettőre bűzös szagot áraszt. Rajta tehát, vizsgáld meg az esetet serényen, és ha ártatlannak találod a megrágalmazott testvért, fenyítsd meg rágalmazóját olyan keményen, hogy mások is okuljanak belőle! Ha pedig te nem akarod megbüntetni, add őt a firenzei ökölvívó kezébe. (Firenzei János testvért, egy szokatlanul magas termetű és bivalyerejű embert nevezte ökölvívónak.) A legszorgosabb gonddal légy rajta, úgyszintén a többi minister is, hogy megakadályozzátok ennek a vészthozó betegségnek továbbterjedését."
Máskor meg azt, aki elrabolja testvére jó hírét, méltónak ítélte arra, hogy megfosszák ruhájától, és azt tartotta, hogy az ilyen ember még arra sem érdemes, hogy Istenhez emelje tekintetét mindaddig, míg csak vissza nem adja azt, amit elrabolt.
Innét érthető, hogy az akkori testvérek egészen különös módon óvakodtak ettől a bűntől, és szentül megfogadták magukban, hogy igyekszenek kerülni mindent, ami alkalmas mások jó hírének csorbítására, vagy megszólásra magyarázható.
És ez így is volt rendjén. Mert mi más a rágalmazó, mint az ember epéje, a gonoszság kovásza és a föld szégyene? És mi más a kétszínű ember, mint a szerzet botrányköve, a kolostor mérge és az egyetértés megszakadása?
Ó, mennyire bővelkedik a föld színe ilyen mérget lehelő lényekben! Szinte azt lehet mondani, hogy nincs ember, aki el tudná kerülni irigyeinek marását. A rágalmazóknak jutalmat helyeznek kilátásba, és ha aztán sikerül megrontani az ártatlanságot, a győzelmi babér a hamisságnak jut osztályrészül. Íme, ha valaki nem tud a maga becsületéből megélni, mások becsületének sárba tiprásával szerez magának élelmet és ruhát.
183 Ezt is gyakran mondotta Szent Ferenc: "A rágalmazó így okoskodik: Életemből hiányzik a tökéletesség, és ezt a hiányt sem tudománnyal, sem más kitűnő adománnyal pótolni nem tudom. Ezért sem Isten, sem pedig az emberek előtt nem tudok érvényesülni. De tudom, mit kell tennem: hibát fogok rá a választottakra, s ezzel megnyerem a nagyok kegyét. Mert tudom, hogy elöljáróm is csak ember, és olykor-olykor éppen engem használ eszközül célja elérésére, hogy a cédrusok kidöntése után a cserje pompázzék az erdőben. Ó, te szerencsétlen, emberhússal csitítsd éhségedet, és mivel másként nem tudsz élni, testvéreid húsán rágódjál!"
Az ilyen emberek nem jónak lenni, hanem csupán látszani kívánnak; váltig panaszkodnak mások hibáira anélkül, hogy a magukéit kijavítanák. Csak azokat dicsérik, akiknek pártfogását élvezni akarják, és menten felhagynak a dicséréssel, mihelyt megtudják, hogy dicséretük nem jut el az illetők füléhez. A böjttől ólomszínűre vált arcuk sápadtságát hamis dicséretekkel élénkítik, hogy ily módon a lelki emberek benyomását keltsék, és jogukban álljon elevenek és holtak fölött ítélkezni, de őket megítélni másnak ne legyen joga[154]. Egyszóval tetszelegnek a szentség hírében, de megvalósítása érdekében a kisujjukat sem mozdítják; élvezik az angyal nevét, de nélkülözik erejét.
184 Mikor elközelgett az idő, hogy az Úr magához szólítsa őt, az egyik testvér, aki állandóan lelki dolgokkal foglalatoskodott, és őszinte szeretettel csüggött a Renden, így szólt Szent Ferenchez: "Atyám, te maholnap eltávozol, és családod, mely nyomodba szegődött, itt marad a siralom völgyében. Jelölj ki tehát valakit, ha találsz ilyet a Rendben, akin megnyugodhat a lelked, és akire nyugodtan rá lehet bízni a generálisság terhét!" Szent Ferenc erre mély sóhajtások közt így válaszolt: "Fiam, nem látok olyan embert, aki alkalmas volna e sokrétű sereg vezetésére és e nagyra nőtt nyáj őrzésére. Hanem ehelyett inkább megrajzolom, és mint a közmondás tartja, szinte ujjammal mutatom meg annak az embernek a képét, akiben a nagy családunk fejében megkívánható összes tulajdonságok visszfénylenek.
185 Mindenekelőtt szigorú életűnek, nagyon tapintatosnak és jó hírűnek kell lennie annak az embernek; olyannak, aki nem ismer részrehajlást, nehogy az egyik párt dédelgetésével az egész Rendben botrányt okozzon. Azután olyannak, aki kedvelője és barátja az imádságnak, s idejét bölcsen meg tudja osztani lelke és a gondjaira bízott nyáj között. Ezért jó korán kell miséznie, s mise után hosszú-hosszú imádságban Isten oltalmába ajánlania magát és nyáját. Imádsága végeztével legyen bátorsága odaállani a közösség elé, legyen kész mindenkit kiszolgálni, feleljen minden hozzá intézett kérdésre, és egyforma szeretettel gondoskodjék mindenkiről. Legyen ment minden részrehajlástól, ne tegyen kivételt, s a kicsinyekről és az együgyűekről éppen olyan szeretettel gondoskodjék, mint a nagyokról és a tudósokról. S ha meg is adatott neki az irodalmi kiválóság adománya, életmódját inkább a szent egyszerűség jellemezze, és gyarapítsa erényeit. Vesse meg a pénzt, fogadalmunk és szerzetesi tökéletességünk eme fő megrontóját. Amint az egy szegény szerzet fejéhez illik, adjon jó példát a többieknek, és sohase hordjon magával pénztárcát; neki magának legyen elég egy habitus és egy jegyzőkönyv, mint elöljárónak pedig egy írószertartó és a rendi pecsét. Ne gyűjtsön könyveket, ne fordítson kelleténél több időt az olvasásra, s a tanulás kedvéért ne rövidítse meg hivatali idejét. Legyen vigasztalója a lesújtottaknak, utolsó menedéke a szorongatottaknak, nehogy, ha nem találnak nála gyógyírt, a kétségbeesés gonosz betegsége hatalmasodjék el rajtuk. Hogy az erőszakosakat szelídségre hangolja, inkább maga alázza meg magát, és engedjen valamit jogából, csakhogy a lelket megmentse Krisztusnak. A rendi szökevények, a veszendőbe ment juhok elől ne zárja el szívének irgalmasságát; vegye fontolóra, milyen súlyosaknak kellett lenniük azoknak a kísértéseknek, melyek ilyen jóvátehetetlen bukásra vezettek.
186 Szeretném továbbá, ha a generálisban mindenki Krisztus megszemélyesítőjét látná, és a szükségesekben mindenki a legteljesebb odaadással járna kezére. Ehhez azonban szükséges, hogy ne keresse a megtiszteltetést, a nehézségeket éppúgy viselje el, mint a szerencsét. Ha betegség vagy kimerültség miatt kiadósabb ételre van szüksége, azt ne rejtekhelyen, hanem nyilvánosan, a többiek előtt fogyassza el, hogy ezzel elejét vegye a törékeny test szükségleteiről való gondoskodás miatti restelkedésnek.
Elsősorban a generális feladata behatolni a lelkiismeretek titkaiba, rejtett redőikből kihámozni az igazságot, és a fecsegők előtt elzárni fülét. Az is szükséges, hogy a generális olyan ember legyen, aki tisztsége megtartásáért semmilyen formában sem működik közre az igazság megrendítésében, s hivatalát inkább tehernek, mint kitüntetésnek érzi. Szeretetét azonban nem szabad odáig túloznia, hogy tétlen puhaságra vezessen, de elnézésének sem olyan korlátlannak lennie, hogy a fegyelem felbomlására vezessen. Egyszóval legyen szeretettel mindenki iránt, de ugyanakkor legyen nem kevésbé szigorú a gonosztevőkkel szemben.
Azt is szeretném, ha környezetében erényes testvérek lennének, olyanok, akik, mint ő maga, mindenben mintaképei a jó cselekedeteknek[155]: szigorúak az élvezetek keresésében, bátrak a megpróbáltatások vállalásában, és olyan nyájasak, hogy bárki fordul hozzájuk, mindenkit egyforma szent örömmel fogadnak.
Íme - fejezte be fejtegetését -, ilyennek kellene lennie Rendünk minister generálisának."
187 Mindezeket a tulajdonságokat a minister provinciálisokban is megkívánta a boldogságos atya, bár a generálisban mindegyiknek szembetűnőbben kellett megmutatkoznia. Így a minister provinciálisoktól is megkívánta, hogy nyájasak legyenek alattvalóik iránt, és olyan szeretettel bánjanak velük, hogy a hibázó testvérek ne féljenek jóindulatára bízni magukat. Megkívánta továbbá, hogy a parancsolásban mértéktartók, a sértések megbocsátásában kegyesek legyenek, s legyenek készek inkább elviselni, mint másnak megbántást okozni; legyenek ellenségei a bűnnek, de orvosai a bűnösöknek. Mindenekfölött pedig azt kívánta, hogy életükkel a fegyelem tükreiként álljanak a többiek előtt. Viszont azt is megkívánta, hogy az alattvalók a legnagyobb tisztelettel és szeretettel övezzék őket, mint akik a gondok és fáradalmak terhét viselik.
Azt szokta mondani, hogy akik ily módon és ilyen beosztás mellett kormányozzák a gondjaikra bízott lelkeket, azok Istentől a legnagyobb jutalmat remélhetik.
188 Mikor egyszer az egyik testvér azt kérdezte tőle, hogy miért vetette el a testvérek gondját, és bízta őket idegen kezekre, mintha neki már semmi köze sem volna hozzájuk, ő így felelt: "Fiam, én amennyire csak kitelik tőlem, szeretem a testvéreimet; mindenesetre még jobban szeretném, ha nyomaimban járnának; akkor nem idegenedtem volna el tőlük. De némely elöljárók idegen ösvényekre terelték őket, és régi rendalapítók példáit állították eléjük; az én intelmeimet ellenben semmibe sem veszik. Csak a végén fog majd kiderülni, mire mennek eljárásukkal."
Nem sokkal később, amikor súlyos betegségben vergődött, lelke felindulásában felemelkedett ágyában, és így kiáltott fel: "Kik azok, akik az én rendemet és testvéreimet kiragadták kezemből? Menjek csak el az egyetemes káptalanra, ott majd megmutatom nekik, mi az igazi akaratom!"
A testvér azonban tovább kérdezte: "Miért nem mozdítottad el azokat a minister provinciálisokat, akik olyan sokáig visszaéltek szabadságukkal?" Mire a szent atya mély sóhajtással ezt a megrendítő választ adta:
"Hát csak éljenek kedvükre, mert kisebb baj kevesek, mint sokak romlása."
Magától értetődően nem valamennyi, hanem csak némely elöljárókra értette ezt, akik hosszú elöljáróskodásuk révén feljogosítva érzik magukat, hogy törvényes örökségként igényeljék maguknak az elöljáróságot.
Egyébként a szerzetesi elöljárók minden válfajában ezt ajánlotta legjobban: a szokásokon nem, legfeljebb jobbra változtatni, senkinek kegyét nem koldulni, a hatalmat nem gyakorolni, hanem a kötelességet teljesíteni.
189 A szent nagy gonddal ápolta magában, és másokban is igen szerette a szent egyszerűséget, a kegyelem leányát, a bölcsesség nővérét, és az igazság anyját. De nem mindenfajta egyszerűség tetszett neki, hanem csak az, mely Istenen kívül minden mást semmibe vesz.
Az az egyszerűség, mely Isten félelmével dicsekszik, s mely rosszat sem tenni, sem mondani nem tud; az, mely miközben magát vizsgálja, nem tör pálcát más fölött, s mely elismeri az arra méltóbb hatalmát, de semmiféle hatalomra nem tör; ez az, mely kevésbe veszi a "görög" kitüntetéseket[156], s a cselekvést többre tartja a tanulásnál és a tanításnál. Ez az, mely az isteni törvények értelmezésében a kárhozatra szántakra hagyja a kétértelmű szójátékokat, a külső ragyogást és díszt, a hiú fitogtatást és finomkodást, s mely a külső kéreg helyett a belső tartalmat, a héj helyett a magot, a sokféle helyett a sokat, vagyis a legfőbb és változatlan Jót keresi.
A szentséges atya ezt az egyszerűséget sürgette a tanult és tanulatlan testvérekben egyaránt, és meg volt róla győződve, hogy ez semmiképpen sem áll ellentétben a bölcsességgel, sőt, annak vér szerinti testvére; ezenfelül a szegények számára sokkal könnyebben megközelíthető és hasznosítható, mint a tudomány. Ezért az erényekről írott dicséretét ezekkel a szavakkal vezette be: "Üdvözlégy, Bölcsesség Királyné, tartson meg téged az Úr nővéreddel, a szent tiszta egyszerűséggel egyetemben."
190 Mikor Szent Ferenc egy alkalommal egy Assisi közelében fekvő falu mellett haladt el, egy János nevű igen-igen egyszerű ember, aki akkor éppen a határban szántogatott, járult eléje, és így szólt hozzá: "Szeretném, ha testvéreddé fogadnál, mert már régóta vágyakozom Isten szolgálatára." A szent örömmel szemlélte az ember együgyűségét, és így felelt kérésére: "Testvér, ha társunk akarsz lenni, add, amid van, a szegényeknek, és ha mindeneden túladtál, felveszlek!"
János erre tüstént kifogta ökreit, és az egyiket felajánlotta Szent Ferencnek. "Adjuk ezt az ökröt a szegényeknek!" - mondta. "Mert legalább ennyihez jogom van apai örökségemből." A szent mosolygott ezen, de magában teljes mértékben helyeselte az ember egyszerű gondolkodását.
Mikor szülei és kiskorú testvérei hallottak a dologról, nagy siránkozással odasiettek, bár inkább az ökör, mint az ember elvesztését fájlalták. A szent azonban megnyugtatta őket: "Legyetek csak bizalommal! - mondta nekik -, mert én ím ezennel visszaadom nektek az ökröt, a testvért ellenben viszem magammal." Valóban el is vitte, s miután ráadta a rendi ruhát, nagy együgyűségéért állandó kísérőjévé fogadta.
És ettől kezdve, ha Szent Ferenc valahol elmélkedett, Együgyű János minden mozdulatát vagy hajlását hűségesen utánozta. Ha tehát köpött, ő is köpött, ha köhögött, ő is köhögött, ha sóhajtozott vagy sírt, a maga sóhajtásait és könnyeit egyesítette a szent sóhajtásaival és könnyeivel; hasonlóan, ha a szent égre emelte kezét, ő is azt tette. Egyszóval állandóan rajta pihentette tekintetét, és mint tükörképének, minden tettét tökéletesen utánozta.
A szent hamar észrevette ezt, és egy alkalommal kérdőre vonta, hogy miért tesz így. Ő erre így felelt: "Annak idején megfogadtam, hogy mindent megteszek, amit te cselekszel; veszedelmes volna tehát bármit is elmulasztanom." A szent módfölött örült ennek a tiszta egyszerűségnek; mindazonáltal édes szavakkal lelkére kötötte neki, hogy ezentúl ne tegye ezt.
Kevéssel rá lelkének ebben a tiszta állapotában az Úrhoz költözött az együgyű testvér. A szent gyakran állította életét követendő példaként a testvérek elé, s mikor róla beszélt, nem János testvérnek, hanem kedveskedőleg mindig Szent Jánosnak nevezte.
Megjegyzendő még, hogy az egyszerűségnek lényegéhez tartozik az elődök törvényeinek védőpajzsa alatt való élés és a szentek példáira és tanításaira való állandó támaszkodás. Mert ugyan ki ad a világ bölcseinek annyi buzgóságot az égben uralkodó szentek követésére, amennyit a jámbor egyszerűség kölcsönöz annak, aki földi életében a szentekhez igyekszik idomulni? Mi következik ebből? Aki életében olyan hűségesen követte a szentet, az örök életbe eljutásban megelőzte a szentet.
191 Szentünknek állandó törekvése és szorgos gondja volt, hogy fiai közt megőrizze az egység kötelékét, hogy akiket ugyanaz a szellem vezérelt össze, ugyanaz az atya nemzett, azok ugyanannak az édesanyának kebelén békességben éljenek. Ezért azt kívánta, hogy a nagyok teljes egyetértésben éljenek a kicsinyekkel, a tudósok testvéri szeretetben forrjanak össze a tanulatlanokkal, sőt hogy a szeretet köteléke fűzze össze azokat is, akik a nagy távolság miatt nem érintkezhetnek egymással.
Egyszer a következő, mély tanulságot rejtő példázatot mondta: "Íme, az Egyházban élő összes szerzetesek közös nagykáptalanra gyűlnek össze. Mivel a tanultak mellett ott vannak a tanulatlanok is, a tudósok mellett azok is, akik tudomány nélkül igyekeznek kiérdemelni Istennek tetszését, azért úgy döntenek, hogy a tanultak és a tanulatlanok részéről is egy-egy szónok beszéljen.
A tudósok szónoka sokáig habozik, és mert bölcs ember, így gondolkozik magában: »Ez nem alkalmas hely tudományom fitogtatására, ahol tökéletes tudósok vannak jelen; azután meg nem is illik olyan kiváló szellemek jelenlétében keresetten finomkodó érvek csillogtatásával mesterkélt színezetet adni beszédemnek. Talán gyümölcsözőbb lesz, ha egyszerűen beszélek.«
Közben felvirrad a kitűzött nap, a szentek gyülekezetei egybesereglenek, és szomjas lélekkel várják a beszédet. A tudósok szónoka zsákba öltözötten és hamuval meghintett fejjel jelenik meg, és mindenkinek ámulatára inkább cselekedettel, mint szóval egészen rövidre fogja mondanivalóját: »Nagy dolgokat ígértünk - mondja -, de még nagyobbak ígéretét bírjuk; az előbbieket tartsuk meg, az utóbbiak után vágyakozzunk! Az élvezet rövid ideig tartó, a büntetés örökkévaló; a szenvedés múló, a dicsőség soha véget nem érő. Sokan vannak a hivatalosak, kevesen a választottak, de ezek is, azok is érdemük szerint nyerik jutalmukat.«
A hallgatók megindult szívvel könnyekben törnek ki, és szentet megillető tisztelettel övezik a bölcs szónokot.
Eközben a tanulatlanok szónoka így morfondíroz magában: »Íme, tudós testvérem mindent elragadott előlem, aminek megtételére és elmondására eltökéltem magamat. De tudom, mit tegyek. Tudok kívülről egy pár zsoltáridézetet, úgy fogok tehát beszélni, mint egy tudós, miután tudós testvérem már előttem eljátszotta a tanulatlan szerepét.« Elérkezik a következő nap, a tanulatlan testvér felmegy a szószékre, és egy zsoltáridézettel megadja beszédének témáját. És a Szentlélek sugallatából s Isten beléje öntött kegyelméből olyan hévvel, olyan mélyrehatóan és olyan lebilincselően beszél, hogy valamennyien el vannak ragadtatva, és így kiáltanak fel: »Az egyszerűekkel vagyon az ő társalgása.«[157]"
192 Isten embere következő értelmezését adta példázatának: "A nagy gyülekezet a mi szerzetünk, mely egyetemes káptalan módjára a világ minden részéből magába gyűjti az ugyanazon regula szerint élő embereket. Szerzetünkben is a tanult testvérek hasznot húznak a tanulatlanok erényeiből, mikor látják, hogy egészen avatatlan emberek milyen tüzes hévvel keresik a mennyei igazságokat, és minden emberi tanítás nélkül, tisztán a Szentlélek ihletéséből milyen nagy jártasságra tesznek szert lelki dolgokban.
Viszont a tanulatlan testvérek is hasznukra fordítják a tanultak előnyeit, mikor látják, hogy kitűnő férfiak, akik világszerte mindenütt megbecsülésben élhetnének, éppen úgy megalázzák magukat, mint ők. És ebben látom én e boldog család megejtő szépségét, mely sokféle adományával nem kis mértékben bírja a családatya tetszését."
193 Nyiratkozás alkalmával a szent gyakran mondta a borbélynak; "Vigyázz, nehogy túlságosan nagyra kerekítsd hajkoronámat! Azt akarom ugyanis, hogy egyszerű testvéreimnek is része legyen fejemen[158]
Azt is akarta, hogy Rendje ne csak a gazdagok és tanultak, hanem a szegények és tanulatlanok előtt is nyitva álljon. "Istennél - mondotta - nincs személyválogatás[159], és rendünk minister generálisa, tudniillik a Szentlélek Úristen szegény és egyszerű emberben is szállást vehet magának."
Ezeket a szavakat a Regulába is bele akarta vétetni, de közbejött megerősítése miatt elkésett vele[160].
194 Egy ízben azt mondta a szent, hogy egy nagy klerikusnak[161], amikor szerzetbe lép, bizonyos értelemben még tudományáról is le kell mondania, hogy így ettől a kolonctól is megszabadulva teljesen mezítelenül ajánlhassa magát a Keresztrefeszített karjaiba.
"Mert a tudomány - mondta - sokakat alkalmatlanná tesz a továbbhaladásra; bizonyos merevség fejlődik ki bennük, mely nem engedi, hogy beletörjenek az alázatosság igájába. Ezért azt szeretném, ha minden tanult ember először ezzel a kéréssel fordulna hozzám: »Íme, testvér, én sokáig forgolódtam a világban, ezért Uramat Istenemet sem ismerem igazában. Kérlek tehát, jelölj ki számomra valami csendes, a világ zajától távoleső helyet, hogy ott keserűségemben átgondoljam éveimet[162], összeszedjem szívem szétszórt gondolatait, és jobbra fordítsam lelkemet.« Mit gondoltok, mire viszi, aki így indul neki? Bizonyára, mint a bilincseiből szabadult oroszlán, erőtől duzzadva és mindenre készen vág neki, s a mennyei ital, melyből megtérése kezdetén merített, állandó fokozatokban egyre jobban eltölti. Utoljára nyugodtan rá lehet bízni az ige szolgálatát, mert a belső hév, melytől izzik, kiárad belőle."
Valóban bölcs tanítás! Mert mire van égetőbb szüksége annak, aki messze tartományból tér vissza, mint arra, hogy az alázatosság gyakorlásával kiirtsa magából és megsemmisítse azokat a világias érzéseket, melyek a hosszú megszokás révén beleették és beleásták magukat lelkébe. Aki egyszer belépett a tökéletesség iskolájába, az rövidesen a tökéletesség magas fokára jut.
195 Szentünk mindig fájlalta, ha valaki a lelkiek elhanyagolásával a tudományok után törte magát, különösen, ha az illető nem maradt meg abban a hivatásban, melyben meghívatott[163]. "Azok a testvéreim - mondta -, akik nagyon mohón vetik magukat a tudományok után, a visszafizetés napján könnyen üres kézzel találhatják magukat. Jobban szeretném tehát, ha inkább az erényekben edzenék magukat, hogy amikor elkövetkeznek a megpróbáltatás napjai, szorongattatásukban maguk mellett tudják az Urat. Mert egész biztosan eljön a megpróbáltatás ideje, amikor is a könyveket mint haszontalan limlomot ablakokba és félreeső helyekre fogják hányni."
Ezt azonban nem azért mondta, mintha a Szentírás tanulmányozása is ellenére lett volna, hanem inkább azért, hogy elvonja a testvéreket a tudományokkal való fölösleges foglalkozástól, mert inkább azt akarta, hogy a szeretet által jókká legyenek, mint hogy tudálékoskodjanak.
Azt is megérezte, hogy nincs messze az idő, mikor a tudomány nagy romlást fog előidézni, míg a lelki dolgokkal való foglalatoskodás továbbra is támasza marad a léleknek.
Egyszer egy laikus testvérnek, aki mindenáron zsoltároskönyvet szeretett volna magának szerezni, és erre engedélyét kérte, zsoltároskönyv helyett hamut nyújtott.
Egyik kísérőjének pedig, aki prédikálásra akarta magát adni, már halála után megjelent álmában, megtiltotta neki terve megvalósítását, és szigorúan megparancsolta neki, hogy továbbra is az egyszerűség útját járja. És a testvér Istent hívta tanúul, hogy a látomása után olyan édességet érzett, hogy még napok múlva is a jóságos atya hangja visszacsengett fülében.
196 Talán nem lesz fölösleges és hiábavaló legalább futólag érinteni Szent Ferenc különleges áhítatgyakorlatait; már csak azért sem, mert ez a jámbor férfiú, aki teljes mértékben élvezte a Lélek kenetét, bár mélységes kegyelettel viseltetett minden iránt, mégis feltűnő fogékonyságot mutatott bizonyos különleges áhítatgyakorlatok iránt.
A társalgásban közönségesen használt szavak közt az "Isten szerelme" kifejezést nem tudta mély megindultság nélkül hallani. E kifejezés hallatán megrázkódott, szent örömmel telt el, lángra gyúlt, mintha a külső hang vonója szívének benső húrját érintette volna.
Azt tartotta, hogy az alamizsnának ilyennel való viszonzása fejedelmi bőkezűség, és balgáknak mondotta azokat, akik a pénznél kevesebbre értékelik ezt. Ami őt magát illeti, azt az elhatározását, melyet még világi korában tett, hogy tudniillik egyetlen szegényt sem utasít el, aki Isten szerelméért fordul hozzá alamizsnáért, haláláig férfiasan megtartotta.
Mikor egy ízben nem volt mit adnia egy koldusnak, aki Isten szerelméért alamizsnáért esengett, titokban fogta az ollót, és már azon a ponton volt, hogy kettévágja ruháját. Minden bizonnyal meg is tette volna, ha a testvérek észre nem vették volna szándékát, és más módon nem kárpótolták volna a koldust.
"Nagyon kell szeretnünk - mondta - annak szeretetét, aki olyannyira szeret bennünket."
197 Az angyalok iránt, akik együtt harcolnak velünk, s akik állandó kísérőink a halál árnyékában, igen nagy tisztelettel viseltetett. Azt mondta róluk, hogy mindenütt társainkként kell őket tisztelnünk, és őrzőinkként segítségül hívnunk. Azt is hangoztatta, hogy sohasem szabad megbotránkoztatnunk őket, és jelenlétükben nem szabad semmi olyasmit elkövetnünk, amit embertársaink előtt szégyellnénk megtenni. Mivel a kóruson az angyalok színe előtt csendül fel a zsoltárének[164], megkívánta, hogy lehetőleg mindenki legyen jelen a kóruson, és ott zengedezzen bölcsességgel[165].
Gyakran mondta azt is, hogy Szent Mihályt, mint akinek a lelkek Istenhez kalauzolása a tisztje, különösen nagy tisztelettel kell öveznünk. Tiszteletére a Nagyboldogasszony napja és az ő ünnepe közé eső negyven napot buzgó áhítattal böjtölte végig. Többször mondta: "Ilyen nagy fejedelem tiszteletére mindenki köteles dicsérettel vagy valami különleges ajándékkal kedveskedni Istennek."
198 Jézus anyját mondhatatlan szeretettel fonta körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dicséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni. A legörvendetesebb azonban az, hogy Rendje védőasszonyává[166]rendelte a Szent Szűzet; az ő védőszárnyai alá helyezte, hogy ő gondoskodjék eltartásáról és megvédéséről egészen az idők végéig.
Ó, szegények szószólója! Teljesítsd bennünk védői tisztedet egészen az Atyától kitűzött idő végéig![167]
199 A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlőkön csüggött. Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a Kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz.
Egyszer karácsony napján, mely akkor éppen péntekre esett, arról folyt a szó, szabad-e ezen a napon húst enni vagy nem. A szent ezt mondta Moricus testvérnek: "Vétkezel, testvér, ha pénteknek mondod azt a napot, melyen a "Gyermek született nékünk". Ellenkezőleg, azt kívánom - folytatta tovább -, hogy ezen a napon még a falak is húst egyenek; mivel pedig ez nem lehetséges, legalább kívülről kenjék be őket."
200 Azt is akarta, hogy e napon a gazdagok vendégeljék meg a szegényeket és éhezőket, s szamaraik és ökreik elé a szokottnál nagyobb porció abrakot és szénát tegyenek. "Ha alkalmam lesz beszélni a császárral - mondta -, megkérem, hogy általános törvénnyel parancsolja meg: akinek csak módjában van, gabonával és más magokkal hintsék fel az útszéleket, hogy ezen a nagy napon a madarak, s főleg pacsirta nővéreink bőséges eledelhez jussanak."
Mikor arra gondolt, hogy e napon milyen nagy szükséget szenvedett a szegény Szűz, nem tudott parancsolni könnyeinek. Midőn egy alkalommal az egyik testvér ebédnél a Boldogságos Szűz szegénységéről és szent Fiának, Krisztusnak szűkös helyzetéről beszélt, ő azonnal felállott az asztaltól, fájdalmas sóhajtásait megkettőzve és könnyezve a puszta földre kuporodott, és ott ette tovább kenyerét.
Királyi erénynek mondta a szegénységet, mivelhogy a Király és a Királyné életéből olyan elbűvölően sugárzik felénk.
Mikor testvérei egy összejövetel alkalmával azt kérdezték tőle, melyik erény teszi az embert leginkább Krisztus barátjává, ő mintha csak szíve legbensőbb titkát nyilatkoztatta volna ki, így válaszolt: "Tudjátok meg, fiacskáim, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a szegénység; ennek ezerféle a gyümölcse, de csak kevesen ismerik."
201 Az Úr testének szentsége iránt határtalan szeretettől lángolt, és nem tudott betelni a szeretet ily nagy méltóságának és a könyörülő jóságnak csodálatával. Nagy hanyagságnak tartotta, ha naponkint legalább egy misét nem hallgatott, feltéve, hogy volt rá ideje. Gyakran járult a szentáldozáshoz, éspedig olyan buzgósággal, hogy másokat is áhítatra indított. Miközben minden tiszteletet megadott a szentségnek, minden tagját áldozatul ajánlotta fel, és a feláldozott bárány vétele közben lelkét áldozatul adta oda azon a tűzön, mely szívének oltárán szüntelenül lobogott.
Franciaországot azért szerette, mivel barátja az Úr testének; ezért a szent dolgok iránti tiszteletből ott is kívánt meghalni[168].
Időről időre testvéreket akart szétküldeni a világba értékes szentségtartókkal, hogy ahol nem illő helyen találják megváltásunk árát, gondoskodjanak megfelelő elhelyezéséről.
Azt is kívánta, hogy a papok kezét, melyekkel a rájuk ruházott isteni hatalomnál fogva elkészítik a szentségeket, különös tiszteletben részesítsék. Gyakran mondogatta: "Ha egyszerre egy égből jövő szenttel és egy szegény áldozópappal találkoznék, először a pap üdvözlésére sietnék: odajárulnék hozzá, és megcsókolnám a kezét. És közben ezt mondanám: »Várj csak, Szent Lőrinc!«[169]Ennek kezei az élet igéjét érintik, s következésképpen emberfölötti hatalommal rendelkeznek."
202 Isten ezen kedves embere az istentiszteletért égő buzgalmában semminek sem mulasztotta el, ami Istené, megadni az illő tiszteletet.
Mikor a massai tartományban fekvő Monte Casalén tartózkodott, meghagyta a testvéreknek, hogy egy, mindenkitől elhagyatott templomból az ott őrzött ereklyéket illő tisztelettel a maguk lakhelyére hozzák át. Bántotta ugyanis, hogy az ereklyék már régóta nélkülözik a kellő tiszteletet. Mivel azonban a szentnek valamilyen ügy közbejötte miatt máshová kellett távoznia, a testvérek megfeledkeztek parancsáról, és így elvesztették az engedelmesség érdemét.
Mikor azután egy napon miséhez készülődtek, és az oltárterítőt szokás szerint levették, az oltáron igen szép és kellemes illatot árasztó csontokat találtak. Ámultak a jelenségen, mivel ilyet még nem láttak. Isten embere, mikor kis idő múlva visszajött, szorgosan kérdezősködött, megtették-e, amit az ereklyékre vonatkozólag parancsolt. És a testvérek kénytelenek voltak szégyenkezve megvallani hanyagságukat, de megbánásukra való tekintettel bocsánatot nyertek. A szent pedig ezt mondta: "Áldott legyen az én Uram, Istenem, aki ím maga vitte végbe, amit nektek kellett volna megtennetek."
Vedd itt gondosan fontolóra Ferenc áhítatát, csodáld Isten törődését hitvány semmiségünkkel, és magasztald a szent engedelmességet. Mert lám, ha a szent parancsának nem engedelmeskedik az ember, az Úr készségesen meghajol kérésére.
203 Végül ki tudná megérteni és kifejezni, mennyire távol állt tőle minden, csakhogy egyedül az Úr keresztjében dicsekedjék. Egyedül annak adatott meg ezt megérteni, akinek megadatott megtapasztalni.
Igaz ugyan, hogy bizonyos értelemben mi is tapasztalhatunk belőle valamit magunkban, de a mindennapi használatban elkoptatott szavak távolról sem elegendők a nagy titkok kifejezésére. És talán azért kellett ennek testben kinyilatkoztattatnia, mert szóval nem lehetett kifejezni.
Ahol tehát elégtelen a szó, ott a csend beszéljen; hiszen ott is, ahol hiányzik a megfelelő kifejezés, maga a dolog beszél helyette. Legyen elég ennyit mondanunk az emberi fülek számára, mert még távolról sem világos, miért jelentkezett a szentben ez a titokzatos misztérium. Amennyit ő maga felfedett, az a jövőtől várja magyarázatát és megokolását. Valóban igaznak és hitelre méltónak kell tartanunk azt, aki mellett a természet, a törvény és a kegyelem tanúskodik[170].
204 Nem szabad mellőznünk annak az anyaginál hasonlíthatatlanul nemesebb lelki épületnek megemlítését sem, amelyet a boldogságos atya San Damiano templomának kijavítása után a Szentlélek Úristen útmutatása szerint abban emelt.
Mert nem szabad azt hinnünk, hogy amikor Krisztus a keresztről olyan csodálatos módon szólott hozzá - hogy már puszta hallása is félelemmel és fájdalommal tölti el az embert -, egyszerűen csak a roskatag és összedőléssel fenyegető épület helyreállítására buzdította volna. Ott ugyanis, amint azt a Szentlélek előre megmondta, a szent szüzek rendjének kellett keletkeznie, akiket, mint élő kövek halmazát, a mennyei ház restaurálására akart felhasználni az Úr.
Igaz ugyan, hogy mikor a Krisztusnak szentelt szüzek kezdtek számban gyarapodni és a világ különböző tájairól egybeseregleni; mikor a kolostorban a teljes szegénység követésével a legnagyobb tökéletességgel rendezkedtek be, és az összes erények díszével ékesítették fel magukat, a szent atya fokozatosan visszavonult tőlük, de azért nem szűnt meg továbbra is gondoskodni róluk és a Szentlélekben szeretni őket.
Mikor ugyanis látta, hogy a tökéletességnek egyre több jelét adják, s készek Krisztusért minden megpróbáltatást elviselni, minden munkát vállalni, és el vannak szánva arra, hogy szent szabályaiktól sohasem térnek el, erős ígérettel megígérte[171] nekik és bennük mindazoknak, akik hozzájuk hasonlóan vállalkoznak a Regula követésére, hogy ő és testvérei sohasem szűnnek meg segítségükkel és tanácsukkal rendelkezésükre állani. Ezt az ígéretét, amíg csak élt, hűségesen meg is tartotta, s mikor már halni készült, határozottan megparancsolta a testvéreknek, hogy ebben is kövessék példáját, mert - mondotta - a testvéreket és a szegény úrnőket ugyanaz a Lélek hozta ki a világból.
205 Mikor egyszer a testvérek afölötti csodálkozásuknak adtak kifejezést, hogy Krisztus szent szolgálóit nem örvendezteti meg gyakrabban személyes megjelenésével, ő ezt mondotta: "Ne higgyétek, kedveseim, hogy nem szeretem őket szívem mélyéből! Mert ha bűn volna Krisztusban gyámolítani őket, akkor nemde még nagyobb bűnnek kellett lennie Krisztushoz csatolásuknak? Meg nem hívni őket nem lett volna bűn, de meghívásuk után nem törődni velük, a legnagyobb kegyetlenség volna. De íme, "példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek"[172]. Semmiképpen sem szeretném, ha valaki önként ajánlkoznék látogatásukra; ellenkezőleg, azt kívánom, hogy akiket szolgálatukra rendelnek, csak vonakodva és hosszas unszolásra vállalják a megbízást. Az is szükséges, hogy az illetők lelki emberek legyenek, akiket hosszú, erényes és méltó szerzetesi életük ajánl."
206 Egyszer egy testvér, akinek két szent életű lánya élt az egyik monostorban, önként ajánlkozott, hogy bizonyos szegényes ajándékot, amit a szent odaküldeni szándékozott, szívesen elvisz rendeltetési helyére. A szent azonban keményen megfeddte őt ajánlkozásáért, és olyan durva szavakkal utasította rendre, hogy nem tartom szükségesnek itt megismételni őket. Az ajándékot pedig egy másik testvérrel küldte el, aki eleinte húzódozott ugyan, de később mégis kötélnek állt.
Egy másik testvér télvíz idején merő együttérzésből betért az egyik monostorba, mert még nem tudott a szent szigorú tilalmáról. A szent, mikor tudomást szerzett a dologról, arra kötelezte a testvért, hogy hóban-jégben több kilométernyi utat tegyen meg habitus nélkül.
207 A szent atya, mikor egyszer San Damianóban időzött, helyettesének ismételt sürgetésére, hogy lányainak hirdesse az Isten igéjét, végre beleegyezését adta.
Mikor a nővérek szokás szerint összegyűltek, hogy hallgassák Isten igéjét, de még inkább azért, hogy lássák atyjukat, ő az égre emelte tekintetét, ahol szívét mindig tartotta, és imádkozni kezdett Krisztushoz. Utána hamut kért; ebből kört vont maga köré a padlón, a megmaradt részt pedig fejére hintette.
A nővérek várakozással tekintettek a boldogságos atyára, aki a körön belül mély csendbe temetkezett; szívük nem kis csodálkozással telt el. A szent egyszerre csak felállott, és nagy elképedésükre beszéd helyett a
Miserere zsoltárra[173]gyújtott rá. Ennek végeztével gyorsan kiment a templomból.
E néma prédikáció hatása alatt Isten szolgálói olyan mélységes bánattal teltek el, hogy szemükből valóságos könnypatakok ömlöttek, s alig tudták visszatartani kezüket, hogy ott mindjárt a helyszínen keményen meg ne fenyítsék magukat.
Példájával megtanította őket, hogy ne tartsák magukat többnek hamunál, és magukról való vélekedésükben ne engedjenek szívükhöz férkőzni egyetlen olyan gondolatot sem, amely nem ebben a körben mozog.
Ilyen volt a szent érintkezése a szent nőkkel; ilyenek voltak látogatásai; módfelett hasznosak, de ritkák és kényszeredettek. A többi testvérre nézve is az volt az akarata, hogy készségesen szolgáljanak nekik Krisztusért, akinek szolgái, de úgy vigyázzanak magukra, mint a madarak vigyáznak a kitett tőrökre.
208 Szentünk valósággal lángolt a közösségi fogadalomért és a Reguláért, s azokat, akik hasonló buzgóságot tanúsítottak, különleges áldásával halmozta el.
Úgy jellemezte a Regulát, mint az élet könyvét, az üdvösség reményét, az Evangélium foglalatát, a tökéletesség útját, a paradicsom kulcsát, az örök szövetség okmányát. Ezért megkívánta, hogy mindenkinek legyen belőle egy példánya, mindenki kívülről tudja, s az unalom elűzésére s a tett eskü emlékének az ébrentartására sohase szűnjék meg bensejében foglalkozni vele. Legyen mindig szinte a szemük előtt, hogy irányítsa viselkedésüket, sőt mi több, vele kell hogy meghaljanak.
Jól emlékezetébe véste ezt az intelmet szerzetünk egyik laikus testvére, akiről hisszük, hogy a vértanúk sorában kell tisztelnünk, mivelhogy elnyerte a dicső győzelem pálmáját. Ez a testvér ugyanis, mikor a szaracénok már a kivégzés helyére vezették, magasra tartott kezében a Regulát szorongatva alázatosan letérdelt, és így szólott társához: "Drágalátos testvérem, az isteni Fölség színe előtt és teelőtted bűnösnek vallom magamat mindenben, amivel ezen szent Regula ellen vétettem".
Ezt a rövid gyónást nyomban követte a halálos kardcsapás, mely véget vetett életének; kevéssel rá pedig jelekkel és csodákkal kezdett tündökölni.
Ez a testvér olyan fiatalon lépett a Rendbe, hogy alig bírta elviselni a Regulában előírt böjtöket; de bár még gyermek volt, testén már vezeklő övet hordott. Boldog gyermek, aki ilyen szerencsésen kezdte, és még szerencsésebben végezte[174].
209 A szentséges atyának az ég kegyelméből egyszer egy látomásban volt része, mely a Regulával állott kapcsolatban.
Abban az időben, mikor a testvérek a Regula megerősítéséről tanácskoztak, a szentnek, akit módfölött foglalkoztatott a kérdés, álmában a következő látomása támadt: úgy tűnt neki, mintha a földről rendkívül apró kenyérmorzsákat kellett volna felszednie, s azokat a körülötte tolongó sok éhes testvér között szétosztania. Mikor azonban habozott az apró morzsákat szétosztani, mert félt, hogy ujjai között esetleg a földre hullanak, felülről egy hang így biztatta: "Ferenc, a morzsákat gyúrd egyetlen ostyává, és így adj belőle mindenkinek, aki csak részesülni kíván belőle!" Azonnal meg is tette, és íme mindazokat, akik nem kellő tisztelettel vették az ostyát, illetve vétele után nem tanúsítottak iránta elegendő áhítatot, azon nyomban lepra lepte el.
A szent reggelre kelve mindent elmondott társainak; csak azt az egyet fájlalta, hogy nem tudta magyarázatát adni a titokzatos látomásnak. Kis idő múlva azonban, mikor éppen buzgó imádságban virrasztott, az égből ilyen szózat hallatszott: "Ferenc, a múlt éjszaka látott morzsák az evangéliumi igéket jelentik, az ostya a Regulát, a lepra pedig a bűnt jelképezi."
Az akkori testvérek egyáltalán nem találták keménynek avagy zordnak a Regulát, melynek megtartására esküvel kötelezték magukat, s készek voltak még többet is magukra vállalni. Mert nincs ott helye a tunyaságnak és restségnek, ahol a szeretet ösztökéje mindig nagyobb tettekre sarkall.
210 Isten hírnöke, Ferenc tömérdek fájdalmon és súlyos betegségen át követte Krisztus nyomdokait, és nem hátrált egyetlen lépést sem, míg csak tökéletesen el nem érte célját.
Mert bármennyire fáradt volt és bármennyire kimerült szervezete, a tökéletességre való törekvésében egy pillanatra sem állott meg, és a fegyelem szigorúságából egy jottányit sem engedett. Mikor teste már teljesen kimerült, a legkisebb kíméletet sem tanúsíthatta iránta anélkül, hogy lelkiismerete szemrehányását ne hallotta volna miatta.
Mikor tehát szükségét érezte, hogy bár akarata ellenére, alkalmas gyógyszerekkel csillapítsa testi fájdalmait, melyek már szinte elviselhetetlenek voltak, egy napon megkérdezte az egyik testvértől, akinek tanácsára igen sokat adott:
" Mit gondolsz, kedves fiam, azokról a szemrehányásokról, melyeket lelkiismeretem a testemnek nyújtott kedvezések miatt tesz? Attól fél ugyanis, hogy betegségében majd túlságosan kedvezek neki, és válogatott ínyencségekkel igyekszem majd segítségére lenni. Nem mintha különösebb gyönyörűséget szerezne neki; hiszen a hosszú betegségem miatt jóformán minden ízlelőképességét elvesztette."
211 A fiú érezve, hogy a felelet egyenesen az Úrtól jön, finoman válaszolt az atya kérdésére: "Mondd csak, ó atyám, ha jónak látod felelni, milyen készséggel engedelmeskedett tested - amíg bírta - parancsaidnak?"
A szent erre így felelt: "Fiam, tanúságot tehetek róla, hogy testem mindenben engedelmes volt, semmi tekintetben sem kímélte magát, hanem vakon teljesítette minden parancsomat. Sohasem húzódozott a munkától, nem került semmi nehézséget, csakhogy teljesíteni tudja a vett parancsokat. Mert abban az egyben tökéletesen egyetértettünk, már tudniillik ő meg én, hogy vonakodás nélkül szolgálunk Krisztus Urunknak."
"De atyám - folytatta tovább a testvér -, hol maradt a te nagylelkűséged, hol okosságod és nagy-nagy tapintatod? Hát ez méltó viszonzása egy hű barát jóságának: mohón kapni jótéteményein és a szükség napjaiban üres kézzel bocsátani el? Avagy milyen szolgálatot tudtál eddig tenni a te Uradnak, Krisztusnak a test segítsége nélkül? Nemde magad is bevallottad, hogy e cél elérése érdekében semmiféle veszedelemtől nem kímélte magát?"
"Megvallom, fiam - mondta az atya -, valóban így áll a dolog."
Erre a testvér így szőtte tovább gondolatmenetét: "Hát ésszerű eljárás ez, hogy ilyen hűséges barátot, aki szinte a halálig szüntelen veszedelemnek tette ki magát és javait éretted, ilyen nagy szorultság idején egészen magára hagysz? Távol legyen tőled, atyám, aki a lesújtottaknak segítője és támasza vagy, távol legyen tőled ez a bűn az Úr ellen!"
"Te pedig légy áldott, fiam - viszonozta a szent -, hogy ilyen üdvös és hatásos orvosságot ajánlottál kétségeim ellen."
És mindjárt utána nagy vidáman így kezdett beszélni testéhez: "Örvendj, test testvér, és bocsáss meg nekem, mert íme, mostantól fogva szívesen teljesítem kívánságaidat, és szükség esetén készségesen sietek segítségedre."
De ugyan mi szerezhetett volna már gyönyörűséget a szegény elgyötört testnek? Mi tarthatta volna fenn azt, ami már minden porcikájában felbomlóban volt? Ferenc már meghalt a világ számára, de élt benne Krisztus. Számára a világ gyönyörűségei csak terhet[175]jelentettek, mert gyökeret vert benne Krisztus keresztje. És testén kívülről talán ezért fénylettek a szent sebhelyek, mert bent lelkében olyan mély gyökeret eresztett a kereszt.
212 Valóban csodálatos dolog, hogy bár a betegségek egész testében kimerítették, mégis volt elég ereje a bajoknak türelemmel való viselésére. Betegségeit nem kínlódásnak fogta fel, hanem nővéreinek nevezte.
Kétségtelen, hogy türelme több forrásból fakadt. Bizonyos, hogy a Magasságbeli azért engedte, hogy ne csak kezdő korában szakadjanak rá megpróbáltatások, hanem harcedzett férfikorában is bőven nyíljék számára alkalom újabb babérok szerzésére, hogy dicsősége győzelmeinek arányában növekedjenek.
Ebben a tekintetben is példát adott követőinek, mert íme, öregsége miatt[176]semmivel sem mérsékelte tevékenységét, és betegsége miatt egy hajszálnyival sem enyhítette önmagával szemben tanúsított szigorúságát. Nem csoda tehát, hogy már itt, a siralom völgyében tökéletes tisztulásra jutott. Hogy tartozását az utolsó fillérig le tudja törleszteni, a legkisebb foltot is, mely még hozzá tapadt, kiégette magából, hogy azután hófehér tisztaságban szárnyalhasson az ég felé.
A szenvedésben tanúsított türelmének legfőbb oka azonban, véleményem szerint - amint ezt ő maga másokról állította - az elviseléséért kilátásba helyezett gazdag jutalom reménye volt.
213 Egy éjszaka, mikor betegsége még a szokottnál is nagyobb kínokkal gyötörte, szívében maga is mély részvétet érzett önmaga iránt. Nehogy azonban a mindig résen álló lélek testi módon találjon kiegyezni a testtel, akárcsak egy rövid időre is, a türelem hajlíthatatlan pajzsát feszítette maga elé, és könyörgött Krisztushoz. Mialatt így imádságba merülve vívta harcát, az Úrtól jelképesen ígéretet kapott az örök életre.
"Ha - hallotta - az egész föld, sőt az egész világegyetem színarany volna, és kiállott kemény megpróbáltatásaid fejében, fájdalmaid megszűnése után, a dicsőségnek olyan gazdag kincsestárát kínálnák viszonzásul neked, hogy hozzá képest a mondott tömérdek aranyhalmaz szóba sem jöhető semmiség volna, nemde boldog volnál, és szívesen viselnéd tovább ideigtartó szenvedéseidet?"
"Ó, nagyon, de nagyon örülnék neki!" - mondta a szent.
"Már akkor csak örülj - viszonozta az Úr -, mert betegséged országom foglalója; türelmed jutalmául nyugodtan és biztosan számíthatsz ezen ország örökségére."
Könnyű elgondolnunk, milyen kitörő örömmel fogadta ezt a boldogító ígéretet, és ezentúl nemcsak hogy türelemmel viselte, hanem egyenesen szeretettel magához ölelte a testi szenvedéseket. De ezt egyedül ő tudta átélni, mivel kifejezésére nem voltak megfelelő szavai. Egyet és mást azért mégis elmondott belőle társainak, már amennyire ki tudta magát fejezni.
Ebből az alkalomból kifolyólag költötte a teremtményekről szóló himnuszát, melyben a Teremtő magasztalására szólította fel a teremtményeket[177].
214 Ezt mondja a Bölcs: "Az ember életének végén lesznek cselekedetei nyilvánvalókká." [178] E mondás igazságát fényesen igazolva látjuk szentünk életében. Lám, aki vidám lélekkel járta az Úr parancsainak útját, az az erények minden fokát megjárva végül feljutott a csúcsra, és mint a hajlítható érc, a sokféle megpróbáltatás pörölycsapásai alatt tökéletesen kiformálódva elérte az elérhető legnagyobb tökéletességet[179].
Csodálatos tettei akkor ragyogtak fel legfényesebben, istenes élete akkor mutatkozott meg legvilágosabban, mikor a múló világ csábításait lábbal tiporva akadálytalanul szárnyalt az ég felé. Mivel pedig szégyennek tartotta volna, hogy a világnak éljen, mindvégig szerette övéit, s a halált énekszóval fogadta.
Mikor ugyanis érezte, hogy közelednek az utolsó napok, melyeken a múló fény kilobbanását az örök világosság kigyúlása követi, erényeinek példájával mutatta meg, hogy semmi közössége nem volt e világgal. Súlyos betegségétől, mely egyúttal véget vetett további szenvedéseinek, egészen elcsigázva egy napon azt kérte, hogy csupaszon a puszta földre fektessék, hogy ama végső órában, melyben ellenfele még támadást intézhet ellene, meztelenül vehesse fel a harcot szintén meztelen ellenfelével[180].
Valóban félelem nélkül várta a győzelmet, és imára kulcsolt kezeivel már az igazság koronáját tartotta. Így a földre fektetve és egy zsákszövettel letakarva, arcát szokása szerint az ég felé emelte, és egész lelkével a közelgő dicsőség felé figyelt. Eközben bal kezével jobb oldalának sebét takargatta, nehogy meglássák. A testvéreknek pedig ezt mondotta: "Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus."
215 E látványra fiainak szeméből valóságos könnypatakok indultak meg, szívükből mély sóhajok szakadtak fel, és a részvéttel vegyes fájdalom egészen lesújtotta őket.
Eközben gvárdiánja, miután valamennyire erőt vett zokogásán, mintegy isteni sugallatra kitalálta a szent gondolatát: felállott, fogta habitusát alsóruhájával és egy zsákszövetből készült sapkával együtt, és így szólt a szent atyához: "Vedd tudomásul, hogy én ezt a habitust és alsóruhát ezzel a sapkával egyetemben a szent engedelmesség nevében csupán kölcsönbe adom neked. De hogy megtudd, hogy semmiféle tulajdonjogod nincsen hozzá, ím ezennel szigorúan megtiltom, hogy bárkinek elajándékozd őket."
A szent nagy örömmel hallotta ezt, és szíve túláradó vigassággal telt el, mert látta belőle, hogy a Szegénység úrnőnek tett fogadását immár végig meg tudja tartani.
Mert mindezt a szegénység iránti lángoló buzgóságból tette; ezért nem akarta még halálos ágyán sem, hogy saját, hanem csupán kölcsönkapott habitusa legyen. Hasonlóan fején is csak zsákszövetből készült sapkát viselt azoknak a sebeknek takargatására, melyek szemoperációjának emlékeként maradtak, holott finom és lágy gyapjúra lett volna szüksége.
216 Ezután a szent az ég felé tárta karjait, és magasztalta Krisztusát, mivel már minden terhétől megszabadulva szabadon szárnyalhat feléje.
Hogy pedig megmutassa, mindenben hű követője Krisztusának, Istenének, ő is mindvégig szerette testvéreit és fiait, akiket kezdettől fogva szeretettel ölelt magához.
Ezért sorra magához szólította körülötte álló fiait, vigasztaló szavakkal enyhítette halálán érzett bánatukat, és atyai melegséggel Isten szeretésére buzdította őket. Azután beszélt nekik a türelemről és a szegénység megtartásáról, főleg pedig a szent Evangéliumnak mindenek fölé helyezéséről. Miután testvérei valamennyien köréje sereglettek, kitárta föléjük jobbját, és helyettesén kezdve mindegyiknek fejére tette kezét, és közben így beszélt. "Isten veletek, fiaim; maradjatok meg mindvégig az Úr félelmében! És mivel az elkövetkező kísértés és megpróbáltatás erősen közeleg, boldogok lesznek azok, akik mindvégig kitartanak abban, amit kezdtek. Én immár Istenhez sietek; ezért az Ő kegyelmébe ajánlak valamennyiötöket." Ezután a jelenlevőkben megáldotta a többi testvért is, akik a világban szétszórtan éltek, sőt azokat is, akik a világ végéig utánuk jövendők voltak.
Ezt az áldást azonban, melyet a jelenlevők személyében a távollevőknek osztott, senkinek sincs joga kisajátítani; amint az másutt már megíratott, az áldásnak különleges jelentősége volt, de ezt inkább a hivatalra, mint a személyre kell magyarázni[181].
217 Mialatt a testvérek keservesen sírtak és vigasztalanul búsultak, a szent atya kenyeret kért, azt megáldotta, megtörte, és mindegyiknek nyújtott belőle egy darabkát eledelül. Majd előhozatta az evangéliumos könyvet, és Szent János evangéliumából felolvastatta magának azt a részt, mely így kezdődik: "Húsvét ünnepe előtt..."[182]. Ezzel annak a szentséges vacsorának emlékét újította meg, melyet utoljára fogyasztott tanítványaival az Úr. Mindezt ennek a szent cselekménynek emlékezetére cselekedte, hogy ezzel is megmutassa mélységes szeretetét, melyet testvérei iránt érzett.
Az a néhány nap, mely haláláig még hátra volt, himnuszok zengedezésével telt el. Forrón szeretett társait nem győzte eleget biztatni, hogy vele egyesülve dicsérjék Krisztust. Ő maga, már amennyire tőle telt, erre a zsoltárra gyújtott rá: "Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök..."[183]. A teremtményeket is Isten dicséretére szólította fel, és bizonyos versekkel, melyeket korábban költött, váltig biztatta őket, hogy szeressék Istent. Sőt, magát a halált is, mely pedig mindenki más előtt olyan félelmetes és gyűlöletes, dicséret zengésére biztatta, örömtől repesve mintegy eléje futott, és mint kedves vendégét hívogatta: "Csak jöjj, halál nővérem!"
Az orvost pedig így biztatta: "Nosza, orvos testvér, jósold meg halálom idejét, mely az élet kapuja lesz számomra." Azután a testvérekhez fordult: "Ha látjátok - mondta -, hogy elérkezett a végső órám, tegyetek le meztelenül a földre úgy, mint tegnapelőtt láttátok, és halálom beálltától számítva hagyjatok ott annyi ideig, amennyi egy mérföldnyi út kényelmes megtételéhez szükséges."
Végre elérkezett az óra, és miután Krisztus minden titka beteljesedett benne, lelke boldogan Istenhez röppent.
Hogyan látta egy testvér a szent atya lelkét elköltözése közben
217a Egyik testvére[184]és tanítványa, egy különben nagyon ismert nevű ember, látta, hogyan emelkedett a szentséges atya lelke a nagy vizek fölött egyenesen az égbe. Úgy tűnt neki, mint egy csillag, mely nagyságban a holddal, fényben pedig a nappal vetekedett, és egy fehér felhőn utazott.
Nagy népsokaság verődött össze, mely szüntelenül dicsérte és magasztalta az Úr nevét. Assisi egész népe csapatostul vonult fel, sőt odaözönlött az egész vidék, hogy tulajdon szemével lássa Isten nagy műveit, melyeket szolgájában megmutatott az Úr. A fiak keservesen sírtak ilyen kiváló atya elvesztésén, és szívük fájdalmának könnyekben és mély sóhajokban adtak kifejezést.
Fájdalmukat azonban mérsékelte és gyászukat öröménekre fordította a csoda újszerűsége. Mert ott látták maguk előtt a szentséges atyának Krisztus sebhelyeivel ékesített testét; keze fején és lábán nem is annyira a szegek okozta lyukakat, mint inkább magukat a húsból képződött és a húsba belenőtt szegeket látták, melyek a vas sötétbarna színét mutatták, úgyszintén vérrel aláfutott jobb oldalát. Teste, mely előbb a természettől sötétbarna volt, most fehérségtől ragyogott, és mintegy elővételezte a boldog feltámadás jutalmát. Tagjai nem merevedtek meg, mint a halottaknál szokás, hanem hajlékonyak és lágyak maradtak, mint a gyermekkorban.
218 A Terra di Lavoro-i tartomány ministere abban az időben Ágoston testvér volt; ez éppen utolsó óráit élte, s hosszabb ideje már beszélőképességét is elveszítette. Egyszer csak a körülötte állók füle hallatára hirtelen felkiáltott, mondván: "Várj csak, atyám, várj csak! Én is veled tartok."
A testvérek nagy csodálkozására és kérdésére, hogy kivel beszél, bátran így válaszolt: "Hát nem látjátok, hogy Ferenc atyánk most megy az égbe?" És szent lelke abban a pillanatban kiszakadt testéből, és követte a szentséges atyát.
219 Egy másik szent életű testvérnek, aki éppen akkor buzgó imádságba volt merülve, szintén ugyanazon éjszaka és ugyanabban az órában jelent meg a boldogságos atya bíbordalmatikába[185] öltözve, és nyomában rengeteg ember járt.
A tömegből sokan kiváltak, és ezzel a kérdéssel fordultak a testvérhez: "Testvér, ez nemde Krisztus?" És ő ráhagyta:
"Igen, ez valóban ő".
Mások viszont ezt kérdezték tőle: "Ez nemde Szent Ferenc?"
Ő megint csak azt felelte, hogy igen, ő az. Valóban neki is, meg a kísérő sokaságnak is úgy tűnt, mintha Krisztus és Szent Ferenc egy személy lettek volna.
S aki megfelelő értelemmel tekinti a dolgot, semmiképpen sem fogja vakmerőnek találni ezt az állítást; mert hiszen aki ragaszkodik az Úrhoz, az egy lélek lesz vele[186], és viszont Isten is minden lesz mindenben.
Végre csodálatos udvarával a boldogságos atya egy rendkívül kellemes helyre érkezett, melyet kristálytiszta vizű patakok szeltek keresztül-kasul, s melyet mindenfajta zöldellő füvek, gazdag díszben pompázó virágok és szebbnél szebb fák ékesítettek. Középen egy csodálatos nagyságú és kimondhatatlan szépségű kastély állott. Az új égi lakó habozás nélkül belépett, és mivel bent már sok testvért s hozzá egy fényesen megterített és mindenféle ízes étellel megrakott asztalt talált, övéivel vidáman lakomázni kezdett.
220 Az assisi püspök akkor éppen zarándokúton volt a garganói Szent Mihály templomához. Mikor visszatérő útjában betért Beneventóba, elköltözése éjszakáján látomásban megjelent neki boldogságos Ferenc atya, és így szólt hozzá: "Íme, atyám, itt hagyom a világot és Krisztushoz megyek!"
Reggelre kelve a püspök mindent elmondott kísérőinek, és az odahívott jegyzővel pontosan feljegyeztette az elköltözés napját és óráját. Nagyon elszomorította a gyászeset, sokat sírt miatta, és nem győzte eleget fájlalni a jóságos atya elvesztését.
Azután visszatért egyházmegyéjébe, otthon is mindent rendre elmondott, és bőséges hálát adott Istennek a kapott jótéteményekért.
220a A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. Ámen[187]. Az Úr megtestesülésének 1226. esztendejében, október 4-én, azon a napon, melyen előre megmondotta, az apostoli férfiú, Ferenc, miután húsz teljes esztendőn át a legtökéletesebb módon szolgált Krisztusnak, s követte az apostolok életét és nyomdokait, kiszabadult a mulandó élet bilincseiből, és boldogan Krisztushoz költözött. Assisiben temették el, s nyomban utána annyi és oly nagy csodákkal kezdett tündökölni, hogy rövid időn belül a földkerekség nagy részét az új világ[188] csodálatára költötte.
Mikor aztán már a világ legkülönbözőbb tájain a csodák új fényében tündökölt, és mindenünnen nagy számmal sereglettek össze emberek, akik az ő közbenjárására szabadultak meg bajaiktól, Gergely pápa, aki akkor bíborosaival és más egyháznagyokkal éppen Perugiában tartózkodott, érdemben kezdett foglalkozni a szentté avatással. Az összes jelenlevők egyetértettek, és valamennyien ugyanazt ismételgették. Felolvasták és jóváhagyták a csodákat, melyeket szolgája közbenjárására művelt az Úr, s közben a legnagyobb dicséret hangján magasztalták a boldogságos atya életét és a világban való forgolódását.
A fényes ünnepre meghívást nyertek a föld fejedelmei és az egyháznagyok egész gyülekezete megszámlálhatatlan sokasággal egyetemben. A kitűzött napon mindezek, élükön a boldogságos pápával, Assisi városába vonultak, hogy a szent nagyobb dicsőségére ott menjen végbe szentté avatása.
Mikor végre valamennyien felvonultak az ünnepi alkalomra méltó módon feldíszített térre, elsőnek Gergely pápa szólott a roppant tömeghez, és édes melegséggel hirdette Isten nagy tetteit. Szent Ferenc atyánkat is a legközvetlenebb szavakkal magasztalta, és miközben életének tisztaságáról beszélt, szinte felolvadt a könnyek árjában.
Beszéde végeztével az égre emelte kezeit, és harsány hangon így kiáltott Gergely pápa...[189]
221 Íme, boldogságos atyánk, megkíséreltük, hogy együgyűségünkhöz képest méltó módon magasztaljuk fönséges cselekedeteidet, és dicsőséged öregbítésére szentséged töméntelen megnyilatkozásai közül legalább néhányat elhíreszteljünk.
Tudjuk, hogy szavaink sokat elvonnak fényed ragyogásából, mivel távolról sem alkalmasak ilyen nagy tökéletesség nagyszerű megnyilatkozásainak kifejezésére. Azért arra kérünk tégedet is, meg olvasóinkat is, hogy inkább szeretetünkre, mint igyekezetünkre tekintsenek, és örüljenek neki, hogy az emberi toll messze alatta maradt ilyen csodálatos élet égbemeredő ormainak.
Mert ó, szentek szentje, ki tudná magában átélni vagy másokkal közölni a te lelked lángolását, avagy ki tudná megérteni és kifejezni azt a kimondhatatlan szeretetet, mely szívedből szüntelenül Isten felé áradt? Mi ezt elsősorban a te édes emlékezetedben való gyönyörködésből írtuk, melyet, amíg csak élünk, nem szűnünk meg, ha mindjárt gügyögve is, másoknak is hirdetni.
Mert íme, aki eddig éheztél, most a búza legjavával táplálkozol[190], s ki eddig szomjúhoztál, most az öröm patakjából iszol[191]. De hisszük, hogy nem részegülsz meg annyira házad dús javaitól[192], hogy miatta megfeledkezzél rólunk, fiaidról; hiszen az is, Akit ízlelsz, reánk emlékeztet.
Vonj tehát magadhoz, tisztelendő atyánk, hogy keneteid illata után fussunk[193], ha mindjárt restségtől elernyedteknek, a tunyaságtól lomháknak és a hanyagságtól szinte holtaknak is látsz bennünket. Kicsiny nyájad bizonytalanul imbolygó lépésekkel jár nyomodban; gyönge szemei nem tudják elviselni a te nagy tökéletességed vakító sugarait. Ó, tökéletesség tükre és mintaképe, tedd ismét olyanokká napjainkat, mint hajdanában voltak[194], s ne engedd, hogy eltérjünk tőled életünkben, miután hivatásunkban magadhoz hasonlókká tettél bennünket!
222 Most pedig az örök Fölség elé tárjuk alázatos könyörgésünket Krisztus szolgájáért, generálisunkért, a te szent alázatosságod örököséért és az igazi szegénységben versenytársadért, aki Krisztusod szeretetéhez való édes vonzódásból szerető gondját viseli juhaidnak. Kérünk, szent atyánk, védelmezd, szeresd őt, hogy szüntelenül a te nyomaidban járván ő is elnyerje azt a dicséretet és dicsőséget, melynek te már boldog részese vagy.
223 Szívünk minden érzésével könyörgünk hozzád, kegyes atyánk, azért a fiadért is, aki miként már korábban is megtette, alázatos tisztelettel újból megírta életrajzodat. Munkácskáját - bár nem méltó érdemeidhez, mégis tehetségéhez képest szeretettel dolgozott rajta - ezennel velünk együtt neked ajánlja. Kegyeskedjél őt minden rossztól megóvni és megszabadítani, érdemeit gyarapítani, s végül imádságaiddal kieszközölni számára, hogy bejusson a szentek gyülekezetébe.
224 Emlékezzél meg, atyánk, összes fiadról, akik mint jól tudod, ezer veszedelemtől körülvéve, csak távolról tudják követni nyomdokaidat. Adj nekik erőt, hogy ellen tudjanak állni; tisztítsd meg őket, hogy ragyogók legyenek; vidámítsd meg őket, hogy gyümölcsöket tudjanak érlelni. Áraszd ki rájuk a kegyelem és az imádság lelkét[195]; eszközöld ki, hogy bírják az igazi alázatosságot, mely téged ékesített; megtartsák a szegénységet, melyhez te mindig hűségesen ragaszkodtál; kiérdemeljék a szeretetet, mellyel te a megfeszített Krisztust szeretni meg nem szűntél! Ki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.