1 A következőkben boldogságos Ferenc atyánk életét és cselekedeteit kívánom jó rendben és áhítatos kegyelettel előadni, természetesen mindenütt az igazság szemmel tartásával és útmutatása szerint. Mivel azonban nincsen ember, aki mindent észben tudna tartani, amit tett és tanított, dicsőséges Gergely pápa[1] parancsára legalább azokat az eseményeket igyekszem tehetségemhez képest egyszerű szavakkal megörökíteni, melyeket vagy tőle magától hallottam, vagy amelyekről megbízható és szavahihető tanúk révén értesültem. Ó, bárcsak méltó tanítványa lehetnék annak, aki mindig kerülte a rejtélyes beszédet, és még hírből sem ismerte a szavak cicomáját.
Ami anyagot össze tudtam a boldogságos férfiúról gyűjteni, azt három részre osztottam, s mindegyik részt fejezetekre tagoltam, hogy így az elbeszélt események egymásutánjában zavar s megbízhatóság tekintetében kétség ne támadjon.
Az első könyv előadása a történeti sorrendet követi, és nagy egészében a szent tisztaságos életének, jámbor erkölcseinek és üdvösséges tanításainak van szentelve. Itt-ott néhány csodát is közbeszőttünk a sok közül, amiket Urunk és Istenünk még életében kegyes volt általa művelni. A második könyv utolsó előtti évétől boldog kimúlásáig viszi az elbeszélés fonalát. Végül a harmadik sok csodát mond el, de még többet elhallgat azok közül, melyeket dicsőséges szentünk az égben Krisztussal uralkodva itt a földön művel. De részletesen beszámol arról a hódolatról, dicséretről és dicsőségről, mellyel szerencsésen uralkodó Gergely pápánk és vele a római Anyaszentegyház valamennyi bíborosa adózott neki, mikor őt a szentek sorába iktatta.
Hála a mindenható Istennek, aki szentjeiben mindig csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik.
Vége az előszónak
A mindenható Úristen, Atya, Fiú és Szentlélek
dicséretére és dicsőségére, Ámen.
Kezdődik boldogságos Ferenc atyánk élete.
1 A spoletói völgy felső végében fekvő Assisi városában élt egy Ferenc nevű ember, akit szülei, a világ hiú szokásának hódolva, kora fiatalságától kezdve szertelenségre neveltek, és aki az ő nyomorúságos életük és erkölcseik láttán még náluknál is hiúbbá és szertelenebbé fejlődött.
Ó, mert a névleges keresztények körében kiirthatatlanul mély gyökeret vert ez a rossz szokás; szinte törvénnyel szentesített előírásnak tekintik azt a veszedelmes elvet, hogy fiaikat születésüktől kezdve lehetőleg minél nagyobb puhaságban és fegyelmezetlenségben kell nevelniük. Még mielőtt beszélni, sőt gügyögni tudnának az éppen csak megszületett kisdedek, jelekkel és szavakkal máris csúf és utálatos dolgokra tanítják őket. Amint pedig elkövetkezik az elválasztás ideje, valósággal kényszerítik őket, hogy bizonyos illetlen dolgokat nemcsak mondjanak, hanem cselekedjenek is. És ők gyerekes félelemből nem merik a jót cselekedni, mert tudják, hogy ellenkező esetben szigorú büntetést vonnak magukra. Igaza van tehát a világi költőnek: "Mivel szüleink rossz példájának árnyékában növünk fel, a bűnök minden neme bölcsőnktől nyomon kísér bennünket"[2]. És ez csakugyan így van; a szülők kívánságai annál veszedelmesebbek gyermekeikre, minél könnyebben beteljesednek.
Amint lassan növekednek korban, szüleik ösztönzésére annál jobban belemerülnek a rosszaságba. Hiszen romlott gyökérről csak romlott fa hajthat, és ami egyszer elfajzott, azt vajmi nehéz - ha ugyan nem lehetetlen - eredeti állapotához visszatéríteni. S amikor átlépik az ifjúkor küszöbét, ugyan mi jót várhatunk tőlük? Menten beletemetkeznek a zabolátlanság minden nemébe, és mivel minden szabad nekik, ami kedvükre van, minden igyekezetükkel a bűnök szolgálatára vetik magukat. Így tehát teljes tudatossággal a bűn szolgáivá szegődnek, és tagjaikat a gonoszság fegyvereiül adják oda. Életvitelükben és magatartásukban semmit sem tükröznek vissza a szent kereszténységből, s a keresztény nevet legfeljebb takarónak használják. És a szerencsétlenek a legtöbb esetben még rosszabbaknak mutatják magukat, mint amilyenek a valóságban, nehogy annál megvetendőbb színben tűnjenek fel, minél ártatlanabbak.
2 Ilyen szomorú körülmények közt nevelkedett kora gyermekségétől az az ember is, akit ma szentként tisztelünk, mert csakugyan szent, és körülbelül huszonöt éves koráig szánalmasan eltékozolta minden idejét. Sőt, hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát, s állandó bajkeverőjük és oktalanságra ösztönzőjük lett. De talán éppen ezért mindenki csodálattal adózott neki, és ő csak annál jobban igyekezett, hogy a világi hiúság csillogtatásában: játszi tréfákban, szellemeskedésekben, szórakoztató csevegésekben, éneklésekben, lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelőzze. Ugyanis fölötte igen gazdag volt; nem zsugori, hanem ellenkezőleg, pazarló; nem pénzhalmozó, hanem tékozló; gondos kereskedő, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár. Egyébként nagyon udvarias, előzékeny és szeretetreméltó ember volt, de ez is a vesztére vált. Mert sokan éppen ezen tulajdonságai miatt csatlakoztak hozzá, s lettek bajszerzők és bűnokozók. Ő ugyanis bűntársai csapatától kísérve, mint valami előkelő nagyúr járt-kelt fel s alá, rótta Babilon[3] tereit, mígnem letekintett rá az Úr a mennyből[4], nevéért messze elfordította tőle haragját, és dicséretével megfékezte száját, hogy egészen el ne vesszen.[5]
Így hát fölötte volt az Úr keze[6] és a Magasságbeli jobbjának változása[7], hogy láttára a bűnösök bizalomra gerjedjenek a kegyelem visszaszerzésére, és példája mindenki előtt megnyissa az Istenhez térés útját[8].
3 Mikor ez a férfiú a fiatalos szenvedély tüzétől lángolva még bűnökben fetrengett, mikor a bűnökre amúgy is könnyen hajló korának megfelelően az ifjúság minden vélt jogát ki akarta élvezni, és az őskígyó mérgétől izgatva sehogyan sem tudott lehiggadni, ím egyszerre jelentkezett nála az isteni bosszúállás vagy talán inkább kegyelem[9], és menten hozzákezdett rossz útra tért lelkiismeretének helyes ösvényre tereléséhez. Jelentkezése lelki szorongás és testi betegség formájában történt úgy, ahogyan a próféta mondja: "Tövissel elzárom utadat és falat emelek eléje"[10].
Hosszú ideig tartó betegeskedése után - mert az emberi nyakasság másként, mint csapásokkal nem hajlítható meg - egészen más színben kezdte látni a dolgokat, mint annak előtte. Miután kissé erőre kapott, és felüdülés céljából, egyelőre botra támaszkodva, kisebb-nagyobb sétákat kezdett tenni a ház körül, egy napon kimerészkedett a szabadba, és figyelmesen végighordozta tekintetét az eléje táruló tájon. De sem a szántóföldek megkapó szépsége, sem a szőlőskertek bája, sem általában semmi szemet gyönyörködtető látvány nem szerzett neki élvezetet. Ő maga csodálkozott legjobban a hirtelen változáson, és magában balgáknak minősítette azokat, akik a múló szépségekhez ragaszkodnak.
4 Ettől a naptól kezdve kezdte kevésbe venni magát, és bizonyos megvetéssel gondolni mindenre, amit addig csodálattal és szeretettel övezett. De nem teljesen és nem is igazában, mert a hiúság kötelékeit még nem szakította el egészen, aminthogy az elhibázott szolgálat igáját is csak félig rázta le nyakáról. Mert fölötte igen nehéz a megszokott dolgoktól elszakadni, s a lélekben gyökeret vert szokásokat csak kínkeservesen lehet kitépni. A lélek, ha még oly nagy ideje jobb útra tért is, vissza-visszatér kezdeti hibáihoz, és a bűn az idő múlásával szinte természetünkké válik. Így Ferenc is megpróbálta kivonni magát az isteni kéz alól, és hogy viszonyai kedvezőbbre fordultak, egykettőre megfeledkezett az atyai fenyítésről. Ismét arra kezdett gondolni, ami a világé. És mivel nem ismerte Isten tervét, azzal ámította magát, hogy a világi dicsőségért és hiúságért még világraszóló dolgokat fog művelni.
Történt, hogy egy assisi nemes ember nagy költségen felfegyverkezve és hiú dicsőségvágytól felfuvalkodva éppen akkor készült Apuliába indulni, hogy ott nagy vagyont vagy legalább hadi dicsőséget szerezzen magának. Ferenc, mikor erről hallott, amilyen könnyelmű és gyors elhatározású ember volt, azonnal megegyezett vele, hogy ő is vele tart, jóllehet nemesség dolgában messze mögötte maradt, viszont nagylelkűség tekintetében mérhetetlenül fölötte állott; ugyanúgy gazdagság dolgában nem versenyezhetett vele, ám bőkezűségben messze felülmúlta.
5 Egy éjszaka tehát, mikor már teljesen rászánta magát terve keresztülvitelére, és már szinte égett az indulás vágyától, Az, aki megérintette őt az igazság vesszejével, kegyelmének mondhatatlan édességében egy éjszakai látomás formájában meglátogatta őt; éspedig, mivel dicsőségre áhítozott, a dicsőség fényének megcsillogtatásával örvendeztette meg és magasztalta fel. Úgy tűnt ugyanis neki, mintha házuk fegyverekkel - nyergekkel, pajzsokkal, lándzsákkal és más hasonlókkal - lett volna telezsúfolva. E látványra örömében majd kibújt a bőréből, és magában mindegyre azt latolgatta, mit jelent mindez. Mert odahaza nem szokott ilyesmit látni, hanem legfeljebb eladásra szánt posztókötegeket. Mialatt váltig a különös jelenségen jártatta az eszét, azt a választ kapta, hogy mindezek a fegyverek neki és katonáinak vannak szánva.
Mikor tehát másnap felébredt, örömtől túláradó lélekkel kelt fel, s a látomást különös szerencse jelének vélte. Szentül hitte, hogy apuliai útja szerencsésen fog végződni. Még nem tudta ugyanis, mit beszél[11], és az égből adott megbízatást egyáltalán nem értette. Abból azonban, hogy bár hadi készülődéseivel állott összefüggésben, mégsem okozott neki akkora örömet, mint rendes körülmények közt okoznia kellett volna, gyaníthatta volna, hogy a látomást nem értelmezi helyesen. Hiszen rendes körülmények közt a látomásnak szinte ellenállhatatlan erővel kellett volna ösztönöznie arra, hogy tervét keresztülvigye, és vágyva-vágyott útjának szerencsésen végére jusson.
Egyébként nagyon helyesen tétetik itt mindjárt az elején említés fegyverekről; aminthogy helyes az is, hogy az erős fegyveressel szembeszállni készülő katonának bőven adatik fegyver, hogy második Dávidként a seregek Ura Istenének nevében[12] megszabadítsa Izraelt a régi ellenség szégyenletes igájától.
6 Ferenc, miután lélekben egészen átalakult, de testben a régi maradt, feladta apuliai útjának tervét, és ezentúl szüntelenül azon igyekezett, hogy akaratát az isteni akarathoz igazítsa. Ezért egy időre visszavonult a világtól és a kereskedéstől, és azon volt, hogy Jézus Krisztust minél bensőségesebben a szívébe zárja[13]. Miként az okos kereskedő, a megtalált drágagyöngyöt elrejtette a csúfolkodók szeme elől, és iparkodott azt mindene feláldozása árán birtokba venni[14].
Élt akkoriban Assisi városában egy vele egykorú ifjú, akit mindenki másnál jobban kedvelt, és akit a kölcsönös szereteten alapuló barátság címén méltónak talált arra is, hogy legbensőbb titkaiba beavassa. Ezt gyakran magával vitte távoleső és elmélkedésre alkalmas helyekre, elhitetvén vele, hogy ott nagy és értékes kincsnek jutott a nyomára. Az ifjú örömmel hallotta ezt, és kíváncsiságtól sarkallva mindig kész örömest tartott vele.
Volt a város közelében egy barlang. Legtöbbször ide irányozták lépteiket, miközben a kincsről beszélgettek. Isten embere, aki már szent volt - mert szent volt a szándéka -, egy napon szintén ebbe a barlangba vonult, s mialatt társa kint várakozott, ő a lélek újszerű és eddig még nem tapasztalt hevületében imádta az Atyát a rejtekben. Örült neki, hogy senki sem tudja, mi történik ott bent, és a jobb kedvéért bölcsen eltitkolva a jót, szent elhatározásában egyedül Istenhez fordult tanácsért. Buzgón imádkozott, hogy az örök és igaz Isten irányítsa lépteit, és tanítsa meg őt akarata teljesítésére. Közben nagy szorongást állott ki, és mindaddig nem tudott megnyugodni, amíg csak tettekre nem váltotta azt, ami szívében megfogant. Közben a legkülönbözőbb gondolatok hullámoztak lelkében, és egészen felkavarták őt. Belül égett az isteni tűz lángolásától, és a lelkét betöltő szent hevületet hiába próbálta kifelé titkolni. Másrészt nagyon bántotta, hogy súlyosan vétkezett, és haragra ingerelte az isteni fölség szemét[15]. Sem a múlt, sem a jelen bűnei nem szereztek neki többé gyönyörűséget. De még nem bízott egészen magában, hogy a jövő dolgaiban meg tudja magát tartóztatni. Érthető tehát, hogy amikor visszatért barátjához, annyira el volt gyötörve, hogy egészen más embernek látszott, mikor belépett, és másnak, mikor kijött.
7 Egy napon aztán, mikor a legbensőbb hévvel hívta segítségül az Úr irgalmát, megmutatta neki az Úr, mit kell cselekednie. Ettől kezdve olyan szertelen öröm töltötte el, hogy nem tudott fölötte uralkodni, és így egy s más akarata ellenére is eljutott az emberek fülébe.
Bár a szívét betöltő határtalan szeretet lángolása miatt nem tudott hallgatni, mégis volt annyira óvatos, hogy csak talányokban beszélt róla. Miként fentebb említett benső barátja előtt elrejtett kincset emlegetett, azonképpen többi barátja előtt is csak homályos célzások formájában szólott jövőjét illetően. Mindössze annyit mondott, hogy az apuliai út tervét végleg elejtette, s helyette odahaza szándékozik nagy és nemes tetteket véghezvinni. Ebből társai arra következtettek, hogy házasodni készül. Azon melegében meg is kérdezték tőle: "Csak nem akarsz megházasodni, Ferenc?" Mire ő így felelt: "Előkelőbb és szebb menyasszonyt szemeltem ki magamnak, mint amilyet bármelyikőtök is látott valaha; szebb és bölcsebb ő minden asszonynál."
S valóban, Isten szeplőtelen jegyese, az igazi szerzetesi élet az, akit magához ölelt, az elrejtett kincs pedig, mely után mindenki másnál mohóbban sóvárgott, a mennyek országa. Tudnivaló ugyanis, hogy evangéliumi hivatását szükségképpen azzal kellett hiánytalanul betöltenie, hogy az Evangélium szolgájává szegődött hitben és igazságban.
8 A Magasságbeli boldogságos szolgája, miután ily módon felövezte magát és erőt merített a Szentlélekből, mivel a kiszabott idő sürgette, habozás nélkül követte lelkének boldogságot árasztó ihletét, és a földi javak semmibevételével a legfőbb javak felé indult. Az elindulással annál kevésbé volt szabad várnia, mivel a halálos fertőzés már annyira eláradt a világon, és sokaknak tagjait már annyira megbénította, hogy az orvos legkisebb késlekedése okvetlenül életükbe került volna.
Ezért rögtön felkerekedett: megjelölte magát a szent kereszt jelével, felkantározta lovát, nyeregbe szállott, és néhány vég eladásra kikészített skarlátposztóval a legrövidebb úton Folignóba ment. Itt a szokásos módon eladta minden portékáját, s mivel ügyes kereskedő volt, még lovát is, melyen addig ült, a kapott ár fejében otthagyta.
Miután így minden tehertől megszabadult, visszatérő útjában egyre azon törte a fejét, milyen vallásos célra fordíthatná a pénzt. És íme, miközben csodálatos módon egészen Isten ügyének adta át magát, csak egy órára is elviselhetetlen tehernek kezdte érezni a pénzt; az egész summát olybá vette, mint a tengerpart fövenyét, és igyekezett minél előbb túladni rajta. Amint így Assisi felé baktatott, az út mentén egy templomocskára bukkant, melyet valamikor San Damiano tiszteletére építettek. De a templom, mivel már nagyon omladozott, minden pillanatban összedőléssel fenyegetett.
9 Krisztus új katonája, mikor odaérkezett, megindult ekkora szegénység láttán, s félelemmel vegyes tisztelettel lépett be a kis templomba. Később egy szegény pap került eléje, akinek mély tisztelettel kezet csókolt, átadta neki a magánál levő egész összeget, és egyúttal eléje tárta jövőt illető terveit. A pap a váratlan megtérés láttán egészen magán kívül volt a csodálkozástól, és nem akart hinni tulajdon fülének. Mivel azt gondolta, gúnyt űznek belőle, kereken visszautasította a felajánlott pénzt. Hiszen még előtte való napon is látta, milyen - hogy úgy mondjam - különc módon élt Ferenc rokonai és barátai körében, és hogyan igyekezett balgaság tekintetében mindenki mást felülmúlni. De az ifjú makacsul kitartott, váltig igyekezett bizalmat kelteni maga iránt, és esengve kérte a papot, hogy az Úr szerelméért legalább annyit engedjen meg neki, hogy vele maradhasson.
A pap végre megengedte az ottmaradást, a pénzt azonban Ferenc szüleitől való félelmében, nem akarta elfogadni. Erre ő, mint a pénz igazi megvetője, egy ablakba dobta a tekintélyes összeget, és azontúl annyit sem gondolt vele, mint a porral.
Mert bölcsességet akart szerezni, mely jobb az aranynál, és okosságot, mely becsesebb az ezüstnél[16].
10 Mialatt a fölséges Isten szolgája a mondott helyen időzött, atyja szorgos kém módjára minden helyet átkutatott, hogy megtudja, mi is történt voltaképpen fiával. Mikor végre megtudta, hol és milyen körülmények közt él, szíve mély fájdalommal telt el. Egészen megzavarta őt e nem várt fordulat. Maga köré gyűjtött barátaival és szomszédaival menten odasietett tehát, ahol Isten szolgája tartózkodott. Ő azonban, mivel még új harcosa volt Krisztusnak, az üldözők közeledésére és fenyegető lármájuk hallatára, hogy kitérjen haragjuk elől, egy gondosan leplezett gödörben vonta meg magát, melyet maga ásott erre a célra.
A gödör a ház körül volt, és csupán egyetlen szolga tudott róla. Ferenc egy teljes hónapot töltött itt, és csak végső szükség esetén merte elhagyni. Az ételt, melyet időről időre nyújtottak neki, ott fogyasztotta el a gödör homályában, s egyébként is minden neki tett szolgálat titokban maradt. Egész idő alatt sűrű könnyhullatással kérte az Urat, hogy szabadítsa ki őt a vesztére törő üldözők kezéből, és kegyes jóságával teljesítse szent kívánságát. Böjttel és sírással esengett az Üdvözítő kegyelméért, és mivel a maga erejében nem bízott, egészen az Úrra vetette gondját[17].
És bár a gödör homályában élt, mégis valami mondhatatlan, soha addig nem tapasztalt öröm töltötte el egész lényét. Ettől lángolva végre elhagyta rejtekhelyét, és nyíltan kitette magát az üldözők szidalmainak.
11 Elhatározását egykettőre tett követte, s bizonyos türelmetlenséggel, lázas sietséggel és szent vidámsággal rátért a városba vezető útra. Az Úr harcának megvívásához a hit pajzsát feszítette maga elé, és a nagylelkű bizalom fegyvereivel övezte magát. Útközben folyvást restséggel és gyávasággal vádolta magát.
Régi ismerősei, mikor meglátták őt, mostani állapotát összehasonlították a régivel, azonnal szidalmazni kezdték, és esztelen bolondnak nevezték, sőt az utca sarával és kövekkel dobálták meg. De hogy is tehettek volna másképp, amikor régi énjéből annyira kiforgatottnak és a soványságtól annyira kiaszottnak látták?! Csakugyan nem gondolhattak mást, mint hogy mindez az esztelen túlerőltetésnek és megháborodásnak a következménye. Mivel azonban jobb a türelmes a kevélynél[18], Isten szolgája úgy tett, mintha mindezt nem hallotta volna; semmi sértés nem hozta ki sodrából, nem csüggesztette el, sőt még hálát adott értük az Úrnak.
Mert a gonosz hiába üldözi a helyes úton járót: minél többet árt ugyanis neki, a jó annál biztosabban diadalmaskodik. A nemes lelket, mondja valaki, csak erősebbé teszi a megaláztatás[19].
12 Eközben a zaj és lárma az egész város utcáit és tereit betöltötte, és a gúnyolódók szidalmazó szavai hol innét, hol onnét visszhangzottak. A nagy zenebona híre, sok más mellett, végre atyja fülébe is eljutott. Mikor fiának nevét hallotta, és megtudta, hogy polgártársai milyen kínos ügybe keverték, haladéktalanul odasietett, de nem azért, hogy őt kiszabadítsa, hanem ellenkezőleg, hogy elveszítse. Minden kíméletet félretéve úgy vetette rá magát, mint a dühös farkas a bárányra. Előbb sötét és fenyegető tekintettel végigmérte, azután pedig megragadta, s durva és erőszakos kézzel hazahurcolta. Odahaza több napra kíméletlenül egy sötét odúba zárta, és abban a hiszemben, hogy a maga akaratára tudja őt hajlítani, előbb szép szóval, majd ütlegekkel és bilincsekkel próbált rá hatni.
Ferenc azonban mindebből csak nagyobb erőt és készséget merített szent elhatározásának valóra váltásához. Sem a szemrehányó szavak, sem a kínzó bilincsek nem tudták kihozni sodrából.
Mert fölötte bajos ütlegekkel és bilincsekkel a helyes életiránytól és szilárd álláspontjától eltéríteni vagy éppen Krisztus nyájából kirekeszteni az olyan embert, aki szinte kötelességszerűen örömét leli a szenvedésben. Nem retteg a nagy vizek áradásától[20] az, akinek van hová menekülnie a szorongatások elől. A menedék maga Isten Fia, aki, nehogy túlságosan keménynek találjuk saját szenvedéseinket, szüntelenül szemünk előtt tartja, hogy ő hasonlíthatatlanul többet szenvedett érettünk.
13 Történt pedig, hogy atyjának valamilyen sürgős családi okból kifolyólag egy időre el kellett utaznia. Mindazonáltal Isten emberét megkötözve továbbra is a házi fogdában hagyta. Anyja, aki így egyedül maradt vele a házban, és aki eredetileg sem helyeselte férje eljárását, most megpróbált nyájas szavakkal hatni fiára. Mikor azonban látta, hogy semmiképpen sem tudja őt szándékától eltéríteni, megesett rajta anyai szíve; levette tehát bilincseit, és szabadon engedte távozni. Ferencnek, miután hálát adott a mindenható Úristennek, első dolga volt sietve visszatérni korábbi helyére. A megpróbáltatások tüzében megedzve és a sokféle háborúság kiállása után sokkal szabadabbnak érezte magát, és vidámabban tekintett a világba is. Lelke megacélosodott az elszenvedett bántalmak tűrésében, és bárhol megfordult, most már mindenütt félelem nélkül és bátran járt.
Időközben megjött atyja, és mivel nem találta őt otthon, bűnét bűnnel tetőzve, keserű szemrehányásokat tett feleségének. Majd nagy zajjal és hangos szidalmakkal fia tartózkodási helyére ment, hogy ha már nem tudja visszatérésre bírni, legalább a környék elhagyására kényszerítse.
Mivel azonban az erősnek bizodalma az Úr félelmében vagyon[21], a kegyelem gyermeke, mihelyt test szerint gondolkodó atyja[22] közeledését hallotta, félelem nélkül és vidám orcával önként eléje lépett, és hangos szóval nyíltan a szemébe mondta, hogy bilincseit és ütlegeit semmibe sem veszi. Sőt biztosította őt arról is, hogy Krisztus nevéért bármily szenvedést kész örömest elvisel.
14 Atyja, miután meggyőződött róla, hogy Ferencet megkezdett útjáról visszatéríteni nem tudja, legalább a pénzt igyekezett bármi áron megkaparintani. Isten embere eredetileg a szegények táplálására és a templomocska kijavítására szánta az egész összeget. Aki azonban nem ragaszkodik a pénzhez, azt nem szédíti meg a földi javak csillogása, és akinek szívéből teljességgel hiányzik az anyagiak utáni vágy, azt egyáltalán nem zavarja elveszítésének a lehetősége. Mikor azután előkerült a pénz, melyet a földi javak megvetője és az égi kincsek mohó keresője a poros ablakba dobott, valamennyire csillapult atyjának haragja; a megtalálás "párája" kissé enyhítette kapzsiságának égető szomját.
Utána a város püspöke elé vezette fiát, hogy annak színe előtt mondjon le minden birtokáról, és adjon vissza mindent, ami még esetleg nála van.
És ő nemcsak hogy nem vonakodott, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb örömmel és készségesen sietett eleget tenni a felszólításnak.
15 Mikor a püspök elé értek, minden habozás és késedelem nélkül, és anélkül, hogy kérdést várt vagy maga csak egy szót is szólt volna, levetette és atyja kezébe számlálta minden ruhadarabját; még alsó ruháját sem tartotta meg, úgyhogy anyaszült meztelenül állott a sokaság előtt. A püspök azonnal megértette szándékát, és miközben lángoló hevét és állhatatosságát szerfölött csodálta, sietve felkelt, és magához ölelve őt köpenyével befödte. Világosan látta ugyanis, hogy isteni sugallatról van szó, és hogy Isten emberének eljárása, melynek a szemtanúja volt, misztériumot rejt magába. Ezért ettől fogva állandó segítőjévé szegődött, s mint hathatós gyámolítója és erősítője, szíve szeretetébe fogadta őt.
Most már igazán mezítelenül küzdött a mezítelen ellen[23], és elvetve magától mindent, ami a világé, egyedül az isteni igazságon jártatta az eszét. Iparkodott minél kevesebbe venni életét, és minden érte való aggódást elhessegetni magától, hogy így a szegénység oldalán biztos békét nyerjen az élet ezer veszélyt rejtő útján. Tudta ugyanis, hogy a test az egyetlen válaszfal, mely egyelőre elzárja Isten színelátásától.
16 Ferenc, aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba burkolva rótta az utat. Egy erdőben bolyongva éppen az Úr dicséretét zengte, éspedig francia nyelven, mikor váratlanul rablók támadtak rá. Nyers kérdésükre: "Ki vagy?" , Isten embere magabiztosan és csengő hangon így válaszolt: "A nagy Király hírnöke vagyok. Mi közötök hozzá?" Erre a rablók megragadták, és sűrű ütlegek közt egy hóval telt mély árokba taszították. "Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istennek" - mondották. Ő azonban, mihelyt a haramiák továbbállottak, bár nem kis vergődés árán, kimászott az árokból, leverte magáról a havat, és túláradó örömében hangos énekszóval újból rágyújtott a mindenek Teremtője magasztalására. Az erdő csak úgy visszhangzott énekétől.
Végre egy bencés monostorhoz[24] érkezett. Úgy, ahogyan volt, egy szál hitvány ingben, több napon át kisegítő kuktaként teljesített szolgálatot a konyhán, és legalább levessel szerette volna csillapítani éhségét. Mivel azonban semmi részvétre nem talált, és még csak egy elnyűtt barátcsuhát sem tudott szerezni, nem annyira neheztelésből, mint inkább kényszerűségből megint útnak eredt. Így jutott el Gubbio városába, ahol egy régi barátja[25], végre egy szegényes tunikát kerített neki.
Nem is olyan sokára aztán, amikor Isten emberének a híre már terjedőben volt, s neve ismertté lett az emberek közt, a mondott monostor perjele, fontolóra véve az Isten emberével szemben tanúsított magatartás fonákságát, felkereste őt, és az Üdvözítő iránti tiszteletből a maga és társai nevében bocsánatot kért tőle.
17 Ezek után a leprásokhoz ment a tökéletes alázatosság szent rajongója, és hosszabb időre ott maradt köztük. Isten szerelméért a legnagyobb készséggel szolgált nekik minden szükségükben; mosogatta rothadásnak indult tagjaikat, és sebeikből kinyomta a gennyet. Végrendeletében maga mondja: "Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük." Ugyancsak ő beszélte, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát.
Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Ettől kezdve még kevesebbre tartotta magát, mígnem a Megváltó kegyelméből eljutott önmaga tökéletes megvetéséig.
Egyébként más szegényeken is szívesen segített; a nincstelenek felé már világi korában is készségesen nyújtotta alamizsnaosztó kezét, aminthogy a lesújtottak iránt is mindig mély részvéttel viseltetett.
Mikor egy napon szokása ellenére - mert azt meg kell hagyni, nagyon udvarias ember volt - egy alamizsnát kérő koldust kemény szavakkal elutasított, nyomban megbánta tettét, és magában nem győzte eleget ismételgetni, milyen szégyen és gyalázat a nagy Király nevében az alamizsnát kérőnek kérését elutasítani. Azon melegében szívből megfogadta, hogy ezentúl senkitől, aki Isten nevében fordul hozzá, tehetsége szerint semmit meg nem tagad. Ígéretét hűségesen meg is tartotta. Utoljára önmagát is odaadta, és előbb valósította, mint hirdette az evangéliumi tanácsot: "Aki kér, annak adj, és attól aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg"[26].
18 Boldogságos Ferencnek, miután test szerint gondolkodó atyjától visszanyerte szabadságát, első dolga volt, hogy hajlékot emelt Istennek, de ahelyett, hogy új épülettel kísérletezett volna, megelégedett egy régi és már erősen omladozó istenháza helyreállításával. Ezért nem hányta szét az alapot, hanem ellenkezőleg, arra épített, tudtán kívül is követve Krisztus mondását: "A lerakott alapon kívül, mely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat." [27]Miután ugyanis, mint már mondottuk, visszatért arra a helyre, ahol San Damiano ősrégi temploma állott, azt a Magasságbeli kegyelméből egészen megújította.
Ez lett az a boldogságos és szent hely, melyen a szegény úrnőknek nevezett szent szüzek dicsőséges és fönséges rendje Szent Ferenc közreműködésével, a megtérésétől számított hatodik esztendőben kezdetét vette. Ez lett az a hely, melyen az Assisi városában született Klára úrnő a ráépített többi köveknek drágalátos és sziklaszilárd alapja lőn.
A nevezett úrnő ugyanis, miután a szent férfiú ösztönzésére, kevéssel a Testvérek Rendjének megalapítása után[28] Istenhez tért, megszámlálhatatlanul sokaknak szolgált lelki épülésére és példájára.
Előkelő volt származásban, de még előkelőbb a kegyelemben; szűz volt testében, de százszor szűzebb lelkében; fiatal volt életkorban, de érett bölcs a gondolkodásban; szilárd volt elhatározásaiban és lángolva vágyakozott Isten szeretete után; gazdag volt bölcsességben és kitűnt az alázatosságban. Neve fényességet jelent, de fényesebb volt élete és még életénél is fényesebb volt erénye.
19 Ő szolgált alapjául a felbecsülhetetlen értékű drágagyöngyök nemes tornyának, akik nem emberektől, hanem Istentől nyernek dicséretet[29], s akiknek dicsőségét sem szűkre szabott elmélkedéssel felfogni, sem kevés szóval elmondani nem lehet.
Mindenekelőtt elevenen élt bennük a fogyhatatlan kölcsönös szeretet, mely annyira összekovácsolta akaratukat, hogy ha negyvenen vagy ötvenen éltek is együtt, a lélek mindig pontosan ugyanannak akarására vagy nem akarására ihlette őket. Második helyen az alázatosság drágaköve ragyogott bennük, mely megóvja az égből nyert adományokat és javakat, és alapul szolgál a többi erények kiérdemelésére. Harmadiknak a szüzesség és a tisztaság lilioma árasztotta el mindannyiukat olyan csodálatos illattal, hogy a földi gondokról egészen megfeledkezve egyedül az égi dolgokkal kívántak foglalkozni, és az illat nyomán szívükben az örök Jegyesnek olyan forró szerelme gyulladt ki, hogy e szent érzés teljessége kizárja, hogy korábbi életük szokásait kövessék.
Negyediknek a fölséges szegénység jegyét viselték magukon olyannyira, hogy élelem és ruházat dolgában sokszor még a legelemibb szükségleteiket sem tudták vagy éppen csak hogy ki tudták elégíteni.
20 Ötödiknek az önmegtagadás és hallgatás különös kegyelmét nyerték olyan mértékben, hogy testi vágyaik lecsendesítése és nyelvük megfékezése jóformán semmi erőfeszítésükbe sem került; némelyek annyira elszoktak közülük a beszédtől, hogy mikor a szükség szólásra kényszerítette őket, szinte keresniük kellett a szavakat gondolataik kifejezésére. Hatodik helyen a türelem erénye ékesítette őket olyan magas fokban, hogy semmiféle megpróbáltatás vagy kellemetlenség nem tudta őket lehangolni vagy sodrukból kihozni.
Végül hetediknek a szemlélődés erényét érdemelték ki. Utoljára annyira elsajátították ezt az erényt, hogy benne láttak meg mindent, amit tenniük, illetve kerülniük kellett, és rajta keresztül tanulták meg, hogy adják oda elméjüket Istenért[30], s dicsőségének és imádásának éjjel-nappal való szüntelen zengedezését. Ó, bárcsak az örök Isten az ő szent kegyelméből még szentebb beteljesedéssel koronázná meg ezt a szent kezdeményezést.
De most legyen elég ennyit mondanunk az Istennek szentelt szüzekről és Krisztus alázatos szolgálóiról. Hiszen csodálatos életmódjuk és dicsőséges szabályzatuk ismertetése, melyet Gergely pápa úrtól, akkor még csak ostiai püspöktől nyertek[31]. külön könyvet, a könyv megírása pedig külön szabad idő kiszakítását kívánná[32].
21 Isten szentje, miután egészen új életmódot alakított ki magának, és az említett templom restaurálását befejezte, Assisi környékének más tájára húzódott át, és ott megint egy elhagyatott, félig-meddig romokban heverő templom helyreállításába kezdett. Most is megingathatatlan kitartással dolgozott, és nem nyugodott addig, amíg ezt a munkáját is szerencsésen be nem fejezte[33].
Utána megint továbbment. Ezúttal a Portiunculának nevezett helyen állapodott meg, ahol Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére emeltek templomot a régiek, de most teljesen elhagyottan és gondozatlanul állott. Isten szentje, aki egyébként is nagy tisztelettel viseltetett a minden Jóság Anyja iránt, mély megindulással szemlélte a pusztulást, és habozás nélkül oda tette át lakását. Mire ezt a templomot is rendbe hozta, megtérésének már harmadik esztendejében járt.
Ebben az időben még remeteruhát viselt, derekát bőrövvel kötötte át, kezében botot hordott, s lábára sarut húzott.
22 Történt azonban egy napon, hogy az említett templomban éppen azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, melyben az Úr szétküldötte tanítványait prédikálni. Isten szentje, aki szintén jelen volt a szentmisén, megértette ugyan az evangélium szavait, a mise végeztével mégis odajárult a pap elé, és könyörögve kérte, magyarázza meg neki részletesebben a hallottakat. Ez készséggel hajlott kérésére. Szent Ferenc pedig, mikor meghallotta, hogy Krisztus tanítványainak sem aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt nem szabad maguknál tartaniuk; az útra sem erszényt, sem tarisznyát, sem kenyeret, sem botot nem szabad magukkal vinniük; sem sarut, sem két köntöst, nem szabad viselniük, hanem szüntelenül az Isten országát és bűnbánatot kell hirdetniük, tüstént felujjongott a Szentlélekben: "Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!
A szent atya túláradó örömmel mindjárt hozzálátott a hallottak megvalósításához. Egy percnyi késedelmet nem tűrt, csakhogy minél előbb tettel is megvalósítsa azt, amit az imént füllel hallott. Ezért lábáról haladéktalanul leoldotta a sarut, kezéből eldobta a botot, és beérte egyetlen köntössel, melyet bőröv helyett kötéllel szorított össze. Ettől az időtől kezdve a kereszt képével jelölte meg köntösét, hogy annak erejével a sátán minden kísértését messze űzze magától; ezenfelül a lehető legdurvább anyagból készíttette, hogy benne megfeszítse testét a vétkekkel és kívánságokkal, s végül a legszegényesebb kivitelben, olyanban, melyet a világnak eszébe sem jut megkívánni.
Egyébként minden mást is, amit csak hallott, nagy gondossággal és áhítatos odaadással igyekezett megvalósítani.
Mert ő nem süket hallgatója volt az Evangéliumnak, hanem, amit csak hallott, mindent pontosan az emlékezetébe vésett, és lehetőleg betű szerint meg is valósított.
23 Ettől fogva lángoló hévvel és túláradó örömmel kezdte hirdetni mindenkinek a bűnbánatot és egyszerű szóval, de áradó szívvel épülésére szolgált hallgatóinak. Szava, miként az égő tűz, behatolt a szívek rejtekébe, és mindenkit csodálkozásra indított. Egészen más embernek látszott, mint annak előtte volt, s miközben az eget szemlélte, méltatlannak érezte magához, hogy a földre vesse tekintetét. És csodálatos: ugyanott kezdett prédikálni, ahol gyermekkorában olvasni tanult, és ahol később nagy tisztességgel ideiglenesen el is temették[34]. Így a szerencsés elindulást még szerencsésebb befejezés koronázta. Ahol tanult, ugyanott tanított is; ahol kezdte, ugyanott végezte is be.
Minden prédikációjában, mielőtt hirdette volna Isten igéjét, békét kívánt hallgatóinak ily szavakkal: "Az Úr adjon nektek békét!" Nagy lelkesedéssel szüntelenül ezt a békét hirdette a férfiaknak és nőknek, szembejövőknek és távozóknak. Ezzel elérte, hogy sokan azok közül, akik eredetileg gyűlölték a békét és a lélek üdvösségét, az Úr segítségével ismét visszataláltak Hozzá, s maguk is a béke fiai és az örök üdvösség sóvárgói lettek.
24 Ezek közül elsőnek egy egyszerű és jámbor lelkű assisi polgár csatlakozott Isten emberéhez[35]. Utána Bernát testvér[36] akarta kivenni részét a béke hirdetéséből, és a mennyek országának elnyeréséért vidám lélekkel Isten szentjének a nyomába szegődött. Ő ugyanis korábban gyakran vendégül látta a boldogságos atyát, és így bőséges alkalma volt meggyőződnie életéről és erényeiről, s eltelni szentségének jó illatával. Ez a körülmény egyrészt gyakran félelemmel töltötte el, másrészt pedig az üdvözülés vágyát oltotta lelkébe. Mert látta, hogy a szent alig alszik valamit, ellenben egész éjjel imádkozik, s dicséri Istent, valamint az ő anyját, a Boldogságos Szűz Máriát. Nem győzött eleget csodálkozni magában, és váltig hajtogatta: "Ez az ember csakugyan Istentől van." Sietett tehát mindenét eladni, s a befolyó pénzt nem rokonai, hanem a szegények közt osztotta szét. A tökéletesebb élet útjának választásával így váltotta valóra a szent Evangélium tanácsát: "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj és kövess engem!" [37]Ezután életmódban és ruházkodásban szorosan alkalmazkodott Szent Ferenc példájához, s mindaddig mellette maradt, míg csak a testvérek számának rohamos növekedésével engedélyt nem nyert a kegyes atyától, hogy máshová tegye át tartózkodási helyét.
Istenhez térése, javainak eladása és azok árának szétosztása tekintetében hosszú ideig mintául szolgált mindazoknak, akik szintén megtérésre gondoltak. Szent Ferencet módfölött megörvendeztette egy ilyen nagy tekintélyű férfiú megtérése és csatlakozása, mert ebből nyilvánvalóan látta, hogy az Úrnak gondja van őrá, és nem felejtett el hasznos társat és hűséges barátot támasztani számára.
25 Nyomban utána egy másik assisi polgár csatlakozott hozzá, aki már azelőtt is igen dicséretes életet élt, és amit szentül kezdett, azt nemsokára még szentebbül fejezte be[38]. Őt rövid idő múlva Egyed testvér követte, egy egyszerű, derék és istenfélő férfiú, aki hosszú időn át szentül, igazul és jámborul élt, s a tökéletes engedelmességnek, a leleményes munkavállalásnak, a remeteéletnek és a mélységes szemlélődésnek példáit hagyta reánk[39]. Végül hetediknek[40] Fülöp testvér [41] csatlakozott hozzájuk, akinek ajkát a tisztaság izzó parazsával érintette az Úr, hogy mondhatatlanul édes, sőt mézédes dolgokat tudjon Róla mondani. Ugyanígy a szent könyveket, bár sohasem tanulmányozta őket, megértette, és helyesen magyarázta, hasonlóan azokhoz, akiket a zsidók vezérei, mint írástudatlan és tanulatlan embereket, megvetettek.
26 Boldogságos Ferenc atyánk tehát napról napra jobban eltelt a Szentlélek vigasztalásával és kegyelmével, és egy pillanatra sem szűnt meg szorgoskodva és teljes odaadással újjáformálni új fiainak lelkét: különösen arra tanította őket, hogy biztos léptekkel haladjanak a szent szegénység és a boldog egyszerűség[42] ösvényén.
Egy napon, miközben az Úr irgalmasságán és vett jótéteményein álmélkodott, és egyben jelet kért az Úrtól annak megmutatására, hogyan kell neki és övéinek a tökéletesség útján előrehaladniuk, rendes szokásához híven imádkozóhelye felé tartott. Sokáig időzött ott, s félelemmel és rettegéssel kérlelte az egész föld urát, s miközben lelkének keserűségében gonoszul eltöltött éveire gondolt, mindegyre csak ezt hajtogatta: "Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!"[43] És íme, abban a pillanatban kimondhatatlan öröm és megfoghatatlan édesség öntötte el szívét-lelkét. Mintha csak kicserélték volna, kezdett magára eszmélni; azok a kínzó érzések és azok a nehéz felhők, melyek a bűntől való félelem következményeként nehezedtek szívére, egyszerre felszakadtak, s helyükön összes bűnei megbocsátásának bizonyossága és a kegyelemben való élés biztonsága áradt el. Mindjárt utána elragadtatásba esett, és mintegy isteni fényárba öltözve és az emberi tudás határait messze túllépve világosan látta mindazt, ami a jövőben rá várt. Miután pedig az isteni fénnyel az édesség is elenyészett, lélekben egészen megújult, és mintegy kicserélt embernek látszott.
27 Azonnal visszatért tehát a testvérekhez, és örvendezve így szólott hozzájuk: "Erősödjetek meg, kedveseim, és örvendjetek az Úrban! Ne szomorkodjatok azon, hogy keveseknek látszotok, és ne csüggesszen el benneteket se az én, se a ti egyszerűségtek. Mert íme, az Úr szentigazul megmutatta nekem, hogy töméntelen nagyra növeli számunkat, és a föld szélső határáig elterjeszt bennünket. Vigasztalástokra vagyok kénytelen elmondani látomásomat; ha rajtam állna, szívesebben hallgatnék róla, de a szeretet beszédre késztet. Úgy láttam, mintha az emberek megszámlálhatatlan nagy tömege özönlött volna felénk, hogy osztozzanak velünk a tökéletes életben és a szent szerzet regulájának követésében. Fülemben még most is itt cseng a szent engedelmesség parancsa szerint induló és érkező testvérek dobogásának zaja. Láttam, hogy az utak egészen megteltek velük, amint minden nemzetből errefelé igyekeztek. Jöttek franciák, sietve lépkedtek spanyolok, rohanvást igyekeztek németek és angolok és a legkülönbözőbb nemzetek megszámlálhatatlan tömegei." Mikor a testvérek ezt hallották, nagy örömmel teltek el, egyrészt a kegyelem miatt, melyben az Úristen az ő szentjét részesítette, másrészt amiatt, mert mohón szomjúhozták felebarátaik lelki hasznát, és kívánták, hogy napról napra növekedjék az üdvözülendők száma.
28 Azután így beszélt tovább a szent a testvérekhez: "Hogy hűségesen és alázatosan hálát adjunk a mi Urunknak és Istenünknek minden ajándékáért és hogy megtanuljátok, hogyan kell élniük a testvéreknek, a jelenvalóknak és az eljövendőknek, mindenekelőtt értsétek meg az elkövetkezendő események igazságát. Úgy lesz, hogy megtérésünk kezdetén édes és evésre fölöttébb kívánatos gyümölcsöket fogunk találni; később azonban már kevésbé édesek és kívánatosak kerülnek elénk. Végül olyanokat kínálnak majd, melyek keserűséggel teljesek, s melyek keserűségük miatt teljességgel élvezhetetlenek, jóllehet külsőleg mutatósak és jó illatot árasztanak. És valóban, miként már mondottam, nagy nemzetté tesz bennünket az Úr. A végén aztán úgy lesz, mint a halászemberrel: kiveti hálóját a tengeren vagy valamelyik tavon, és a halak nagy sokaságát gyűjti be. De miután valamennyit csónakjába vonta, mivel az egész sokaságot magával vinni restelli, a nagyokat és tetszetőseket edényekbe rakja, a többieket pedig kidobja."[44] Hogy minden, amit Isten szentje megjövendölt, mennyire beteljesedett és milyen nyilvánvalóan megvalósult, világos mindenki előtt, aki az igazság lelkével tekinti a dolgokat. Íme, így nyugodott Szent Ferencen a prófétálás lelke.
29 Ugyanezen időben egy újabb jó ember csatlakozásával elérték a nyolcas számot[45]. Boldogságos Ferenc ekkor maga elé gyűjtötte valamennyiüket, és miután sokat beszélt nekik az Isten országáról, a világ megvetéséről, a tulajdon akarat megtagadásáról és a test igába fogásáról, kettesével szétküldötte őket a világ négy tája felé. "Menjetek, kedveseim - mondotta nekik -, ketten-ketten a világ különböző tájai felé, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára! Legyetek béketűrők a szorongattatásban, és legyetek biztosak afelől, hogy az Úr betölti szándékát és megtartja ígéretét. Ha valaki kérdez benneteket, feleljetek neki alázatosan; áldjátok üldözőiteket, s adjatok hálát sanyargatóitoknak és rágalmazóitoknak, mivelhogy ilyenekért nyerjük el a nekünk készített országot."
És ők nagy örömmel és vigassággal fogadták a szent engedelmesség parancsát, és alázatosan odaborultak Szent Ferenc elé. Ő pedig gyöngéd szeretettel megölelte őket, és mindegyiknek ezt mondotta: "Vesd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged." [46]Mindig ez volt a szavajárása, akárhányszor az engedelmesség nevében valahová küldte a testvéreket.
30 Ekkor Bernát testvér Egyed testvér társaságában Santiago de Compostella felé indult, míg Szent Ferenc egy másik testvérrel az ellenkező irányba, a többi négy pedig kettesével a még hátralevő világtájakat választotta.
Szent Ferencnek azonban kevés idő múlva erős vágya támadt, hogy újra együtt lássa a testvéreket. Imádkozott tehát az Úrhoz, aki egybegyűjti Izrael szétszórtjait[47], hogy kegyeskedjék a lehető legrövidebb idő alatt újból eléje gyűjteni őket. És valóban úgy is történt: kívánsága szerint igen rövid idő alatt, minden emberi hívás nélkül, egybesereglettek a testvérek, és hangos szóval hálát adtak Istennek. Miután egybegyűltek, nem győztek eleget örülni jámbor pásztoruk látásának, és eleget csodálkozni azon, hogy vágyaik így összevezérelték őket.
Utána részletesen beszámoltak az irgalmas Istentől nyert jótéteményekről, és amennyiben valami tekintetben hibát követtek el, illetve hálátlanoknak mutatkoztak, teljes alázatossággal dorgálást és büntetést kértek a szent atyától, és a kirótt büntetést kész örömest vállalták.
Mindig így jártak el, valahányszor csak köréje gyűltek; még legtitkosabb gondolataikat, szívüknek legkisebb rezdülését sem hallgatták el előtte, és ámbár mindent megtettek, amit csak parancsoltak nekik, mégis haszontalan szolgáknak vallották magukat[48]. Boldogságos Ferenc első családját tehát a legteljesebb mértékben áthatotta a tisztaság szelleme, s annak ellenére, hogy kitűnően értett a hasznos, szent és igazságos dolgok véghezviteléhez, teljesen távol állott tőle a jó cselekedeteivel való hiú dicsekvés. A boldogságos atya pedig a fiai iránt érzett határtalan szeretetében kezdte előttük feltárni szándékát, és kinyilatkoztatni, amit az Úr jelentett ki neki.
31 Mindjárt ezután még négy más derék és alkalmas férfiú csatlakozott hozzájuk, és szegődött Isten szentjének nyomába[49]. Nagy hírük támadt tehát a nép közt, és Isten emberének neve egyre messzebbre kezdett szárnyalni. Bizonyos, hogy ebben az időben Szent Ferencnek és társainak mondhatatlan örömére és vigasságára szolgált, ha valaki - hívő, gazdag, szegény, nemes, nem nemes, szolgasorsú, megnyerő külsejű, okos, együgyű, klerikus[50], írástudatlan avagy laikus a keresztény nép köréből - Isten szellemétől vezéreltetve a szent szerzet ruhájának felvételére jelentkezett.
Ugyanakkor a világi emberek nem tudtak betelni tetteik csodálatával. Az ő alázatosságuk láttán sokan példás életre és bűneik megbánására buzdultak.
Sem alacsony származása, sem nyomasztó szegénysége nem akadályozott senkit abban, hogy épüljön azok cselekedetein, akiket műve építésére választott ki az Isten. Hiszen Őneki gyönyörűség azokkal lenni, akiket a világ megvet, és mint együgyűeket lenéz.
32 Boldogságos Ferenc, mikor látta, hogy az Úristen napról napra gyarapítja a testvérek számát, a maga és követői, a jelenvalók és eljövendők számára kevés és egyszerű szóval életszabályt, azaz regulát szerzett; összeállításánál jóformán kizárólag az Evangélium szavait használta, melynek tökéletes megvalósítását mindenekfölött szomjúhozta. De néhány más, a szerzetesi élet folytatásához elengedhetetlenül szükségesnek látszó intézkedést is beleszőtt[51]. Utána valamennyi testvér társaságában Rómába indult, mivel az volt legfőbb vágya, hogy a szerzett regulát III. Ince pápa úrral is megerősíttesse[52]. Abban az időben Guido, a tiszteletreméltó assisi püspök, aki nagyon kedvelte és bensőségesen szerette Szent Ferencet, de a többi testvért is, szintén Rómában időzött. Mikor megpillantotta Ferencet és a testvéreket, mivel sejtelme sem volt jövetelük céljáról, először nagyon meghökkent, és magában neheztelt megjelenésük miatt. Attól félt ugyanis, hogy végleg el akarják hagyni szülőföldjüket, ahol már annyi nagy dolgot kezdett általuk véghezvinni az Úr. Nem győzött eleget örvendezni afelett, hogy egyházmegyéje ilyen kitűnő férfiakkal dicsekedhetik, és a lehető legszebb eredményeket várta életüktől és példamutatásuktól. Mikor tehát megtudta jövetelük okát és célját, nagyon megörült az Úrban, és megígérte, hogy tanácsával mellettük fog állni, és a segítségükre lesz.
Szent Ferenc ezenkívül a sabinai püspököt, a Szent Pálról nevezett János urat is felkereste[53], akiről a római Kúria vezető emberei közül úgy hírlett, hogy a földieket megveti és az égieket keresi[54]. János úr jóságosan és szeretetteljesen fogadta őt, és nem győzte eleget dicsérni szándékát és elhatározását.
33 Mégis, mint afféle bölcs és körültekintő ember, alaposan vallatóra fogta őt, és azon igyekezett, hogy választását a szerzetesi, illetve remeteélet felé terelje[55]. Szent Ferenc azonban a lehető legnagyobb alázatossággal kitért ellenvetései elől, nem mintha lebecsülte volna azokat, hanem mert a bensejét feszítő vágyak más, magasabb célok felé terelték törekvéseit. A jó úr váltig csodálkozott lángoló buzgóságán, és attól való félelmében, hogy esetleg visszalép nagy elhatározásától, járhatóbb utat próbált neki mutatni. De végül is állhatatosságától legyőzetve beleegyezett szándékába, és most már azon igyekezett, hogy minden lehető módon elősegítse ügyét a pápa előtt.
Isten Egyháza élén abban az időben III. Ince pápa úr állott, a nagy hírű, nagy tudományú, ékes szavú és az igazságért élő-haló ember minden olyan kérdésben, mely a keresztény vallás és istentisztelet körébe tartozott. Ince, miután megismerte Isten embereinek kívánságát, előzetes megfontolás után teljesítette kérésüket, és sok buzdítás és intelem kíséretében megáldotta őket. "Járjatok az Úrral, testvéreim - mondotta nekik -, és amint az Úr jónak látja sugalmazni benneteket, hirdessétek mindenkinek a bűnbánatot. Ha azután a Mindenható Úr megsokasítja számotokat és kegyelmét, és örömtől repeső szívvel újból visszatértek hozám, én a mostaninál még több kedvezményt nyújtok nektek, és nyugodt lélekkel még nagyobb feladatokat bízok reátok."
S az Úr valóban Szent Ferenccel volt: bárhová ment, mindenütt kinyilatkoztatásokkal örvendeztette és jótéteményekkel sarkallta őt. Egyszer például, mikor éjszaka mély álomba merült, úgy tűnt neki, mintha úton járt volna, és az utat egy szokatlan nagyságú fa szegélyezte volna. A fa szép és erős, vastag és igen magas volt. Mikor közelebb ért hozzá, és koronája alatt megállva nem győzte eleget csodálni szépségét és magasságát, termete ím egyszerre annyira megnyúlt, hogy kezével elérte a fa csúcsát, és könnyűszerrel egészen a földig lehúzta azt. Csakugyan így is történt, mert, Ince pápa úr, a világ legmagasabb és legnemesebb fája a lehető legkegyesebben hajolt kérésére, és teljesítette óhajtását.
34 Szent Ferenc, miután testvéreivel együtt kellőképpen kiörvendezte magát az oly hatalmas úr és atya bőkezűségén és kegyességén, hálát adott a mindenható Istennek, aki felemeli az alázatosakat, és jólétet ad a szomorkodóknak[56]. Utána mindjárt a Szent Péter-templom meglátogatására indult, s imádsága végeztével elhagyta a várost, és társaival együtt a spoletói völgynek vette útját. Útközben alaposan meghányták-vetették, milyen sok és nagy ajándékkal halmozta el őket a jóságos Isten: milyen szíves fogadtatásban részesültek Krisztus helytartója, az egész keresztény világ ura és atyja részéről, és hogy viszonzásul hogyan igyekeznek majd teljesíteni intelmeit és parancsait; hogyan vetik majd latba minden erejüket a kapott szabályzat pontos és legkisebb elhajlás nélkül való teljesítése érdekében, hogyan járnak majd állandóan a tökéletes szentség és a teljes odaadás útján a Magasságbelinek színe előtt, és végül hogyan törekszenek majd életükkel, valamint magatartásukkal, s erényeik számának szüntelen növelésével példát adni felebarátaiknak.
Miközben Krisztus új tanítványai az alázatosság iskolájában ilyen és hasonló témákról vitatkoztak, a nap meglehetősen előrehaladt, és az idő eljárt fölöttük.
Éppen egy puszta helyre értek, s bár a hosszú úttól nagyon fáradtak és éhesek voltak, semminemű élelemet nem tudtak felhajtani, mivel a mondott hely távol esett minden emberi lakástól. De ím a Gondviselés jóvoltából egyszer csak eléjük toppant egy ember, kezében kenyeret tartott, odanyújtotta nekik, s utána megint eltűnt.
A testvérek közül senki sem ismerte az illetőt; erősen csodálkoztak tehát magukban, és alázatosan buzdították egymást, hogy ezután még jobban kell bízniuk az isteni könyörületességben. Miután az ételtől felfrissültek és megerősödtek, tovább folytatták útjukat, és Orte város közelében mintegy tizenöt napra letáboroztak.
Néhányan közülük bementek a városba alamizsnát kéregetni, és ami keveset ajtóról ajtóra járva össze tudtak gyűjteni, odavitték a többi testvérhez, s örvendező szívvel együtt fogyasztották el velük, s együtt is adtak érte hálát. Ami megmaradt, mivel ott nem volt, kinek adniuk, egy sírban rejtették el, melyben valamikor a halottak tetemei nyugodtak, hogy aztán másnap elfogyasszák. Tartózkodási helyük egészen puszta és elhagyatott volt; emberek csak ritkán vagy egyáltalán nem keresték fel.
35 Nem győztek eleget örülni szívükben annak, hogy semmit sem láttak és semmit sem mondhattak a magukénak, ami haszontalan vagy testi gyönyörűséget szerezhetett volna nekik. Ezért kezdtek a szent Szegénységgel benső frigyre[57] lépni, és mindannak hiánya, ami a világé, nagy vigasztalásukra szolgált; eltökélték, hogy mint itt és most, azonképpen másutt is és egész életükre a legbensőbb életközösségben maradnak vele. És mivel minden földi gondot elvetve maguktól egyedül az isteni vigasztalásban keresték és találták gyönyörűségüket, szentül feltették magukban, hogy minden szorongattatás és kísértés ellenére hűségesen kitartanak mellette.
Bár a hely megigéző szépsége, mely különben fölöttébb alkalmas a lélek figyelmének elterelésére, legkisebb mértékben sem zavarta őket, mégis, nehogy a hosszabb ideig tartó ott időzés a birtoklás valamilyen külső látszatát keltse, késedelem nélkül felkerekedtek, és a boldogságos atya vezetésével a spoletói völgybe tértek.
Az igazság valódi követői abban az időben nagyon sokat vitatkoztak arról, vajon az emberek között kell-e maradniuk, vagy pedig remeteségbe vonulniuk. Szent Ferenc azonban, aki legkevésbé sem bízott magában, hanem minden ügyes-bajos dolgában buzgó imádsággal igyekezett kiérdemelni a döntést, úgy határozott, hogy nem magának, hanem Annak szenteli életét, aki mindnyájunkért meghalt. Tudván tudta ugyanis: neki az a küldetése, hogy Istennek nyerje meg mindazokat a lelkeket, akiket a sátán készült hatalmába keríteni.
36 Krisztus vitéz katonája, Ferenc ezután bejárta a városokat és falvakat, és nem az emberi bölcsesség meggyőző szavaival, hanem tudással és a Lélek erejével[58] hirdette az Isten országát, prédikálta a békességet, tanította az üdvösség útját és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára. A ráruházott apostoli tekintély jegyében mindenütt bátran forgolódott, és messze került minden hízelgő beszédet és minden félrevezető tetszelgést. Senki bűnét nem dédelgette, éppen ellenkezőleg, kíméletlenül napvilágra tárta; ugyanígy nem szépítgette a bűnösök életét, hanem kemény szemrehányásokkal ostorozta. Semmit másnak nem ajánlott szóval, amit ő maga előbb cselekedettel ki nem próbált. Nem félt az ellenvetéstől, hanem teljes bizalommal hirdette az igazságot úgy, hogy még a legnagyobb tudósok s a hatalom és dicsőség fényében sütkérező emberek is álmélkodtak beszédein, és jelenlétében üdvös félelemmel teltek el.
Futottak utána a férfiak, futottak a nők, tódultak hozzá a papok, körülrajongták a szerzetesek, csakhogy lássák és hallják Isten szentjét, aki mindannyiuk szemében egy más kor emberének[59] tűnt.
Mindenféle korosztályból, mindkét nemből csak úgy áradtak feléje, hogy tulajdon szemükkel lássák az új csodákat, melyeket szolgájával a világban művelt az Úr. Valóban úgy tűnt akkor, mintha Szent Ferenc megjelenése, sőt puszta híre nyomán új fénysugár ereszkedett volna le az égből a földre, és elűzte volna a sötétség homályát, mely már szinte az egész vidéket elborította úgy, hogy alig akadt ember, aki magától rá tudott volna találni a helyes ösvényre. Akkoriban valóban a legtöbb ember olyan mélyen megfeledkezett Istenről, és olyan tökéletesen elhanyagolta parancsainak teljesítését, hogy csak nagy üggyel-bajjal lehetett régi és áporodott bűneikből új életre kelteni őket.
37 Úgy ragyogott ő, mint a csillag az éjszaka homályában, és mint a kelő hajnal a sötétség peremén. Így történt, hogy az egész tartomány képe egészen rövid idő alatt megváltozott, és előbbi komorsága helyett vidámabb arcot öltött. Elűzetett az addigi szárazság, s a kopár mezőn a vetés csakhamar szárba szökkent. Hasonlóan a műveletlenül hagyott szőlőskert is az Úr édes illatának hajtásaival telt el, és bódító virágainak elhullatása után a tisztelet és tisztesség gyümölcseit érlelte. Mindenütt a hálaadás és vigasság hangja verte fel a csendet úgy, hogy boldogságos Ferenc atya életének és példájának láttán nagyon sokan elvetettek maguktól minden világi gondot, és helyesebb önismeretre jutva a Teremtő tiszteletére és szeretetére áhítoztak. Érthető tehát, hogy a nép köréből nemesek és nem nemesek, klerikusok és laikusok mintegy isteni sugallatra egyre többen járultak Szent Ferenc elé azzal a vággyal, hogy véges-végig az ő fegyelme és vezérlete alatt vitézkedhessenek. Isten szentje pedig, mint az égi kegyelem bőven csörgedező patakja, valamennyiüket megöntözte a kegyelem harmatával, és szívük talaját gazdagon felékesítette az erények virágaival. Mert ő volt az a kiváló mester, kinek nyomában s regulája és tanítása szerint mindkét nemben megújult Krisztus Egyháza, és az üdvözülésre kiszemelteknek hármas hadsora[60] diadalmaskodott.
Ő ugyanis életszabályt adott mindenkinek, és hivatása szerint kinek-kinek megmutatta az üdvösség útját.
38 Rendjéről, melyet annyi szeretettel és odaadással vett körül és dédelgetett, külön is szólnunk kell.
Hiszen a Kisebb Testvérek Rendjét ő plántálta. Nevét a következő módon adta neki: a szabályzatban ez áll: "És legyenek kisebbek". Egy napon tehát, mikor ezt a szakaszt olvasták előtte, hirtelen felkiáltott: "Azt akarom, hogy testvéri közösségünket ezentúl a Kisebb Testvérek Rendjének[61] nevezzék!"
És valóban kisebbek voltak, mivelhogy mindenkinek alá voltak rendelve, mindig az utolsó helyet keresték, és a legmegvetettebb szolgálatokat vállalták, olyanokat, melyekben forgolódni már szinte megalázásszámba ment. Ezzel érdemelték ki, hogy az igazi alázatosság sziklaszilárd talaján verjenek gyökeret, és ezen szerencsés tervezéssel hajlékra találjon bennük az összes erény.
Ezen a szilárd alapon épült fel azután a szeretet pompás palotája, melyben a világ minden részéből egybegyűjtött élő kövek szervesen be voltak építve a Szentlélek hajlékába. Ó, mily nagy szeretettől lángoltak Krisztus új katonái! Mily nagy volt bennük a jámbor együttélés kedvelése! Ha ugyanis valahol összegyűltek vagy esetleg, mint történni szokott, az úton véletlenül szembejöttek egymással, a gyengéd testvéri érzés, mely kezdete minden igazi szeretetnek, azon nyomban föléje kerekedett bennük minden más érzésnek. Mit mondjunk még többet tiszta öleléseikről, megható ragaszkodásukról, szent csókjaikról, édes társalgásukról, szerény nevetésükről, vidám tekintetükről, egyszerű nézésükről, alázatos lelkületükről, békülékeny nyelvükről, szelíd feleleteikről, szándékaik és tettre való készségük tökéletes összecsengéséről, s végül pihenést nem ismerő munkatempójukról!
39 És valóban, azzal, hogy minden földi dolgot megvetettek, és maguk iránt a legkisebb önszeretetet sem érezték, szívük egész szeretetét a közösségre árasztották, és egy pillanatig sem szűntek meg azon fáradozni, hogy testvéreiknek minden szükségükben segítségére legyenek. Vágyva vágyták a velük való találkozást, és akkor voltak igazán boldogok, ha együtt lehettek velük; viszont nehéznek érezték a tőlük való elválást, keserűnek a távozást s fájdalmasnak a távollétet. A szent engedelmesség parancsának semmit sem mertek eléje helyezni ezek a csodálatosan készséges katonák, akik, még mielőtt a parancsszó elhangzott volna, máris a teljesítésére készültek, s akik nem téve különbséget parancs és parancs között, szinte törték magukat a rájuk bízott feladatok teljesítésében.
Mint a szent szegénység követői semmit magukénak nem mondottak, semmihez nem ragaszkodtak, és ezért semminek elvesztésétől nem féltek. Beérték egy kívül-belül foltozott habitussal; semmi fényűzés nem látszott rajtuk, elhanyagoltaknak és szegényeknek látszottak, hogy ezáltal a világ számára teljesen megfeszítettnek tűnjenek. Derekukat kötéllel övezték, durva alsóruhát viseltek, és el voltak szánva, hogy véges-végig megmaradnak ebben az állapotban, s ezentúl semmi másra nem törekszenek. Ennek megfelelően mindenütt teljes biztonságban érezték magukat; a félelmet hírből sem ismerték, nem bántotta őket a gond, minden aggodalom nélkül tekintettek a holnap elé, s még a hosszú és veszélyes út bizonytalanságában sem jutott eszükbe az éjjeli szállás miatt aggódni. Ha, mint gyakran megtörtént velük, kemény téli hidegben szállás nélkül maradtak, egy-egy kemencepadkán[62], vagy pedig teljes alázatossággal sírboltokban, barlangokban töltötték az éjszakát.
Napközben, ha értettek valamilyen mesterséghez, két kezükkel dolgoztak. Idejüket a leprások házaiban vagy más tisztességes helyen töltötték, s áhítattal és alázattal szolgáltak mindenkinek. De semmi olyan munkát nem voltak hajlandók vállalni, amelyből botrány támadhatott volna, hanem csak szent és igazságos, tisztességes és hasznos dolgot cselekedve az volt legfőbb törekvésük, hogy mindenkinek, akivel csak érintkezésbe kerültek, jó példát adjanak az alázatosság és a türelem gyakorlására.
40 Így aztán a türelem erénye idővel annyira lényükké vált, hogy inkább kívánkoztak olyan helyen tartózkodni, ahol testi szenvedések vártak rájuk, mint ott, ahol szent életük és dicsőségük jutalmaként a világ kitüntetéseire számíthattak. Mert sokszor gyalázattal és bántalmakkal illették őket, sokszor megfosztották őket ruháiktól, megkorbácsolták, megkötözték, sőt börtönbe vetették őket, és ők mindezt egyetlen védő nélkül, férfiasan kiállották, anélkül, hogy ajkukon a hálaadás és dicséret szózatán kívül esetleg panasz fakadt volna.
Alig, helyesebben sohasem hagytak fel Isten dicséretével és az imádsággal, hanem szüntelenül tetteiken jártatták eszüket és szájukat, és amit helyesen végeztek, azért hálát adtak Istennek, amit pedig helytelenül cselekedtek, vagy éppen elmulasztottak, azért sóhajtásokkal és könnyekkel engesztelték az Urat. Mindannyiszor Istentől elhagyottaknak érezték magukat, valahányszor a lélek áhítatában nem érezték az Úr szokott látogatásait. Mikor imádsághoz készültek, nehogy az álom meglepje őket, különböző mesterfogásokhoz folyamodtak. Így némelyek kifeszített kötélre támaszkodtak, nehogy az álom meglepje és imádságukban zavarja őket; mások viszont vasból vagy fából készített vezeklő eszközökkel övezték körül magukat. Ha pedig étel vagy ital dolgában megesett velük, hogy túllépték a megengedett mértéket, vagy ha a hosszú úttól elcsigázva valamivel több pihenést engedtek meg maguknak, mint amennyit a természet okvetlenül megkívánt, sok-sok napi vezekléssel büntették magukat. Végül testi vágyaik megfékezésére olyan kegyetlen szigorúsággal jártak el, hogy nem haboztak anyaszült meztelenül jéghideg vízbe ugrani, vagy pedig addig forgolódni egy-egy tüskebokorban, míg csak egész testüket el nem öntötte a vér.
41 Így minden földi dolgot annyira semmibe vettek, hogy utoljára már az élethez okvetlenül szükséges dolgokat is alig akarták elfogadni, és mivel a hosszú gyakorlás folytán elszoktak minden testi kényelemtől, még a legkeményebb megpróbáltatások sem riasztották el őket.
Ezenfelül mindenkivel békességre és egyetértésre törekedtek; tisztességesen és békésen végezték munkájukat, messze elkerültek minden megbotránkoztatást. Csak akkor beszéltek, ha okvetlenül szükséges volt, és soha egyetlen léha vagy fölösleges szó nem hagyta el ajkukat. Természetes tehát, hogy életükben és társalgásukban a legkisebb illetlenséget vagy megrónivalót sem lehetett találni. Minden cselekedetük fegyelmezett volt, járásuk szerény és érzékszerveik annyira fékhez szokottak, hogy csak azt látták és hallották meg, aminek látását és hallását céljuk megkívánta. Egyébként földre szegezett szemekkel és égbe emelt lélekkel jártak. Irigységnek, rosszakaratnak, haragtartásnak, feleselésnek, gyanúsításnak, keserű érzésnek híre-hamva sem volt közöttük; ellenben annál bővebben lakozott bennük az egyetértés, a zavartalan nyugalom s a hálaadás és dicséret szózata[63].
Íme, ezek voltak a szent atya tanításai, melyekkel, nem annyira szóval és nyelvvel, mint sokkal inkább cselekedettel és igazsággal, új gyermekeit tanítgatta.
42 Boldogságos Ferenc társaival együtt Assisi tőszomszédságában azon a helyen állapodott meg, melyet Rivo Tortónak neveztek[64]. Itt egy pajta állt magában. Ennek fedele alatt vonták meg magukat semmibe véve a nagy és fényes palotákat, és kerestek oltalmat az esők és viharok tombolása elől. "Mert a pajtából - szokta mondogatni a szent - sokkal rövidebb út vezet a mennybe, mint a palotából."
Itt éltek a fiak és testvérek boldogságos Ferenc társaságában, sok munkában és a legnagyobb nélkülözésben; sokszor még a mindennapi kenyérnek is híjával voltak, és kénytelenek voltak beérni azzal a répával, amit végső szükségükben az assisi lapályon itt is, ott is összekoldultak. És a hely annyira szűk volt, hogy kényelmesen sem ülni, sem feküdni nem tudtak rajta. "De azért egyetlen zokszó, egyetlen panasz nem hangzott közöttük, hanem derűs szívvel, örömtől repeső lelkük megőrizte nyugalmát."[65]
Szent Ferenc mindennap, sőt minden percben szigorú felügyeletet gyakorolt maga és a testvérek fölött, és a világért sem tűrte volna, hogy valami illetlen gondolatot rejtegessenek bensejükben; ellenkezőleg, azon igyekezett, hogy minden hanyagságot eltávolítson szívükből. Önmagával szemben rendkívül szigorú fegyelmet gyakorolt, és minden percre erősen felügyelt. Ha mégis, mint történni szokott, testi vágyai támadtak, akkor még télvíz idején is egy jeges vízzel teli árokba vetette magát, és mindaddig benne maradt, míg csak kísértése meg nem szűnt. A többiek pedig készségesen követték az önsanyargatásnak ezt a példáját.
43 De nemcsak a bűnök és a testi kísértések megfékezésére oktatta őket, hanem arra is, hogy őrködjenek külső érzékszerveik fölött, mert a halál azokon keresztül hatol be a lélekbe.
Mikor Ottó császár a földi hatalom koronájának elnyerésére nagy zajjal és pompával éppen azon a tájon vonult át, a szent atya, bár a többiekkel együtt az útvonal mentén a már említett pajtában tartózkodott, nem ment ki a menet megtekintésére, de a többieknek sem - egynek kivételével - engedte meg a kimenetelt. Annak az egy testvérnek is az volt a feladata, hogy a császárt dicsőségének hamaros elmúlására figyelmeztesse[66].
Dicsőséges szentünk ugyanis, mivel állandóan befelé tekintett és szívének tágas útján járt[67], méltó hajlékot készített magában az Úrnak. Ezért fülét nem szórakoztatta semmiféle külső zaj, és a maga elé tűzött nagy feladat végzésében nem zavarta, még kevésbé akadályozta bárminemű emberi hang. Minthogy pedig apostoli tekintéllyel volt felruházva, nem érezte kötelességének, hogy csak a legkisebb mértékben is hízelegjen a királyoknak és fejedelmeknek.
44 Mindenben a szent egyszerűséget kereste, és semmiképpen sem akarta engedni, hogy a hely szűkössége akadálya legyen a szívek kibontakozásának. Ezért a pajta gerendáira sorra felírta a testvérek nevét, hogy mikor imádkozni vagy pihenni akarnak, megtalálják helyüket, s így a hely szűkössége ne zavarja lelkük csendjét.
Már hosszabb ideje éltek itt, mikor egy napon egy szamaras ember állított oda a pajta elé, melyben Isten embere társaival éppen bent időzött. Az ember félt, hogy esetleg elutasítják; ezért így kezdte biztatni szamarát a belépésre. "Menj csak be, mert itt jól fogjuk magunkat érezni." Szent Ferencet, mikor ezt hallotta, módfelett bántotta a dolog, mivel a szamár gazdája szemmel láthatóan azt hitte róluk, hogy ők egész életükre ott akarnak maradni, sőt még terjeszkedni is akarnak, házat ragasztván házhoz. A paraszt sértő szavának hallatán azonnal felugrott tehát, és egy attól nem messze eső helyre húzódott át, mely Porciunkula néven volt ismeretes. Itt állott a Szent Szűz temploma, melyet a szent, mint már említettük, néhány évvel előbb restaurált. Mert ő semmit sem akart a magáénak vallani, hogy annál teljesebben övé legyen minden az Úrban.
45 Akkoriban a testvérek kérték a szentet, tanítsa meg őket imádkozni, mert a lélek egyszerűségében járva akkor még nem ismerték az egyházi zsolozsmát. Ő erre így felelt nekik: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk!"[68] Továbbá: "Imádunk téged, Krisztus, minden templomodban, mely a földkerekségen van, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot"[69]. És a testvérek, az istenfélő mester tanítványai a legnagyobb odaadással igyekeztek teljesíteni mindent; sőt, nemcsak azt iparkodtak a tőlük telhető legteljesebb pontossággal megtenni, amit boldogságos Ferenc atya testvéri tanácsként vagy atyai parancsként mondott nekik, hanem - ha valami módon rájöhettek - azt is, amit csupán gondolt vagy tervezett magában.
A boldogságos atya ugyanis arra tanította őket, hogy az igazi engedelmesség nem annyira a kimondott, mint inkább a kitalált akarat, s nem annyira a kötelező, mint inkább az óhajtó formában kifejezett parancs teljesítésében áll. Szavajárása volt: "Ha az alattvaló testvér nemcsak meghallja az elöljáró testvér szavát, hanem meg is érti parancsát, azonnal össze kell szednie magát és megtenni akaratát, amit bármi jelből tudomásul vett." Ha tehát valahol templom állott, még ha nem is jártak közelében, hanem csak távolból látták feltűnni, feléje fordulva földre borultak, s a test és lélek mély meghajlásával[70] így imádták a Mindenhatót: "Imádunk téged, Krisztus, minden templomodban" , szakasztott úgy, ahogyan a szent atyától tanulták. Nem kevésbé áhítatra indító volt, hogy ahol csak keresztet vagy a kereszt jelét látták, akár földeken, akár falakon, fákon vagy kerítéseken, mindenütt ezt imádkozták.
46 Annyira eltöltötte őket a szent egyszerűség, annyira teljesek voltak az élet ártatlanságával és a szív tisztaságával, hogy a kétlelkűséget még hírből sem ismerték. Amint egy volt bennük a hit, azonképpen egy volt a lélek, egy az akarat, egy a szeretet, s egész életüket szoros egységbe fűzte gondolkodásuk azonossága, viselkedésük tökéletes harmóniája, erényeik hasonlósága, értelmük összecsengése és jámbor cselekvésük egyöntetűsége.
Valamikor a testvérek gyakran gyóntak egy világi papnál, aki bűnei miatt nagyon rossz hírben állott, és botrányos kicsapongásai miatt általános megvetés tárgya volt. Bár mások révén ők is tudtak a pap kicsapongásairól, nem akarták azokat elhinni róla, és a megszokott módon továbbra is nála végezték gyónásukat, aminthogy továbbra is megadták neki a papnak kijáró tiszteletet. Egy alkalommal ez a pap, esetleg másik, azt találta mondani az egyik testvérnek: "Vigyázz, testvér, ne légy képmutató!" És a testvér a pap szavára azonnal elhitte, hogy ő képmutató. Emiatt éjjel-nappal panaszkodott, és szinte magánkívül volt a fájdalomtól. Mikor társai tudakozódtak tőle, mit jelent ez a nagy szomorúság és ez a határtalan bánkódás, ő így felelt: "Egy pap ezt és ezt mondotta rólam, és azóta olyan fájdalom kínoz, hogy miatta nem tudok másra gondolni." A testvérek igyekeztek őt vigasztalni, és váltig kérték, ne értelmezze szó szerint a pap szavait. Ő azonban így válaszolt nekik: "Mit beszéltek ti, testvérek? Aki ezt nekem mondotta, pap volt. Hát hazudhat egy pap? Ha pedig nem hazudhat, minden szavát színigazságnak kell elfogadnunk." És sokáig megmaradt ebben az egyszerűségben; csak a boldogságos atya szavaira nyugodott meg, aki megmagyarázta neki a pap szavait, és bölcsen tisztázta szándékait. Alig akadt testvér, aki bensőleg annyira összezavarodott volna, hogy az ő tüzes ékesszólására a felhők el nem oszoltak volna felette, és a verőfény vissza nem tért volna életébe.
47 A testvéreket, akik egyszerűségben és bizalomteljesen jártak Isten és az emberek színe előtt, ekkoriban isteni kinyilatkoztatás örvendeztette meg. A Szentlélek tüzétől felgyújtva ugyanis szokásukká vált, hogy nemcsak az előírt órákban, hanem a napnak úgyszólván minden órájában - hiszen földi gondok és anyagi aggályok alig foglalkoztatták őket - a lélek könyörgő hangján újra meg újra elénekelték a Mi Atyánkot.
Történt, hogy boldogságos Ferenc atya testileg éppen távol volt, úgy éjféltájban, mikor némelyek már szenderegtek, mások pedig magukba mélyedve csendben imádkoztak, egy fénylő tüzes szekér gördült be a ház ajtaján, és kétszer vagy háromszor megfordult a szobában; fölötte egy nagy gömb ragyogott, mely a naphoz hasonlított, és fénnyel hintette be az éjszakát. A virrasztó testvérek álmélkodtak, az alvók felriadtak, és nemcsak a test külső, hanem a szív belső megvilágosítását is érezték. Utána összeültek és azon kezdtek tanakodni, mit jelenthet ez. És íme, a nagy fény ragyogásánál és kegyelemáradásánál világosan olvastak egymás lelkiismeretében. Végre megértették és belátták, hogy a szokatlan fényességben szent atyjuk lelke ragyogott, s hogy e nagy kitüntetés áldását elsősorban tisztaságával és fiai iránt tanúsított gyöngéd gondosságával érdemelte ki.
48 De nyilvánvaló jelekből azt is többször észrevették és tapasztalták a testvérek, hogy szívüknek titkai nincsenek rejtve szentséges atyjuk előtt. Ó, hányszor megtörtént, hogy nem embertől származó tudásból, tisztán a Szentlélek sugallatából megtudta távollevő testvérei cselekedeteit, belátott szívük rejtekébe, és olvasott lelkiismeretükben! Ó, hányat megintett közülük álmukban; megmondta nekik, mit kell cselekedniük, mit kell elhagyniuk. Ó, hányszor jövendölte meg bekövetkezendő bukását olyanoknak, akik meg voltak győződve, hogy helyes életúton járnak! És viszont szerencsés végük tudatában számtalan bűnösnek előre megmondta: végül is elnyerik az üdvözülés kegyelmét. Sőt, ha valaki különösen kitűnt a tisztaság és egyszerűség erényében, azt megjelenésének egészen kivételes vigasztalásával tüntette ki, olyannal, amilyenben a többieknek nem volt részük.
A sok közül elmondok egy esetet, melyet egészen szavahihető tanúktól hallottam. Firenzei János testvér[71], akit Szent Ferenc a provencei rendtartomány irányításával bízott meg, s akit az Úristen szokott kegyességéből olyan bőven elárasztott az ékesszólás ajándékával, hogy emiatt mindig szívesen és figyelemmel hallgatták a testvérek; a mondott rendtartomány tagjait káptalanra hívta össze[72]. A testvérek között ott volt egy nagy hírben álló, de még szentebb életű paptestvér is, névleg Monaldus, akinek életszentsége az alázatosságon alapult, a gyakori imádságból táplálkozott, s a türelem pajzsának oltalma alatt állott. Jelen volt a káptalanon Antal testvér is[73], akinek az Úr megnyitotta elméjét, hogy értse az írásokat[74], és hogy méznél, sőt lépesméznél is édesebb szavakkal tudja hirdetni a népnek Jézust. Mialatt Antal testvér nagy hévvel és buzgósággal prédikált a testvéreknek erről a témáról: "Názáreti Jézus, a zsidók királya", a nevezett Monaldus testvér a ház ajtajára emelte tekintetét, melyben a testvérek együtt voltak, és íme, testi szemeivel ott látta a levegőben lebegni boldogságos Ferencet, amint keresztformában kitárt karral áldást adott a testvéreknek. És szemmel láthatólag mindnyájan beteltek a Szentlélek vigasztalásával, és üdvösségük fölött érzett örömükben teljesen hihetőnek tartották, amit dicsőséges atyjuk megjelenéséről és közöttük való időzéséről hallottak.
49 Hogy pedig csakugyan ismerte a szívek titkát, arra a sok eset közül, melyeket sokan és sokszor tapasztaltak, elmondok egyet, melynek hitelessége minden kétségen felül áll. Egy bizonyos Richerius nevű testvér[75], nemes származású, de még nemesebb erkölcsű, Istent szerető, önmagát ellenben kevésbe vevő ember, jámbor vágyakozással és teljes eltökéléssel feltette magában, hogy mindenáron megszerzi és biztosítja magának Szent Ferenc atyánk bensőséges szeretetét. De nagyon félt, hogy a szent valamilyen rejtett okból netalán rosszul találja őt megítélni, és emiatt megvonja tőle szeretetének kegyelmét. A jámbor testvér azt gondolta, hogy akit Szent Ferenc bensőséges szeretettel szeret, az egyben méltó az isteni kegyelem kiérdemlésére is; aki iránt ellenben nem mutat jóakaratot és kedvességet, annak okvetlenül számolnia kell az örök Bíró ítéletével. A jó ember gyakran forgatta ezt elméjében, de másnak a világért sem árulta volna el titkát.
50 Egy napon azután a mondott testvér szokásos problémájával bajlódva éppen akkor talált megérkezni, mikor Szent Ferenc a cellácskájában imádkozott. Isten szentje abban a pillanatban észrevette jövetelét, és megértette azt is, amit lelkében forgatott. Azonnal magához hívatta tehát, és így szólt hozzá: "Fiacskám, ne zavarjon semmi kísértés, és ne gyötörjön semmiféle aggályoskodás, mert tudd meg, hogy legkedvesebb fiam vagy, és azok között, akik közel állnak szívemhez, te különösen méltó vagy szeretetemre és bizalmamra. Valahányszor tehát szükségét érzed, csak lépj be hozzám bátran és beszélj velem, mint bizalmas barátoddal!" Testvérünk módfölött elcsodálkozott ezen, és ettől kezdve visszanyerte önbizalmát, s amilyen mértékben nőtt a szent atya előtt kedvességben, abban a mértékben gyarapodott Isten irgalmasságába vetett hite is.
Ó, szentséges atyánk, milyen nehezen viselik el hiányodat azok, akik tudván tudják, hogy hozzád hasonló embert nem találnak többé a földön! Segítsd, kérünk, közbenjárásoddal azokat, akiket a bűn fertőjében látsz vergődni! Hiszen te, bár teljes voltál az összes igazak lelkével, előre láttad az elkövetkezendőket, s tudtad a jelenvalókat, mégis, hogy elkerülj minden kérkedést, szüntelenül a szent egyszerűség képét öltötted magadra.
De térjünk vissza ez elejtett fonalhoz, és kövessük az események sorrendjét!
51 Boldogságos Ferenc atya testileg gyakran visszatért a testvérekhez, akiktől, mint említettük, lelkileg sohasem szakadt el. Szorgosan és gondosan számba vette minden cselekedetüket, és mindig szent kíváncsisággal forgolódott alattvalóinak körében. Eközben semmit, még a legkisebb bűnt sem hagyta büntetés nélkül. Elsősorban a benső bűnöket tekintette és csak azután a külsőket. Mindenekfölött pedig arra törekedett, hogy elhárítson minden alkalmat, mely rendszerint utat szokott nyitni a bűnöknek.
Legnagyobb buzgósággal és odaadással a szent Szegénység úrnőt védte, és nehogy valami fölösleges kerüljön be, a legkisebb edényt sem tűrte meg a házban, amely nélkül végső szükség esetén még ki lehet elégíteni az igényeket. Azt szokta mondani: "Lehetetlen kielégíteni a szükségleteket anélkül, hogy az élvezetvágynak is ne szolgálnánk vele." Főtt ételeket alig vagy csak nagyon ritkán engedett feladatni, akkor is előbb porral szórta tele, vagy pedig hideg víz hozzáadásával tette élvezhetetlenné. Ó, hányszor megtörtént, hogy miközben Isten Evangéliumának hirdetésében a világot járta, hatalmas fejedelmek, akik bámulatos tisztelettel viseltettek iránta, asztalukhoz hívták ebédre. Ő azonban a szent Evangélium parancsára való tekintettel éppen csak megkóstolta a különböző húsételeket, a maradékot pedig evést színlelve a keblébe rejtette, de nehogy a többiek észrevegyék, mit művel, a húst kezével előbb szájához emelte. Mit mondjak borivásáról, mikor még azt sem akarta engedni, hogy valaki szomjúságának oltására elegendő vizet igyék?
52 Bárhol szállott meg éjszakára, sohasem engedte, hogy szalmával vagy ruhával terítsék be ágyát, hanem azt akarta, hogy csupasz teste csupasz földön nyugodjék; mindössze köpenyét teríthették a földre. És akkor is, amikor üdítő álom erősítette fáradt testét, legtöbbször ülve és nem fekve aludt, s vánkosul fát vagy egy darab követ használt. Ha pedig valamilyen ételre különös étvágya támadt, néha megtörtént, alig lehetett rábeszélni, hogy egyék is belőle valamit.
Egy alkalommal súlyos betegsége alatt egy kevés csirkehúst fogyasztott. Utána, alighogy felépült, azonnal Assisibe sietett. Mikor a város kapujához ért, a kíséretében levő testvérnek megparancsolta, hogy vessen a nyakába kötelet, és mint valami csirkefogót, úgy vezesse végig a városon, és közben nyilvános kikiáltó módjára szüntelenül kiáltozza: "Íme, lássátok a híres nagyevőt, hogy felhizlalta magát a tudtotok nélkül elfogyasztott tyúkok húsán!" A nevezetes látványra természetesen sokan összefutottak, és a megjelentek sűrű sóhajtások közt könnyezve mondogatták: "Jaj nekünk, szegény nyomorultaknak, akik egész életünkön át vérben gázolunk, kicsapongásokkal és részegeskedéssel vastagítjuk szívünket és testünket." Így megilletődtek szívükben[76], és a megrázó példa láttán jobb életre buzdultak.
53 Sok ilyen és hasonló dolgot művelt, hogy így tökéletesen megalázza magát, s viszont másokat az örök dicsőség keresésére sarkalljon. Olybá vette magát, mint valami törött cserépedényt[77]; testének féltésére és ápolására semmi gondja nem volt, hanem bátran kitette magát minden megaláztatásnak, nehogy az önszeretet révén valami földi érzés befészkelje magát szívébe. Mivel önmagát semmibe sem vette, szóval és példával másokat is önmaguk megvetésére tanított. Sőt mi több! Bár mindenki dicsőítette és egybehangzó ítélettel magasztalta, ő a leghitványabb embernek tartotta magát, és szinte lángolt önmaga megvetésétől.
Sokszor valósággal fájdalmat okozott neki, mikor látta, hogy mindenki tisztelettel közelít feléje, és ezért, hogy legalább kifelé ellensúlyozza az emberek dicséretét, időről időre megkívánta, hogy valaki szidalmakkal illesse. Egyszer például magához intette az egyik testvért, és így szólt hozzá: "Az engedelmesség erejénél fogva mondom neked, hogy durva szidalmakkal illess engem, és ezek hazug fecsegéseivel szemben mondd meg rólam az igazságot!" És amikor a testvér, bár kelletlenül, parasztnak, uzsorásnak, semmirekellőnek mondotta, ő mosolyogva és hangosan tapsolva így kiáltott: "Áldjon meg téged az Úr, mert igazat mondottál! Pietro de Bernardone[78] fiának ilyeneket illik hallania." Ezzel alacsony származására akart célozni.
54 Sőt hogy megmutassa, mennyire hitvány ember ő, és egyben példát adjon másoknak az őszinte bűnvallomásra, ha vétett valaki ellen, nem restellte hibáját prédikációjában az egész nép előtt meggyónni. Ha pedig esetleg rosszat tételezett fel valakiről, vagy a kelleténél érdesebb szavakat használt, teljes alázattal tüstént odament az illetőhöz, akiről rosszat gondolt, és bocsánatot kért érte. Mert lelkiismerete, ártatlanságának éber őre, mely teljes buzgósággal állott résen, nem nyugodott addig, míg lelkének sebét gyöngéd simogatással meg nem gyógyította. Egyébként nem kitűnni, hanem minden erényben előrehaladni kívánt; minden lehetséges módon kerülte az emberek csodálatát, nehogy a hiúság bűnébe essék.
Jaj nekünk, szentséges atyánk, hogy téged, minden jónak és alázatosságnak eleven képét, elveszítettünk; mégpedig igazságos ítélettel veszítettünk el, mert amíg éltél, nem igyekeztünk eléggé megismerni téged!
55 Boldogságos Ferenc atyánk az isteni szeretet tüzétől lángolva folyvást azon igyekezett, hogy erős karral lásson dolgához[79], és kitárt szívvel fussa Isten parancsainak útját[80], mert elérendő cél gyanánt mindig a tökéletesség lehető legmagasabb csúcsának megközelítése lebegett előtte.
Megtérése hatodik esztendejében a szent vértanúság vágyától sarkallva Szíriába szeretett volna eljutni, hogy ott a szaracénok és más hitetlenek közt a keresztény hitet és a bűnbánatot hirdesse. Tervének megvalósítására hajóra is szállott, de az ellenkező szelek társaival együtt a szlavón partokra űzték[81]. Mivel látta, hogy számításában csalódott, rövid habozás után bizonyos anconai hajósokhoz fordult, és kérte őket, vigyék őt is magukkal. Abban az évben ugyanis már semmi kilátás nem volt rá, hogy akár csak egy hajó is Szíriába induljon. Mivel azonban az anconai hajósok az útiköltség hiánya miatt makacsul megtagadták kérése teljesítését, Isten szentje az Úr jóságában bízva társával együtt mégis a hajóra lopakodott. És íme, a Gondviselés bölcs rendeléséből abban a pillanatban egy teljesen ismeretlen ember lépett a fedélzetre, dúsan megrakva élelmiszerekkel, magához intett egy istenfélő hajóst, és így szólt hozzá: "Fogd ezeket, és szükség esetén juttass belőlük bőkezűen a hajón rejtőző szegényeknek!" Úgy is történt. Mivel azonban közben nagy vihar támadt, a hajósok több napon át hiába küszködtek az evezéssel. Ezalatt élelmiszerkészleteik teljesen kifogytak, a szegény Szent Ferencéi ellenben még szinte érintetlenül állottak. Sőt, Isten különös kegyelméből és jóságából annyira megszaporodtak, hogy, bár a hajóút még sok napig tartott, egészen az anconai kikötő eléréséig bőségesen elegendők voltak valamennyiük szükségletének kielégítésére. A hajósok tehát, mikor látták, hogy Isten szolgájának, Ferencnek érdeméért menekültek meg a tenger veszedelmeitől, hálát adtak a mindenható Istennek, aki szentjeiben mindig olyan csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik.
56 A fölséges Isten szolgája, Ferenc, a tengert elhagyva megint a szárazföldet kezdte járni; felszántotta azt igéjének ekéjével, és bevetette az élet magvával, mely áldásos termést hozott. Mert íme, a Magasságbelinek akaratából és rendelkezéséből számos jó és derék ember, klerikus és laikus, a világból menekülve és a sátán támadásait vitézül visszaverve teljes elszántsággal és buzgósággal tüstént csatlakozott hozzá.
De bár ez az evangéliumi szőlőtő az ízesebbnél ízesebb gyümölcsök gazdag bőségét termette, azért a vértanúság feltett szándéka és égő vágya semmivel sem lohadt szívében. Nem sok idő múltán Marokkó felé vette tehát útját azzal a szándékkal, hogy megkísérli a miramolinnak[82] és alattvalóinak Krisztus Evangéliumát hirdetni. Annyira égett a vágytól, hogy kísérőjét akárhányszor messze maga mögött hagyta, és bizonyos szent bódulatban sietett célja elérésére. De a jó Isten, aki irgalmasságában kegyes volt reám[83] és sok másra tekinteni, mikor már Spanyolország határában járt, szembeszállott vele[84], és nem engedte őt továbbmenni. Betegséggel sújtotta, így kényszerítette, hogy megkezdett útját szakítsa félbe.
57 Kevéssel azután, hogy a Sancta Maria de Portiuncula templomához érkezett, ismét több tanult férfi és nemes csatlakozott hozzá. És ő, amilyen nemes és tapintatos lélek volt, mindegyikkel tiszteletteljesen és illő módon beszélt, és mindegyiknek megadta az őt megillető tiszteletet. Finom tapintatával ugyanis azonnal meglátta mindenkiben erényeinek fokát.
De hiába, mindaddig nem találta lelkének nyugalmát, amíg csak egyre hevesebb lánggal égő vágyát ki nem elégítette. Ezért megtérése tizenharmadik esztendejében újból Szíriába indult, ahol akkoriban kemény és szívós harcok folytak a keresztények és a pogányok közt. Nem félt egyetlen kísérő[85] társaságában a szaracén szultán elé járulni[86]. De ki tudná szóval elmondani, milyen elszántsággal lépett az uralkodó elé, milyen meggyőző erővel beszélt neki, s milyen ékesszólással és magabiztossággal felelt a keresztény hit gúnyolóinak? Mielőtt ugyanis a szultán elé jutott volna, katonái elfogták; de ő sem a szidalmaktól és verésektől nem ijedt meg, sem a kilátásba helyezett büntetésektől nem riadt vissza, sőt a fenyegető haláltól sem rettent meg. De ha így sokan ellenséges érzületet mutattak is iránta, és szidalmakkal is illették őt, maga a szultán a lehető legnagyobb előzékenységgel fogadta. Általában minden tőle telhető módon iparkodott kimutatni iránta érzett tiszteletét. Többek közt gazdag ajándékok felajánlásával megpróbálta a világ hiú javai felé fordítani lelkét. Mikor azonban meggyőződött róla, hogy a szent következetesen annyiba vesz mindent, mint a szemetet, igen elcsodálkozott rajta, és úgy tekintett fel rá, mint akinek nincsen párja az emberek között. Nagyon épült szavain, és örömest hallgatta őt.
Az Úr tehát ebben a vonatkozásban nem teljesítette hő vágyát, hanem nagyobb kegyelem kiváltságát tartogatta számára[87].
58 Akkoriban történt, mikor, mint már említettük, tömegesen csatlakoztak a testvérekhez, hogy boldogságos Ferenc atyánknak a spoletói völgyön át vezetett az útja. Mikoron útközben egy Bevagna közelében fekvő helyre érkezett, ott a különböző madaraknak, főleg galamboknak, varjaknak és szarkáknak töméntelen sokaságát találta. Isten boldogságos szolgája, Ferenc, aki különben is könnyen hevülő természet volt, s aki az alsóbbrendű és oktalan teremtmények iránt is gyöngéd és bensőséges szeretettel viseltetett, amikor megpillantotta őket, társait az útfélen hagyva vidám orcával egyenesen feléjük futott. Mikor már eléggé megközelítette őket, és látta, hogy egyenesen várják őt, szokásos módon köszöntötte őket. Közben nem győzött csodálkozni, hogy a madarak nem kapnak szárnyra, mint máskülönben tenni szokták; ezért örömtől repeső szívvel és teljes alázattal kérte őket, hogy hallgassák meg Isten igéjét. Többek közt ezeket mondotta nekik: "Madártestvéreim, nagyon, de nagyon kell magasztalnotok és szeretnetek a ti Teremtőtöket, aki tollakat adott nektek a ruházkodásra, szárnyakat a repülésre és általában minden szükségessel ellátott benneteket. Minden más teremtmény fölött felmagasztalt titeket, és tartózkodási helyet a tisztaságos levegőben jelölt ki számotokra; azután lám sem nem vettek, sem nem arattok: ő legkisebb fáradozástok nélkül gondoz és elkormányoz benneteket." E szavak hallatán a madarak, mint később ő maga és a kíséretében levő testvérek elbeszélték, a maguk természetének megfelelően igyekeztek kifejezést adni módfölötti örömüknek: nyakukat nyújtogatták, szárnyukat emelgették, csőrüket nyitogatták, és rászegezték szemüket. Ő pedig átmenvén közöttük eltávozék[88], majd meg visszafordult, s közben ruhájával súrolta fejüket és testüket. Végül megáldotta őket, és a kereszt jelével engedélyt adott nekik, hogy elrepüljenek. Ezután a boldogságos atya társaival együtt tovább folytatta útját, s közben örült és hálálkodott Istennek, akit ím az összes teremtmények alázatos megvallással dicsőítenek.
És amilyen egyszerű volt, már nem természeténél, hanem a kegyelemnél fogva, hanyagsággal kezdte magát vádolni, amiért eddig nem prédikált a madaraknak, holott ezek oly nagy tisztelettel hallgatták Isten igéjét. Így történt, hogy ettől a naptól kezdve a Teremtő rendszeres dicsőítésére és szeretetére buzdította az összes madarakat, az összes állatokat, az összes csúszómászókat, sőt még az érzéketlen teremtményeket is. És nap nap után saját tapasztalatából győződött meg arról, hogy az Üdvözítő nevének hallatára milyen készséges engedelmességet tanúsítanak mindahányan.
59 Egy napon bizonyos Alviano nevű helységbe érkezett, hogy ott Isten igéjét hirdesse. Hogy mindenki jól láthassa, egy magaslatra lépett, és csendet kért. Erre mindenki elhallgatott és figyelmesen várt. De éppen azon a helyen tömérdek fecske fészkelt, s éktelen csivitelésükkel és csicsergésükkel betöltötték az egész környéket. Boldogságos Ferenc, mivel fülsiketítő lármájuk miatt egyetlen szavát sem lehetett érteni, végre így szólt hozzájuk: "Fecskenővéreim, ideje már, hogy én is szóhoz jussak, mert ti eddig ugyancsak kibeszélhettétek magatokat. Halljátok meg tehát az Úr szavát[89], legyetek csendben és veszteg, míg csak be nem teljesedik az Úr beszéde.[90] " És íme, a madarak a jelenlevők általános csodálkozására és álmélkodására rögtön elhallgattak, és mindaddig, amíg a prédikáció be nem fejeződött, meg se moccantak helyükön. Az emberek e jel láttára mindnyájan nagy csodálkozással teltek el, és egymás közt mondogatták: "Ez valóban szent ember és a Magasságbelinek barátja." És áhítatukban siettek ruhájának legalább a szegélyét érinteni, s közben szüntelenül dicsérték és magasztalták Istent. És valóban csodálatos, hogy még az oktalan teremtmények is megérezték azt a szeretetet és édes vonzódást, melyet Ferenc irántuk érzett.
60 Más alkalommal pedig, mikor Greccióban tartózkodott, az egyik testvér egy tőrrel fogott eleven nyulat vitt eléje. Mikor a boldogságos férfiú meglátta, részvevően így szólt hozzá: "Nyúltestvérkém, jer ide; miért is engedted tőrbe csalni magadat?" Midőn erre a testvér, aki eddig karjában tartotta, szabadon engedte, a nyúl minden kényszerítés nélkül a szent keblébe, mint legbiztosabb helyre rejtőzött. Miután egy ideig ott nyugodott, a szent atya előbb anyás szeretettel megsimogatta, utána pedig elengedte, hogy szabadon visszatérjen az erdőbe. A nyúl azonban, bár több ízben letették a földre, mindannyiszor a szent keblébe menekült vissza. Végül is a testvéreknek úgy kellett erőszakkal visszavinniük a közeli erdőbe. A Trasimenusi-tó szigetén való tartózkodása idején ugyanez az eset ismétlődött meg egy tengeri nyúllal, mely pedig a legnehezebben megszelidíthető állatok közé tartozik.
61 Hasonló szeretettel viseltetett szentünk a halak iránt is: ha csak tehette, elevenen visszaengedte őket a vízbe azzal a szigorú meghagyással, hogy semmi körülmények közt se engedjék magukat újból megfogni. Mikor egy alkalommal a Rieti-tó kikötője közelében egy bárkán tartózkodott, az egyik halász egy nagy halat fogott, melyet közönségesen compónak neveznek, és azt tisztelete jeléül neki ajánlotta fel. Ő szíves örömest elfogadta az ajándékot, testvérének nevezte a halat, majd a hajó oldalán visszaengedte a vízbe. Utána áhítattal dicsérni kezdte az Úr nevét. Amíg csak imádsága tartott, a hal ott játszadozott a bárka körül, és mindaddig nem távozott onnét, míg Isten szentje imádsága befejeztével engedélyt nem adott neki a távozásra.
Ilyenképpen dicsőséges Ferenc atyánk azzal, hogy az engedelmesség útján járt, és minden fenntartás nélkül magára vette az isteni alárendelés igáját, a teremtmények engedelmességében nagy tisztességet nyert Isten előtt. Sőt a víz is borrá változott a kezén, midőn egyszer a Speco di San Urbanó-i remeteségben súlyosan megbetegedett. A bor megízlelésére olyan gyorsan visszanyerte egészségét, hogy mindenki csodának hitte, aminthogy csakugyan az is volt.
Ó, valóban szent ember, akinek a teremtmények is engedelmeskednek, s kinek szavára az elemek is átalakulnak.
62 Tiszteletreméltó Ferenc atyánk abban az időben, mikor, mint már említettük, a madaraknak prédikált, fáradhatatlanul járta a városokat és falvakat, és mindenütt hintegette az áldás magvait. Így jutott el többek között Ascoli Picenóba is. Mikor rendes szokásához híven itt is elragadó hévvel hirdette Isten igéjét, a Magasságbeli jobbjának változásából jóformán az egész népet olyan áhítat és kegyelem utáni sóvárgás fogta el, hogy az emberek szinte egymást taposták, csakhogy láthassák és hallhassák őt. Akkoriban nem kevesebb, mint harminc ember - klerikus és laikus vegyesen - vette fel kezéből a szent szerzet ruháját. Olyan nagy volt a férfiak és asszonyok bizalma és áhítata Isten szentje iránt, hogy boldognak mondotta magát az, aki akárcsak ruhája szegélyét érinthette.
Ha valamely városban megjelent, örvendezett a papság, zúgtak a harangok, ujjongtak a férfiak, örültek a nők, tapsoltak a gyermekek, és gyakran zöld gallyakkal kezükben s énekszóval ajkukon vonultak eléje. Megjelenésére megszégyenült a gonosz eretnekség, felmagasztosult az Egyház hite, a hivők örömükben hangos kiáltásban törtek ki, az eretnekek ellenben elrejtőztek. Az életszentség jelei ugyanis olyan szembetűnően mutatkoztak rajta, hogy senki sem mert vele vitába szállni, mikor a sokaság tekintete rajta függött.
És ő azt vallotta, hogy mindenben és mindenekfölött a szent római Egyház tanítását kell megtartani, tisztelni és követni, mert egyedül ebben áll az összes üdvözülendőknek üdvössége. A papokat tisztelte, és az egész egyházi rendet mély tisztelettel vette körül.
63 Gyakran kenyereket vittek hozzá megáldás céljából; ezeket azután hosszabb időn át tartogatták, és fogyasztásuk közben számos betegségből kigyógyultak. Sőt az is megtörtént, hogy a hivők bizakodva hitükben kisebb-nagyobb darabokat levágtak ruhájából, úgyhogy sokszor félig mezítelenül maradt. De a legcsodálatosabb mégis azt volt, hogyha csak kezével is érintett valamit a szent atya, többen attól is visszanyerték egészségüket.
Arezzo környékén egy jelentéktelen falucskában élt egy várandós asszony. Mikor eljött szülésének ideje, több napon keresztül vajúdott, és olyan szörnyű fájdalmakban vergődött, hogy azt sem tudta, él-e, hal-e. Szomszédai és rokonai valahogyan megtudták, hogy boldogságos Ferenc atya éppen arrafelé készül átmenni az egyik remeteségbe. Mialatt azonban érkezésére vártak, boldogságos Ferenc történetesen más úton ment a kérdéses remeteségbe; mégpedig, betegségére és gyöngeségére való tekintettel, lóháton. Mihelyt megérkezett, a lovat bizonyos Péter nevű testvér útján visszairányította ahhoz az emberhez, aki jószívűségből rendelkezésére bocsátotta. Péter testvér visszamenőben azon az úton haladt, mely mellett az asszony lakott. Az odavaló emberek, mikor megpillantották, rögtön eléje futottak, mert azt gondolták, hogy maga boldogságos Ferenc jött hozzájuk. Midőn tehát látták, hogy nem ő az, nagyon elszomorodtak. Egy idő múlva tanakodni kezdtek, nincs-e ott valami, amit boldogságos Ferenc a kezével érintett. Sok időt töltöttek el a keresgéléssel; végre megtalálták a kantárszárat, melyet lovaglás közben a kezében tartott. Azonnal kivették tehát a kantárt a ló szájából, és a kantárszárat, melyet a kezében tartott, rátették az asszonyra. És íme, abban a pillanatban megszűnt a veszély, és az asszony örömmel és szerencsésen megszülte gyermekét.
64 Gualfreduccio, Cittŕ della Pieve-i lakos, vallásos, istenfélő és egész házanépével Istent buzgón tisztelő férfiú, egy kordát őrzött magánál, melyet valamikor boldogságos Ferenc a derekán viselt. Történt, hogy azon a környéken sok férfi és nem kevés asszony különböző betegségbe és lázba esett. Emberünk tehát sorra járta a betegek házait, a kordát vízbe áztatta, vagy néhány szálat belőle vízbe vetett, s a vízből inni adott a betegeknek, és íme azok Krisztus nevében mindannyian visszanyerték egészségüket.
Mindez pedig boldogságos Ferenc távollétében történt, sőt ennél is sokkal több. Hosszú volna mindet felsorolni. Azok közül azonban, melyeket jelenlétében kegyes volt a mi Urunk és Istenünk művelni, egy párat röviden beleszövünk előadásunkba.
65 Isten szentje, Ferenc, miközben Isten országának hirdetésére nagy és változatos tájakat bejárt, többek közt bizonyos Toscanella nevű városba[91] is eljutott. Itt, mialatt szokásához híven az élet magvait hintegette, a város egyik lovagjánál vett szállást, akinek egyetlen fia sánta, azonfelül egész testében gyönge és fejletlen volt. Bár még gyermekkorban volt, s a szoptatás évein már réges-régen túljutott, ennek ellenére mégis bölcsőben kellett tartani. A gyermek atyja, mikor Isten emberének nagy szentségét látta, alázattal odavetette magát lábaihoz, és gyógyulást kért tőle fia számára. Ő azonban, mivel méltatlannak és alkalmatlannak érezte magát ilyen nagy kitüntetésre és kegyelemre, sokáig ellenállott az unszolásnak. De végül is állhatatos könyörgésétől legyőzetve, rövid imádságot mondott, majd rátette kezét a gyermek fejére, megáldotta, és egyben talpra segítette őt. És a gyermek valamennyiük szeme láttára és örömujjongása közepette a mi Urunk Jézus Krisztus nevében azon nyomban gyógyultan állott fel, és ide-oda kezdett járni a szobában.
66 Más alkalommal pedig, mikor Narniban járt Isten embere, Ferenc, s több napig ott időzött, a város egyik polgára, bizonyos Péter nevezetű, bénultan feküdt ágyában. Már vagy öt hónapja meg volt fosztva minden tagjának használatától, úgyhogy se felkelni, se mozdulni nem tudott. Sem kezeinek, sem lábainak, sem fejének nem tudta hasznát venni, egyedül nyelvét tudta mozdítani, és szemét felnyitni. Midőn meghallotta, hogy Szent Ferenc Narniba jött, hírnök útján arra kérte a város püspökét, hogy Isten szerelmére[92] kegyeskedjék a magasságbeli Isten szolgáját hozzá küldeni. Szentül hitte ugyanis, hogy megjelenésére és puszta látására megszabadul kínzó betegségétől. Valóban úgy is történt. Mikor boldogságos Ferenc megjelent nála, s fejétől a lábáig megjelölte őt a kereszt jelével, a betegség abban a pillanatban elhagyta, és ő visszanyerte korábbi egészségét.
67 Az említett városban egy asszony, aki vaksággal volt megverve, mihelyt boldogságos Ferenc kereszttel megjelölte szemét, azonnal visszanyerte régóta áhított látását.
Gubbióban viszont egy olyan asszony élt, akinek mind a két keze össze volt zsugorodva, úgyhogy semmi munkát nem tudott velük végezni. Ez amint meghallotta, hogy Szent Ferenc a városba jött, rögtön hozzá sietett, bánatos arccal és mély szomorúsággal feléje tárta zsugorodott kezeit, és esengve kérte őt, kegyeskedjék legalább megérinteni őket. A szent az asszony állhatatos könyörgésére csakugyan megfogta és meggyógyította kezeit. Erre az asszony nagy vidáman hazasietett, otthon saját kezűleg egy sajtot készített, és azt felajánlotta a szent férfiúnak. Ő szívesen fogadta az ajándékot, letört belőle egy darabkát, a többit pedig visszaadta az asszonynak azzal, hogy odahaza családjával együtt fogyassza el.
68 Az egyik testvér nagyon súlyos és már látásra is borzasztó betegségben szenvedett, melynek nevét hamarjában nem is tudnám megmondani; némelyek egyenesen a gonosz lélek művének tulajdonították. Gyakran egész testében görcsösen rángatózott, és ijesztő képeket vágva tajtékozva fetrengett. Tagjai egyszer összezsugorodtak, máskor meg kinyúltak; egyszer összevissza görbültek, máskor pedig megmerevedtek és hajlíthatatlanokká lettek. Az is megtörtént, hogy egészen kinyúlva és megmeredve, vállig felhúzott lábakkal embermagasságra vetette fel magát a levegőbe, s azután hirtelen a földre zuhant. Szent Ferenc atyánk végre megkönyörült súlyos betegségén: odament hozzá, s miután imádkozott érette, megjelölte őt a kereszt jelével és megáldotta. És ő abban a pillanatban meggyógyult, és betegségének káros következményeit ettől kezdve sohasem érezte.
69 Egy napon, mikor boldogságos Ferenc atyánk a narni püspökség területén haladt át, bizonyos Sangemini nevű helységbe[93] érkezett. Itt, miközben Isten országát hirdette, a kíséretében levő három testvérrel együtt egy jámbor és istenfélő s az egész környéken jó hírben álló ember fogadta magához szállásra. Az illetőnek feleségét, amint azt a környék minden lakosa jól tudta, a gonosz lélek gyötörte. Ezért alázattal könyörgött érette boldogságos Ferenchez. Erősen hitte ugyanis, hogy az ő érdemeiért megszabadulhat bajától. De a szent, mivel egyszerűségében inkább kívánt megvetésben állani, mint szentségének fitogtatásával a világ magasztalását magára vonni, a leghatározottabban elutasította kérése teljesítését. De utoljára, mivel Isten ügyéről volt szó, hosszas unszolásra beleegyezését adta. Magához hívatta tehát a három testvért, akik vele voltak, és a ház minden szögletébe odaállított közülük egyet-egyet. Azután így szólt: "Imádkozzunk, testvérek, az Úrhoz ezen asszonyért, hogy Isten saját dicséretére és dicsőségére levegye nyakáról a gonosz lélek igáját! Külön-külön álljunk a ház szögleteibe, nehogy a gonosz lélek elfusson előlünk és megcsúfoljon bennünket, s a szögletek réseiben búvóhelyet találjon."
Imádságának végeztével boldogságos Ferenc a Szentlélek erejével eltelve odalépett az asszonyhoz, aki borzalmasan szenvedett, és ijesztő módon kiabált, és így szólt: "A mi Urunk Jézus Krisztus nevében az engedelmesség erejével parancsolom neked, sátán, hogy menj ki belőle, és ne merészeld őt többé háborítani!" És alig fejezte be szavait, a sátán olyan gyorsan és akkora zajjal és csörömpöléssel távozott, hogy a szent atya az asszony hirtelen meggyógyulása és a gonosz lélek készséges engedelmessége miatt egészen megzavarodott. Bizonyos szégyenkezéssel azonnal továbbállott tehát, nehogy eszébe jusson olyasmivel dicsekedni, amit az isteni Gondviselés vitt végbe.
Egy más alkalommal történt, hogy boldogságos Ferenc atya Illés testvér kíséretében ugyanazon helységen ment keresztül. Az asszony, mihelyt hallott jöveteléről, azonnal felkelt, a piacra sietett, és utána kiabált, hogy kegyeskedjék legalább néhány szót szólni hozzá. Ő azonban semmiképpen sem akart szóba elegyedni vele, mert tudván tudta, hogy ő az az asszony, akiből valamikor Isten erejével kiűzte a gonosz lelket. Az asszony pedig lába nyomát csókolgatta, és nem győzött hálálkodni Istennek és szolgájának, Szent Ferencnek, amiért kiszabadította őt a halál kezéből. Illés testvérnek végre sikerült szóra bírnia a szentet; elmondta neki az asszony betegségének és meggyógyulásának történetét, és a jelenlevők közül sokan megerősítették szavait.
70 Citta di Castellóban egy asszonyt szintén megszállva tartott a gonosz lélek. Mikor boldogságos Ferenc atyánk a városban időzött, ezt az asszonyt odavezették a szállásául szolgáló házhoz. Odaérve az asszony megállott kívülről, elkezdte fogait csikorgatni, és ijesztő fintorgatás közben rémes hangon sivalkodott, amint ez a tisztátalan lelkeknek szokása. Közben a városból sok férfi és nő verődött össze, és könyörögtek Szent Ferenchez az asszonyért. Mert a gonosz lélek nemcsak a szerencsétlen asszonyt gyötörte már jó ideje, hanem sivalkodása révén az ő nyugalmukat is zavarta. A szent atya először a kíséretében levő testvért küldte ki hozzá, hogy megpróbálja, csakugyan ördögi mesterkedésről van-e szó, vagy csupán asszonyi furfangról. Az asszony, mikor a testvért meglátta, gúnyosan a szemébe nevetett, mert azonnal látta, hogy nem azonos Szent Ferenccel. Eközben a szent atya buzgón imádkozott magában, s imádsága végeztével maga is kiment. Az asszony azonnal elkezdett rángatózni és a földön fetrengeni, és semmiképpen sem tudta elviselni a feléje sugárzó erőt. Szent Ferenc ekkor magához intette őt, és így szólt: "Az engedelmesség nevében parancsolom neked, tisztátalan lélek, hogy menj ki belőle!" És az nyomban elhagyta az asszonyt, s nagy méltatlankodás közepette, de minden bántalom nélkül eltávozott.
Hála a mindenható Istennek, aki mindenekben és mindent munkál. Mivel azonban feltettük magunkban, hogy csodák helyett, melyek különben sem teszik, csupán mutatják az életszentséget, inkább életének fönségéről és egész magatartásának utánozhatatlan mintaszerűségéről beszélünk, a fölös csodák elhagyásával mindjárt örök üdvösségre érdemes cselekedeteire térünk át.
71 Isten embere, Ferenc, kitűnően értett hozzá, hogy ne a magáét keresse, hanem elsősorban azt, ami mások üdvösségére tartozik; mindenekfölött pedig kívánt feloszlani és Krisztussal lenni[94]. Ezért legfőbb törekvése az volt, hogy szabad maradjon mindentől, ami a világé, és hogy lelkének ragyogó fényét megóvja a földi élet szennyének fertőzésétől. Érzéketlenné tette magát minden külső behatás iránt, s mivel egy pillanatra sem lankadó figyelemmel vigyázott külső érzékeire, és fékezte lelkének indulatait, egészen Istené tudott lenni. Sziklaüregben fészkelt, és a kőszál rejtekében volt az ő lakása[95].
Valóban különös buzgalommal kereste a magányos helyeket, és teljesen kiüresedve huzamosan elidőzött ott Krisztus sebeiben. Gyakran kereste fel tehát a remeteségeket, hogy ott egészen Isten felé tudja irányítani lelkét. Mindazonáltal, ha elérkezettnek látta az időt, nem volt rest belevegyülni a világ dolgaiba, és teljes odaadással munkálkodni felebarátainak üdvösségén.
Legbiztosabb kikötője az imádság volt. Imádsága nem volt rövid lélegzetű, sem üres vagy elbizakodott, hanem ellenkezőleg, hosszú s buzgósággal és szelíd alázattal teljes. Ha későn fogott hozzá, reggel is alig tudta befejezni. Imádkozott, ha járkált, imádkozott, ha ült, imádkozott, ha evett, vagy ivott. Éjszakánként rendszerint magányosan ment elhagyatott és omladozó templomokba imádkozni. Az itt töltött órákban az isteni kegyelem erejével sok félelmet és lelki szorongást sikerült leküzdenie.
72 Olykor közelharcot kellett vívnia a sátánnal, mivel az ilyen helyeken nemcsak benső kísértésekkel zaklatta, hanem ijesztő zajjal és dörömböléssel külsőleg is megfélemlíteni igyekezett. Isten rettenthetetlen bajnoka azonban, mivel tudta, hogy az Úrnak hatalmában áll mindenütt mindent megtenni, nem engedte magát megfélemlíteni, hanem így beszélt magában: "Nem tehetsz bennem, gonosztevő, nagyobb kárt csalárdságod fegyvereivel, mint tehetnél akkor, ha a nyilvánosság előtt küzdenénk."
Valóban állhatatos volt a legmagasabb fokon, és semmi másra nem volt gondja, mint ami az Úré. Mert bár nagyon sokszor és sok-sokezer ember előtt hirdette Isten igéjét, mindig olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak valamelyik bizalmas barátjával beszélgetett volna. A nagy sokaságot úgy tekintette, mintha egyetlen ember állott volna előtte, és ennek az embernek úgy és olyan odaadással prédikált, mint amilyennel a sokaság előtt beszélt volna. A szív tisztasága megadta neki a biztos beszéd ajándékát, úgyhogy külön készület nélkül is csodálatos és addig nem hallott dolgokat tudott mondani.
Ellenben, ha előzetesen átgondolta beszédét, megtörtént, hogy ott, az egybesereglett nép előtt nem jutottak eszébe előre kigondolt mondatai, és mivel hirtelenében nem tudott mást mondani, minden pironkodás nélkül megvallotta, hogy ő bizony sok mindent kigondolt magában, de most semmi sem jut belőle eszébe. Ebből kiindulva azután váratlanul olyan ékesszólással telt el, hogy hallgatói magukon kívül voltak az ámulattól. De néha az is megtörtént vele, hogy egyáltalán semmit sem tudott mondani; ilyenkor áldással bocsátotta el a népet, és ezzel sokszor nagyobb hatást ért el, mint legjobb prédikációjával.
73 Egyszer, midőn szerzete ügyében Rómában járt, erős vágya támadt, hogy Honorius pápa[96] és a tiszteletreméltó bíborosok előtt prédikálhasson. Hugó úr, a dicsőséges ostiai püspök, aki különös szeretettel viseltetett Isten szentje iránt, mikor erről értesült, félelemmel vegyes örömmel telt el. Egyrészt ugyanis bámulta a szent lángoló hevét, másrészt meg jól ismerte egyszerűségét. De bízott a Mindenható irgalmasságában, aki szükség idején sohasem hagyja el a benne bízókat; ezért habozás nélkül odavezette őt a pápa úr és a tiszteletreméltó bíborosok színe elé. Ő tehát, az engedély és az áldás elnyerése után, ilyen előkelő személyek előtt minden félelem nélkül kezdett szólani. És olyan hévvel beszélt, hogy örömének nem tudott határt szabni: mialatt ajkáról áradt a szó, lábait mintegy táncra igazította, de korántsem pajkosságból, hanem az isteni szeretet tüzétől való lángolásból, s nem azért, hogy nevetésre ingereljen, hanem hogy a fájdalom könnyeire indítson. Mert sokakat szíven ütöttek szavai, és nem győzték eleget csodálni az isteni kegyelem gazdag áradását és a szent férfiú magabiztos fellépését. A tiszteletreméltó ostiai püspök úr ellenben egész idő alatt állandó rettegésben volt, és buzgó szívvel kérte az Urat, ne engedje, hogy a boldogságos férfiú együgyűsége megszégyenüljön. Tudnunk kell ugyanis, hogy a szent férfiú minden dicsősége és szégyene őrája hárult, mivelhogy ő volt a háza népe fölé rendelt atya.
74 Szent Ferenc csakugyan úgy ragaszkodott hozzá, mint fiú az atyjához, mint az egyetlen gyermek anyjához; nyugodtan pihent és aludt kegyességének ölében. A pásztor szerepét tulajdonképpen ő töltötte be, ő végezte munkáját, de a pásztor nevet a szent férfiúnak hagyta. A szükséges lépéseket a szent atya tervezte el, megvalósításukról azonban ez az áldott úr gondoskodott. Ó, hányan acsarkodtak, különösen kezdetben, mikor ezek történtek, a Rend új ültetvénye ellen; hányan iparkodtak azt elpusztítani! Ó, hányan igyekeztek megfojtani ezt a kiválasztott szőlőt, melyet az Úr kegyes keze újonnan plántált a világba!
Hányan próbálták elorozni és megenni első és legszebb gyümölcseit! A tiszteletreméltó atya és úr azonban mindezeket megölte, és semmivé tette kardjával. Mert ő valóban az ékesszólás bővízű folyója, az Egyház védőfala, az igazság védelmezője és az alázatosak szeretője[97]. Áldott és emlékezetes tehát az a nap, melyen Isten szentje erre a tiszteletreméltó úrra bízta magát. Ez akkoriban történt, mikor Hugolino úr, mint máskor is gyakran megtette, Toscánában pápai követi tisztet töltött be. Boldogságos Ferenc, akinek akkor még kevés követője volt, Franciaországba tervezett útjában Firenzébe érkezett, ahol az idő tájt a mondott püspök is tartózkodott[98]. Akkor még nem volt közöttük különösebb barátság, de szent életük híre már kölcsönös és meleg szeretettel fűzte őket egymáshoz.
75 Boldogságos Ferencnek egyébként is az volt a szokása, hogy ha egy városba vagy helységbe érkezett, elsőnek a püspököt, illetve az odavaló papokat kereste fel. Mikor tehát ilyen előkelő főpap jelenlétéről hallott, nagy tisztelettel azonnal kegyességébe ajánlotta magát. A püspök úr, mihelyt megpillantotta őt, alázatos tisztelettel fogadta, mint különben más szerzetesekkel is tenni szokta, főleg olyanokkal, akik a boldogító szegénység és a szent egyszerűség jelvényét viselték. És mivel mindig kész volt a szegényeknek szükségükben segítségére lenni és ügyes-bajos dolgaikat tüzetesen kivizsgálni, szentünktől is azonnal jövetelének célját tudakolta, s jóakarattal végighallgatta elképzelését. Mivel látta, hogy a földi javak megvetésében messze fölötte áll másoknak, és attól a tűztől lángol, melyet Jézus bocsátott a földre, lelke attól a perctől kezdve összeforrott lelkével; ezért alázatosan imádságát kérte, s viszont a maga részéről mindenben készséges támogatását ígérte. Mindjárt azon melegében intette is, hogy álljon el megkezdett útjának folytatásától, s helyette inkább azok gondozásával és őrzésével törődjék, akiket rá bízott az Úristen. Szent Ferenc, látva, hogy a tiszteletreméltó úr ilyen kegyes indulattal, édes vonzalommal és hatékony szóval viseltetik irányában, nagyon megörült; odaborult tehát lába elé, s magát és testvéreit alázatos lélekkel gondjaiba ajánlotta.
76 A szegények atyja, a szegény Ferenc, mindenben a szegényekhez igazodott, és nehezen tudta elviselni, ha magánál szegényebb emberrel találkozott; természetesen nem hiú dicsőségvágyból, hanem kizárólag részvétből. És jóllehet egyetlen hitvány és durva habitussal is beérte, sokszor ezt is kész volt megosztani egy-egy szegénnyel. Hogy mint a szegények leggazdagabbja, valahogyan segíteni tudjon a szegényeken, télvíz idején merő könyörületből elvárta e világ gazdagjaitól, hogy egy-egy köpennyel vagy bundával szolgáljanak neki. És mikor ezek kész örömest teljesítették, amit a boldogságos atya kívánt tőlük, rendszerint ezt mondotta nekik: "Csak azzal a feltétellel fogadom el tőletek, hogy semmi körülmények közt sem kívánjátok vissza." Mihelyt azután szeme elé került az első szegény, túláradó örömmel kanyarította nyakába az ajándékba kapott ruhadarabot.
Nagyon nehezére esett, ha látta, hogy egy szegényt szidalmakkal illetnek, vagy hallotta, hogy valamely teremtményre átkot szórnak. Megtörtént, hogy az egyik testvér egy alamizsnát kérő szegényre keményen rátámadt, és többek közt ezt mondta neki: "Vigyázz, nehogy gazdag létedre szegénységet színlelj!" A szegények atyja, Szent Ferenc, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott; a bűnös testvért keményen megfeddte, és megparancsolta neki, hogy a szegény előtt vetkőzzék le, és lábát csókolva kérjen tőle bocsánatot. Majd ezt fűzte hozzá: "Aki a szegényt gyalázza, Krisztust bántja meg, akinek nemesi címerét viseli, és aki szegénnyé lett érettünk e világon." Az is gyakran megesett, hogy ha fát vagy más terhet vivő szegénnyel találkozott, tulajdon vállával sietett a segítségére, pedig nagyon gyenge ember volt.
77 De nemcsak a szükséget szenvedő emberek, hanem a néma és oktalan állatok, a csúszómászók, madarak és más érző és érzéketlen teremtmények iránt is túláradó szeretettel és részvéttel viseltetett. Az állatok minden fajtája közül legnagyobb szeretettel és gyöngédséggel a bárányokat vette körül, mivel a mi Urunk Jézus Krisztus alázatossága a Szentírásban legtöbbször és legtalálóbban a bárányhoz hasonlíttatik. Márpedig ő mindent, amiben Isten Fiának bármily csekély hasonlósága volt felismerhető, különös szeretettel szemlélt és ölelt magához.
Mikor egyszer az anconai Márkában járt és ott Isten igéjét hirdette Pál testvér társaságában, akit az összes ottani testvérek ministerévé[99] rendelt, Osimo városa felé tartott. Útközben a mezőn egy pásztorra talált, aki a kecskék és bakok nyáját legeltette. A kecskék és bakok sokaságában egy juhocska is akadt, mely alázatosan lépegetett, és békésen legelészett. Mikor Szent Ferenc ezt látta, megállt s mély fájdalommal szívében hangos sóhajtással így szólt a kísérő testvérhez: "Látod-e azt a juhot, mely olyan szelíden lépeget a kecskék és bakok közt? Bizony mondom neked, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus is ilyen szeliden és alázatosan járt-kelt a farizeusok és papi fejedelmek közt. Kérlek tehát, fiam, hogy iránta való szeretetből indulj te is részvétre ezen juhocska iránt. Legjobb lesz, ha megvásároljuk, és így kivonjuk a kecskék és bakok társaságából."
78 Pál testvér a szent fájdalmának láttán maga is részvétre gyulladt. De hitvány ruhájukon kívül, melyet magukon viseltek, az égvilágon semmijük sem volt. Mialatt azonban a kívánt ár előteremtésén törték a fejüket, váratlanul ott termett egy utazó kereskedő, és a legnagyobb készséggel rendelkezésükre bocsátotta a kért összeget.
Ők pedig hálát adtak Istennek, és a vásárolt juhval egyenesen Osimóba mentek. Megérkezésük után azonnal a város püspöke elé járultak, aki nagy tisztelettel fogadta őket. De egyúttal erősen el is csodálkozott a püspök úr egyrészt a juhon, melyet Isten embere magával hozott, másrészt meg a különös szereteten, melyet iránta mutatott. Mikor azonban Krisztus szolgája hosszú példázatot mondott neki a juhról, a püspököt szíven találta Isten emberének tiszta egyszerűsége, és hálát adott az Istennek. Másnap, a város elhagyása után Ferenc váltig azon törte a fejét, mit kezdjen a juhval. Végre a kísérő testvér tanácsára Krisztus szolgálóinak[100] San Severino közelében épült kolostorába adta be továbbtartás céljából. Krisztus tiszteletreméltó szolgálói egyenesen Isten ajándékának tekintették, és nagy örmmel fogadták a juhocskát. Hosszú időn át gondosan vigyáztak rá; gyapjából ruhát szőttek, és azt egy káptalan alkalmával Porciunkulába küldték boldogságos Ferenc számára. Isten szentje nagy tisztelettel és örvendező lélekkel vette az ajándékot, keblére szorította, megcsókolta és a körülállókat is buzdította, hogy szintén vegyék ki részüket öröméből.
79 Más alkalommal, mikor ugyanazon testvér társaságában ugyancsak az anconai Márka tartományt járta, egy emberrel találkozott, aki vállára vetve két összekötött bárányt vitt a piacra eladni. Boldogságos Ferencnek, mikor a bárányok bégetését hallotta, megesett rajtuk a szíve: odament hozzájuk, megsimogatta őket, mint az édesanya szokta síró gyermekét, és többféle módon kimutatta irántuk résztvétét. Azután az emberhez fordult: "Miért kínzod báránytestvéreimet, s miért viszed őket összekötve és felfüggesztve?" Az pedig így felelt: "A piacra viszem őket eladni, mivelhogy szükségem van az árukra." A szent tovább tudakozódott: "Hát aztán mi történik velük?" "A vevők - mondta az ember - levágják és megeszik őket." "Isten őrizz! - kiáltotta a szent atya -, ennek nem szabad megtörténnie! Hanem, nesze, fogadd el áruk fejében a köpenyt, mely rajtam van, s a bárányokat engedd át nekem." Az ember kész örömest odaadta a bárányokat, és átvette a köpenyt, mert az sokkal nagyobb értékű volt a bárányoknál: a szent a nagy hidegre való tekintettel épp aznap kapta kölcsönbe egyik hűséges tisztelőjétől. Szentünk azonban a bárányok átvétele után nagy gondba esett, mit tegyen velük. Utoljára a kísérőjével folytatott tanácskozás után további tartásra újból visszaadta a bárányokat volt gazdájuknak, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy el nem adhatja, meg nem ütheti őket, hanem köteles lelkiismeretesen tartani, etetni és gondozni az állatokat.
80 Nagyon hosszadalmas és talán kivihetetlen is volna, ha mindent fel akarnánk sorolni és előszámlálni, amit dicsőséges Ferenc atyánk még testi életében tett és tanított. Mert ki tudná szóval kifejezni határtalan szeretetét minden iránt, ami az Istené? Avagy ki tudná érzékeltetni azt az édességet, melyet érzett, miközben a Teremtő bölcsességét, hatalmát és jóságát szemlélte a teremtményekben? Valóban ez a látvány lépten-nyomon csodálatos és kimondhatatlan örömmel töltötte el; különösen, ha a napot nézte, a holdat szemlélte vagy a csillagokra és az égboltra vetette tekintetét. Ó, együgyű jámborság, ó, jámbor együgyűség! Szeretetét még a férgekre is kiterjesztette, mert az Üdvözítőről ezt olvasta: "Én csak féreg vagyok, nem ember"[101].
Ezért gondosan felszedte őket az útszélekről, és védett helyre tette, nehogy az arra járók lábukkal eltapossák őket. És mit mondjunk az alsóbbrendű lényekről, amikor télvíz idején a méhek elé mézet vagy jóféle bort tétetett, nehogy elpusztuljanak a nagy hidegben? Mert munkájuk leleményességét és ösztönük csalhatatlanságát olyan nagyszerű himnusznak érezte Isten dicsőségére, hogy nem sajnálta egész napját az ő és a többi teremtmények dicséretére áldozni.
Miként hajdan a tüzes kemencébe vetett három ifjú minden elemet a mindenség Teremtőjének dicséretére és magasztalására hívott fel, azonképpen ez az Isten lelkével teljes férfiú sem győzte minden elemben és teremtményben mindenek Teremtőjét és Kormányzóját dicsőíteni, magasztalni és áldani.
81 Mily nagy örömet szerzett neki a virágok szépsége, miközben bájos alakjukat szemlélte, és kellemes illatukat élvezte! És lelki szemei rögtön annak a virágnak szépségére fordultak, mely a tavasz napjaiban fénylőn hajtott ki Jessze törzséből, és illatának élvezésére sok ezer halottat keltett életre. Ha valahol sok virágot látott, szakasztott úgy prédikált nekik, és úgy buzdította őket az Úr dicséretére, mintha csak eszes lények lettek volna. Hasonlóan a vetéseket, szőlőket, köveket, erdőket, a mezők vadvirágait, a csörgedező patakokat, a zöldellő kerteket, a földet és tüzet, a levegőt és szelet is tökéletes egyszerűséggel és tisztasággal Isten szeretetére és a Neki való készséges hódolatra intette.
Végül valamennyi teremtményt testvér néven szólította, és szívének titkos ösztönével egészen különleges és senki másnál nem észlelt módon belelátott a természet titkaiba, mintha már eljutott volna Isten fiainak dicsőséges szabadságára[102]. És most, ó, jóságos Jézus, a mennyekben az angyalokkal együtt hirdeti a te csodálatosságodat az, aki itt a földön valamennyi teremtményed előtt szeretetre méltónak vallott téged.
82 Valahányszor csak kiejtette nevedet, szent Urunk, mindannyiszor minden emberi képzeletet meghaladó megindultság vett rajta erőt: egész lényét olyan öröm és vidámság öntötte el, hogy egészen új embernek látszott, aki már nem is ebből a világból[103] való. Ezért ha valahol, útszéleken, házban vagy kint a határban valami írást talált, akár isteni, akár emberi szó volt rajta, azt a legnagyobb tisztelettel felemelte, és szent, vagy legalább tisztességes helyre rejtette azzal a megokolással, hogy esetleg az Úr neve vagy más Rá vonatkozó szó is előfordulhat rajta.
Mikor egyszer az egyik testvér megkérdezte tőle, miért gyűjti olyan szorgalmasan a pogányok[104] írásait és általában olyan írásokat, melyeken nem fordul elő az Úr neve, ő így válaszolt neki: "Azért, fiam, mert ott azok a betűk is szerepelnek, melyekből az Úristen dicsőséges neve összetevődik. Ami jó tehát bennük foglaltatik, az nem a pogányokra, sőt általában nem az emberekre, hanem egyes-egyedül Istenre tartozik, akié minden jó." Nem kevésbé csodálatos, hogy ha üdvözlő vagy buzdító levelet íratott, a világ minden kincséért meg nem engedte volna, hogy akár csak egy betűt vagy szótagot is kitöröljenek belőle, még akkor sem, ha az fölösleges vagy éppen hibás volt.
83 Ó, mily szép, mily ragyogó, mily dicsőséges volt ő életének ártatlanságában, szavainak egyszerűségében, szívének tisztaságában, Isten szeretetében[105], a testvéri szeretetben, készséges engedelmességében, finom modorában és angyali tekintetében! Magatartásában szeretetre méltó, természeténél fogva szelíd, nyájas beszédű, a buzdításban alkalmazkodó, a vállalt feladatok teljesítésében hűséges, a tanácsadásban előrelátó, a cselekvésben serény, és minden dologban megnyerő volt. Lelke derűs, kedélye vonzó, szelleme józan volt; egészen beletemetkezett a szemlélődésbe, kitartó volt az imádságban és buzgó minden munkájában; elhatározásaiban állhatatos, az erényben szilárd, a kegyelemben kitartó és önmagával szemben mindig egyforma. Gyors volt a megbocsátásra, késedelmes a haragra; szelleme szabadon szárnyalt, emlékezete kitűnően működött; finom volt a beszédben, körültekintő a döntésben és mindenben egyszerű. Önmagához szigorú, másokkal szemben elnéző, s mindenkihez tapintatos volt.
Édes szavú, vidám orcájú, nyájas tekintetű, a restséget és gőgöt hírből sem ismerő ember volt. Termetre közepes, de inkább alacsony növésű volt; feje közepes nagyságú és kerek, arca kissé megnyúlt és előreálló, homloka lapos és alacsony, szemei közepes nagyságúak, feketék és egyszerűséget sugárzók, haja sötétbarna, szemöldöke egyenes vonalú, orra szabályos, finom metszésű és egyenes, fülei szétállók, de kicsinyek, halántéka lapos, nyelve békülékeny, tüzes és éles, hangja erős, behízelgő, tiszta csengésű és érces, fogai tömöttek, egyenletesek és fehérek, ajkai kicsinyek és finom metszésűek, szakálla fekete, ritkás, nyaka finom hajlású, vállai egyenesek, karjai rövidek, kézfeje keskeny, ujjai hosszúak, körmei kiállók, lábszárai vékonyak, lábfeje kicsiny, bőre finom volt. Hús alig volt rajta. Ruhája szakadozott, alvása a lehető legrövidebbre szabott. Keze mindig kész volt az alamizsnálkodásra. És mivel maga volt a megtestesült alázatosság, mindig szelídséget tanúsított mindenki iránt, és bölcsen alkalmazkodott mások szokásaihoz. Ezért, bár szentebb volt minden szentnél, a bűnösök között mégis olyan volt, mint egy közülük. Szentséges atyánk, a bűnösök barátja, segíts hát rajtunk, bűnösökön, és akiket a bűnök fertőjében látsz szánalmasan vergődni, halhatatlan érdemeidért kegyeskedjél irgalmasan felemelni!
84 Szentünknek legfőbb törekvése, legforróbb vágya és legelszántabb eltökélése az volt, hogy mindenütt és mindenben megtartsa a szent Evangéliumot, és tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének teljes megfeszítésével és szívének minden rezdülésével kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és utánozza példáját.
Egy pillanatra sem szűnt meg tehát szavairól elmélkedni, és beható szemlélődéssel szüntelenül szem előtt tartotta cselekedeteit. Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni.
Ebből a szempontból különösen nevezetes és emlékezetre méltó az az ünnepség, melyet halála előtt három esztendővel[106] Greccio városka határában a mi Urunk, Jézus Krisztus születésnapjának tiszteletére rendezett.
Élt azon a környéken egy bizonyos János nevű jó hírű, de még jobb életű ember. Boldogságos Ferenc nagyon szerette ezt az embert, mivel, bár nemessége révén messze földön nagy tekintélynek örvendett, a vér nemességét semmibe sem véve egyedül a lélek nemességére törekedett. Boldogságos Ferenc, mint már azelőtt is többször megtette, Karácsony előtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat, és így szólt hozzá: "Ha azt akarod, hogy az Úr közelgő ünnepét Greccióban üljük meg, úgy siess, és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán" . A derék és hűséges ember a parancs hallatára gyorsan elsietett, és a kitűzött helyen előkészített mindent, amit a szent kívánt tőle.
85 Eközben elérkezett az öröm napja, megjött az örvendezés ideje. Megérkeztek a különböző helyekről odahívott testvérek, úgyszintén a környék lakói, férfiak és nők; tehetségéhez képest mindenki gyertyát vagy fáklyát tartott a kezében, hogy örvendező lélekkel bevilágítsa az éjszakát, mely ragyogó csillagaival fényt hintett a napok és esztendők végeláthatatlan sorára. Megjött Isten szentje is, és mivel mindent készen talált, látta és örvendezett. Készen állott a jászol, ott volt a széna, odavezették az ökröt és a szamarat. Ünnepelt itt az egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio mintegy új Betlehemmé alakult át.
Az éjszaka fénylik, mint a nappal[107], és gyönyörűségére szolgált az embereknek és állatoknak egyaránt. Az odaérkező emberek újult örömmel örültek a titok megismétlődésének. Az erdő kiáltásoktól visszhangzott, s a sziklák szent énekek hangját verték vissza. A testvérek az Úr szokásos dicséretét zengték, és az egész éjszaka örömujjongással telt el.
Isten szentje megállott a jászol előtt, nagyokat sóhajtott, s közben a fájó részvét és túláradó öröm csatáztak szívében. A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise, és a miséző pap szíve újszerű vigasztalással telt el.
86 Isten szentje szintén magára öltötte a szerpapi ruhadarabokat - tudniillik szerpap volt -, és csengő hangján megkezdte a szent Evangélium éneklését. Hangja, erős hangja, behízelgő hangja, tiszta csengésű hangja, érces hangja a legnagyobb boldogság élvezésére hívogatta az összes jelenlevőket. Utána prédikálni kezdett a körülálló népnek, és mézédes igéket mondott a szegény Király születéséről és Betlehem kicsiny városáról. Mikor Krisztust Jézusnak akarta mondani, a szeretet szertelen lángolásában többször betlehemi kisded néven említette, és a Betlehem szót bégető bárányka módjára ejtette ki; közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége. A betlehemi kisded és Jézus nevének kiejtésekor nyelvével mintegy végignyalta ajkát, és ínyével boldogan élvezte a szó édességét.
És íme, megsokasodtak a Mindenható ajándékai: egy erényes férfiú elé csodálatos látomás tárult. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.
Az ünnepi virrasztás végeztével ki-ki örvendezve tért vissza otthonába.
87 A jászolba tett szénát gondosan megőrizték, hogy felhasználásával állatokat és barmokat gyógyítsanak az Úr nevében, aki ím megsokasította könyörülő irgalmát. És valóban, ha a beteges állatok és barmok ettek ebből a szénából, meggyógyultak. Ugyanígy, néhány, nehéz szülés előtt álló nő magára rakott a szénából, és így könnyen megszülte gyermekét. Hasonló módon sok férfi és nő visszanyerte vágyva vágyott egészségét.
Később a jászol helyét az Úrnak szentelték, s föléje boldogságos Ferenc atyánk tiszteletére oltárt és templomot emeltek, hogy ahol valamikor az állatok a szénát ették, ott azontúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét, aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsőségesen uralkodik minden századokon át. Ámen. Alleluja, Alleluja.
Vége a boldogságos Ferenc életéről és cselekedeteiről írt mű első részének.