Kezdődik a második könyv, mely boldogságos Ferenc atyánk életének csupán két utolsó esztendejéről és boldog haláláról szól
88 Az előző könyvben, melyet az Üdvözítő kegyelméből szerencsésen befejeztünk, megtérése tizennyolcadik esztendejéig beszéltük el, illetve tehetségünkhöz képest írtuk meg boldogságos Ferenc atyánk életét és cselekedeteit. Jelen munkácskánkba azon cselekedeteit szándékozunk vázlatosan beleszőni, amelyeket élete utolsó előtti esztendejétől kezdve vitt végbe, már amennyiben hiteles értesüléseket tudtunk róluk szerezni. Egyelőre csak a lényegbevágó eseményekre térünk ki, hogy utódainknak, akik nem érik be ennyivel, legyen még mit elmondaniuk.
Boldogságos Ferenc atyánk az Úr megtestesülésének 1226. esztendejében, a 14. indictió folyásában, október hó 4-én, vasárnap Assisi városában, ahol annak idején született, s a Porciunkuláról nevezett Boldogasszony templom tőszomszédságában, ahol Rendjét megalapította, szabadult ki a testnek tömlöcéből[108], miután előbb húsz esztendőn át a leghűségesebben szolgált Krisztusnak, s követte az apostolok életét és nyomdokait. Amit tökéletesen kezdett, azt szerencsésen bevégezte, s utána az égi szellemek honába távozott. Szentséges testét himnuszok és dicsőítő énekek zengedezése közben a legnagyobb tisztességgel szülővárosában helyezték örök nyugalomra. A Mindenható dicsőségére töméntelen csodákkal ma is ott tündöklik. Ámen.
89 Ferenc, mivel kora fiatalságában nagyon hiányos, sőt azt lehet mondani, semmiféle oktatásban nem részesült Isten útjáról és ismeretéből, hosszú időn át természetes szabadosságban és a szenvedélyek féktelen lángolásában élt, mígnem a Fölséges jobbjának érintésére felszabadult a bűn alól[109], és a Magasságbelinek kegyelméből és erejéből minden kortársát messze túlhaladó isteni bölcsességgel telt el. Mivel ugyanis az evangéliumi tanítás, nem annyira részleteiben, mint egészében mindenütt nagyon lehanyatlott, ő volt Istentől kiszemelve arra, hogy az apostolok példájára az egész világon egyetemes bizonyságot tegyen az igazságról. Így történt, hogy tanításával kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy oktalan a világ minden bölcsessége, és Krisztus útmutatása mellett rövid idő alatt balgaságnak látszó igehirdetéssel Isten igazi bölcsességére fordította azt.
Mert az új evangélista ebben az utolsó időben, mint a paradicsom folyóinak egyike, evangéliumi vizével elöntötte az egész földet, s tetteivel hirdette Isten Fiának útját és tanításának igazságát. Benne és általa nem várt öröm és szent megújulás köszöntött a világra; a régi hit új hajtása új életre zsendítette a száradásnak indult régi ágakat. A választottak szívébe új lelkület költözött, és az üdvösség kenete áradt el közöttük. Krisztus szolgája és szentje, mint a világító égitestek egyike, az életszentség új formájával és újszerű csodákkal árasztotta szerte fényét.
Általa megújultak a régi csodák, mikor e világ pusztaságában régi módon ugyan, de nem régi renddel, termékeny szőlőtőt plántáltak, mely azóta bőven ontja a szent erények bódító illatú virágait, és mindenfelé nyújtogatja a szent hit hajtásait.
90 Mert ámbár hozzánk hasonlóan ő is esendő ember volt[110], alá volt vetve a szenvedésnek, egy pillanatra sem érte be a mindenkire érvényes parancsok megtartásával, hanem a tökéletesség teljességének útját kívánta járni, a hiánytalan szentség egésze után sóvárgott, s elérte az elérhető legnagyobb tökéletességet. Ezért benne minden rend, minden nem és minden életkor az üdvösségre vezető tanításnak ragyogó bizonyítékait és az üdvös cselekedeteknek fönséges példáit szemlélheti.
Akik tehát magasabb célokra törnek, és a tökéletesebb élet jobb adományait kívánják elnyerni, csak tekintsenek lelkének tükrébe, és tanulják el tőle a tökéletesség hiánytalan teljességét. Akik viszont félnek a meredélyes utakon való járástól, és visszariadnak a magas hegyormoktól, s inkább az alázatosság útján kívánnak járni, ehhez az életformához is tömérdek indítást találnak nála. Végül, akik jeleket és csodákat óhajtanak látni, vegyék szemügyre életszentségét, és mindjárt megtalálják, amit kívánnak.
Szentünk dicsőséges élete ragyogóbb fénnyel világít rá az előtte járó szentek tökéletességére; bizonyítja ezt Jézus Krisztus kínszenvedése, és szinte kézzelfoghatóan hirdeti szent keresztje. Hiszen ismeretes, hogy a tiszteletreméltó atya, mintha csak együtt függött volna Isten Fiával a kereszten, testének öt helyén a szenvedés és a kereszt jelével volt megjelölve. Nagy titok ez[111] és a különös szeretet fönségének jele, de egyúttal különleges elgondolás és tiszteletet ébresztő misztérium is lappang mögötte, amelyet, hitünk szerint, egyedül Isten és az a néhány ember ismer, akiknek maga a szent jónak látta kijelenteni.
De nem célszerű huzamosan időzni azok dicséreténél, akiknek dicsősége Attól van, aki dicsősége mindeneknek, bővizű forrása minden tisztességadásnak, s aki világossággal jutalmaz. Áldjuk tehát a szent, igaz és dicsőséges Istent, s azután térjünk vissza az események elbeszéléséhez.
91 Boldogságos és tisztelendő Ferenc atyánk egy alkalommal otthagyta a világiak sokaságát, mely nap nap után mélységes áhítattal özönlötte őt körül, hogy hallgassa és lássa őt, s egy csendes és magányos helyre vonult vissza, hogy ott kizárólag Istennel társalogjon, s lelkéről lerázza a port, ami az emberekkel való érintkezés révén esetleg rátapadt. Az volt a szokása, hogy a kegyelem kiérdemlésére szánt időt két részre osztotta: egyik részét, amennyiben szükségesnek látta, embertársai lelki javára fordította, másik részét pedig a szemlélődés boldog elragadtatásainak szentelte. Csak nagyon kevés társát vitte magával, csak olyanokat, kiknek a többiekét meghaladó életszentségét jól ismerte; részben azért, hogy megvédjék őt az emberek tolakodásától és háborgatásától, részint, hogy velük is megkedveltesse és megtartassa lelki magányát. Mikor már huzamosabban időzött magányában, és szüntelen imádsággal és gyakori szemlélődéssel egészen rendkívüli módon kiérdemelte Isten bizalmas barátságát[112], forró vágya támadt megtudni, mi lehetne benne és általa még kedvesebb az örök Király szemében. Szorgosan kutatta és szent mohósággal tudni kívánta, hogyan, milyen úton és miféle vágyakozással forrhatna még szorosabban egybe - szent akaratának végzése és tetszése szerint - Urával és Istenével. Egész életfilozófiája akörül forgott, legfőbb vágya, melytől élte fogytáig lángolt, abban csúcsosodott ki, hogy mindenkitől: együgyűektől és bölcsektől, tökéletesektől és kevésbé tökéletesektől folyvást azt tudakolta, hogyan léphetne rá az igazság útjára, és hogyan juthatna a tökéletesség magasabb fokára.
92 Mivel azonban, bár a tökéletesek közt is a legtökéletesebb volt, a maga tökéletességét tudatlanra vette, teljességgel tökéletlen lénynek tartotta magát. Megízlelte és látta, milyen édes, kellemes és jó Izrael Istene azokhoz, akik igaz szívűek[113], és tiszta egyszerűségében és hamisítatlan tisztaságban keresik őt. Valóban, a beléje öntött gyönyörűség és a kevés választottak közül is csak keveseknek juttatott megnyugvás, melyet onnét felülről érzett lelkébe szállani, szinte kényszerítette őt, hogy egészen elszakadjon magától, és határtalan örömtől repesve mindenképpen egészen el akart jutni oda, ahová az önmagáról való lemondás által félig-meddig már eljutott. Mint az Isten lelkével eltelt ember kész volt minden lelki szorongást, minden testi gyötrelmet elviselni, csakhogy megadassék neki, hogy a mennyei Atya könyörülő akarata beteljék benne. Egy napon odajárult a remeteségében felállított oltár elé, fogta az evangéliumos könyvet, és azt mély tisztelettel az oltárra helyezte. Azután leborult, s testben és lélekben Isten imádásába merülve alázatosan esengett, hogy a jóságos Isten, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene[114] kegyesen nyilvánítsa ki neki akaratát; hogy tökéletesen véghezvihesse azt, amit annak idején egyszerűségben és alázatosságban kezdett; buzgón kérte Őt, hogy a könyv első fellapozására mutassa meg, mit lesz legcélszerűbb tennie. Mikor ezt tette, szent és tökéletes férfiak példáját követve tette, kik a szentség vágyától vezéreltetve szintén hasonló módon jártak el[115].
93 Azután felkelt az imádságtól, s miután alázatos lélekkel és megtört szívvel megjelölte magát a szent kereszt jelével, az oltárról felemelte a könyvet, és azt nagy tisztelettel és félelemmel kinyitotta. És íme, amint kinyitotta, tekintete elsőnek a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedésének történetére esett, pontosan arra a helyre, ahol először jövendölte meg elkövetkezendő szenvedését. De nehogy a véletlen közbejátszására lehessen gyanakodni, másodszor, sőt harmadszor is belelapozott a könyvbe, s mindannyiszor ugyanott, illetve hasonló értelmű helyen nyílt ki az. Ebből megértette az Isten lelkével teljes ember, hogy sok szenvedésen, sok viszontagságon és sok harcon át kell bejutnia az Isten országába.
De a bátor harcos nem csügged el a küszöbön álló harc miatt, s lélekben nem omlik össze az, akinek a világ csatamezején az Úr harcait kell harcolnia. Nem félt, hogy alulmarad az ellenséggel szemben; sőt még magának sem engedett az emberi erőt sokszorosan meghaladó feladatok vállalásában és viselésében. Igazán égett a buzgóságtól; ha az előző korokban talán akadt is hozzá fogható a nagy elhatározásokban[116], olyannal nem találkozott senki, aki a lángoló vágyakozásban felülmúlta volna. Mindig könnyebb volt számára a jót tenni, mint mondani: a szavak helyett, amelyek csak mutatják, de nem valósítják a jót, inkább szent cselekedetekkel serénykedett az igyekvésben és a végrehajtásban. Ezért mindig nyugodt és vidám maradt, és szívében az öröm dalait zengedezte magának és az Úrnak. Érthető tehát, hogy nagyobb kinyilatkoztatásra találtatott méltónak az, aki ennyire örülni tudott a kicsinynek; mert aki a kevésben hűnek találtatik, arra sok bízatik[117].
94 Amikor - halála előtt két évvel - az Alverna hegyén épült és róla Alvernának nevezett remeteségben időzött, egy isteni látomás keretében úgy tűnt szentünknek, mintha egy férfiú lebegett volna fölötte, akinek Szeráf módjára hat szárnya volt, s aki kiterjesztett karjaival és összekötött lábaival egy keresztre volt szegezve. Két szárnya magasan feje fölé nyúlt, kettő repülésre, míg másik kettő egész testének befödésére szolgált. A Magasságbeli boldogságos szolgája, mikor megpillantotta a látomást, nagy csodálkozással telt el, de semmiképpen sem tudta kihámozni értelmét. Egyrészt módfelett örült a kegyes és szeretetteljes tekintetnek, melyet a kimondhatatlan szépségű Szeráf rávetett, másrészt viszont a kereszt látása, melyre rá volt szegezve, valamint kínszenvedésének keserűsége mély megrendüléssel töltötte el. Miközben tehát felemelkedett térdelő helyzetéből, örült is, meg szomorkodott is. Bízvást mondhatjuk, hogy szívében az öröm és bánat csatáztak egymással. Közben pedig folyvást azon törte a fejét, mit jelenthet e látomás. Azonban hiába feszítette meg minden szellemi erejét, a látomás értelmét nem tudta világosan felfogni, sem újszerűségére nem tudott kielégítő magyarázatot találni. Eközben kezén és lábán kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, amint azt az előbb a keresztre feszített férfiún látta.
95 Kezei és lábai középen szegekkel átverteknek látszottak; a szegek feje a tenyereken és a lábfejek felső részén domborodott, hegyük pedig az átellenes oldalon nyúlt ki, és egy húsdarabocska a szegek erősen visszagörbített hegyére emlékeztetően szemmel láthatólag kiemelkedett környezetéből. Ugyanígy látszottak és szintén jól kivehetők voltak a szegek nyomai a lábakon is. Testének jobb oldalán pedig, mintha lándzsával szúrták volna át, egy behegedt seb látszott, amelyből időről időre vér szivárgott, úgyhogy alsó ruháján kívül sokszor tunikáját is átnedvesítette.
Bizony nagyon kevesen voltak, akik a keresztre feszített Úr keresztre feszített szolgájának életében méltónak találtattak arra, hogy meglássák oldalának szent sebét. Ilyen szerencsés volt Illés testvér, akinek azt még a szent életében sikerült körvonalaiban meglátnia. Nem kevésbé szerencsés volt Rufinus testvér[118], akinek megadatott tulajdon kezével érintenie a szent sebet. A mondott testvér ugyanis egy ízben a szent keblébe mélyesztette kezét, hogy azt megdörzsölje. Ez alkalommal, mint különben már máskor is megtörtént, egészen jobb oldaláig lecsúszott a keze, és így sikerült megérintenie a drágalátos sebhelyet. Isten szentje az érintésre erős fájdalmat érzett, és a kezet eltaszítva magától így kiáltott fel: "Az Úr legyen hozzád irgalmas!" Mert nemcsak idegenek, hanem hozzátartozói előtt is gondosan rejtegetni igyekezett a titkot. Így történt, hogy még a hozzá legközelebb álló testvérek és legbizalmasabb barátai is hosszú időn át semmit sem tudtak róla. De bár ilyen nagy és felbecsülhetetlen értékű gyöngyökkel, mint megannyi egyedülálló drágakővel felékesítettnek és minden emberi dicsőség és tisztelet fölé emeltnek látta magát, a Magasságbeli szolgája és barátja egy pillanatra sem bizakodott el szívében, és nem keresett benne ürügyet a hiú dicsőség fitogtatására. Sőt, nehogy az emberek tetszésének keresése elorozza tőle a kapott kegyelmet, mindenképpen titkolni igyekezett azt.
96 Az volt ugyanis a szokása, hogy csak kivételesen, helyesebben soha senki előtt nem fedte fel a nagy titkot, mert attól félt, hogy barátai, mint már ilyenkor történni szokott, a megkülönböztetett szeretet címén elhíresztelik a világban, és így megrövidítik őt a neki szánt kegyelemben. Ezért szüntelenül szívében hordta és ajkával gyakran hirdette a prófétai szót: "Szívembe rejtem szavaidat, nehogy vétkezzem ellened." [119]Sőt megegyezett testvéreivel és fiaival, akik állandóan társaságában voltak, hogy világi látogatóival kezdett társalgásának abbahagyására, akik valamilyen ügyes-bajos dolguk megbeszélésére jöttek hozzá, ezentúl ennek a versnek recitálásával adja meg a jelet: hallatára a látogatókat udvariasan útra kellett bocsátani. Tapasztalatból tudta ugyanis, milyen nagy baj mindenkinek mindent az orrára kötni; ugyanakkor tudta azt is, hogy nem lehet igazán lelki ember az, akinek nincs több és rejtettebb titka, mint amennyit arcáról le lehet olvasni, és amennyit külső jelek után bármikor megítélhetnek az emberek. Hiszen bőven találkozott olyan emberekkel, akik külsőleg úgy mutatták, mintha teljesen egy véleményen volnának vele, magukban ellenben egészen másként gondolkoztak; akik színleg helyeseltek neki, magukban ellenben gúnyolódtak fölötte; s végül, akik jogot követeltek maguknak, hogy ítélkezzenek, és még a jókat is gyanúba keverték előtte.
Mert hát a gonoszság befeketíteni igyekszik a tisztaságot, és mivel a hazugság rengeteg embernek közös bűne, a kevesek igazmondása kevés hitelre talál.
97 Ettől az időtől kezdve még több és súlyosabb testi betegségben kezdett szenvedni, mint azelőtt. Gyakori betegeskedése annak a következménye volt, hogy keményen sanyargatta és már sok esztendő óta szolgaságban tartotta testét. Hiszen teljes tizennyolc esztendőn át jóformán semmi pihenést nem engedett neki; különböző, részben nagyon messze eső tartományokat járt be, hogy a benne lakozó készséges, alázatos és lángoló buzgóságú lélek késztetésére mindenütt Isten igéjének a magvait hintegesse. Az egész földkerekséget betöltötte Krisztus Evangéliumával; naponkint négy-öt falut, illetve várost is bejárt, mindenütt serényen hirdette az Isten országát, s példájával ugyanúgy épülésére szolgált hallgatóinak, mint beszédével. Egész testéből nyelvet csinált[120].
Olyan tökéletes volt benne a test és lélek harmóniája, olyan készséges testének engedelmessége, hogy nemcsak hogy nem ellenkezett a lélek hiánytalan szentségre való törekvésével, hanem ellenkezőleg, igyekezett útját egyengetni egészen úgy, amint az Írás mondja: "Reád szomjazik a lelkem, utánad oly nagyon sóvárog a testem." [121]A megszakítás nélküli folytonosság azután önkéntes szolgálattá alakította a test alávetését, és erénnyé nemesítette mindennapi engedelmességét. Hiszen a szokás gyakran természetünkké válik.
98 Mivel azonban a természet rendje és az emberi élet törvénye szerint a külső ember napról napra hanyatlik, még ha a belső ember képes is megújulni, az a drágalátos edény is, melyben a mennyei kincs volt elrejtve, rohamosan gyengülni és erőiben fogyatkozni kezdett. Mivel azonban az Írás szava szerint: "Mikor bevégzi az ember, akkor kezdi csak, és amikor abbahagyja, akkor dolgozik igazán"[122], a lélek még készségesebb lett a beteg testben: annyira égett a lelkek üdvéért, és annyira szomjúhozta embertársainak Istenhez vezetését, hogy amikor már nem tudott gyalogszerrel járni, szamárhátra ült és úgy járta a határt. Testvérei váltig biztatták és kérve kérték, hogy beteg és elgyengült testének megerősítésére vegye igénybe az orvosok segítségét. Ő azonban azzal a nemes lelkülettel, mely mindig csak az eget kereste és nem kívánt mást, mint feloszlani és Krisztussal lenni[123], hallani sem akart erről.
De mert testében még nem egészítette ki, ami hiányzott Krisztus szenvedéseiből[124], jóllehet sebhelyeit már testén viselte, az isteni irgalom megsokasítására igen súlyos szembetegség támadta meg. Minthogy pedig baja napról napra súlyosbodott, és attól lehetett tartani, hogy a kellő ápolás hiánya miatt még jobban elhatalmasodik, Illés testvér, akit a maga számára anyául választott, a többi testvér fölé pedig atyául rendelt[125], végre rábeszélte, hogy ne húzódozzék az orvosságtól, hanem Isten Fiának nevében, aki azt is teremtette, vegye be bizalommal. Hiszen az Írás azt mondja: "A Magasságbeli teremtette a földből az orvosságokat, és okos ember nem iszonyodik tőlük." [126]A szent atya tehát szelíden belenyugodott és alázatosan engedelmeskedett a jóakaratú tanácsnak.
99 Miután többen próbáltak orvosságukkal segíteni rajta, de eredménytelenül, mert a baj ellenszerét egyikük sem találta meg, szentünk Rieti városába ment, ahol akkoriban egy igen híres szemorvos tartózkodott. Mikor odaérkezett, az egész pápai udvar, mely abban az időben Rietiben székelt[127], nagy tisztességgel és kitüntetéssel fogadta őt. Különösen Hugó, ostiai püspök úr, aki erkölcseinek érintetlenségével és életének szentségével messze kortársai fölé emelkedett, mutatott iránta nagy szeretetet.
Boldogságos Ferenc Honorius pápa úr engedélyével és akaratából már korábban őt választotta a testvérek rendjének atyjául és urául, főleg azért, mert fölötte igen kedvelte a boldog szegénységet, és különös megbecsülésben tartotta a szent egyszerűséget. A jó úr magatartásában utánozta a testvéreket, és a szentség utáni izzó vágyában egyszerű volt az egyszerűekkel, alázatos az alázatosakkal, szegény a szegényekkel. A testvérek közt testvér volt, a kisebbek közt legkisebb, és amennyire csak tehette, életmódjában és szokásaiban úgy igyekezett mutatkozni, mint azok egyike. Nagy igyekezetet fordított a szent szerzet terjesztésére is, és ragyogó példájának tündöklő hírével messze tájakon is nagyban közrejátszott rendi kereteink kitágításában. "Az Úr megadta neki az értelmes nyelv adományát"[128]; ennek erejével cáfolta meg az igazság ellenségeit, verte vissza Krisztus keresztje ellenlábasainak támadásait, vezette vissza helyes útra a tévelygőket, békéltette össze a viszálykodókat, és fűzte még erősebben egymáshoz a szeretet bilincseivel az egyetértőket. Égő és világító lámpás volt ő Isten Egyházában[129], kiválasztott nyíl, alkalmas időre tartogatva. Ó, hányszor megtörtént, hogy fényes öltözékét félredobva a testvérek módjára hitvány ruhadarabokat öltött magára, és mezítláb járva szüntelenül a békéért könyörgött. Valahányszor csak alkalma nyílott rá, fáradhatatlanul békét közvetített ember és felebarátja, Isten és ember között. Éppen ezért választotta őt Isten kevéssel utóbb egész Anyaszentegyháza pásztorává, s a törzsek és népek fölé emelte fejét.
100 És hogy ez isteni sugallatból és Jézus Krisztus akaratából történt, bizonyítja, hogy boldogságos Ferenc atyánk már sokkal előbb szóval is megjövendölte és cselekedettel is bizonyította. Mikor ugyanis a testvérek rendje Isten kegyelméből már meglehetősen elterjedt, mikor mint az Isten paradicsomában álló cédrusfa szent érdemeinek csúcsával az eget kezdte verdesni, és mint a kiválasztott szőlőtő szent hajtásait az egész földkerekségre kiterjesztette, Szent Ferenc odajárult Honorius pápa úr, a római Egyház akkori feje elé, és alázatosan kérte őt, hogy Hugó, ostiai püspök urat rendelje ő és testvérei fölé atyának és úrnak. A pápa úr készséggel hozzájárult a szent kéréséhez, és a testvérek fölött eddig gyakorolt joghatóságát vonakodás nélkül átruházta a püspökre. Hugó úr tisztelettel és alázattal fogadta a megbízatást, és mint az Úr családja fölé rendelt hű és okos szolga, minden igyekezetével azon volt, hogy alkalmas időben az örök élet kenyerét nyújtsa a gondjaira bízottaknak. Ezért a szent atya a legnagyobb készséggel engedelmeskedett neki, csodálatos és bensőséges szeretettel fonta őt körül.
Isten lelkétől eltelve és vezéreltetve, sokkal előbb meglátott olyan dolgokat, melyek mások szemében csak később teljesedtek be. Így valahányszor rendi ügyben vagy inkább a szeretet ösztönzésére, mellyel Krisztusban iránta viseltetett, írni akart Hugó úrnak, sohasem érte be azzal, hogy őt leveleiben ostiai vagy velletri püspöknek címezze, ahogyan mások köszönteni szokták, hanem mindig így írta: "Főtisztelendő Hugó atyának, azaz hogy úrnak, az egész világ püspökének." Máskor meg egészen szokatlan áldásokkal illette őt, és bár mint fiú atyjának, a legteljesebb mértékben alárendelte magát, olykor-olykor a Lélek sugalmazására atya módjára szólott hozzá, hogy megerősítse fölötte az atyák áldását, míg eljön az örök halmok kívánsága[130].
101 Ugyanakkor Hugó úr is nagy szeretettel viseltetett a szent férfiú iránt, s bármit mondott neki a boldogságos atya és bármit tett, az feltétlen helyeslésével találkozott; már a puszta látása is jóleső érzéssel töltötte el őt. Ő maga mondotta, hogy kedélyének egyensúlyát nem tudta olyan felindulás megzavarni, hogy Szent Ferenc megpillantására és szavának hallatára lelkének borús felhői fel nem szakadtak, és derűje vissza nem tért volna, s az unalom helyébe a vidámság nem lépett volna. Úgy szolgált Szent Ferencnek, mint a szolga szokott urának, és valahányszor csak találkozott vele, mindig Krisztus apostolának kijáró tisztelettel bánt vele, s testben és lélekben meghajolva[131] olykor még kezét is megcsókolta szent ajkaival.
Nagy gondot és igyekezetet fordított arra is, hogy a szent atya minél előbb visszanyerje szemeinek korábbi épségét, hiszen tudván tudta, szent és igaz s az Egyház szempontjából módfölött szükséges és hasznos emberről van szó. Miatta mélységes rokonszenvvel viseltetett a testvéri közösség iránt is, és az atyában könyörült a fiakon is. Váltig biztatta tehát a szent atyát, hogy fordítson nagyobb gondot magára, és ne hanyagolja el a betegségében szükséges orvosságok szedését, nehogy gondatlansága erényből bűnre forduljon.
Szent Ferenc alázatosan megfogadta, amit ilyen nagytiszteletű úr és ilyen szerető atya mondott neki. Ezentúl óvatosabban járt el, és nagyobb gondot fordított egészségének ápolására. De akkorra már annyira elhatalmasodott baja, hogy gyógyítása a legélesebb elmét és a legfájdalmasabb módszerek alkalmazását tette szükségessé. De mindhiába; a fej különböző helyein eszközölt égetés, érvágás, különböző tapaszok felrakása és szemvizek befecskendése mind nem használt. Ellenkezőleg, állapota egyre rosszabbra fordult.
102 A hátralevő közel két esztendőt teljes türelemben és alázatosságban töltötte el, és mindenért hálát adott Istennek. Hogy pedig figyelmét szabadabban irányíthassa Isten felé; hogy gyakori elragadtatásai során lélekben akadálytalanul vehesse szemügyre és járhassa be az üdvözülteknek szánt mennyei lakóhelyeket; hogy a kegyelem bő áradásában szüntelenül a mindenség édes és fölséges Urának színe előtt időzhessék, személyének gondozását néhány, hozzá egészen közel álló testvérre bízta.
Igazán erényes emberek voltak ezek: alázatosak Isten iránt, kedvesek a szentek és szeretetre méltóak az emberek előtt; boldogságos Ferenc atya élete úgy nyugodott rajtuk, mint a ház négy tartóoszlopán. Nevüket azonban elhallgatom, hogy kíméljem szerénységüket, amely mint lelki embereknek bizalmas barátjuk volt. Mert a szerénység (méltó) dísze minden életkornak: kézzelfogható bizonyítéka az ártatlanságnak, ismertetőjegye a lelki tisztaságnak, pálcája a fegyelemnek, különleges dicsősége a lelkiismeretnek, őrzője a jó hírnek és jele a minden néven nevezhető tisztességnek. Elsősorban ez az erény ékesítette ezeket az embereket, ez tette szeretetre méltókká és kívánatosakká az emberek szemében. Ez volt közös erénye valamennyiüknek; ezenfelül azonban mindegyiküket még külön erények is díszítették; egyiket a finom udvariasság, a másikat a páratlan türelem, a harmadikat az utolérhetetlen egyszerűség, s végül a negyediket a nagy testi erőn kívül a különleges lelki szelídség[132]. Ők négyen teljes odaadással vigyáztak, és teljes elszántsággal őrködtek a boldogságos atya lelki nyugalmán, és hűségesen ápolták őt betegségeiben. Szívesen vállaltak minden terhet, munkát, és a legteljesebb mértékben a szent szolgálatára állottak.
103 A boldogságos atya azonban, bár kegyelem dolgában már egészen éretten állott Isten színe előtt, és szent cselekedeteivel utolérhetetlen fényben ragyogott a világ szemében, mégis szüntelenül azon jártatta az eszét, hogy valami újat, tökéletesebbet kellene kezdenie, és mint Isten táborának harcedzett katonája folyvást újabb harcra ingerelte ellenfelét. Feltette tehát magában, hogy Krisztus útmutatásával rendkívüli dolgokat fog művelni, és bár félig halott testének tagjai már kezdték felmondani a szolgálatot, még mindig remélte, hogy az új harcban új győzelmeket fog aratni. Hiszen az igazi erény nem gondol az idő végére, mikor az érdemszerzés lehetősége örökké tartó. Égett tehát a szertelen vágytól, hogy újra elölről kezdhesse a pályáját; szeretetének lángoló hevében és örvendező reménykedésében azt tervezte, hogy végső nyomorúságra jutott testét megint a régi szolgálat alá fogja. Ezért minden ápolás okozta akadályt elhárított magától, és minden emberi tekintetből következő ellenvetést elnémított. Mikor betegségére való utalással régi buzgalmának mérséklését ajánlották neki, ő ezt mondotta: "Testvérek, kezdjünk már szolgálni a mi Urunknak és Istenünknek, mert eddig édeskevés, jóformán semmi haladást nem tettünk." Egy pillanatra sem képzelte, hogy már célhoz ért, és mint a szent megújulás terveinek fáradhatatlan szövögetője, sohasem adta fel az újrakezdés reményét. Újra vissza akart térni a leprások ápolásához és az emberek megvetésének kereséséhez, amint azt hajdan tette. Azt a gondolatot is felvetette, hogy talán legjobb volna egészen kiszakadniuk az emberi közösségből, és minél nehezebben megközelíthető remeteségekbe vonulniuk, hogy így minden gondot és másokért való aggódást elvetve maguktól, ne maradjon közöttük és Isten között más választófal, mint tulajdon testük.
104 Látta ugyanis, hogy sokan csak külső érvényesülésért törik magukat. Az ilyenek vakmerőségét mélyen fájlalta, és az efféle pestistől saját élete példájával igyekezett elcsalogatni őket. Azt szokta mondani, hogy helyes és Istennek tetsző dolog másokról gondoskodni, de csak olyanoknak volna szabad a lelkek ápolására vállalkozni, akik ebben nem a maguk érdekét keresik, hanem egyedül Isten akaratára figyelnek. Vagyis olyanoknak, akik saját lelkük üdvösségét mindennél előbbre valónak tartják, és alárendeltjeiknek nem tetszését, hanem mindenekfölött Isten dicsőségét tartják szem előtt; olyanoknak, akik nem keresik, hanem ellenkezőleg, kerülik a vezető állásokat, és ha elnyerik, nem bizakodnak el; ha elveszítik, nem csüggednek, hanem inkább kitüntetve érzik magukat. Különösen olyan időben, mikor a gonoszság annyira elterjedt, és az igazságtalanság annyira eluralkodott, tartotta kétszeresen veszedelmesnek a vezető állások keresését, s hasznosnak a mások vezetése alatt való állást. Módfölött fájlalta, hogy egyesek elpártoltak a kezdeti lelkesedéstől, és az új életstílus kedvéért elfelejtették a régi egyszerűséget. Nem győzött panaszkodni azok miatt, akik eredetileg magasabbra törtek, de azután a mélységbe zuhantak, és most az igazi örömök forrásait elhagyva a hiú szabadság lapályán haszontalanságok és hiábavalóságok közt bolyonganak. Éppen ezért kérve kérte Istent fiai megszabadítására és a kapott kegyelemben való megtartására.
105 Szentünk a halála előtti hatodik hónapban, mialatt szembajának kezelésére Sienában időzött, egész testében súlyosan megbetegedett, s idült gyomorbaja és májdaganata következtében sok vért vesztett. Már-már úgy látszott, hogy a halál küszöbén áll. Illés testvér, mikor erről értesült, a nagy távolság ellenére azonnal hozzá sietett. Megérkezésére a szent atya állapota annyira megjavult, hogy társaságában elhagyhatta Sienát, és a Cortona közelében fekvő Cellébe távozhatott. De alighogy ideérkezett, némi pihenő után hasa megduzzadt, lábszárai és lábai megdagadtak, s mindezeken felül gyomra teljesen felmondta a szolgálatot. Jóformán semmi ételt nem tudott befogadni. Arra kérte tehát Illés testvért, hogy haladéktalanul vitesse őt Assisibe. És a jó fiú készségesen engedelmeskedett a kegyes atya parancsának: megfelelő előkészületek után a kívánt helyre szállította őt. A boldogságos atya megérkezésének hírére az egész város örömujjongásban tört ki; az emberek hangos szóval magasztalták Istent, mert mindnyájan biztosra vették, hogy Isten szentje hamarosan meg fog halni. Ezért nem győztek eleget örülni[133].
106 Bizonyára Isten rendeléséből történt, hogy ez a szentséges lélek a testtől való elválása után ugyanonnét szárnyaljon az égbe, ahol, míg a halandó testben lakozott, a természetfölötti dolgok első kinyilatkoztatását és a kegyelem első ösztönzését nyerte. Mert tudta ugyan, hogy a mennyek országa a földkerekség minden pontján fellelhető, és hitte, hogy Isten választottai mindenütt elnyerhetik az isteni kegyelmet, mégis tulajdon tapasztalásból tudta, hogy a Sancta Maria de Portiuncula templom melletti kicsiny lakóhely minden másnál jobban bővelkedik kegyelemben és angyali látogatásokban. Ezért gyakran szokta mondani a testvéreknek: "Vigyázzatok, fiaim, nehogy valaha is elhagyjátok ezt a helyet! Ha az egyik oldalon kiűznek benneteket, térjetek vissza a másikon. Mert valóban szent ez a hely és az Isten lakása. Itt, míg kevesen voltunk, megsokasított bennünket a Magasságbeli. Bölcseségének fényével itt világított be szegényeinek szívébe; szeretetének tüzével itt gyullasztotta föl akaratunkat. Aki itt buzgó szívvel imádkozik, minden bizonnyal megnyeri, amit kér; aki ellenben itt vét, az súlyosabb büntetésben részesül. Ezért hát, fiaim, mindig tartsátok tiszteletben Istennek ezen lakóhelyét, s teljes szívetekből ujjongással és hálálkodással magasztaljátok benne Istent."
107 Eközben betegsége még jobban elhatalmasodott; testi ereje annyira elernyedt, hogy erői fogytán már mozdulni sem tudott. Mikor ilyen állapotban az egyik testvér azt kérdezte tőle, mit viselne el szívesebben: ezt a hosszú és enyhülést nem ismerő betegséget-e, vagy pedig a kínos vértanúhalált a bakó kezéből, ő így válaszolt: "Nekem, fiam, mindig az volt és az lesz kedvesebb, kívánatosabb és édesebb, amit az én Uram Istenem akar, hogy bennem és általam történjék. Ezért mindig azt kívánom, hogy akaratom mindenben tökéletes összhangban legyen az ő akaratával! Mindazonáltal a vértanúsághoz képest sokkal súlyosabbnak érezném, ha akár csak három napig is ezt a betegséget kellene szenvednem. Ezt természetesen nem a jutalomra, hanem egyes-egyedül az okozott fájdalomra vonatkozólag mondom."
Ó, kétszeresen vértanú, aki mosolyogva és vidám orcával tűrte, amit nekünk, többieknek csak látni is kínkeserves volt! Valóban "egyetlen tagja sem maradt ment a gyötrő fájdalomtól." [134]Mivel napról napra többet veszített benső melegéből, egyre jobban közeledett a végkifejlethez. Az orvosok csodálták, a testvérek bámulták, hogyan élhet még a lélek ennyire elnyűtt testben. Hiszen húsa teljesen elsorvadt, és bőre már csupán csontjaihoz tapadt.
108 Mikor tehát látta, hogy rohamosan közeledik a vég, amit különben egy isteni kinyilatkoztatás már két esztendővel előbb tudtára adott, magához hívatta testvéreit, hogy még egyszer lássa őket, utána, miként egykoron Jákob patriarcha, sőt mint egy második Mózes, aki mielőtt felment volna a hegyre, melyet Isten jelölt ki számára, áldásával gazdagította Izrael fiait, megáldotta lelki gyermekeit.
Illés testvér a többiek körében a bal oldalán foglalt helyet; ő pedig, miután keresztbe fonta kezeit, jobbját fejére helyezte. Mivel azonban már semmit sem látott, megkérdezte: "Ki fölött tartom jobbomat?" "Illés testvér fölött" - felelték neki. "Magam is így akarom - mondotta erre. Megáldalak tégedet, fiam, mindenben és mindenekfölött, és amint kezeidben megsokasította a Magasságbeli testvéreimet és fiaimat, azonképpen megáldalak téged és benned a többieket. Áldjon meg téged a mennyben és földön minden teremtmények királya, Isten. Megáldalak tégedet, amennyire csak tőlem telik, sőt azonfelül is olyképpen, hogy ami tőlem nem telik, azt adja meg Az, aki mindent megtehet. Emlékezzék meg munkádról és fáradozásaidról az Isten, és az igazak jutalmazásánál adja meg jutalmadat. Legyen részed minden áldásban, amit csak kívánsz, és találj meghallgatásra minden igaz kérésedben[135] Isten veletek, összes fiaim, éljetek Isten félelmében és maradjatok meg Őbenne, mert félelmetes kísértés és megpróbáltatás fenyeget benneteket! Boldogok azok, akik kitartanak abban, amit kezdtek; mert fájdalom, lesznek, akiket a bekövetkező botrányok eltántorítanak. Én immáron az Úrhoz sietek, és bizton remélem, hogy eljutok az én Istenemhez, akinek alázatosan szolgáltam szívvel-lélekkel."
Akkor még az assisi püspök palotájában feküdt. Ezért kérte a testvéreket, hogy minél gyorsabban szállítsák át őt a Sancta Maria de Portiuncula mellé, mert ott akarta visszaadni lelkét Istennek, ahol, mint említettük, először ismerte meg tökéletesen az igazság útját.
109 Megtérése óta már húsz esztendő telt el, mikoron elérkezett életének vége úgy, ahogyan az isteni végzés jó előre tudtára adta neki. Egyszer ugyanis, midőn a boldogságos atya Illés testvér társaságában Folignóban időzött, éjszakának évadján, mialatt mind a ketten mélyen aludtak, Illés testvér előtt egy fehér ruhába öltözött, fölötte igen koros és tiszteletreméltó külsejű papi ember jelent meg, és így szólt hozzá: "Kelj fel, testvér, és mondd meg Ferenc testvérnek, hogy immár tizennyolc esztendeje múlt, hogy szakított a világgal, és kizárólag Krisztus szolgálatára szentelte magát; mostantól számítva azonban már csak két esztendeig maradhat e világban, utána az Úr hívó szavára minden földi lény útjára kell lépnie."[136]
És íme, az Úr szava, melyet pedig sokkal korábban jelentett ki, a mondott időben pontosan be is teljesedett. Mikor már több napja pihent a vágyva vágyott helyen, és egyre határozottabban érezte, hogy halálának ideje közeledőben van, magához kérette két testvérét, két különösen szeretett fiát[137], és megparancsolta nekik, hogy közelgő halálára és utána felhajnalló új életére való tekintettel ujjongó lélekkel és messzecsengő hangon énekeljék el az Úr dicséretét[138]. Ő maga pedig, már amennyire tőle tellett, az ismert dávidi zsoltárba kezdett: "Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök"[139]. A körülötte álló testvérek egyike, akit a szent igen nagyon kedvelt, és aki valamennyinél nagyobb mértékben viselte szívén a testvérek sorsát, mikor ezt látta, és megértette belőle, hogy a halál közvetlenül a küszöbön áll, így szólt hozzája: "Kedves atyám, jaj nekünk, fiaid immár atya nélkül maradnak, és elveszítik szemük fényét. Ne feledkezzél meg tehát árváidról, akiket itt hagysz, bocsásd meg bűneiket, s a jelenlevőket és távollevőket egyaránt örvendeztesd meg szent áldásoddal." Mire a szent ezt válaszolta: "Fiam, engem már hív az Úr. Testvéreimnek, a távollevőknek és az itt levőknek szívesen megbocsátom minden botlását és bűnét, és amennyiben hatalmamban áll, feloldozom őket; jelentsd ezt nekik, és áldd meg nevemben valamennyiüket.
110 Azután előhozatta az evangéliumos könyvet, és olvasni kezdte belőle Szent János evangéliumát ettől a helytől kezdve: "Hat nappal húsvét előtt tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához..." [140]És érdekes, a minister éppen ezt a szakaszt akarta olvastatni, még mielőtt erre parancsot kapott volna, és a könyv is, jóllehet az egész Bibliát tartalmazta, első fellapozásra ennél nyílt ki. Olvasás után megparancsolta, hogy övezzék fel vezeklő övvel, és hintsék meg hamuval, mivelhogy hamarosan földdé és hamuvá lesz. Mialatt az öszes testvérek, akiknek atyja és vezetője volt, összesereglettek, és tisztelettel körülállva várták boldog kimúlását és szerencsés végét, íme, szentséges lelke elvált testétől, s beletemetkezett az örök fény mérhetetlen tengerébe, teste pedig elaludt az Úrban. Testvéreinek és tanítványainak egyike, egy különben széltében-hosszában ismert ember, kinek nevét azonban jobbnak látom elhallgatni, mert életében nem kíván ilyen nagy kegyelemmel dicsekedni, látta, hogyan emelkedett a szentséges atya lelke a nagy vizek fölött egyenesen a mennybe. Úgy tűnt fel, mint egy csillag, melynek nagysága azonban a holdéval vetekedett; fényes volt, mint a nap, és egy fehér felhőn úszott[141].
111 Joggal mondhatjuk tehát róla: "Ó, mily dicsőséges ez a szent, kinek lelkét tanítványa az égbe szállani látta! Szép, mint a hold, tiszta, mint a nap[142]; mialatt fehér felhőbe burkolva a magasba szállott, vakító fényben ragyogott. Ó, te valóban égő lámpása a világnak, ki napnál fényesebben világítottál Krisztus Egyházában, immár bevontad fényességed sugarait, és az örök fény honába távozva a mi nyomorúságos társaságunkat az angyalok és a szentek közösségével cserélted fel! Ó, te a fáradhatatlan igehirdetés utolérhetetlen kedvessége, ne mulaszd el gondját viselni fiaidnak, bár már levetetted a halandó test bilincseit! Hiszen tudod, nagyon jól tudod, milyen nyomorúságos helyzetben hagytad őket; mert lám, tömérdek munkájukat és sokféle szorongattatásukat egyedül a te jelenléted tette számukra elviselhetővé a napnak minden órájában. Ó, te valóban könyörületes és szentséges atya, ki mindig kész voltál megbocsátani tévelygő fiaidnak! Áldunk tehát, szent atyánk, akit megáldott a Magasságbeli, a mindenek fölött való és örökké áldandó Isten. Ámen.
112 Akkoron nagy népsokaság verődött össze, mely szüntelenül magasztalta Istent, és váltig hajtogatta: "Dicsértessél és áldassál, mi Urunk és Istenünk, amiért ilyen drága kincset bíztál reánk, érdemtelenekre! Dicséret és dicsőség neked, kimondhatatlan Szentháromság!" Assisi népe csapatostul vonult fel, sőt odaözönlött az egész vidék, hogy tulajdon szemével lássa Isten nagy műveit, melyeket szent szolgájában dicsőségesen megmutatott a fölséges Úr. Mindenki öröméneket zengett úgy, ahogyan szívének benső érzése ihlette, és mindenki magasztalta az Üdvözítő mindenhatóságát, hogy ím betöltötte szívük vágyát. Csak a fiak sírtak atyjuk elvesztésén, és szívük fájdalmának könnyekben és mély sóhajtásokban engedtek szabad folyást.
Fájdalmukat azonban mérsékelte a szokatlan öröm, és a megmutatkozó csoda újszerűsége valamennyiüket módfölötti bámulatra indította. Így azután gyászuk énekre, siralmuk ujjongásra fordult. Mert még senki sem hallotta, senki a szeme elé kerülő írásokban nem olvasott róla, s következésképpen nem is hitte volna, ha olyan kézzelfogható bizonyíték nem szólt volna mellette. Mert valóban a szeplőtelen Bárány keresztjének és szenvedésének képe ismétlődött meg benne, aki lemosta a világ bűneit. Úgy tűnt, mintha csak az imént emelték volna le a keresztről: keze és lába szegekkel átlyuggatottnak, jobb oldala pedig lándzsával általvertnek látszott. Ezenfelül bőre, mely azelőtt barna volt, most csak úgy ragyogott a fehérségtől, és szépségével mintegy a boldog feltámadás előízét éreztette. Arca olybá tűnt, mintha angyalarc lett volna, s nem is halotthoz, hanem élő emberhez tartozott volna. Hasonlóan többi tagjai is olyan lágyságot és hajlékonyságot mutattak, mint egy ártatlan kisdedé. Idegei nem zsugorodtak össze, mint a halottaknál szokás, bőre nem keményedett meg, s tagjai nem merevedtek meg, hanem ide-oda mozogtak, ahogyan csak akarták.
113 Mialatt valamennyiük szeme láttára ilyen csodás fényben ragyogott, és teste mind fehérebbé lett, csodálatos volt látni kezefején és lábán nem annyira a szegek okozta lyukakat, mint inkább magukat a húsból képződött szegeket, melyek a vas sötétbarna színét mutatták, és vérrel aláfutott jobb oldalát. A vértanúság eme jelei azonban nem keltettek borzalmat a szemlélők lelkében, hanem ellenkezőleg, növelték a látvány szépségét és báját, mint ahogyan a fehér padlóba rögzített fekete kövecskék fokozzák a változatosságot.
A testvérek és fiak tömegesen özönlöttek hozzá, és könnyeket hullatva csókolták a kegyes atya kezét és lábát, aki immáron örökre itt hagyta őket, nemkülönben jobb oldalát, melynek sebében annak emléke újult meg, aki az onnét kifolyó vérrel és vízzel kiengesztelte a világot az Atyával. A nép már azt is nagy kegynek vette, hogy megengedték neki, nem megcsókolni, hanem csupán látni Jézus Krisztus szentséges sebhelyeit, melyeket Szent Ferenc a testén viselt. Ezek láttára ki gondolt volna sírásra öröm helyett? Aki sírt, inkább örömében sírt, nem pedig fájdalmában. Kinek lett volna olyan érckeble, hogy sóhajtozásra ne indult volna; kinek olyan kőszíve, hogy részvétre ne gyulladt volna? Avagy ki lett volna olyan tompa elméjű és érzéketlen, hogy ilyen kézzelfogható tényből meg ne értette volna: szentünkre, miként különös kitüntetésben részesült a földön, azonképpen kimondhatatlan dicsőség vár a mennyekben is.
114 Ó, mily különös kegy, a kivételes szeretetnek milyen beszédes bizonysága, hogy a közkatonát ugyanolyan ragyogó fegyverekkel ékesítik, amilyenek nagy méltóságáért egyedül a királyt illetik! Ó, örök emlékezetre méltó csoda; ó, minden tiszteletet és bámulatot keltő nagy esemény[143], mely szemmel láthatólag elénk varázsolta azt a titkot, melyben a szeplőtelen Báránynak öt nyílásból forrásozó vére tisztára mosta a világ bűneit! Ó, fölséges szépsége az éltető keresztnek, mely életet ad a holtaknak, s melynek terhe olyan könnyű, sebe olyan édes, hogy a halott test új életre támad, és a beteg lélek új erőre kap benne! Nagyon, de nagyon szeretett téged az, akit ilyen különös módon megdicsőítettél! Dicsőség és áldás az egyedül bölcs Istennek, aki megújítja a jeleket, és megismétli a csodákat[144], hogy új kinyilatkoztatásokkal erősítse a gyengék lelkét, és látható csodák megmutatásával a láthatatlanok szeretetére ragadja[145] szívüket. Ó, csodálatos és szeretetreméltó intézkedése az isteni gondviselésnek, mely hogy a csoda újszerűségét illetőleg minden kétséget eloszlasson, előbb Abban mutatta meg, aki a mennyből szállott alá, hogy utána csodálatos módon abban ismételje meg, aki a földön élt! A könyörület igazi Atyja valóban meg akarta mutatni, milyen nagy jutalomra érdemes az, aki Őt teljes szívből kívánta szeretni, arra tudniillik, hogy a mennyei karoknak minél magasabb és Istenhez minél közelebb álló rendjében kapjon helyet.
És ezt a célt minden bizonnyal elérhetjük, ha a Szeráf módjára két szárnyunkat fejünk fölé emeljük, más szóval, ha Szent Ferenc példájára minden jó cselekedetünkben tiszta szándék és helyes cselekvés vezérel bennünket, és ha minden tettünket Isten felé irányítva mindenben egyedül neki kívánunk tetszeni. A szárnyaknak a fej befedésére okvetlenül össze kell hajolniuk, mivel a világosság Atyjának szemében a cselekvés helyessége a szándék tisztasága nélkül, és fordítva, mit sem ér. Hiszen Ő maga mondja: "Ha szemed jó, egész tested világos; ha a szemed rossz, egész tested sötét." [146]Mert nem az a jó szem, amelyik a valóság ismeretének hiányában nem látja azt, amit látnia kellene, még kevésbé az, amelyik a tiszta szándék hiányában azt nézi, amit nem volna szabad látnia. Az első esetben nem jónak, hanem vaknak, a másodikban pedig romlottnak kell mondanunk a szemet. E szárnyak tollai a könyörülő Atyaisten szeretete és a szigorúan ítélkező Úr félelme; ezeknek kell a választottak lelkét a földi dolgok fölé emelni azzal, hogy rendetlen kívánságaikat elfojtják és tiszta érzéseiket elrendezik. A repülésre szolgáló szárnyak a felebaráti szeretet kettős kötelességének teljesítésére képesítenek bennünket: arra tudniillik, hogy a lelket Isten igéjével felüdítsük, a testet pedig anyagi eszközökkel gyámolítsuk. A két szárny csak kivételesen ér össze, mert nagyon ritka az olyan ember, aki mind a két feladatot egyenlő mértékben teljesíteni tudná. Ezeknek a szárnyaknak tollai a különféle cselekedetek, amelyekkel embertársainknak jó tanáccsal és anyagi támogatással szolgálunk. Végül a két utolsó szárny a mezítelen testnek érdemekkel való befödésére szolgál. Ez mindannyiszor megtörténik, valahányszor a bűn elkövetésével lemeztelenített testet a bűnbánat és gyónás által visszaszerzett ártatlansággal újból felruházzuk. Ezeknek tollai a különböző érzések, melyek részben a bűn utálatából, részben az igazság szeretéséből fakadnak.
115 Boldogságos Ferenc atyánk a legtökéletesebb módon megvalósította mindezt. Hiszen ő a Szeráf képét és alakját mutatta, és azzal, hogy kitartott a kereszten, kiérdemelte, hogy a tiszta szellemek legmagasabb rendjéig szárnyalhatott. Mert mindvégig hűségesen kitartott a kereszt mellett, és sem fáradságot, sem vesződséget nem sajnált, csakhogy mindenben teljesíthesse az Úr akaratát.
A testvérek, akik együtt éltek vele, jól tudják, milyen gyakran vette ajkára Jézus nevét, s mily édesen, kellemesen, gyöngéden és szeretetteljesen szólt Róla. A száj a szív bőségéből szólt[147], és kiapadhatatlan szeretete átjárta egész valóját. A legbensőségesebben összeforrott Jézussal; szüntelenül Jézust hordozta szívében, Jézust hordozta ajkán, Jézust hordozta fülében, Jézust hordozta szemében, Jézust hordozta kezében, Jézust hordozta minden porcikájában. Ó, hányszor, de hányszor megtörtént, hogy mialatt ebédnél ült, Jézus nevének hallatára, kiejtésére vagy csak gondolatára egészen megfeledkezett az evésről! Úgy járt ő is, mint az a szent, akiről ezt olvassuk: "Látván nem látott, hallván nem hallott." [148]De az is gyakran megesett vele, hogy miközben az úton haladt, Jézusról szóló elmélkedésében és éneklésében teljesen elfeledkezett az útról, és az összes teremtményeket Jézus nevének dicsőítésére szólítgatta. És mivel túláradó szeretetében szüntelenül szívében hordozta és forgatta Jézus Krisztust, éspedig a megfeszítettet[149], azért mindenki másnál jobban megdicsőíttetett annak a Jézusnak jegyével, akit elragadtatásában gyakran szemlélt kimondhatatlan és megfoghatatlan dicsőségében az Atyaisten jobbján ülve: akivel Ő, a Magasságbelinek magasságbeli Fia a Szentlélekkel egyetemben él és kormányoz, győz és uralkodik minden századokon át. Ámen.
116 A testvérek és fiak, akik a szomszédos városokból megszámlálhatatlan tömegben özönlő népsokasággal érkeztek, és boldogoknak érezték magukat, hogy részt vehettek a nagy ünnepen, az egész éjszakát, melyen a szentséges atya meghalt, isteni dicséretek zengedezésével töltötték el. Az énekek olyan édesdeden zengtek, a fáklyák olyan vakító fényt árasztottak, hogy az ember szinte az angyalok társaságában érezhette magát. Mikor azután megvirradt, eljött Assisi egész népe és papsága, tisztelettel felemelte a szent tetemet arról a helyről, ahol meghalt, s himnuszok és dicséretek zengedezése közben, nemkülönben hangos trombitaszóval a városba vitte. Ki-ki olajágat vagy más gallyat tört magának, és az ünnepi menetbe beállva kísérte a holttestet; közben egyre több gyertya gyúlt ki, és a jelenlevők hangos szóval zengték[150] az Úr dicséretét.
Mikor az atyjukat vivő fiak serege és a mindenek Pásztorához siető, pásztorát követő nyáj arra a helyre érkezett, melyen a szent valamikor a szegény úrnőknek nevezett szent szüzek rendjét plántálta, a holttesttel betértek San Damiano templomába, melyben a nevezett szüzek, akiket az Úr szolgálatának megnyert, tartózkodtak, és ott kinyitották azt a kicsiny ablakocskát, melyen keresztül Krisztus szolgálói megszabott időben az Úr testének szentségét venni szokták. De kinyitották azt a bárkát is, melyben a természetfölötti erények drága kincse rejtőzött, s melyben csak kevesen vitték azt, aki sokakat hordozott szívében. És íme, Klára úrnő, aki méltán híres (clara) volt érdemeinek szentségéről, anyja a többieknek és első palántája a szent rendnek, többi lányával együtt odajárult, hogy még egyszer lássa atyját, aki azonban már nem beszélt hozzájuk, és nem is gondolt visszatérésre, hanem más cél felé vette útját.
117 És miután mélységes sóhajokkal, nagy szívbéli fájdalommal és bőséges könnyhullatással alaposan szemügyre vették őt, fojtott hangon így kezdtek kiáltozni: "Atyánk, atyánk, mit tegyünk? Miért hagytál el bennünket, szerencsétleneket? Avagy kinek gondjára bízol bennünket ilyen zilált állapotban? Miért nem engedeted, hogy ahová te indultál, vígan elibéd vágjunk, s helyette itt hagytál bennünket búslakodni? Mit kívánsz tőlünk, hogy ebbe a börtönbe bezárva cselekedjünk, miután már sohasem fogsz meglátogatni bennünket, miként eddig szokásod volt? Veled minden vigasztalásunk elenyészett, és semmi kilátásunk többé, hogy valaha hasonlóban lesz részünk! Ó, atyja a szegényeknek és kedvelője a szegénységnek, ki segít rajtunk, akik érdemekben és anyagi javakban egyaránt olyan koldusszegények vagyunk? Ki segít bennünket a kísértésben, ha nem te, aki annyi kísértésen estél át, és oly kitűnően ismered őket? Szorongattatásunkban ki vigasztal bennünket, szerencsétleneket, ha nem te, aki segítőnk vagy a reánk zúdult tömérdek bajban? Ó, keserű elválás, ó, félelmetes eltávozás! Ó, szörnyű halál, ki azzal, hogy megfosztottad őket atyjuktól, a fiak és leányok ezreinek és ezreinek életét hervasztottad el, és siettél visszahozhatatlanul elorozni tőlünk azt, aki által igyekvéseink, már amennyire beszélhetünk róluk, a lehető legteljesebb sikerre jutottak."
Ám a szűzies tartózkodás nem engedte túlzásba vinni a siránkozást, és különben is illetlen lett volna túlságosan siratni azt, akinek kimúlásánál az angyalok egész serege volt jelen, s akinek örültek a szentek polgártársai és Isten házanépe[151]. Így a szomorúság és az öröm állapota közt váltakozva nem győzték eleget csókolni drágakövekkel ékes és gyöngyöktől ragyogó hófehér kezét. Mikor azután továbbvitték a tetemet, bezárult a kicsiny ablak is, hogy soha többé meg ne nyíljék hasonló sebek látására. Ó, mily megindító volt a gyász ezeknek a szüzeknek siralmas és kegyelettel teljes bánkódásában! De talán még nagyobb volt a porig sújtott fiak jajveszékelése! Mindegyikük egyéni fájdalma beleolvadt a közösségébe, úgyhogy senki sem tudta visszatartani könnyeit. Hiszen még a béke követei is keservesen sírtak[152].
118 Mikor végre beértek a városba, nagy vigassággal és örvendezéssel egy már addig is szent, de azóta még százszor szentebb helyen elhelyezték a szentséges testet, és ott azóta a mindenható Isten dicsőségére az új csodák sokaságával ragyogja be a világot, miként előbb drágalátos igehirdetésének tanításával csodálatos módon bevilágította. Istennek Hála. Ámen.
Íme, szentséges és áldott atyám, tőlem telhető, bár távolról sem kielégítő magasztalással végigkísértem életed, és nagy vonásokban elmondtam, illetve papírra rögzítettem viselt dolgaidat. Ezért add meg nekem, szegény bűnösnek, hogy a jelen életben úgy kövessem példádat, hogy Isten kegyelméből a túlvilágon is méltó legyek nyomodba szegődni! Emlékezzél meg, kegyes atyánk, szegény fiaidról, akiknek egyetlen vigasztalásuk elvesztése után jóformán semmi más erőforrásuk nem maradt. Mert ámbár te, valamennyiük közt a legnagyobb és úttörő, már az angyalok társaságába vegyültél, és az apostolokkal a dicsőség trónján nyertél helyet, ők még sötét tömlöcbe zárva a sár fertőjében fetrengenek, és ezért siránkozva így esengenek hozzád: "Mutasd meg, atyánk, Jézus Krisztusnak, az örökkévaló Atya Fiának szentséges sebhelyeit és a kereszt jelét oldaladon, kezeiden és lábaidon, hogy Ő is kegyeskedjék irgalmasan az Atya elé tárni sebhelyeit, aki érdemeiért mindig kész nekünk, szegény bűnösöknek megbocsátani. Ámen. Úgy legyen! Úgy legyen!
Vége a második könyvnek.
Kezdődik a harmadik könyv boldogságos Ferenc atyánk szentté avatásáról és csodáiról
119 Dicsőséges Ferenc atyánk megtérése huszadik esztendejében a szerencsés kezdetet még szerencsésebb véggel fejezte be, s lelkét a legteljesebb boldogság állapotában az égnek ajánlotta. Most dicsőséggel és tisztelettel koronázottan ott áll az istenség trónusa előtt a tüzes kövek közé helyezve[153], és igyekszik előmozdítani mindazoknak ügyét, akiket maga után hagyott a földön. És valóban, mit is lehetne megtagadni attól, akinek szentséges sebhelyeiben Annak képe tükröződik vissza, aki egylényegű az Atyával, aki a Fölség jobbján ül a magasságban, mint Isten dicsőségének fénye és lényegének képmása, s aki megtisztulást szerzett a bűnöktől?[154] Hogyne számíthatna meghallgatásra az, aki szenvedésében és halálában hasonló lett Jézus Krisztushoz, s aki kezén, lábán és oldalán a szentséges sebhelyeket viselte?
És azóta új örömmel tölti el a világot, és az igazi üdvösség elnyerésének biztos eszközeit kínálja mindenkinek. Csodáinak ragyogó fényével besugározza az egész földkerekséget, és a csillagvilágra emlékeztető fényszórásával betölti a mindenséget. Valamikor a világ nem győzte eleget siratni elvesztését, és úgy érezte, mintha elhunytával a sötétség feneketlen örvényébe hullott volna; most ellenben, mintha egyszerre délre fordult volna az idő, új fényforrás támadtával hasonlíthatatlanul ragyogóbb sugarakba öltözötten áll előtte, és a sötétség egészen elenyészett körötte[155]. Azóta, legyen érte áldott az Isten, egészen megszűnt siratása, és érdemeiért mindenütt és mindennap új örömök gyúlnak ki, és a szent erények kincsei szüntelenül gyarapodnak. Jönnek keletről és nyugatról; jönnek délről és északról, akik már részesedtek pártfogásában, és így bizonyságot vehetnek róla, hogy minden így történt.
Amíg testben élt, mint a természetfölötti javak nagy kedvelője, semmiféle dolgot nem akart magáénak mondani, hogy annál szabadabban és teljesebben birtokolhassa a legfőbb jót; most ellenben, mivel a résszel nem elégedett meg, az egészet elnyerte, és a múló időt az örökkévalósággal cserélte fel. Mindenütt és mindenkinek kész segíteni, ott áll mindenkinek az oldalán, és mint az egység igazi barátja hírből sem ismeri a részrehajlást[156].
120 Amíg itt élt közöttünk, bűnösök között, szüntelenül a világot járta, és mindenütt prédikált; de mióta az angyalok társaságában a magasságban uralkodik, mint a nagy Király hírnöke, a gondolatnál is sebesebben szárnyal, és bőkezűen osztja pazar jótéteményeit a népeknek. Ezért kivétel nélkül minden nép tiszteli, becsüli, dicsőíti és magasztalja őt. Érthető módon valamennyien részesedni akarnak a közös kincstől. Mert ugyan ki tudná felsorolni, mily tömérdek és mily nagy csodát kegyeskedett általa művelni az Úr? Csak magában Franciaországban mennyi csoda emléke fűződik Ferenc nevéhez! Mert lám, a király és a királyné[157], nemkülönben az országnagyok versenyezve sietnek annak a fejvánkosnak látására és csókolására, melyet betegségében használt a szent. Itt még a bölcsek és a világhírű tudósok is, akikben pedig Párizs jobban bővelkedik, mint a világ bármely más városa, alázattal és hódolattal tisztelik, csodálják és magasztalják a tanulatlan Ferencet, az igazi egyszerűség és a kivételt nem ismerő őszinteség barátját. Valóban Ferenc (Franciscus) volt ő, mert mindenki másénál bátrabb és nemesebb volt a szíve[158]. Akik tapasztalták nagylelkűségét, azok tudják, milyen független szellemű és nemes felfogású; milyen magabiztos és félelmet nem ismerő volt minden helyzetben; milyen bátran és mekkora hévvel tapodott mindent, ami a világé. Avagy mit mondjak más tájakról, ahol ruháinak puszta érintésére betegek gyógyulnak meg, nyavalyák szűnnek meg, és nevének egyszerű segítségül hívására a férfiak és nők nagy sokasága szabadul meg bajától?
121 Sírjánál is állandóan újabb és újabb csodák történnek, és hathatós közbenjárására a megrázó testi és lelki jótétemények hosszú sorában részesednek a jelenlevők. A vakok visszanyerik látásukat, a süketek újból hallókká lesznek, a sánták járni tudnak, a némáknak beszédre nyílik az ajka, a köszvényesek[159] vidáman ugrándoznak, a leprások megtisztulnak, a vízkórban szenvedők lelappadnak, s a legkülönbözőbb és legváltozatosabb betegségben szenvedők visszanyerik áhított egészségüket; a halott test meggyógyítja az élőket, mint előbb az eleven lélek új életre keltette a holt lelkeket.
A római pápa, a főpapok főpapja, a keresztény világ feje, a földkerekség ura, az Egyház pásztora, az Úr felkentje, Krisztus helyettese szintén hall és tudomást szerez ezekről a csodákról. Örül, örvendezik, és módfölött vigadozik, hogy napjaiban új titkokkal, s ugyanakkor régi csodákkal látja megújulni Isten Egyházát; s mindez tulajdon fiában, akit ő szent méhében hordott, keblén dédelgetett, igéjével szoptatott és az üdvösség kenyerével táplált. De az Egyház többi őre: a nyáj pásztorai, a hit védelmezői, a Jegyes barátai, a pápa munkatársai, a világ sarkai[160], a tiszteletreméltó bíborosok is hallottak a csodákról. Együtt örvendeztek tehát az Egyházzal és a pápával, és magasztalták az Üdvözítőt, hogy íme nagy és kimondhatatlan bölcsességében: nagy és megfoghatatlan kegyelmében; nagy, felbecsülhetetlen jóságában azt választotta, ami a világ szemében ostoba és nem előkelő[161], nemtelen és megvetett, hogy általa magához vonja az erőseket. Hallotta és tapsolt neki az egész földkerekség, örömmel telt el az egész birodalom, a katolikus hit bölcsője és szent vigasztalás áradt el rajta.
122 Hamarosan azonban rosszra fordult a dolgok menete, és a világban új bajok ütötték fel fejüket. A béke édes nyugalma elenyészett, kigyúlt az irigység fáklyája, és az Egyházat belső háború tépte és szaggatta. A rómaiak, különben is féktelen és lázadásra mindig kész népség, szokásukhoz híven megint szomszédaik ellen fordultak, és vakmerőségükben a szent dolgokra is kezet emeltek[162]. A kitűnő Gergely pápa igyekezett a támadt veszedelmet lecsitítani, a kegyetlenkedést megakadályozni és a támadás hevét mérsékelni; mint valami égbemeredő torony védte Krisztus Egyházát. De a veszedelmek szaporodtak, új bajok támadtak, és a bűnösök Itáliának Rómán kívüli tájain is felemelték fejüket. Lássuk csak, mi történt! A pápa bölcsen fontolóra véve a jelen körülményeket és a jövő lehetőségeit, a várost a lázadókra hagyta, hogy a világot megszabadítsa, illetve megvédje a lázadástól[163].
Először Rietibe ment, ahol illő tisztességgel fogadták. Innét továbbindulva Spoletóba tért, ahol az egész lakosság nagy tisztelettel fogadta. Mivel itt több napot töltött az Egyház ügyeinek intézésével, a tiszteletreméltó bíborosok társaságában kedves leereszkedéssel Krisztusnak a világ számára meghalt és eltemetett szolgálóihoz is ellátogatott[164]. Ezeknek szent élete, fölséges szegénysége és dicsőséges életmódja könnyekig meghatotta őt és kísérőit, s még inkább a világ megvetésére és az egyszerű élet kedvelésére hangolta őket. Ó, alázatosság, valamennyi kegyelem szeretetreméltó dajkája! Ím, a világ ura, az apostolfejedelem utóda szegény asszonyokhoz látogat el, alázatos és megvetett, (világtól) elzárt szerzetesnőket keres fel: ez az alázatosság, bár igazságos ítéletre méltó, példa nélkül áll, és az előző századokban hiába keresnénk mását.
123 Spoletóból a legnagyobb sietséggel Assisibe ment, ahol már várt rá az a drágalátos kincs, melynek erejében minden szenvedése és megpróbáltatása eloszlandó volt. Megérkezésére az egész környék örömujjongásban tört ki, a város vigassággal telt el, az összeverődött tömegek örömünnepet ültek, és a fényes nap a meggyújtott fáklyák tüzétől még nagyobb fénybe öltözött. Minden ember eléje sietett, és igyekezett bejutni ünnepi díszkíséretébe. A szegény testvérek jámbor társasága is eléje járult, és közben édes melódiákat zengett az Úr fölkentjének.
Krisztus helyettese, mihelyt megérkezett, azonnal leszállott, s mély tisztelettel és buzgó hévvel köszöntötte Szent Ferenc sírját; nagyokat sóhajtott, mellét verte, könnyeit ontotta, és mély tisztelettel meghajtotta fejét.
Közben kezdetét vette a Szent szentté avatásának ünnepélyes szertartása, és ez a körülmény a bíborosok kiváló testületének többszöri összehívását tette szükségessé. Mindenfelől rengeteg ember verődött össze azokból, akik Isten szentjének közbenjárására szabadultak meg bajaiktól. Ily módon tömérdek csoda került napvilágra; ezeket sorra megvizsgálták, hitelesítették, a tanúkat kihallgatták és megeskették. Ekkor azonban a pápa hivatalos elfoglaltsága és újabb ügyek közbejötte miatt Perugiába volt kénytelen távozni[165], de csak azért, hogy különös és gazdagon áradó jóindulatának ösztönzésére a kérdések kérdésének megtárgyalására megint Assisibe térjen vissza. Utána ismét Perugiába ment, és ott a bíborosokkal saját lakosztályában tartotta az utolsó konzisztóriumot ebben az ügyben. Az összes jelenlevők egyetértettek és valamennyien ugyanazt ismételték; felolvasták a csodák jegyzékét, s közben a legnagyobb dicséret és tisztelet hangján magasztalták a boldogságos atya életét és a világban való forgolódását.
124 "Ilyen nagy szent szentséges élete - mondották - nem szorul a csodák bizonyságára. Hiszen, amit szemünkkel láttunk és kezünkkel tapintottunk, azt az igazság fényénél megvizsgáltuk." Mindenki ujjongott, örült és sírt olyan könnyekkel, melyekben bőséges áldás van. Végre kitűzték az áldott napot, mely hivatva volt új örömet deríteni a világra.
Felvirradt tehát a nagy nap, minden idők egyik legnagyobb napja, melynek nemcsak a földre, hanem az égi hajlékokra is magasabb rendű örömet kellett sugároznia. Megjelentek a püspökök, sietve jöttek az apátok, és a világ legtávolabbi tájairól is felsorakoztak az egyházi méltóságok. Képviselve volt ott a királyi felség[166], s feltűnően nagy számban jelent meg a grófok és a világi nagyok előkelő gyülekezete. Valamennyien a világ urának kíséretéhez csatlakoztak, s vele együtt fényes diadalmenetben vonultak be Assisi városába.
A menet az ünnepre a már korábban előkészített helyre[167] vonult, és ott a pápa közvetlen közelében felállott a bíborosok, püspökök és apátok fényes gyülekezete. De ott szorongott a papok és klerikusok válogatott serege, a szerzetesek szent és boldog sokasága, ott látszott a szerzetesnők szemérmes öltözete, s végül a mindkét nemből összeverődött csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. A világ minden tája felől özönlöttek az emberek, és minden életkor megfelelően képviselve volt köztük. "Együtt van ott kicsiny és nagy egyaránt, s a szolga már nem függ urától."[168]
125 Végre megérkezett a pápa, Krisztus Egyházának jegyese, a fiak változatos sokaságától övezve, fején a dicsőség koronájával, mintegy a szentség jelével. Azonnal fejére illesztette a főpapi süveget, s magára öltötte az egyházi ruhadarabokat, melyeket aranycsattok tartottak össze. Ott állott az Úr fölkentje dicsőségének ragyogásában, ruhája dúsan aranyozva és gazdagon behintve csillogó és különböző figurákat ábrázoló drágakövekkel. A fényes látvány akaratlanul is magára vonta a jelenlevők tekintetét. Körülötte a bíborosok és püspökök sokasága hullámzott, szintén gazdagon ékesítve drágakövekkel, és olyan vakító fehér ruhákba öltözve, melyek hófehérségükkel önkéntelenül az égi szépségek áradására és a megdicsőültek boldog örömére emlékeztettek.
A nép azonban mindenekelőtt az öröm szavára, a vigasság igéjére, újszerű szóra, minden édességgel teljes szóra, a magasztalás és az örök áldás szavára szomjúhozott. Elsőnek maga Gergely pápa szólott a roppant tömeghez, s édes melegséggel és messze csengő hangon hirdette Isten dicsőségét. De Szent Ferenc atyánkat is közvetlen szavakkal magasztalta, és miközben cselekedetei tisztaságának felidézésénél életének tisztaságáról szólott, szinte felolvadt a könnyek árjában. Beszédét így kezdte: "Mint hajnali csillag a felhők között, mint a telihold a maga idejében és mint a ragyogó nap, úgy tündökölt ő Isten templomában"[169].
És alighogy befejeződött ez az igaz és minden hitelre méltó beszéd[170], a pápa egyik aldiákonusa, névleg Octavianus[171] vette át a szót, és az egész közönség előtt harsány hangon felolvasta a szent csodáinak jegyzékét. Utána Ranieri diákonus-bíboros[172], egy rendkívül eszes és jámbor erkölcsű ember ragadta meg a szót, és sírásba fulladó ékesszólással méltatta a csodákat. Az Egyház pásztora örömmel hallotta mindezt; szíve mélyéről hosszú sóhajok szakadtak fel, és egyre sűrűbben ismétlődő nyögései végre a könnyek özönében olvadtak fel. Hasonlóan a többi egyházi méltóságok is sírásra fakadtak, és szent ruháikat a könnyek dús harmatával hintették meg. De sírt az egész nép is, és türelmetlenül várta a további fejleményeket.
126 Most újból megszólalt a pápa, és égre emelt kezekkel harsány hangon így kezdett szólani: "A mindenható Isten, Atya, Fiú és Szentlélek, a dicsőséges Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolok dicséretére és dicsőségére, nemkülönben a dicsőséges római Egyház tiszteletére boldogságos Ferenc atyát, kit az Úr a mennyben már megdicsőített, a földön is meg akarván tisztelni, testvéreink és más prelátusok tanácsára ezennel a szentek sorába iktatjuk, és ünnepének megülését halála napjára tűzzük ki."
E szavak elhangzása után a tiszteletreméltó bíborosok a pápa úrral egyetemben rázendítettek a Te Deumra. Erre a megszámlálhatatlan tömeg ajkán is felcsendült Isten dicsérete; a föld csak úgy visszhangzott a harsogó énekszótól; a levegő a túláradó öröm zajával telt meg, s a talajt az ömlő könnyek áradata nedvesítette át. Az ajkakon új énekek fakadtak, és Isten szolgái a lélek melódiáiban fejezték ki örömüket. Az orgona édesdeden búgott, és a himnuszokat mesterien modulált hangon énekelték. A légkört édes illatár töltötte be, és e kellemes muzsika mindenkinek szívét elandalította. Még a nap is jobban ragyogott a szokottnál, és a rendesnél fényesebb sugarakat ontott a földre. Úgyszintén az olajfák ágai zöldebbeknek, a többi fák hajtásai pedig frissebbeknek látszottak. Az ünnepi hangulat első pillantásra meglátszott mindenkin, és az összes jelenlevők lelkét a béke áldása töltötte be.
Végre boldogságos Gergely pápa leszállott magas trónusáról, leereszkedett a lépcsőkön, belépett a szentélybe, hogy fogadalmait és ígéreteit teljesítse[173], és megcsókolta boldog ajkaival a szent és Istennek szentelt tetemet magába záró koporsót, és utána bemutatta a szentmiseáldozatot. Körülötte füzér módra a bíborosok és püspökök állottak, dicsérték, imádták és áldották a mindenható Istent, aki nagy dolgokat művelt az egész földön. Az egész nép továbbzengte Isten dicséretét, és a magasságos Szentháromság tiszteletére lerótta hálája adóját Szent Ferencnek. Ámen. Történt pedig mindez Assisi városában IX. Gergely pápa úr uralkodásának második esztendejében, július hó 16-án[174].
127 A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelméből a jelenvaló nemzedék buzgalmának élesztésére és az eljövendők hitének erősítésére röviden ugyan, de az igazságnak megfelelően elő akarjuk számlálni mindazokat a csodákat, amelyeket, mint láttuk, Gergely pápa úr jelenlétében felolvastak, és a nép előtt kihirdettek[175].
Még azon a napon, melyen boldogságos Ferenc atyánk szentséges testét, mint valami nem annyira földi fűszerekkel, mint inkább mennyei illatszerekkel meghintett drága kincset eltemették, egy lányt vittek a sírjához, akinek nyaka már vagy egy esztendeje különös módon elferdült, úgyhogy feje a vállát verte, és emiatt csak ferdén tudott felnézni. Mikor rövid időre a koporsó alá hajtotta fejét, melyben a szent drágalátos hamvai pihentek, íme, a szent férfiú érdeméért nyaka egyszerre kiegyenesedett, s feje rendes helyzetbe került. A lány a váratlan változás okozta csodálkozásában sírva fakadt és futni kezdett. A vállán egy kis mélyedés látszott, melyet természetellenes helyzetben levő feje vájt a betegség hosszú tartama alatt.
128 A narni tartományban élt egy fiú, akinek lábszárcsontja bénulás következtében annyira eltorzult, hogy csak két mankó segítségével tudott járni. Koldus volt az istenadta, és sem apját, sem anyját nem ismerte. Már több esztendeje szenvedett súlyos nyavalyájában. Boldogságos Ferenc atyánk közbenjárására azonban olyan tökéletesen megszabadult bajától, hogy bárhol bot nélkül tudott járni. Utána dicsérte és áldotta Istent és az ő szentjét.
129 Bizonyos Miklós nevű folignói polgárnak bal lábszára össze volt zsugorodva, és emiatt sokat szenvedett. Mivel mindenáron vissza akarta nyerni egészségét, annyit költött orvosokra, hogy már szinte nyakig úszott az adósságban. De hiába, az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Utoljára annyira elhatalmasodtak emberfölötti fájdalmai, hogy állandóan jajgatott, és még éjjel sem engedte szomszédait pihenni. Végre fogadalmat tett Istennek és Szent Ferencnek, és odavitette magát sírjához. Miután az éjszakát imádkozgatva átvirrasztotta a szent sírjánál, lábszára, mondhatatlan örömére, egyszerre kiegyenesedett, és ő bot nélkül tudott visszatérni otthonába.
130 Egy gyermek lábszára annyira meg volt gémberedve, hogy térdével a mellét, sarkával pedig a csípőjét érintette. Ő is odajárult boldogságos Ferenc atyánk sírjához, s mialatt atyja ciliciummal[176] sanyargatta magát, és anyja is szigorúan vezekelt érte, olyan hirtelen és olyan tökéletesen visszanyerte egészségét, hogy utána vígan ugrándozott a szabadban, s egyben hálát adott Istennek és Szent Ferencnek.
131 Fano városában élt egy béna ember, akinek fekélyekkel borított lábszárai testének hátsó részét érintették. Sebeiből olyan elviselhetetlen bűz áradt, hogy emiatt egyetlen kórház vezetősége sem volt hajlandó befogadni, és bent tartani őt. Ekkor boldogságos Ferenc atyánk közbenjárásáért esedezett, és kimondhatatlan örömére egykettőre tökéletesen meggyógyult.
132 Bizonyos gubbiói leánykát, aki keze megbénulása következtében egy egész esztendőre jóformán egyetlen tagját sem volt képes használni, dajkája egy viaszkép kíséretében boldogságos Ferenc atyánk sírjához vitt, hogy ott meggyógyuljon. Ott-tartózkodásuk nyolcadik napján, a beteg minden tagja visszanyerte eredeti rendeltetését, és a rendesnél is alkalmasabbá lett sajátos feladatának végzésére.
133 Egy montenerói[177] gyermek már több napja feküdt annak a templomnak küszöbén, melyben Szent Ferenc hamvai nyugodtak[178], mivelhogy sem járni, sem ülni nem tudott. Teste ugyanis derekától lefelé híjával volt minden erőnek, és tagjai teljesen felmondták a szolgálatot. Egy napon mégis bevonszolta magát a templomba, és boldogságos Ferenc sírjának megérintése után teljesen épen és gyógyultan távozott. Később maga a fiúcska beszélte, hogy mialatt a dicsőséges szent sírja előtt feküdt, a síron egy ifjú jelent meg neki a testvérek szokásos ruhájába öltözötten; kezében körtéket tartott, nevén szólította őt, és egy körtét nyújtva feléje váltig biztatta, hogy álljon talpra. Ő elfogadta a körtét ezeknek a szavaknak a kíséretében: "Béna vagyok, nem tudok felállni." A kapott körtét azonban megette, sőt a másik után is, melyet az ifjú kínált neki, kinyújtotta a kezét. Közben az ifjú egyre biztatta, hogy csak keljen fel, ám ő bénasága tudatában mozdulatlan maradt. Mikor azonban a második körte után nyúlt, az ifjú a gyümölcs átadása után megragadta a kezét, és kivezette őt a templomból, majd abban a pillanatban el is tűnt a szeme elől. Amikor a fiú meggyőződött róla, hogy valóban meggyógyult, hangos szóval hirdetni kezdte mindenkinek, ami vele történt.
134 Egy coccoranói[179] asszony kosárban vitette magát a dicsőséges atya sírjához, mivel nyelvén kívül egyetlen tagját sem tudta használni. Alig időzött valami keveset a szent férfiú sírjánál, máris teljesen gyógyultan állott fel.
Egy másik gubbiói polgár, aki béna fiát szintén kosárban vitte a szent atya sírjához, teljesen épen és gyógyultan nyerte azt vissza. Pedig bénulása olyan súlyos volt, hogy lábszárai egészen teste hátsó részéig felhúzódtak, és teljesen elszáradtak.
135 Bizonyos Bertalan nevű narni polgár, aki egyébként olyan szegény volt, mint a templom egere, egy alkalommal egy diófa árnyékában aludt. Mikor felébredt, azon vette észre magát, hogy lába annyira megbénult, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott rá állni. Baja idővel még jobban elhatalmasodott; lábszárai a lábfejjel egyetemben egészen elsorvadtak, meggörbültek, és annyira kiszáradtak, hogy sem a vas metszését, sem pedig a tűz égetését nem érezte rajtuk. Ám egy éjszaka megjelent neki álmában Szent Ferenc, a szegények igazi gyámolítója és minden elesettek atyja, és megparancsolta neki, hogy menjen el bizonyos fürdőbe, ahol majd könyörületből meg fogja őt gyógyítani. Emberünk, mikor felébredt, hirtelen nem tudta, mit is csináljon, ezért a város püspökének mondta el álmát. A püspök hathatósan buzdította őt, hogy csak induljon minél előbb a mondott fürdőbe, miközben megáldotta és megjelölte őt a kereszt jelével. Bertalan tehát mankójára támaszkodva legjobb akarattal megpróbálta elvonszolni magát a szóban forgó helyre. Amint a nagy megerőltetéstől kimerülve szomorúan vánszorgott az úton, egyszer csak szózatot hallott, mely ezt mondotta neki: "Csak menj az Úr békéjével; én vagyok az, akinek fogadalmat tettél." Mikor már a fürdő közelében járt, az éjszaka sötétjében elvétette a helyes utat. De megint csak hallotta a figyelmeztető hangot, hogy nem jó irányban halad; egyúttal elmagyarázta neki a helyes utat. Mikor azután szerencsésen megérkezett és belépett a fürdőbe, egyszer csak azt érezte, hogy valaki egyik kezét a lábfejére, a másikat pedig a lábszárára tette majd óvatosan kinyújtotta azt. Abban a pillanatban megszabadult bajától, és ő a fürdőmedencéből kiugorva hangos szóval magasztalni és áldani kezdte a Teremtő mindenhatóságát és Szent Ferencet, aki ilyen nagy kegyelmet eszközölt ki számára. Mert már hatodik esztendeje volt béna a szegény koldus, és egyébként is alaposan benne volt a korban.
136 Bizonyos Sibilla nevű asszonyt, aki már évek óta vakságban szenvedett, egészen elcsüggedt hangulatban vezettek oda Isten emberének a sírjához. Bezzeg, mikor visszanyerte régi látását, kitörő örömmel tért vissza otthonába.
Egy spellói[180] vak a szent atya sírjánál hirtelen visszanyerte régen elvesztett látását.
Egy camerinói asszonynak jobb szemére, amelyikkel semmit sem látott, rokonai olyan posztódarabot borítottak, melyet valamikor boldogságos Ferenc érintett, és egyúttal fogadalmat tettek gyógyulás esetére. Mikor azután az asszony visszanyerte látását, bőséges hálát adtak érte az Úristennek és Szent Ferencnek.
Hasonló eset történt egy gubbiói asszonnyal, aki fogadalma következtében visszanyerte elvesztett látását, és ezért nem győzött eleget örülni.
Egy assisi polgár, akit míg élt, szoros barátság fűzött boldogságos Ferenchez, már vagy öt esztendeje elvesztette szeme világát. Ezért valahányszor csak imádkozott, egyszer sem mulasztotta el régi barátságukra emlékeztetni a szentet. És íme, egy alkalommal sírjának puszta érintésére megszabadult bajától.
Bizonyos Albertinus nevű narni ember már vagy egy esztendeje teljesen megvakult, minek következtében pillái egészen a szemhéjáig lelógtak. Fogadalmat tett tehát boldogságos Ferencnek, és mihelyt visszakapta látását, azon nyomban dicsőséges sírjának meglátogatására indult, és szerencsésen el is jutott oda.
137 Foligno városában élt egy Péter nevű ember, aki egyszer, akár fogadalomból, akár pedig bűneire kirótt vezeklésből, Szent Mihály főangyal szentélyének[181] meglátogatására indult. Útközben egy forráshoz érkezett. Mivel az út nagyon elbágyasztotta, jót húzott a vízből. De nyomban az az érzése támadt, mintha a vízzel a gonosz lelket is lenyelte volna. Így megszállottan három éven át látásra és hallásra egyaránt borzalmas dolgokat követett el. Mikor szent atyánk sírjához járult, a gonosz lelkek még ott is minden elképzelhető módon dühöngtek és gyötörték őt. De Péter a sír puszta érintésére világos és nyilvánvaló csodaként egyszerre megszabadult tőlük.
138 Egy narni asszonynak, akit a gonosz lélek megszállva tartott, és aki beszámíthatatlan állapotában szörnyű dolgokat művelt és mindenféle illetlenségeket beszélt, egyszer látomás formában megjelent boldogságos Ferenc, és így szólt hozzá: "Vess magadra keresztet!" , és mikor az asszony azt felelelte neki: "Nem tudok" , ő maga jelölte meg a kereszt jelével. És íme, azonnal elhagyta őt minden eszelősség és ördögi képzelődés.
De sok más férfi és asszony is - akiket a gonosz lelkek különböző módokon gyötörtek és csalással ámítottak - szabadult ki szent és dicsőséges atyánk tündöklő érdemeiért hatalmukból.
Mivel azonban az effajta emberek sokszor az önámítás áldozatai, róluk röviden szólva mindjárt rendkívülibb dolgokra térünk át.
139 Todi városában egy Máté nevű fiúcska már nyolcadik napja halottként feküdt ágyában: szája és szeme lecsukva; arcán, kezén és lábán olyan fekete volt a bőr, mint a kormos fazék. Ezért már mindenki lemondott életéről. Anyja fogadalomtétele után azonban csodálatos gyorsasággal magához tért. Előbb alvadt vért hányt a száján keresztül olyan megerőltetéssel, hogy azt hitték, már a lelkét is kihányja. Mire azonban anyja, aki alázatos térdhajtással hívta segítségül Szent Ferenc nevét, felemelkedett térdelő helyzetéből, a fiúcska kinyitotta szemét, kezdett látni, s anyjának emlője után nyúlt; kevéssel rá bőre is elvesztette feketeségét és teste visszanyerte természetes színét. Ezzel egészsége és ereje is visszatért. Mihelyt jobban lett, anyja azonnal kérdezősködni kezdett nála: "Ki szabadított meg, fiacskám?" Mire ő gügyögve így felelt: "Ciccu, Ciccu!" [182]Mikor pedig anyja tovább kérdezte: "Kinek a szolgája vagy?", megint csak ezt válaszolta: "Ciccu, Ciccu." Tudniillik még nem tudott jól beszélni, mert még egészen kicsiny volt; ezért rövidítette meg ilyen furcsán Szent Ferenc nevét.
140 Egy ifjú egy magas helyről lezuhaván elveszítette beszélőképességét és minden tagjának használatát. Mivel már három napja sem nem evett, sem nem ivott és egyáltalán semmi életjelt nem adott magáról, mindenki halottnak tartotta. Édesanyja azonban ahelyett, hogy az orvosok segítségét vette volna igénybe, inkább Szent Ferenchez könyörgött gyógyulásért. És íme, alighogy letette fogadalmát, máris elevenen és sértetlenül kapta vissza gyermekét, amiért nem győzte eleget magasztalni az Üdvözítő mindenhatóságát.
Egy Mancinus nevű ifjú szintén halálra vált; már mindenki lemondott felépüléséről. De Szent Ferenc nevének segítségül hívására nyomban visszanyerte egészségét.
Egy Gualterius nevű ifjút állandó láz gyötört, amellett kétszer fekélyben szenvedett. Az orvosok már lemondtak róla; de mikor szülei fogadalmat tettek Szent Ferencnek, pillanatok alatt visszanyerte áhított egészségét.
Egy másik gyermek, aki szintén már a halál küszöbén állott, minden szenvedésétől megszabadult, még mielőtt a fogadalomból felajánlott vasszekér teljesen elkészült volna.
141 Egy asszony, aki már sok esztendeje feküdt betegen, és egyedül sem megfordulni, sem mozdulni nem tudott, fogadalmat tett Istennek és boldogságos Ferencnek. Mikor azután megszabadult betegségétől, tőle telhetőleg bőségesen teljesítette ígéretét.
Narni városában egy asszonynak egyik keze annyira elszáradt, hogy emiatt az égvilágon semmire sem tudta használni. Végre látomásban megjelent neki boldogságos Ferenc atyánk, és beteg kezét kinyújtóztatva a másikhoz hasonlóan alkalmassá tette a munkára.
Ugyanazon városban egy ifjú tíz esztendőn keresztül rendkívül súlyos betegségben szenvedett: teste egészen felpuffadt, és semmiféle orvossággal nem lehetett rajta segíteni. Anyja fogadalmára azonban boldogságos Ferenc érdemeiért egykettőre visszanyerte egészségét.
Fano városában élt egy vízkórban szenvedő ember, akinek végtagjai borzalmasan meg voltak dagadva. Szent Ferenc azonban tökéletesen megszabadította őt nyavalyájától.
Egy bizonyos todi polgár olyan súlyos köszvényben szenvedett, hogy sem ülni, sem más módon pihenni nem tudott. A szüntelen fájdalom miatt állandóan hideg rázta, olyannyira, hogy már úgy látszott, a végét járja. Egymás után hívatta az orvosokat, bőven használt fürdőt és kipróbált minden orvosságot, de egyikkel sem tudott állapotán segíteni. Egy napon aztán egy áldozópap jelenlétében fogadalmat tett, és régi egészségének visszanyeréséért esengett Szent Ferenchez. A szenthez intézett buzgó könyörgésének befejeztével egyszer csak azon vette észre magát, hogy teljesen meggyógyult.
142 Gubbióban egy idegbéna asszony boldogságos Ferenc nevének háromszoros segítségül hívására tökéletesen megszabadult bajától és egészen meggyógyult.
Egy Bontadosus nevű embernek keze és lába olyan borzasztó kínokat okozott, hogy emiatt sem járni, sem mozdulni nem tudott. Azonkívül egészen elvesztette étvágyát, és aludni is képtelen volt. Történt, hogy egy napon felkereste őt egy asszony és nagy nyomatékkal intette és buzdította, hogy ha könnyűszerrel meg akar szabadulni bajától, alázatosan ajánlja magát boldogságos Ferenc pártfogásába. Bontadosus azonban mintegy magánkívül a szörnyű fájdalomtól ezt mondotta: "Nem tartom őt szentnek." De mivel az asszony továbbra is állhatatosan buzdította őt, végre így szólt: "Szent Ferenc pártfogásába ajánlom magamat, és elismerem őt szentnek, ha három napon belül megszabadít ettől a betegségtől." És íme, Isten szentjének közbenjárására azon nyomban meggyógyult, járt-kelt, evett, aludt, és hálát adott a mindenható Istennek.
143 Egy ember a fején súlyosan megsebesült: a nyílvessző a szemüregébe hatolt, és ott maradt a fejében. Az orvosok a legjobb akarattal sem tudtak segíteni rajta. Emberünk ekkor alázatos könyörgéssel Isten szentjéhez, Ferenchez fordult, és szentül hitte, hogy segítségével biztosan felgyógyul. És csakugyan, alig szenderült el, Szent Ferenc álmában meghagyta neki, hogy a nyílvesszőt koponyájának hátsó részén távolíttassa el. A következő napon pontosan úgy tett, ahogyan álmában látta, és minden különösebb fájdalom nélkül megszabadult a nyílvesszőtől.
144 Egy Imperator nevű spellói ember két esztendőn át olyan súlyos sérvvel kínlódott, hogy belei a has alsó részén mind kifordultak. Mivel időnként hiába kísérletezett azok visszahelyezésével, utoljára kénytelen volt egy tollpárnácskát szerezni, és azzal nyomni vissza beleit. Fordult orvosokhoz is, hogy könnyebbülést találjon náluk. De ezek olyan nagy összeget követeltek tőle, hogy képtelen volt megfizetni. Hiszen keresete mindennapi élelmére és egyéb szükséges kiadásai fedezésére sem volt elegendő. Így hát az orvostudomány segítségéről egészen le kellett mondania. Végre is az isteni kegyelemhez fordult segítségért: úton-útfélen, otthon és ahol csak megfordult, mindenütt boldogságos Ferenc közbenjárását kérte nagy alázattal. Így történt, hogy Isten kegyelméből és boldogságos Ferenc érdemeiért meglepően rövid idő alatt tökéletesen visszanyerte egészségét.
145 Egyik rendi testvérünk[183] az anconai tartományból a medencéjében, helyesebben a bordáin támadt sipoly[184] következtében rendkívül súlyosan megbetegedett. Baja olyan aggasztó méretet öltött, hogy utoljára minden orvosi segítségről le kellett mondania. Ekkor engedélyt kért ministerétől, akinek engedelmességgel tartozott, hogy ellátogathasson arra a helyre, ahol boldogságos atyánk hamvai nyugodtak. Szentül hitte ugyanis, hogy a szent érdemeiért elnyeri a gyógyulás kegyelmét. Ministere azonban megtagadta az engedélyt, mert attól félt, hogy a tartós havazások és esőzések, főleg pedig az utazás fáradalmai még rosszabbra fordítják állapotát. Az engedély megtagadása természetesen erősen felkavarta a testvér lelki nyugalmát. Egy éjszaka azonban megjelent neki Szent Ferenc atyánk, és így szólt hozzá: "Fiam, ne aggódjál többet bajod miatt, hanem vesd le a rajtad levő bőrruhát, hajítsd el a flastromot a rajta levő kötéssel együtt, tartsd meg a Regulát, és akkor meg fogsz szabadulni!" Mikor aztán reggel felserkent, mindent a vett parancsnak megfelelően intézett el, s utána hálát adott Istennek a hirtelen jött gyógyulásért.
146 Az anconai tartományban fekvő San Severino városában élt egy Atto nevű ifjú, akinek egész testét rüh[185] lepte el. Az orvosok egyhangú véleménye azonban leprának minősítette baját. Tudniilik minden tagja erősen megdagadt és megnagyobbodott, s az erek megfeszülése és felpuffadása következtében visszataszító képet mutatott. Az ifjú egyáltalán nem tudott járni, hanem, szülei mély fájdalmára és szomorúságára, állandóan ágyban volt kénytelen feküdni. Atyja, akit napról napra újabb bánat marcangolt, sokáig nem tudta, mit kezdjen vele. Végre arra gondolt, hogy boldogságos Ferenc oltalmába ajánlja őt. Mindjárt mondotta is neki: "Akarod-e, fiam, hogy Szent Ferenc pártfogásába ajánljalak, aki mindenfelé tömérdek csodával tündöklik, hogy téged is megszabadítson ettől a nyavalyától?" A fiú csak ennyit felelt: "Akarom, atyám." Erre az apa azonnal papirost hozatott, és annak segítségével pontos mértéket vett fia magasságáról és szélességéről". Állj csak fel, fiam - mondotta -, és fogadd meg boldogságos Ferencnek, hogy felgyógyulásod esetén, ameddig csak élsz, minden esztendőben egy, magasságodnak megfelelő gyertyát fogsz neki felajánlani!" A fiú apja parancsára nagy keservesen felemelkedett, és alázatosan összetett kezekkel kérni kezdte boldogságos Ferenc segítségét. És íme, alig vette fel a mértéket, és alig fejezte be imádságát, abban a pillanatban megtisztult a leprától, felkelt, hálát adott Istennek és boldogságos Ferencnek, és túláradó jókedvében fel s alá kezdett futkosni.
Fano városában egy Bonushomo nevű ifjút, akit az összes orvosok szélütöttnek és leprásnak tartottak, szülei alázatosan boldogságos Ferenc pártfogásába ajánlották. És íme azonnal megtisztult a leprától és megszűnt a bénulása, egyszóval tökéletesen meggyógyult.
147 Castell della Pievében élt egy nagyon szegény koldusfiú, aki születésétől fogva süketnéma volt. Nyelve ugyanis annyira rövid volt, hogy sokan, akik látták, mesterségesen megrövidítettnek tartották. A fiú egyik este már jó későn egy Márk nevű odavaló polgár házába állított be, és a némák szokása szerint jelekkel szállást kért tőle; fejét vállára hajtotta, a kezét álla alá helyezte, ily módon jelezvén, hogy az éjszakát nála szándékozik tölteni. A gazda szívesen házába fogadta őt, és kész örömest szállást adott neki, mert tudta róla, hogy nagyon jó munkás. Az ifjú valóban nagyon jó természetű volt, mert, bár születésétől fogva süketnéma volt, jelekkel minden parancsot megértett. Egy este a gazda, miközben feleségével vacsorázott, a fiú jelenlététben ezt találta mondani feleségének: "Igen nagy csodának tartanám, ha boldogságos Ferenc ennek a fiúnak visszaadná hallását és beszélőképességét.
148 Majd hozzátette: "Ím ezennel megfogadom az Úristennek, hogy ha boldogságos Ferenc kegyes lesz ezt véghezvinni, iránta való szeretetből a gyermeket mindig megbecsülöm, és egész életemre magamra vállalom eltartását." És csodálatos! Alighogy befejezte fogadalmát, a fiú azonnal beszélni kezdett, és elsőnek ezt mondotta: "Éljen Szent Ferenc!" Majd a magasba tekintve így folytatta: "Látom Szent Ferencet itt állani; azért jött, hogy visszaadja beszélőképességemet." Azután ezt kérdezte: "Mit mondjak tehát a népnek?" "Dicsérd az Istent, és segítsd üdvözülni az embereket" - mondotta gazdája. Majd ő maga is felállott, és örömtől áradozva valamennyiük füle hallatára részletesen elmondta a történteket. Csakhamar nagy tömeg verődött össze azokból, akik még süketnéma korából ismerték a fiút, és álmélkodással eltelve hálát adtak Istennek és boldogságos Ferencnek. Eközben a fiú nyelve meghosszabbodott, és alkalmassá vált a beszédre. Ettől kezdve, mintha egész életében mindig beszélt volna, értelmesen képezte a hangokat.
149 Egy Villa nevű másik gyermek sem beszélni, sem pedig járni nem tudott. Anyja fogadalomként egy viaszképet készített, és azt nagy áhítattal elvitte boldogságos Ferenc atyánk nyugvóhelyére. És lám, mire hazaért, fia már járt és beszélt.
A perugiai püspökség területén egy ember, aki beszélni nem tudott, mindig nyitott szájjal járt, és ijesztően lihegett, mivel torka erősen meg volt dagadva és fel volt puffadva. Mikor azonban a szentséges test nyugvóhelyére érkezett, és a lépcsőkön le akart szállani a sírba, egyszerre heves vérhányás fogta el. De utána teljesen meggyógyult: szabályosan kezdett beszélni, és egészséges ember módjára kezdte nyitogatni és csukogatni száját.
150 Egy asszony a torkában olyan égető fájdalomtól szenvedett, hogy nyelve a nagy hőtől odatapadt szájpadlásához, és egészen elszáradt. Így sem beszélni, sem enni, sem inni nem tudott. Az alkalmazott flastromok és más orvosságok semmit sem könnyítettek állapotán. Végre, mivel beszélni nem tudott, csak úgy magában fogadalmat tett Szent Ferencnek. És abban a pillanatban megnyílt torkának daganata, és egy kerek kő került ki belőle, melyet azon nyomban megmutatott a körülállóknak. Ezzel egyidőben egészen meggyógyult.
Greccio városában egy fiatalember elveszítette hallását, emlékező- és beszélőképességét, és emiatt sem nem értett, sem nem emlékezett semmire. Szülei azonban nagy bizalommal viseltettek Szent Ferenc iránt, s ezért az ifjú nevében fogadalmat tettek. És alighogy teljesítették fogadalmukat, fiuk szentséges és dicsőséges Ferenc atyánk közbenjárására valamennyi nélkülözött érzékszervének használatát visszanyerte.
A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és tiszteletére, kinek birodalma biztosan és szilárdan áll mindörökkön örökké. Ámen.
Vége
151 Néhányat elmondottunk boldogságos Ferenc atyánk csodáiból, de még többet elhallgattunk, illetve azokra hagytunk, akik követni akarják nyomdokait, és új csodák felderítésére szentelik kutatásukat. Ő pedig, aki szavával és példájával, életével és tanításával dicsőségesen megújította az egész világot, legyen kegyes az Úr nevét szeretőknek lelkét a természetfölötti kegyelmek új harmatával megöntözni.
A szegény Keresztrefeszített szerelmére és szent sebhelyeire, melyeket boldogságos Ferenc atyánk testén hordozott, kérek mindenkit, akik ezeket olvassák, látják vagy hallják, hogy az Úr színe előtt rólam, bűnösről is emlékezzenek meg.
Áldás és tisztelet és dicsőség az egyedül bölcs Istennek, aki a maga dicsőségére mindig és mindenben mindent bölcsen végez. Ámen. Ámen. Ámen.