Bobaventura

Szent Bonaventura

Szent Ferenc élete

Budapest, 2024

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

S. Bonaventura: Vita seu Legenda Maior S. Francisci,
in Analecta Franciscana sive Chronica aliaque varia documenta ad historiam Fratrum Minorum spectantia edita a Patribus Collegii S. Bonaventurae, tomus 10, Ad Claras Aquas, Florentiae
(Quaracchi–Firenze), 1941, 555–652.

Fordította és a kísérő tanulmányt írta:

Berhidai Piusz OFM

Lektorálta:

Várnai Jakab OFM

Szerkesztő és anyanyelvi lektor:
Kámán Veronika

ISSN 2559–8260

ISBN 978-615-5273-23-0

Nyomda:

Kapitális Nyomdaipari Kft.

Debrecen

Felelős vezető:

Ifj. Kapusi József

Ajánlás helyett

„Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő különös kődarabra talált. »Ez az én legjobb szobrom« – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezkedik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága »magáénak« vallani, az a »saját« szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.” (Pilinszky János: Jegyzetlap az alázatosságról)

Szent Bonaventura úgy talált rá „saját szobrára”, Szent Ferenc atyánk életére (aki élő kő a mindenkori élő Egyházban), mint az a kitűnő szobrász az út mellett heverő kődarabra.

Fölvette, a szívéhez szorította, mert olyan élő kővé szeretett volna alakulni, mint rendalapító atyánk. Ezért írta meg (a történészekkel nem vitatkozva, de mégis határozottan kijelentve), elsősorban saját maga számára (és ezzel együtt testvérei számára is) lelkiatyjának élettörténetét, átvilágítva azt a mi Urunk Jézus világosságával, a Szentlélekkel, az Atya dicsőségére.

Itt a betűk kővé vált élő üzenetet hordoznak. Ám a betűk az üzenet megragadása nélkül nem adnak életet. Bonaventura élni akart és az ÉLET szolgája és hirdetője lett (vö. 1Jn 1,1–2).

Megírva ezt az életrajzot nem ő faragta szoborrá saját magát, hanem az, aki a szívek és vesék ismerője: Jézus! Azért lehetett az a benyomása erről és a többi írásáról, hogy azok nem az övéi, mert volt „bátorsága magáénak vallani” Szent Ferencet mint „forma minorum”-ot (a kisebb testvérek formáját).

Kié tehát ez az írás és Szent Bonaventura többi írása? Az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházé. Azé az Egyházé, aki magáénak vallva Bonaventura írásait, egyháztanítónak nevezi őt. Művei az élő, titokzatos Krisztus-test részei.

Abban a reményben veszem kézbe újra a Legenda maiort, vagyis veszem föl az emberi történelem „széles útja” szélén ezt az égi harmattól csillogó követ, hogy ráismerjek – bár méltatlanul – arra az élő képmásra, amelyet belőlem éles vésőivel akar megfaragni az Alkotó. Szeretném e könyvet újra olvasva a kezébe adni magamat.

fr. Barsi Balázs OFM

Szécsény, 2024 húsvétján

Kezdődik az előszó boldog Ferenc életrajzához

Előszó

1 Megjelent a mi Üdvözítő Istenünk kegyelme
ezekben a végső napokban szolgájában, Ferencben
mindazoknak, akik igazán alázatosak
és barátai a szent szegénységnek,
akik őbenne Isten túlcsorduló irgalmát tisztelik,
s így példájából megtanulják,
hogy az istentelenségnek és a világi kívánságoknak
teljesen ellentmondjanak,
Krisztushoz hasonlóan éljenek,
és a boldog reménységet
lankadatlan vágyakozással szomjúhozzák.1, 2

Mert a magasságbeli Isten reá,
az igazán szegényre és megtört szívűre,
jóságának akkora leereszkedésével tekintett,
hogy nemcsak fölemelte
mint nyomorultat a világias élet porából,
hanem az evangéliumi tökéletesség tanítójává,
útmutatójává és hírnökévé tette:
a hívők fényéül rendelte,

hogy tanúságot téve a világosságról
a fény és a béke útját készítse az Úrnak hívei szívéhez.3

Mint hajnalcsillag a fellegek között,
életének és tanításának tündöklő csillogásával ragyogott,
a sötétségben és a halál árnyékában ülőket
sugárzó ragyogásával a fényre vezette,
és miként a dicsőség felhői között pompázó szivárvány,
az Úrral kötött szövetség jelét önmagán megjelenítve,
békét és üdvösséget hirdetett az embereknek.
Az igazi béke Angyalának mutatkozott,
akit az Előfutár utánzására és hasonlatosságára
arra rendelt Isten,
hogy a fönséges szegénység pusztájában utat készítve
mind példájával, mind szavával bűnbánatot hirdessen.4, 5

Előbb elhalmozták őt az égi kegyelem ajándékai,
majd a rendíthetetlen erényesség érdemeivel gyarapodott,
végül prófétai lelkülettel is eltelt,
bizony angyali küldetésre választatott,
a szeráfi lángolásban egészen elégett,
és mint az életszentség útját végigjárt ember,
tüzes szekéren a magasba ragadtatott.
Amint földi pályafutásából is világosan kitűnik,
okkal mondhatjuk:
Illés szellemében és erejében érkezett.6, 7

Éppen ezért nem indokolatlan azt állítani, hogy a napkeletről felszálló és az élő Isten jelét viselő Angyal képe őt jelezte

a Jegyes másik barátjának, János apostolnak és evangélistának igaz jövendölésében.

A hatodik pecsét felnyitásakor ugyanis láttam
– mondja János a Jelenésekben –,
hogy egy másik Angyal száll fel napkeletről,
és az élő Isten jelét viseli.8

2 Ha megfigyeljük Ferencben, Isten szolgájában
a kimagasló életszentséget,

amellyel – emberek között élve – az angyali tisztaság utánzója volt,

és amely révén Krisztus tökéletes követőinek lett példaképe,
akkor minden kétséget kizáróan meggyőződhetünk arról,
hogy Istennek ezt a követét
Krisztus kedvelte, mi utánozhattuk, a világ pedig csodálta.9

E hitelt érdemlő és istenfélő véleményt
nemcsak küldetése indokolja,
amelynek jegyében sírásra és jajgatásra,
a haj lenyírására és zsákruha öltésére,
a sóhajtozók és szenvedők homlokának
Tauval való megjelölésére hívott,
mindezt a bűnbánati kereszt jelével,
vagyis keresztformára szabott ruhájával;

az igazság cáfolhatatlan tanúságával megerősíti ezt az élő Istenhez,

a keresztre feszített Krisztushoz való hasonlatosság jelvénye is,
mely testébe nyomatott,
nem a természet ereje vagy egyéb mesterkedés révén,
hanem az élő Isten Lelkének csodálatos hatalma által.10

3 Méltatlannak és elégtelennek érzem magam arra, hogy megírjam ennek az oly igen tiszteletreméltó férfinak az életét, amely a lehető legméltóbb arra, hogy a maga teljességében kövessék. Semmiképp nem kíséreltem volna meg, ha nem ösztönzött volna a testvérek buzgó szeretete, nem győzött volna meg a nagykáptalan egyhangú sürgetése, és nem kényszerített volna az a fogadalom, amellyel a szent atyának tartozom.11 Gyermekkoromban ugyanis – egészen tisztán emlékszem – az ő segítségül hívásával és érdemeire szabadultam ki a halál torkából. Ezért ha dicséretét elhallgatnám, félek, hogy a hálátlanság bűnébe esném. Ezzel a kivételes indítékkal vállalom hát e feladatot, s én – aki tudom, hogy testem-lelkem életét Isten őáltala őrizte meg, és erejét úgy ismertem meg, hogy önmagamon tapasztaltam –, bár teljesen nem vagyok rá képes, valamennyire mégis összegyűjtöm életének erényeit, cselekedeteit és szavait, mint megannyi – részint figyelmen kívül hagyott, részint szétszórt – töredéket, nehogy mindez elvesszen azok halálával, akik Isten szolgájának társai voltak.12, 13

4 Pontosabban és világosabban akartam látni élete igazságát, melyet megörökíteni szándékozok, ezért felkerestem a szent születésének, életének és átmenetelének helyét, valamint részletekbe menő beszélgetést folytattam még élő társaival, leginkább azokkal, akik szentségének ismerői s jeles követői voltak, és köztudott igazuk és kipróbált erényük miatt feltétlen hitelt érdemelnek.

Úgy gondoltam, hogy miközben leírom mindazt, amit Isten jóságosan véghezvitt szolgája által, mellőznöm kell a választékos és díszes előadásmódot, mivel az olvasó vallásossága inkább fejlődik egyszerű, mint ékesen hangzó beszéd révén.14 Az érthetőség kedvéért nem mindig időrendben szőttem a történetet, hanem egy fontosabb összefüggés megőrzésére törekedtem, aszerint, hogy az ugyanakkor történt, de különböző témájú események, vagy a más-más időben végbement, de egyazon témájúak alkottak-e összhangot.15

5 Életének kezdetét, pályafutását és végét az alább felsorolt tizenöt fejezetben mutatom be.

Az elsőben világi élete olvasható.

A másodikban: Tökéletes megtérése Istenhez és három templom helyreállítása.

A harmadikban: A szerzet megalapítása és a regula jóváhagyása.

A negyedikben: A rend előrehaladása irányítása alatt, és a korábban jóváhagyott regula megerősítése.

Az ötödikben: Életmódjának keménysége, és hogy miként nyújtottak neki a teremtmények vigasztalást.

A hatodikban: Alázata, engedelmessége és a kívánságára történt isteni leereszkedések.

A hetedikben: Szegénység iránti szeretete és a hiányok csodálatos betöltése.

A nyolcadikban: Jámbor lelkülete, és hogy miként vonzódtak hozzá az értelem híján lévő teremtmények is.

A kilencedikben: Forró szeretete és vértanúság utáni vágya.

A tizedikben: Imádságának buzgósága és ereje.

A tizenegyedikben: Szentírásértése és prófétáló lelke.

A tizenkettedikben: Prédikációinak hathatós volta és gyógyító karizmája.

A tizenharmadikban: A szent sebek.

A tizennegyedikben: Végső türelme és átmenetele halálakor.

A tizenötödikben: Szentté avatása és testének átvitele.

Végül függelékként olvasható még néhány csoda azok közül, amelyek üdvös átmenetele után történtek.

Vége az előszónak

1 Tit 2,11–13; Zsid 1,2; ApCsel 2,17 (Joel 3,1).
2 A szentírási utalások átszövik a legendát, ezért a legtöbbször nem támaszkodhattam meglévő fordításokra, hanem a bibliai szavakat is magam fordítottam a szövegbe ágyazva. Hosszabb idézetek esetén a következő kiadással éltem: Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Budapest, 1992. A dőlt betűvel kiemelt kifejezések a Szentírás idézését jelzik, lelőhelyük a jegyzetben olvasható.
A mondat végén szereplő „boldog reménység” (beatam spem) kifejezés egyszerre folytatja a Titusz-levélből származó idézetet (expectantes beatam spem et adventum gloriae magni Dei et salvatoris nostri Iesu Christi), és utal a szentmise liturgiájában szereplő Miatyánkot lezáró imádságra: „reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét” (exspectantes beatam spem et adventum Salvatoris nostri Iesu Christi).
3 Iz 66,2 és Jób 36,22; 1Sám 2,8; Lk 1,48 (1Sám 1,11); Iz 49,6; Jn 1,7; Lk 1,76.79 (Mal 3,1).
4 Sir 50,6–8; Lk 1,79 (Iz 9,1; 42,7; 59,8); Ter 9,13; Iz 33,7; Mk 1,3 és Lk 3,4; Lk 24,47.
5 Ferencről mint „Hajnalcsillagról” (quasi stella matutina) IX. Gergely pápa beszél először a szentté avatás ünnepére írt prédikációjában.
6 Lk 1,67; 2Kir 2,11; Sir 48,9; Lk 1,17.
7 A lelki élet hármas útjának leírása és Ferencre alkalmazása. Az „életszentség útját végigjárt ember” kifejezés az eredetiben vir hierarchicus, amit Bonaventura más műveiben meg is magyaráz. Pl.: „Hierarchicus, vagyis megtisztult, megvilágosodott és tökéletes” (Itin IV,4). Ferenc mint új Illés a negyedik fejezetben is megjelenik (LM IV,4).
8 Jn 3,29; Jel 6,12 és 7,2. Ugyanennek a bibliai sornak az idézése a stigmatizációt leíró fejezetben is előfordul (LM XIII,9).
9 Vö. CÉ1 Prol 2.
10 Iz 22,12; Ez 9,4; Ez 28,12; 1Kor 2,2; 2Kor 3,3.
11 Az 1260-as narbonne-i nagykáptalanról van szó, amelyről beszámol a Huszonnégy generális krónikája is (AF III 328). A Bonaventura által írt új életrajzot 1263-ban, a pisai nagykáptalanon mutatták be, majd az 1266-os párizsi káptalan fogadta el mint egyetlen hivatalos életrajzot, kimondva a halálos ítéletet az összes többi Ferenc-legendára.
12 Jn 6,12.
13 A LM írásakor 1226 óta, vagyis Szent Ferenc halálától számítva már 34 év telt el.
14 A történetíróknál gyakori formula a kötelező szerénység kifejezésére, s éppen ezért nem szabad komolyan venni. Bonaventura előadásmódja egyáltalán nem simplex, azaz nem egyszerű, hanem éppen a szavak következetes megválasztása, az átgondolt szimbólumhasználat és szerkesztés, valamint prózaritmus jellemzi.
15 Az időrend szerinti elbeszélés érvényesül az I–IV. és XIII–XV., a témák szerinti előadás az V–XIII. fejezetekben. Ebből is látszik, hogy az egész legenda csúcspontja, ahol a különböző irányú gondolatmenetek egymásba futnak, a stigmatizációt elbeszélő XIII. fejezet.

Kezdődik boldog Ferenc életrajza

I. fejezet

Szent Ferenc világi élete

1 Élt egy ember Assisi városában,
Ferenc, kinek áldott az emlékezete,
mert Isten édes áldásaival jóságosan megelőzte őt,1
a jelen élet veszedelmeiből is kegyesen kiragadta,
és az égi kegyelem ajándékaival is
túlcsordulóan betöltötte.

Bár ifjúkorában az emberek hiú fiai 2 között
hívságokra nevelték,
és alig tanult meg írni, máris a kereskedők
haszonleső foglalatosságaira szánták,
mégis égi oltalomtól övezve
sem a féktelen ifjak között nem járt testi könnyelműség után,
bár hajlott az örömre,
sem a kapzsi kereskedők körében
nem helyezte reménységét a pénzbe és a vagyonba,3
bár a haszonra figyelmes volt.

Az ifjú Ferenc szívében ugyanis – isteni módon beleoltva – volt valamiféle bőkezű könyörület a szegények iránt. E tulajdonsága vele együtt növekedett gyermekkorától, és szívét akkora jóindulattal töltötte el, hogy – az Evangéliumnak már nem süket hallgatójaként – elhatározta, hogy mindannak, aki kér tőle, adni fog, különösen, ha Isten szerelmét említve kéri.4

Amikor pedig egy alkalommal, az üzletelés zűrzavarában elfoglaltan, egy Isten szerelméért alamizsnát kérő szegényt – szokásától eltérően – üres kézzel küldött el, tüstént szívébe szállva5 utána rohant, és miután kegyesen megadta neki az alamizsnát, megígérte az Úristennek, hogy attól fogva, amíg csak lehetősége van rá, soha nem utasít vissza senkit, aki őt Isten szerelméért kéri. Ezt lankadatlan hűséggel be is tartotta egészen haláláig, és így kiérdemelte, hogy bőségesen gyarapodjon Isten iránti szeretetében és a kegyelemben. Mondogatta később, miután már tökéletesen Krisztusba öltözött, hogy az isteni szerelem említését már világi életében is alig bírta hallani szíve megrendülése nélkül.6

Másfelől szelíd nyugalma és finom modora, emberi mértéket meghaladó türelme és engedékenysége, a rendelkezésre álló lehetőségeket is meghaladó jótékony bőkezűsége, amelyekkel mint a jó természet biztos ismertetőjegyeivel ifjú létére szembeötlő módon virágzott, mind-mind előre jelezték, hogy a jövőben még bővebben árad majd le reá Isten túlcsorduló áldása.

Mindenesetre egy Assisiből való nagyon egyszerű férfi, midőn egyszer a városban Ferenccel találkozott, mint mondják, isteni sugallatra levette köpenyét, leterítette ruháját az ő lába elé, hozzáfűzve, hogy Ferenc méltó lesz e tiszteletre, mert nagy dolgokat művel a jövőben, és ezért az összes hívőnek fényes tisztelettel kell majd őt öveznie.7

2 Ferenc még nem ismerte Isten rá vonatkozó szándékát 8, hiszen egyrészt apja utasítása nyomán külső dolgok kötötték le, másrészt természetének eredendő romlottsága folytán az alantasba merült el, s így nem tanulta meg az égieket szemlélni, és nem szokott még hozzá az isteniek ízleléséhez. És mert lelki hallásunk akkor javul, ha csapás sújt minket, azért ránehezedett az Úr keze és megváltozott fölötte a Fölségesnek jobbja, hosszadalmas betegségekkel gyötörve testét, hogy alkalmassá tegye szívét a Szentlélek kenetére.9 Fölgyógyulása után, szokásához híven csinos kelmékbe öltözött, s amikor egy alkalommal egy nemes, de szegény és hitvány ruhájú lovag jött vele szemközt, akinek nyomorultságát látva részvét és könyörület ébredt benne, késedelem nélkül önmaga levetkőzött és felöltöztette őt, hogy a könyörületességnek így egyszerre kettős szolgálatát teljesítse: elfedte egy nemes lovag szégyenét és enyhítette egy szegény ember szűkölködését.

3 A következő éjjel, miután álomba merült, az isteni kegyelem egy ékes és hatalmas palotát mutatott neki hadi fegyverekkel, amelyek Krisztus keresztjével voltak megjelölve, hogy ezzel előre értésére adja: a magasságbeli Király szerelméért a szegény lovag iránt tanúsított irgalmassága összehasonlíthatatlan jutalommal lesz viszonozva.10 Ezért, amikor azt tudakolta, hogy kié e sok fegyver, azt a magasból érkező választ kapta, hogy mindez övé és lovagjaié. Reggel aztán felébredve, mivel lelke még nem volt gyakorlott az isteni titkok felismerésében és nem tudott áthatolni a láthatóak felszínén, hogy belássa a láthatatlanok igazságát, úgy vélte, a szokatlan látomás jövőbeli fényes sikereit jelzi. Úgy döntött hát, nem tudva még az isteni döntésről, hogy Apuliába indul egy gazdag grófhoz, akinek szolgálatában remélt lovagi hírnevet szerezni, amint neki a látomás kinyilvánította.

Kevéssel útnak indulása után, midőn a legközelebbi városba ért, éjjel az Urat hallotta, aki bizalmasan megszólítva ezt kérdezte tőle: „Ferenc, ki tud jobbat tenni neked, egy úr vagy egy szolga, egy gazdag vagy egy szegény?” Amikor Ferenc azt válaszolta, hogy az képes jobbat tenni, aki úr és gazdag, tüstént ezt a feleletet kapta: „Akkor hát miért hagyod el a szolgáért az Urat, a szegény emberért a gazdag Istent?” Ferenc erre így kiáltott: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Az Úr így válaszolt: „Térj vissza földedre, mert a látomás, amelyet láttál, lelki dolgok előképe, ugyanis nem emberi hanem isteni döntésnek kell teljesednie rajtad.”11

Amikor már megvirradt, sietve visszafordult Assisi felé – gondtalanul és örvendezve –, és már az engedelmesség példájaként az Úr akaratát fürkészte.12

4 Az időtől fogva visszavonult a mindennapi kereskedés forgatagából, buzgón esdekelt, hogy égi kegyelem mutassa meg neki, mitévő legyen. Amikor pedig a gyakori imádság folytán a mennyeiek utáni vágyakozás hevesen izzott benne, és az égi haza szerelméért már minden földit mintegy semmibe vett, úgy érezte, hogy elrejtett kincsre bukkant, és mint az okos kereskedő, eltökélte, hogy mindenét eladva megvásárolja a megtalált drágagyöngyöt.13 Azt azonban még nem tudta, miként tegye. Csupán annyit értett meg szíve mélyén, hogy a lelki értelemben vett kereskedés a világ megvetésével, s a Krisztus seregében való küzdelem önmaga legyőzésével veszi kezdetét.

5 Egy nap, mikor az Assisi városát övező síkon kilovagolt, egy leprás jött vele szembe, akinek váratlan látványa nem kis undorral töltötte el. Ám felidézve tervét, amellyel a szívében már megfogant tökéletességre határozta el magát, és visszaemlékezve arra, hogy először önmagát kell legyőznie, ha Krisztus katonája akar lenni, leszállt lováról, és odaszaladt a lepráshoz, hogy megcsókolja.14 Az pedig, amikor némi adomány reményében felé nyújtotta kezét, tenyerébe a pénzzel együtt csókot is kapott.15

Ferenc nyomban lóra ült, és amikor maga körül szétnézett, a leprást egyáltalán nem látta, bár a mezőn minden irányba szabad kilátás nyílt. Ámulattal és örömmel telve buzgó dicséretet kezdett zengeni az Úrnak, föltéve magában, hogy azontúl mindig egyre magasabbra fog fölemelkedni.

Ezért magányos, töredelme számára alkalmas helyeket keresett, ahol szavakba nem foglalható sóhajtásokkal szakadatlan fohászkodott, s állhatatos könyörgései után végül meghallgatást talált az Úrnál.16, 17 Miközben egy nap így félrevonulva imádkozott, és szenvedélyének túlságos hevében egészen Istenbe ragadtatott, megjelent neki Jézus Krisztus, mintegy keresztre feszítve.18 A látványtól elalélt a lelke, és Krisztus szenvedésének emléke olyannyira bevésődött szívének legbelsőbb zugaiba, hogy attól az órától fogva valahányszor eszébe jutott Krisztus keresztre feszítése, alig volt képes külsőleg is visszatartani könnyeit és sóhajait, amint ezt később ő maga bizalmasan felidézte, midőn halálához közeledett.19 Megértette ebből Isten embere, hogy neki szól az Evangéliumnak e sora: Ha utánam akarsz jönni, tagadd meg önmagad, vedd föl kereszted, és kövess engem! 20

6 Attól fogva a szegénység szellemét öltötte magára, az alázatos érzületet és a szívből jövő könyörület lelkületét.21 Mivel korábban nemcsak a leprások társaságától borzadt vissza, hanem már attól is, ha csak távolról meglátta őket, immár a keresztre feszített Krisztus miatt, aki – a próféta szavával – mint megvetett leprás jelent meg, jótékony könyörületből az alázat és az emberszeretet szolgálatát látta el a leprások körében, hogy önmagát teljesen megalázza.22 Gyakran látogatta házaikat, bőkezűen alamizsnát osztott nekik, és részvétében sokszor kézen és szájon is csókolta őket. A kolduló szegényeknek nemcsak vagyonát, hanem még önmagát is el akarta osztogatni. Volt, hogy ruháit vetette le, volt, hogy felfejtette vagy széthasította azokat, hogy nekik adja, amikor más éppen nem volt keze ügyében. A szegény papoknak is tisztelettel és áhítattal segítségére sietett, különösen az oltár díszítésében, amellyel egyrészt az istendicséretnek lett részese, másrészt a szent szolgálat hiányosságait orvosolta.

Midőn pedig akkoriban, hívő áhítattal Péter apostol sírjához látogatott, és a templomkapu előtt meglátta a rengeteg szegényt, a könyörület édességétől hajtva és a szegénység szerelmétől elbűvölve, egyiküknek, aki a legrongyosabb volt, saját ruháit adta oda, ő pedig annak vékony alsóruhájával fedte be magát, és azt a napot a lélek szokatlan gyönyörűségében töltötte. Így akarta megvetni a világi dicsőséget és elérni az evangéliumi tökéletességet fokról fokra emelkedve fölfelé.

Éberen ügyelt arra, hogy testét sanyargassa,
s ezáltal kívül is viselje testén Krisztus keresztjét,
amelyet belül szívében hordozott.

Mindezt Ferenc, Isten embere akkor cselekedte, amikor életmódját tekintve még nem vonult vissza a világtól.

1 Sir 45,1; Zsolt 21,4.
2 Zsolt 62,10.
3 Sir 31,8.
4 Jób 31,18; Lk 6,30.
5 Zsolt 85,9.
6 Gal 3,27.
7 Lk 19,36.
8 Jób 15,8.
9 Iz 28,19; Ez 1,3 és Zsolt 77,11.
10 A kereszt első megjelenése: Ferenc álma a kereszttel megjelölt fegyverekről.
11 ApCsel 9,6; Ter 32,10.
12 Jn 21,4.
13 Én 8,7; Mt 13,44–46.
14 2Tim 2,3.
15 Eszt 8,4 és ApCsel 3,5; Ter 43,21.
16 Róm 8,26.
17 Vö. Augustinus, Confessiones VIII 12,28: solitudo mihi ad negotium flendi aptior suggerebatur („Úgy éreztem, hogy egyedül jobb lesz elsírnom könnyeimet.” Ford. Dr. Vass József, in Szent Ágoston vallomásai, Szent István Társulat, Budapest, 1999, 213).
18 A kereszt második megjelenése: Ferenc magányos imádsága közben.
19 Én 5,6.
20 Mt 16,24.
21 Kol 3,12.
22 Iz 53,3–4.

III. fejezet

A szerzet megalapítása és a regula jóváhagyása

1 Isten szolgája, Ferenc
a Szűzanya templomában tartózkodott,
annál, aki foganta a kegyelemmel és igazsággal teljes Igét.1
Szüntelen sóhajok közepette fohászkodott,
hogy méltassa őt közbenjárására.
Az irgalmasság Anyjának érdemeiért azután
ő maga is megfoganta és világra hozta
az evangéliumi igazság lelkületét.

Midőn egy nap az Apostolok tiszteletére bemutatott misén vett részt, azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, amelyben Krisztus prédikálni küldi tanítványait, és meghagyja nekik az evangéliumi életformát, tudniillik, hogy ne legyen aranyuk vagy ezüstjük, sem pénz az övükben, sem tarisznyájuk az úton, ne legyen két köntösük, és sarut se hordjanak, s botot se vigyenek a kezükben.2

Mikor ezt hallotta és megértette, valamint emlékezetébe is véste, az apostoli szegénység barátját kimondhatatlan öröm árasztotta el: „Ez az, amire vágyom – mondta –, ez az, amit teljes szívemből kívánok!”

Ezért leoldja saruját lábáról, eldobja botját, elátkozza tarisznyáját és erszényét, s egyetlen köntössel megelégedve, melyet – minthogy szíját eldobta – öv gyanánt kötéllel fog össze, száműzi szívének minden nyugtalanságát, hogy így vigye véghez a hallottakat és mindenestől alkalmassá tegye magát az apostoli életmód szerinti regulára.3

2 Attól fogva Isten embere, mennyei sugallatra, az evangéliumi tökéletesség követője lett, és másokat is bűnbánatra kezdett hívni. Beszédei nem tartalmatlanok vagy nevetségesek, hanem a Szentlélek erejével voltak teljesek.4 A szív mélyére hatoltak úgy, hogy a hallgatókat nagy ámulatba ejtették. Prédikációjában békét hirdetett, és beszédje kezdetén így köszöntötte a népet: „Az Úr adjon nektek békét!” 5 Ezt az üdvözlést az Úr nyilatkoztatta ki neki, ahogy erről később ő maga beszámolt.6

Így történt, hogy a próféta szava szerint őt is a próféták lelkülete hatotta át: békét hirdetett, az üdvösség hírét hozta el, és üdvös intelmeivel sokakat megszerzett az igazi békének, olyanokat, akik korábban Krisztussal ellenségesen és az üdvösségtől távol éltek.7

3 Isten emberének híre – mind egyszerű tanításáról, mind igaz életmódjáról – sokak fülébe eljutott, s néhány férfi elkezdett az ő példájára bűnbánatot tartani: mindenüket elhagyva csatlakoztak hozzá, habitust öltöttek és ugyanazt az életmódot vállalták.8

Az első közülük a tiszteletre méltó Bernát volt, aki az isteni hivatásban részesedve méltó lett arra, hogy a szent atya elsőszülöttje legyen, egyrészt mert ő csatlakozott hozzá elsőként, másrészt mert páratlanul szent életet élt.9 Miután Krisztus szolgájának életszentségét megismerte, példájára elhatározta, hogy tökéletesen megveti a világot. Ezért tanácsot kért tőle, hogy mitévő legyen. Isten szolgája amint meghallotta, hogy első sarja megszületett, a Szentlélek vigaszával telt el és így szólt: „Ebben az ügyben Istentől kell tanácsot kérni!”

Már kora reggel elmentek Szent Miklós templomába, először imádkoztak, majd a Háromság tisztelője, Ferenc háromszor nyitotta föl az evangéliumos könyvet, háromszor esedezve Istenhez, hogy erősítse meg tanúságával Bernát szent elhatározását.10 A könyv első felnyitásakor ezt olvasták: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, amid van, és add a szegényeknek!” 11 Másodszor: „Semmit ne vigyetek az útra!” 12 Harmadszor pedig: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem!” 13 Ekkor így szólt a szent: „Ez a mi életünk és regulánk, és mindazoké, akik társaságunkhoz akarnak csatlakozni. Menj hát, és ha tökéletes akarsz lenni, teljesítsd, amit hallottál!”

4 Röviddel ezután ugyanattól a Lélektől ösztönözve még öten érkeztek, s ezzel Ferenc fiainak száma hatra teljesedett. Közöttük a harmadik Egyed volt, a szent atya, akit Isten egészen betöltött, ezért megilleti a dicső emlékezés.14 Ugyanis az égi erények gyakorlásában módfelett tündökölt, amint Isten szolgája előre megmondta róla. Bár tanulatlan és egyszerű volt, a mennyei szemlélődés csúcsáig emelkedett. Idővel aztán, a szüntelen fölfelé törekvésben gyakorolva magát, oly sűrűn ragadtatott el Istenbe, amint ezt én magam is saját szememmel láttam, hogy úgy tűnt, az emberek között már inkább angyali, semmint emberi életet él.15

5 Abban az időben Assisi város egy köztiszteletben álló papjának, Szilveszternek, az Úr olyan látomást mutatott, amit nem hallgathatunk el. Midőn Ferenc és testvérei életmódjától és útjától emberi gondolkodásmódja miatt visszariadt, az égi kegyelem tekintetre méltatta őt és meglátogatta, hogy ne ítéljen elhamarkodottan.

Egy nagy sárkányt látott álmában, amely Assisi egész városát körbevette, s oly mérhetetlenül nagy volt, hogy az egész vidéket pusztulással fenyegette.16 Észrevett ezek után egy aranykeresztet, amely Ferenc szájából jött elő, és amelynek teteje az eget érintette, oldalsó ágai pedig a világ két széléig látszottak elérni.17 E tündöklő látványra a szörnyű és iszonyú sárkány messzire menekült.

Miközben mindez háromszor megjelent neki, úgy ítélte, hogy isteni jóslatról van szó, és rendre elbeszélte Isten emberének és testvéreinek. Nem sokkal ezután elhagyta a világot, és Krisztus nyomdokain olyan hűségesen járt, hogy világban tapasztalt látomását a Rendben eltöltött élete igazolta.18

6 E látomás hallatán Isten embere nem fuvalkodott fel emberi dicsőséget hajhászva, hanem Isten jóságát megfontolva az ő jótéteményeiben, még elszántabban fogott hozzá, hogy az ősi ellenség ravaszságát legyőzze és Krisztus keresztjének dicsőségét hirdesse.

Egy nap, amikor egy magányos helyen múltján töprengett és keserűségében könnyekre fakadt, a Szentlélek öröme szállta meg, biztosítva arról, hogy minden bűne teljes bocsánatot nyert.19 Ezután önmagán túlra ragadtatott és valamiféle csodálatos fénybe emelkedett. Szívének bensője kitágult és világosan szemlélte önmagának és fiainak jövendőjét. Visszatérve testvéreihez így szólt: „Erősödjetek meg és örvendezzetek az Úrban, és ne szomorkodjatok amiatt, hogy kevesen vagytok.20 Ne riasszon meg benneteket az én vagy a ti egyszerűségetek, hiszen, miként az Úr kinyilvánította nekem igazságban, nagy sokasággá tesz majd minket, és sokszorosan gyarapítani fog áldásos kegyelmével.”

7 Ugyanabban az időben egy másik derék ember lépett a szerzetbe, Isten emberének áldott hajtása így elérte a hetes számot. Az istenfélő atya ekkor mindegyik fiát magához hívta, és miután hosszan beszélt nekik Isten országáról, a világ megvetéséről, a saját akarat megtagadásáról és a test tisztaságáról, fölfedte előttük elhatározását, hogy elküldi őket a földkerekség négy égtája felé. A szent atya terméketlen és szegényes egyszerűsége immár a hetedik fiat hozta világra.21 Ő azonban a hívek összességét kívánta az Úr Krisztusnak vajúdva megszülni úgy, hogy a bűnök siratására és megbánására buzdít mindeneket. „Menjetek!” – szólt a kedves atya fiaihoz. „Vigyétek hírül a békét az embereknek, és hirdessetek bűnbánatot a vétkek bocsánatára!22

A szorongatásban legyetek béketűrők,
az imádságban éberek,
a munkában serények,
a beszédben szerények,
viselkedésetekben komolyak
és a jótéteményekért hálásak,
hiszen mindezekért
örök uralom készül számotokra.”23

Azok Isten szolgája előtt alázatosan földre borultak, és lelki örömmel vállalták a szent engedelmesség parancsát. Ő pedig mindegyikükhöz külön-külön így szólt: „Vesd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged.” 24 Ezt az igét szokta mondani, valahányszor egy testvért engedelmességre fogadott. Azután ő maga is – hiszen tudta, hogy például szolgál másoknak azzal, hogy előbb cselekedte, amit tanított25 – egy társával az egyik égtáj felé vette útját, miközben a többi hatot a kereszt irányainak megfelelően a világ másik három égtája felé indította.

Kis idő múltán a jóságos atya vágyott kedves gyermekei társaságára, mivel azonban nem tudta egybehívni őket, imádkozott, hogy teljesüljön ez az által, aki összegyűjti Izrael szétszóródott fiait.26 Így történt, hogy kívánsága szerint – az isteni kegyelem működése révén – emberi hívás nélkül gyűltek össze mindannyian, és igen elámultak a találkozáson, amelyet ilyen rövid idő alatt nem is remélhettek.

Ezekben a napokban négy tisztességes ember csatlakozott hozzájuk, tizenkettőre növelve számukat.

8 Amint Krisztus szolgája tapasztalta, hogy a testvérek száma lassanként növekszik, egyszerű szavakkal egy életszabályt írt saját magának és testvéreinek.27 Ebbe a szent Evangélium megtartását föloldhatatlan alapként foglalta bele, majd néhány egyéb dolgot is hozzáfűzött, amelyek szükségesnek látszottak az egységes életforma érdekében. Azt kívánta, hogy a fenséges Pápa hagyja jóvá, amit leírt. Ezért elhatározta, hogy egyszerű emberekből álló kis gyülekezetével a Szentszék elé járul, egyedül az isteni útmutatásban bízva. Kívánságára Isten letekintett, és társainak lelkét, amely saját egyszerűségük miatt igen elcsüggedt, megerősítette azzal, hogy Isten emberének a következő látomást mutatta.

Úgy tűnt neki, mintha valamiféle úton haladna, amely mellett egy nagyon magas fa állt. Midőn ehhez a fához közeledett, majd beállt alá és elcsodálkozott magasságán, az isteni erő hirtelen olyan magasra emelte, hogy a fa tetejét érintette, és annak csúcsát könnyűszerrel lehajlította. E látomás jövendölését Isten embere teljesen átlátta, és az apostoli méltóság leereszkedésére magyarázta. Ujjongott hát a Lélekben, és az útján vele tartó testvéreket megerősítette az Úrban.

9 Amikor a pápai udvarhoz érkezett és a fenséges szentatya színe elé lépett, előadta szándékát, alázatosan és buzgón kérve a mondott regula jóváhagyását. Krisztus helytartója, a bölcsességéről mindenütt ismert III. Ince pápa úr, felismerte Isten emberében az egyszerű lélek csodálatos tisztaságát, szándékának szilárdságát és szent akaratának izzó szenvedélyét. Hajlott azért rá, hogy az őt kérőnek kegyes beleegyezését adja. Halogatta mégis, hogy teljesítse Krisztus szegénykéjének óhaját, mivel néhány bíboros szerint újszerűnek és emberi erőt meghaladónak tűnt.

Jelen volt a bíborosok között egy tiszteletre méltó férfiú, a Szent Pálról nevezett János úr, Sabina püspöke, minden szentség kedvelője és Krisztus szegényeinek gyámola. Ő az isteni Lélek sugallatára így szólt a fenséges Pápához és bíboros testvéreihez: „Ha ennek a szegénynek a kérését visszautasítjuk, mert túl nehéznek és újszerűnek látszik – bár csupán az evangéliumi életformát kéri a maga számára jóváhagyni –, vigyázzunk, nehogy Krisztus Evangéliumát sértsük meg.28 Hiszen ha valaki azt mondja, hogy az evangéliumi tökéletesség megtartása és az arra való fogadalom valami újat, valami észszerűtlent vagy lehetetlent tartalmaz a megvalósítást illetően, az bizonyosan Krisztust, vagyis az Evangélium szerzőjét káromolja.”

Ezek után Péter apostol utóda Krisztus szegényéhez fordulva így szólt: „Fiam, imádkozz Krisztushoz, hogy mutassa meg nekünk rád vonatkozó akaratát, hogy azt jobban megismerve, a te istenfélő óhajodat biztosabban támogathassuk.”

9a Későbbi betoldás29

Amikor a pápai udvarhoz érkezett és a fenséges szentatya színe elé vezették, Krisztus helytartója a lateráni palotában tartózkodott. Éppen a Tükör teremben járkált fel-alá, gondolataiba mélyedve, és Krisztus szolgáját – minthogy nem ismerte – méltatlanul elutasította. Miután ő alázatosan távozott, a következő éjjel a fenséges szentatyának ilyen isteni kinyilatkoztatásban volt része.

Lábai előtt egy pálmát látott lassanként növekedni, amely gyönyörű szép fává magasodott. Tűnődött, hogy mit is jelent e látomás, ám isteni fény világította meg Krisztus helytartójának értelmét, tudatva vele, hogy ez a pálma azt a szegény embert jelképezi, akit előző nap visszautasított. Következő reggel megparancsolta szolgáinak, hogy keressék meg azt a szegényt a Városban. Miután megtalálták a Laterán melletti Szent Antal-ispotályban, azt parancsolta, hogy tüstént vezessék elé.

10 A mindenható Isten szolgája, összeszedve magát az imádságra, buzgó könyörgésekkel fohászkodott – egyrészt, hogy megfelelően fejezze ki magát hallgatósága előtt, másrészt, hogy a pápa jó véleményt formáljon szíve bensejében. Végül – isteni sugallatra – példabeszédet mesélt a gazdag királyról, aki beleszeretett egy szép és szegény asszonyba, valamint gyermekükről, aki a király vonásait viselte, és ezért annak asztaláról kapta végül táplálékát. A történetet azután így magyarázta:

„Nem kell attól tartanunk, hogy az örök Király fiai és örökösei éhen halnak, éppen ők, akik Krisztus Király képmására a Szentlélek ereje által szegény anyától, a szegénység szellemében és egy szegény szerzetbe születtek.30 Mert ha a mennyek Királya örök uralmat ígér követőinek, mennyivel inkább meg fogja adni azokat a dolgokat, amelyeket bőven nyújt jóknak és gonoszoknak egyaránt.”31 Miután Krisztus helytartója a példabeszédet és annak magyarázatát figyelmesen végighallgatta, nagyon elámult, és belátta, hogy Krisztus szólt ebben az emberben. Azt is állította, hogy az égi látomás, amelyben Isten Lelkének sugallatára akkortájt része volt, ebben a férfiban fog valóra válni.

Elmondása szerint látta álmában, amint a lateráni bazilika már-már romba dől, de egy szegény, kicsiny és lenézett emberke, vállaival megtámasztva tartja, hogy össze ne omoljon.32 „Valóban ő az, aki tetteivel és tanításával megtartja Krisztus Egyházát” – mondta a szentatya. Így aztán mélységes áhítattal telve, minden tekintetben beleegyezett Krisztus szolgájának kérésébe és őt a későbbiekben is mindig különleges szeretettel kedvelte. Kívánságát engedélyezte, és megígérte, hogy még többet is engedélyez majd. Jóváhagyta a regulát, megbízta őket, hogy prédikáljanak a bűnbánatról, és minden laikus testvérnek, akik Isten szolgáját kísérték, hajkoronát nyíratott, hogy Isten igéjét szabadon hirdethessék.33

1 Jn 1,14.
2 Mt 10,9–10.
3 Kiv 3,5.
4 Lk 4,1.
5 2Tessz 3,16.
6 Ld. Végr 23.
7 Iz 52,7.
8 Lk 5,11.
9 Zsid 3,1.
10 A Szent Miklós-templom Assisi főterén volt található.
11 Mt 19, 21.
12 Lk 9,3.
13 Mt 16,24.
14 Assisi Egyed is azok közé a tanúk közé tartozik, akiket Bonaventura még személyesen kikérdezhetett Ferenc életéről. 1262. április 22-én halt meg, a Legenda írása, illetve végső összeállításának ideje körül.
15 „Angyali […] életet”: vitam angelicam. A szent szerzeteséletre fenntartott fogalom.
16 Dán 14,22; Jel 12,3.
17 Ter 28,12.
18 Szilveszter látomásában a kereszt negyedik megjelenése.
19 Iz 38,15.
20 Ef 6,10; Fil 3,1; 4,4.
21 1Sám 2,5; Gal 4,19.
22 Mk 1,4; Lk 3,3.
23 Róm 12,12; Tit 3,2.
24 Zsolt 55,23.
25 ApCsel 1,1.
26 Zsolt 147,2.
27 „Egyszerű szavakkal”: Ferenc maga is megjegyzi Végrendeletében, hogy a regulát „kevés szóval és egyszerűen” foglalta írásba (Végr 15 és 39).
28 Az evangéliumi életformát (forma evangelicae vitae) ld. RnB bevezető sorai, valamint RB 1.
29 Ez a betoldás a Huszonnégy generális krónikája szerint Hieronymus de Asculo generálistól származik, és 1278-ban került a szövegbe (vö. AF III 365). Hieronymus de Asculo volt Szent Bonaventura utóda a rend irányításában (1274–1279), később IV. Miklós néven pápa (1288–1292). Értesülését bizonyosan közeli ismerősétől, Richardus de Annibaldis bíborostól szerezte, aki III. Ince pápa rokona volt.
30 Jak 2,5; Lk 1,35 és 4,14.
31 2Pét 1,11; Mt 5,45.
32 Iz 16,14 és 53,3.
33 Azaz a testvérek tonzúrát kaptak, és ezáltal a klerikusok közé sorolták őket.

IV. fejezet

A rend előrehaladása Szent Ferenc irányítása alatt, és a korábban jóváhagyott regula megerősítése

1 Az égi kegyelemre és a pápai tekintélyre támaszkodva, Ferenc nagy bizakodással a spoletói völgy felé vette útját, hogy Krisztus Evangéliumát élje és tanítsa.1 Útközben társaival azon tanakodott, miként tartsák meg hiánytalanul a regulát, amelyet fogadtak, miként járjanak Isten színe előtt szentségben és igazságban, és hogyan haladjanak előre és váljanak példává mások számára.2 Hosszas beszélgetésbe merülve eltelt az idő. Mivel egész nap úton voltak, igen kimerülve, éhesen húzták meg magukat egy magányos helyen. És éppen, amikor semmijük nem volt, hogy a szükséges élelemről gondoskodni tudjanak a maguk számára, a gondviselő Isten azonnal segítségükre sietett.

Váratlanul egy ember jelent meg, a kezében kenyeret hozva, amit Krisztus szegénykéinek adott, s azonmód el is tűnt, homályban hagyva, honnan jött vagy hová tart. A szegény testvérek ebből felismerték, hogy Isten emberének kíséretében égi őrizet alatt vannak. Így új erőre kaptak sokkal inkább az isteni bőkezűség adománya, mint a testi eledel révén. Azonfelül isteni vigasztalással telve, szilárd elhatározást tettek és visszavonhatatlanul megfogadták, hogy bármiféle nélkülözés vagy szorongatás sújtsa is őket, nem pártolnak el a szent szegénységre tett ígéretüktől.

2 E szent elhatározásukkal a szívükben a spoletói völgybe értek, ahol arról kezdtek vitatkozni, hogy az emberek között éljenek, vagy magányos helyre vonuljanak vissza. Ám Krisztus szolgája, Ferenc nem önmagában vagy övéi igyekezetében bízott, hanem kitartó imádsággal az isteni akarat tetszését kutatta ez ügyben. Égi jóslattól megvilágosodva belátta végül, hogy őt arra küldte az Úr, hogy Krisztusnak nyerje meg a lelkeket, akiket az ördög elragadni igyekszik. Ezért inkább akart mindenkiért élni, mint csakis magáért, annak példáján fölbuzdulva, aki hajlandó volt egyedül meghalni mindenkiért.3

3 Isten embere tehát Assisi városa mellett egy elhagyatott kunyhóban gyűlt össze társaival.4 Itt a szent szegénység életformája szerint sokat dolgozva és nélkülözések közepette éldegéltek, inkább a könnyek, mint az élvezetek kenyerével jóllakatva magukat.5 Szüntelenül készek voltak arra, hogy könyörgéseikkel Istenhez forduljanak, jóllehet nem annyira szóbeli imákat mondtak, hanem szívükben törekedtek a buzgó imádságra, liturgikus könyvek híján ugyanis még nem tudták énekelni a zsolozsmát. A kánoni imaórák helyett azonban Krisztus keresztjének könyvét olvasták éjjel-nappal folytonos szemléléssel, atyjuk példája és bölcs tanítása nyomán, aki újra meg újra beszélt nekik Krisztus keresztjéről.

Midőn a testvérek kérték, hogy tanítsa őket imádkozni, így szólt: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk! 6 És ezt: Imádunk téged, Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”7 Megtanította őket arra is, hogy mindenben dicsérjék Istent és minden teremtmény miatt áldják őt, továbbá különleges tisztelettel övezzék a papokat, és hitünk igazságát erősen higgyék és egyszerűen vallják a szerint, ahogy a római Szentegyház tartja és tanítja. A szent atya példát adott nekik mindenben, és ha csak távolról templomot vagy keresztet pillantottak meg, a megadott imádsággal fohászkodva alázatosan leborultak.

4 Abban az időben, amikor a testvérek a mondott helyen tartózkodtak, a szent bement egy szombaton Assisi városába, mert vasárnap délelőtt – a szokásnak megfelelően – prédikálni szándékozott a székesegyházban. Isten embere a szokott módon Isten imádásában virrasztotta át az éjszakát egy kunyhóban, amely a Kanonokok Kertjében állt, s így fiaitól testileg távol volt.8 Íme, éppen éjfélkor, mikor a testvérek némelyike aludt, némelyike pedig állhatatosan imádkozott, egy csodálatos fényű tüzes szekér gördült be a ház ajtaján, és ide-oda fordult háromszor a hajlékban, egy naphoz hasonló, tündöklő gömbbel a tetején, amely bevilágította fényével az éjszakát.9 A virrasztók megdöbbentek, az alvók pedig nyomban fölébredtek és megrémültek. A világosságot nem kevésbé érezték szívükben, mint látták testi szemeikkel, s közben a csodálatos fény erejénél egymás lelkiismeretében olvastak. Mindannyian beleláttak kölcsönösen egymás szívébe. Egyformán megértették, hogy az Úr így nyilvánította ki nekik, hogy szent atyjuk az, aki bár testben távol volt, ám lélekben ilyen kép színe alatt jelent meg, és tündöklő, tüzes szekéren égi fényt sugárzott a természetfölötti erőtől lángra gyúlva, valamint hogy nekik mint igazi izraelitáknak őt kell követniük, akit Isten második Illésként a lelki emberek szekerévé és szekérhajtójává rendelt.10, 11 Ezeknek az egyszerű embereknek minden bizonnyal ugyanaz az Isten nyitotta fel a szemét nagy tetteire Ferenc könyörgései révén, aki hajdan felnyitotta az ifjú szemét, hogy meglássa a lovakkal és a tüzes szekerekkel teli hegyet Elizeus körül.12

A szent, miután testvéreihez visszatért, kezdte apróra megvizsgálni és felfedni lelkiismeretük titkait, megerősítette őket a csodálatos látomást illetően, és előre megjósolta a rend fényes jövőjét. Szerfölött sok, emberi értelmet meghaladó dolgot tárt fel nekik, s ebből a testvérek valóban megértették, hogy az Úr Lelke nyugszik szolgáján, Ferencen, mégpedig oly teljességben, hogy az ő tanítása és élete után haladva járnak a legbiztosabb úton.

5 Ezután Ferenc, a kicsiny nyáj pásztora, az égi kegyelem előzetes utasítására, a Porciunkulai Boldogasszonyhoz vezette tizenkét testvérét, hogy ott, ahol Isten Anyjának érdemeiből a Kisebb Testvérek Rendje kezdetét vette, az ő segítségével gyarapodásra is szert tegyen.13 Az Evangélium hírnökeként arrafelé is bejárta a városokat és a falvakat, nem az emberi bölcsesség tudós szavaival, hanem a Lélek erejében hirdetve Isten országát.14 Azok szemében, akik rátekintettek, egy másik világ emberének tűnt, mert hiszen szívét és arcát mindig az égre emelve, mindenkit fölfelé törekedett vonni.15

Ez időben fakadt illatos rügy az Úr Krisztus szőlőjében, és a gyönyörűség, a tisztelet és a tisztesség virágai nőttek benne, dús gyümölcsöket teremve.16

6 Szenvedélyes igehirdetésének hatására ugyanis egyre többen kötelezték el magukat a bűnbánattartás új törvényeiben az Isten emberétől kapott szabályzat szerint. Ezért Krisztus szolgája úgy rendelkezett, hogy életformájukat a Bűnbánó Testvérek Rendjének hívják. Nem csoda hát, hogy mivel mindazok számára, akik az ég felé törekednek, bizonyosan a bűnbánatban nyílik közös út, így ez az állapot is megenged klerikusokat és laikusokat, szüzeket és házasokat mindkét nemben egyaránt. Hogy ez milyen értékes Isten szemében, hirdeti az a tömérdek csoda, melyeket többen műveltek közülük.

Szüzek is örökös tisztaságot fogadtak,
közöttük is az első palánta,
Istennek legkedvesebb szüze, Klára,
aki tündöklő tavaszi virágként illatozott,
és fényességes csillagként sugárzott.17

Őt, aki most megdicsőült a mennyben,
az Egyház méltán tiszteli a földön.
A szegény szent Ferenc atyának Krisztusban leánya volt,
és anyja a Szegény Úrnőknek.18

7 Nemcsak vallásos buzgóságból, hanem a Krisztus tökéletessége utáni vágytól is lángra gyúlva sokan szegődtek Ferenc nyomába, miközben megvetették mind a világi hívságokat. Napról napra előrehaladva és gyarapodva hamar elértek a földkerekség határáig.19, 20

A szent szegénység – amely egyetlen gazdagságuk volt –
késszé tette őket a teljes engedelmességre,
erősekké a munkára és könnyűvé az úton levésre.

Mivel semmi földit nem birtokoltak, nem szerettek és
nem féltek elveszíteni,
mindenütt gondtalanok voltak,
semmi félelem nem ingatta meg őket,
semmi gondtól nem nyugtalankodtak.
Úgy éltek, mint akik mentesek a szív háborúságától:
aggódás nélkül várták a holnapot és a késői szállást.

Pedig mint lenézett és idegen embereknek,
bizony sok ellenszenvben volt részük
a földkerekség különböző tájain.
Ám az Evangélium Krisztusának szerelme
annyira türelmessé formálta őket,
hogy inkább az olyan vidékeket keresték,
ahol testben üldözést szenvedtek,
semmint az olyat, ahol a szentségük ismeretéből fakadó
világi kedvezés kevéllyé tehette őket.

Még a nélkülözés is
túlcsorduló bőségnek tűnt számukra,
miközben a Bölcsesség tanácsa szerint
a kevés nyerte el tetszésüket a sok helyett.21

Csakugyan, amikor néhány testvér hitetlenektől lakott vidékre jutott, történt, hogy egy szaracén könyörületből pénzt ajánlott nekik a szükséges élelemre. Midőn pedig vonakodtak elfogadni, csodálkozott, hiszen látta, hogy nincstelenek. Végül megértette, hogy Isten szerelméért lettek szegényekké, s ezért nem akarták elfogadni a pénzt. Ekkor szeretet ébredt benne irántuk, és önként ajánlkozott, hogy ameddig csak lehetősége engedi, gondoskodik számukra minden szükségesről.22, 23

Ó, szegénységnek fölbecsülhetetlen értéke,
melynek csodálatos erejével
a barbár és vad lélek
a részvétnek ekkora édességére változik!

Borzalmas és gonosz vétek azért,
hogy e nemes gyöngyszemet,
mit a szaracén olyan nagy tisztelettel övezett,
a keresztény lábbal tiporja.24

8 Az idő tájt valamely Assisi környéki ispotályban súlyos és hosszan tartó betegség gyötört egy bizonyos Moricus nevű keresztes szerzetest.25 Az orvosok már-már a halálát jósolták, ő azonban Isten emberéhez könyörgött, és állhatatosan esedezett követe révén, hogy jóságában járjon közbe érte az Úrnál. A boldog atya jóindulatúan beleegyezett. Imádkozott előbb, majd kenyérmorzsát kevert össze olajjal, amit a Szűz oltárán égő lámpásból vett, s az így elkészített pépszerű gyógyszert a testvérekkel a beteghez küldte e szavakkal: „Vigyétek ezt az orvosságot Moricus testvérünknek, amellyel Krisztus ereje nemcsak teljes egészségét adja vissza neki, hanem erős harcossá téve a mi csatasorunkba fogja állítani.”

Alighogy megízlelte a beteg a Szentlélek útmutatása szerint készült gyógyszert, egészségesen kelt föl, és akkora erőt kapott Istentől testben, lélekben egyaránt, hogy röviddel ezután a szerzetbe lépve, csak egyetlen ruhát viselt, amely alatt hosszú ideig mellvértet hordott, kizárólag nyers táplálékkal – tudniillik zöldséggel, babbal, gyümölccsel – megelégedett, hosszú éveken át sem kenyeret nem evett, sem bort nem ivott, mégis erős és egészséges maradt.26

9 Krisztus kicsinyei az erények érdemeivel is növekedtek, így a jó hír illata körös-körül eláradva sokakat vonzott a világ különféle tájairól, hogy lássák a szent atyát.27 Többek között egy kíváncsi művész is föltette magában, hogy elmegy Isten emberéhez, a világi dolgok megvetőjéhez. Világi énekek költője volt, aki jutalmul a Császártól koszorút is kapott, s ezért a Versek Királyának hívták. Midőn rátalált a szentre, aki épp San Severino egy monostorában prédikált, az Úr kiterjesztette fölötte kezét.28 Látta, hogy a Krisztus keresztjéről prédikáló Ferencet két csillogó kard jelöli meg kereszt alakban úgy, hogy az egyik a fejétől a lábáig, a másik a két keze között nyúlik a mellén át.29 Nem ismerte Krisztus szolgáját arcról, de nyomban felismerte, midőn ekkora csoda mutatta meg neki. Egyszerre elámult a látványon, kezdte jobb életre elhatározni magát, és a szent szavainak erejétől áthatva – mert mintha annak szájából egy lelki kard jött volna ki és járta volna át – mindenestől megvetette a világi pompát, s végül a boldog atyához fogadalommal csatlakozott.

Látta rajta a szent, hogy a világ nyugtalanságából tökéletesen Krisztus békességére tért, ezért Pacificus testvérnek nevezte el. Nemsokára teljes szentségre jutott, és mielőtt miniszter provinciális lett Franciaországban – ő viselte ott elsőként ezt a hivatalt –, még egyszer kiérdemelte, hogy a nagy Taut lássa Ferenc homlokán, amely különféle színeivel csodálatosan megszépítette ábrázatát. E jelet ugyanis a szent nagy áhítattal tisztelte, gyakorta ajánlotta szóban, és rövid leveleit is, amelyeket küldött, saját kezűleg e jellel írta alá, mintha az lett volna egyetlen feladata, hogy a prófétai szó szerint Tauval jelölje meg a sóhajtozók és szenvedők, a Krisztus Jézushoz valóban megtérők homlokát.30

10 A testvérek száma idővel megsokszorozódott. Ezért a gondos pásztor nagykáptalanra hívta össze őket a Porciunkulai Boldogasszony templomához, hogy az isteni döntés zsinórmértéke szerint mindegyiküknek kiossza a maga osztályrészét az engedelmességből a szegénység földjén.31, 32 Jóllehet, minden szükségesnek híjával voltak, és a testvérek több mint ötezren gyűltek össze, az isteni kegyelem mégis támogatásukra sietett. Volt elegendő élelmük, testi jólétnek örvendtek, és a lelki derű túláradt bennük. A tartományi káptalanokon nem tudott jelen lenni személyesen, lélekben azért ott volt gondoskodó vezetése, szüntelen imája és áldásának hatékonysága révén. Egy alkalommal ugyan láthatóan is megjelent Isten csodás erejének köszönhetően.

A nagyszerű igehirdető, aki immár Krisztus dicső hitvallója, Antal, a kereszt föliratáról – azaz hogy a Názáreti Jézus, a zsidók királya – prédikált a testvéreknek az arles-i káptalanon, amikor a kipróbált erényű Monaldus testvér isteni intésre a káptalan bejárata felé tekintett, és saját szemeivel látta boldog Ferencet, amint a levegőbe emelkedve, kezeit mintegy kereszt alakban kitárva, megáldja a testvéreket.33, 34 Mindannyian érezték, hogy akkora és olyan szokatlan lelki vigasszal teltek el, hogy a szent atya valódi jelenlétéről bizonyosan maga a Lélek tett tanúságot bensőjükben, bár ez hamarosan nemcsak nyilvánvaló jelekből, hanem magának a szent atyának a szavai által is bebizonyosodott.35

Bizony hinnünk kell, hogy Isten mindenható ereje, amely Ambrust, a szent főpásztort a dicsőséges Márton temetésén részt venni engedte, hogy a jóságos főpapot kegyes tisztelettel övezze, szolgáját, Ferencet is jelenlévővé tette igaz hírnökének, Antalnak a prédikációján, hogy megerősítse igaz beszédét, különösképp Krisztus keresztjéről, amelynek hordozója és szolgája is volt.36

11 Miután a Rend már elterjedt, elhatározta, hogy az Ince pápa úr által jóváhagyott életformát utóda, Honoriusz által örökre szólóan megerősítteti. Ezt az intést kapta ugyanis Istentől egy kinyilatkoztatás alkalmával.

Úgy tűnt számára, hogy parányi kenyérmorzsákat szedeget a földről, és azokat a körülötte álló sok éhes testvérnek kell nyújtania. Amikor félelem szállta meg, hogy esetleg az egészen apró morzsák kihullanak ujjai között az osztás közben, hang szólott hozzá a magasból: „Ferenc, készíts egyetlen ostyát az összes morzsából, és úgy nyújtsd az enni akaróknak.” Így is cselekedett, ám mindazokon, akik nem áhítattal fogadták, vagy megvetették a kapott adományt, nyomban a lepra fertőzésének jelei tűntek fel. Mindezt a szent reggel elbeszélte társainak, fájlalva, hogy nem érti a látomás titkos értelmét.37 A másnapot azonban végig éber imádságban töltötte, s végül ilyesféle hangot hallott az égből: „Ferenc, a múlt éjszaka látott morzsák az Evangélium szavai, az ostya a regula, a lepra pedig a bűn.”38 Úgy akarta hát, hogy a megerősítésre szánt regulát, amelyet bőségesebben átszőttek az Evangélium igéi, rövidebbre fogalmazza, ahogy a neki megjelent látomás meghagyta.39

Fölment ezért a Szentlélek vezetésével egy hegyre két társa kíséretében, és ott kenyéren és vízen böjtölve, írásba foglalta a szabályzatot úgy, ahogy azt neki az isteni Lélek imádság közben sugallta. A hegyről leereszkedve, az írást saját helyettesére bízta megőrzés végett, aki azonban néhány nap múlva – elmondása szerint – gondatlanul elveszítette.40 Azért a szent ismét magányba vonult vissza, és mintha csak Isten ajkáról venné az igéket, az előzőhöz hasonlót alkotott, amelyet Honoriusz pápa úr, pápaságának nyolcadik esztendejében, kívánsága szerint megerősített.41

A regula megtartására
buzgón biztatta a testvéreket.
Mondogatta, hogy semmit nem foglalt bele
egyéni szándéka szerint,
hanem mindent úgy íratott le,
ahogy neki isteni módon kinyilvánult.42

Azért, hogy efelől Isten tanúsága szolgáltasson bizonyosságot,
néhány nap múlva az élő Isten ujja testébe véste
az Úr Jézus sebeit,
mintegy a legfenségesebb főpap, Krisztus bullájaként,
hogy ezáltal a regulát minden tekintetben megerősítse
és szerzőjét ajánlja,
amint azt az alábbiakban,
erényeinek elbeszélése után
a maga helyén majd le fogjuk írni.43

1 ApCsel 1,1.
2 Lk 1,75.
3 2Kor 5,15.
4 Vélhetően a mai Rivotorto területén, Porciunkula közelében.
5 2Kor 11,27; Zsolt 80,6.
6 Mt 6,9.
7 Bonaventura kiemeli, hogy az első testvérek imádsága elsősorban a kereszt előtti és a keresztről szóló elmélkedés volt. Erről tanúskodik maga Ferenc is Végrendeletében (vö. Végr 5). Az „Imádunk téged…” imádság a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepének (szeptember 14.) matutinum-antifónája.
8 Ferencnek erről a szokásáról, valamint hogy assisi tartózkodása idején a Kanonokok Kertjében szállt meg, csak Bonaventurától tudunk.
9 2Kir 2,11.
10 1Kor 5,3; 2Kir 2,11.12; Jn 1,47.
11 A „lelki emberek” (viri spirituales) azok, akik nyitottak Isten Lelkének működésére. Ebben állt a kisebb testvérek életének célja. A ferences joachimizmusban ugyanezt a kifejezést alkalmazták a végidőbeli prófétákra.
12 Jn 9,32; 2Kir 6,17.
13 Lk 12,32.
14 Mt 9,35; 1 Kor 2,4.13; Lk 9,60.
15 „Egy másik világ embere” (homo alterius saeculi): a kifejezés hangsúlyozza azt az újdonságot, amit az emberek Ferenc működésében tapasztaltak. A „mindig az égre emelt” szív és arc Tours-i Szent Márton officiumából ismerős (in caelum semper intentus – laudes-antifóna részlete).
16 Sir 24,23.
17 Szent Klára maga nevezi magát Szent Ferenc kicsiny palántájának (KlVégr 37).
18 Assisi Szent Klára 1253. augusztus 11-én halt meg. IV. Sándor pápa avatja szentté 1255. augusztus 15-én, azaz nyolc évvel a LM lezárása előtt. Úgy tűnik, ebben az időben a „Szegény Úrnők” volt a San Damianó-i nővérek hivatalos megnevezése.
19 Zsolt 19,5.
20 „Vallásos buzgóságból” (devotione compuncti): A compunctio gyakran jelent bűnbánatot, a bűntudat miatti belső gyötrelmet, de alapjelentésében meghatottságra, megérintettségre utal. A devotio az egyik leggyakoribb kifejezés a korabeli legendairodalomban, így a ferences forrásokban is; kifejez odaadottságot, áhítatot, jámborságot, azaz helyes vallásosságot, Isten iránti elkötelezettséget.
21 Sir 29,30. Ez a sor csak a Vulgatában szerepel.
22 1Kir 4,7.
23 Más forrásokban nem találkozunk ilyen történettel.
24 Mt 7,6.
25 A kereszteseknek (Ordo Cruciferorum) valóban voltak kórházaik Assisiben és környékén, ahogy erre még Szent Ferenc műveiben is találunk utalást (vö. ITÖ 14). Egyik ispotályuk („ospedale di Fontanelle”) nem volt messze Porciunkulától.
26 Az epizód Bonaventura sajátja.
27 2Kor 2,15.
28 Ez 1,3.
29 A kereszt ötödik megjelenése: a későbbi Pacificus testvér látomása.
30 Ez 9,4.
31 Ter 41,52; Zsolt 78,54.
32 A Porciunkulánál tartandó nagykáptalanokról és provinciai káptalanokról ld. RnB 18; RB 8.
33 Jn 19,19.
34 A kereszt hatodik megjelenése: Monaldus látomása. Az említett káptalan 1224-ben volt. Páduai Szent Antal 1231. június 13-án halt meg, és IX. Gergely pápa alig tíz hónappal később szentté avatta.
35 ApCsel 9,31; Róm 8,16.
36 Gregorius Turonensis: Liber de miraculis S. Martini, I. 5 (PL 71,918).
37 Dán 2,19.
38 Tób 3,11; 2 Pét 1,17.
39 Ez a terjedelmesebb regula lehetett a 24 fejezetből álló ún. Regula non bullata (Meg nem erősített regula), amelyet 1221-ben mutatott be Ferenc a testvéreknek azután, hogy Cesarius de Spira gazdagon ellátta bibliai idézetekkel.
40 A regula megírásának helye a hagyomány szerint: Fonte Colombo. Ferenc helyettese, aki az új regula első változatát elveszti (a spirituálisok szerint szándékosan), Illés testvér.
41 III. Honoriusz pápa (1216–1227) a kisebb testvérek reguláját 1223. november 29-én kelt bullájával erősítette meg (vö. RB bevezető sorai).
42 Végr 15 és 39.
43 Lk 11,20; Gal 6,17; Jel 7,2.

V. fejezet

Életmódjának keménysége, és hogy miként nyújtottak neki a teremtmények vigasztalást

1 Isten embere, Ferenc látta, hogy példája sokakat lelkesít
Krisztus keresztjének buzgó lélekkel való hordozására.
Maga is lelkesedett, Krisztus hadának derék vezéreként,
hogy a legyőzhetetlen erényesség csúcsán át
a győzelem pálmájáig jusson.

Ügyelt az Apostol igéjére:
„Akik Krisztuséi, testüket keresztre feszítették
vétkeikkel és kívánságaikkal együtt.” 1
Ezért a kereszt fegyverzetét hordozta testén,

és akkora önfegyelemmel és szigorúsággal fékezte érzéki vágyait,

hogy még a legszükségesebb táplálékot is alig vette magához.

Mondogatta, hogy nehéz egyszerre a test szükségleteit is kielégíteni, meg az érzékek hajlamának is ellenállni. Ezért, amíg egészséges volt, főtt ételeket alig fogadott el, amikor viszont nagy ritkán elfogadta, vagy hamut szórt bele, vagy elvette a fűszer ízét, többnyire víz hozzákeverésével. Mit mondjak borfogyasztásáról, amikor még akkor is alig ivott elegendő vizet, amikor tikkasztó szomjúság gyötörte?

Az önmegtartóztatás újabb módjait találta fel és a mindennapi gyakorlás által előrehaladt bennük. Jóllehet már elérte a tökéletesség csúcsát, mintegy mindig újra kezdve valamit újított, és testi élvezetvágyát csapásokkal sújtotta. Kint járva a világban az Evangélium igéjéért, az ételek minőségében vendéglátóihoz alkalmazkodott, mégis, midőn hazatért, kíméletlenül megőrizte szigorú mértékletességét.2, 3 Így önmagához kemény volt, másokhoz emberséges, és Krisztus Evangéliumának mindenben alávetette magát, nemcsak önmegtagadással, hanem az étkezésben is építő példát nyújtva. Legtöbbször a puszta föld volt az ágy fáradt teste számára, és gyakran ülve aludt úgy, hogy feje alá fahasábot vagy követ helyezett. Beérte egyetlen szegényes köntössel, így hidegben és mezítelenségben szolgált az Úrnak.4

2 Egyszer megkérdezték tőle, hogyan képes ilyen lenge öltözetben megóvni magát a téli fagy hidegétől, mire lelke hevében így válaszolt: „Ha lángol bennünk a vágy az égi haza után, a külső hideget könnyen elviseljük.”5 Irtózott a lágy ruhától, a durvaszövésűt kedvelte, s mondogatta, hogy Keresztelő Jánost is emiatt illették dicsérettel az isteni ajkak.6 Ha pedig észrevette, hogy puha ruhát ajándékoztak neki, belül madzaggal szőtte át, hiszen kényelmes ruhákat – az Igazság igéje szerint – nem a szegények kunyhóiban, hanem az előkelők palotáiban kell keresni.7

Biztos tapasztalatot szerzett arról, hogy a keménység elriasztja a démonokat, a kellemes puhaság azonban bátrabbá teszi őket a kísértésre. Egy éjjel, fejfájása és szembaja miatt, a szokástól eltérően tollal bélelt vánkost tettek feje alá. A gonosz lélek abba bújt bele, és őt egészen a hajnali imaóráig zaklatva sokféleképpen el akarta téríteni a szent imádság szándékától, mígnem Isten embere odahívta társát, és a párnát a démonnal együtt kivitette messzire cellájától. Amint a testvér a párnával kilépett a cellából, minden erő kiszállt tagjaiból, és mozdulni sem tudott addig, amíg a szent atya hangjára – aki ezt lélekben észrevette – szívének és testének korábbi erejét teljesen vissza nem nyerte.

3 Szigorú fegyelemmel állt őrhelyén, és igen-igen nagy gondot fordított testi-lelki tisztaságának megőrzésére.8 Ezért megtérése kezdetén, téli hidegben, többször jéggel teli gödörbe merült, egyrészt hogy házi ellenségét tökéletesen leigázza, másrészt hogy a szemérmesség tündöklő ruháját a gyönyör szenvedélyének tüze meg ne perzselje. Mondogatta, hogy a lelki ember számára összehasonlíthatatlanul könnyebb elviselni a nagy hideget testileg, mint a testi vágy hevét akár rövid ideig is érezni lelkében.

4 Midőn egy éjjel a sartianói remeteségben, cellájában imádkozott, az ősi ellenség hívta, háromszor is nevén szólítva: „Ferenc, Ferenc, Ferenc!” Arra a kérdésre, hogy mit akar, ravaszul ezt válaszolta: „Egy bűnös sincs a világon, akinek, ha megtért, ne bocsátana meg Isten, de az, aki önmagát a szigorú vezekléssel tönkreteszi, nem talál örök irgalomra.” Isten embere kinyilatkoztatásból tüstént felismerte az ellenség cselvetését, amellyel az a lanyhaságra próbálta rávenni.

Ezt támasztja alá az is, ami ekkor történt. Nem más sugdosott lelki füleibe, mint az, akinek lehelete meggyújtja a szenet, és ezért nehéz testi kísértés szállta meg.9 Ahogy ezt a tisztaság szerelmese megérezte, levetette ruháját, és teljes erőből korbácsolni kezdte magát kordájával, miközben így beszélt magához: „Nesze, szamár testvér, úgy illik, hogy így maradj és így viseld az ostorcsapásokat. Ez a ruha a szerzetet szolgálja és a szentség jele van rajta, nem illik, hogy azt egy buja meglopja. Takarodj innét, ahová csak akarsz!” Azonfelül lelkének csodálatra méltó buzgalmában kinyitotta celláját, kiment a kertbe, és meztelenre vetkőzve a nagy hóba mártózott. Majd kezeivel hét hógolyót gyúrt. Ezeket maga elé helyezte, és így beszélt az önmagában zúgolódó külső emberhez: „Íme, ez a nagyobb a te feleséged, ez a négy két fiad és két lányod, a megmaradt kettő pedig szolgád és szolgálód, akiket a kiszolgálás végett kell tartanod. Siess hát, és öltöztesd föl őket mind, hiszen megfagynak a hidegben. Ha azonban terhedre van az ő sokféle gondjuk, szolgálj serényen az egyetlen Úrnak!”10 A legyőzött kísértő azonnal eltávozott, a szent pedig győztesen tért vissza cellájába. Miközben az önsanyargatás miatt külsőleg igencsak meghűlt, bensőjében úgy kioltotta a kéjvágy tüzét, hogy ezután ilyesfélét alig érzett.11

Egy testvér, aki éppen akkor imádkozott, mindezt messziről látta a holdvilág fényénél. Mikor Isten emberének tudomására jutott, hogy társa éjjel meglátta őt, feltárva neki megkísértésének történetét, megparancsolta, hogy ameddig ő él, senkinek el ne árulja azt, amit látott.

5 Tanította, hogy nemcsak a test vétkeit kell kiirtani és nemcsak a testet ingerlő dolgoknak szükséges gátat szabni, hanem a külső érzékeket is a legnagyobb éberséggel vigyázni kell, mert ezeken át lopakodik a halál a lélekbe. Meghagyta, hogy az asszonyokkal való bizalmaskodást és beszédet, a rájuk való tekintgetést, amelyek sokak számára alkalmat adnak az elbukásra, aggályosan kerüljék. Hozzáfűzte, hogy az ilyenek által törik meg a gyönge, és gyakran meggyengül az erős lélek. A nők káros hatásától mentnek maradni a közöttük forgolódóknak – mint mondta – körülbelül olyan, mintha – az Írás szerint – tűzben járkálnának anélkül, hogy megégetnék talpukat.12 Ő maga annyira elfordította szemét, hogy ne lásson ilyesféle hívságot, hogy – amint egyszer társának elárulta – arcról szinte egy nőt sem ismert.13

Úgy gondolta ugyanis, hogy nem veszélytelen azok képmását lelkünkben megmeríteni, akik képesek még a megfékezett test lángocskáját is feléleszteni, vagy a szemérmes lélek fehérségét beszennyezni. Hozzátette, hogy a nőkkel való fecsegés is haszontalan, kivéve a gyóntatást vagy a nagyon rövid tanácsadást, amely nem gördít akadályt az üdvösség elé és összeillik a tisztességgel.14 „Miféle elintézendő ügyei vannak a szerzetesnek egy nővel, hacsak az illető nem a bűnbánat szentségét kéri tőle, vagy nem útmutatást óhajt élete megjavítása céljából? A túlzott biztonság következtében kevésbé óvakodunk az ellenségtől, az ördög pedig, ha csak egy hajszálat tud magáénak az emberben, gyorsan gerendává növeli azt.”

6 Tanította azt is, hogy a henyélés minden bűnös gondolat gyökere, ezért nagy-nagy igyekezettel kerülendő.15 Példájával is megmutatta, hogy a lázadó és restségre hajló testet folytonos fegyelmezéssel és gyümölcsöző munkával kell igába hajtani. Ennélfogva saját testét szamár testvérnek hívta, minthogy kínzó terheket kell cipelnie és gyakori ostorozást tűrve be kell érnie olcsó szénával. Ha észrevette, hogy valaki lustálkodik és ide-oda csatangolva más munkájának gyümölcsén élősködik, légy testvérnek neveztette, hiszen az ilyen semmi jót nem tesz, sőt a jótéteményeket is elrontja, haszontalan és utálatos mindenki számára.

Ezért is mondta egyszer: „Azt akarom, hogy az én testvéreim dolgozzanak és munkálkodjanak, nehogy tétlenségbe merülve, szívükkel és nyelvükkel a tilosban kószáljanak.”

Az evangéliumi csendesség megtartását is megkövetelte a testvérektől, vagyis hogy minden üres beszédtől minden időben gondosan tartózkodjanak, mert erről számot fognak adni az ítélet napján.16, 17 Ha üres fecsegéshez szokott testvérrel találkozott, keményen megdorgálta, és azt állította, hogy a szelíd hallgatagság a szív tisztaságának őrzése és nem kis erény, hiszen – mint mondják – halál és élet a nyelv kezében van, nem annyira az ízlelni tudás, mint a beszéd képessége miatt.18

7 Bár tőle telhetően szigorú életre nevelte a testvéreket, mégsem tetszett neki a kíméletlen keménység, amely nem öltötte magára a könyörületet, és amelyet nem ízesített az okosság sója.19

Midőn egy éjszaka a túlságos önmegtartóztatás miatt szerfölött nagy éhség gyötörte az egyik testvért úgy, hogy már aludni sem tudott, a jóságos pásztor megértette, hogy báránykáját veszély fenyegeti. Ezért hívta a testvért, kenyeret tett elé, és hogy elvegye szégyenérzetét, előbb maga kezdett enni, s így kínálta őt is, biztatva, hogy egyen. A testvér félretette szégyenkezését, evett az ételből, s nagyon megörült, mert pásztorának körültekintő leereszkedése révén testét sem érte veszteség, de meg épületes példát is kapott.20 Reggel aztán Isten embere összehívta testvéreit, és elbeszélte, mi történt az éjjel. Végül előrelátó intelemként hozzátette: „Testvérek, mindebben legyen példa számotokra nem az evés, hanem a szeretet!”

Ezenfelül arra oktatta őket, hogy gyakoroljanak megkülönböztetést, ugyanis ez az erények kocsisa.21 Ne a test szerintit, hanem azt, amelyről Krisztus tanított, akinek legszentebb élete a tökéletesség mintapéldája.

8 Az ártatlan, keresztre feszített Bárányt
lehetetlen a test gyöngeségével felruházott embernek
tökéletesen követnie anélkül,
hogy közben valamivel be ne szennyezné magát.22
Ezért határozottan állította,
hogy azoknak, akik a tökéletes élet felett virrasztanak,

könnyeik mindennapi patakjával kell tisztára mosniuk magukat.

Bár csodálatos tisztaságot ért már el testileg-lelkileg,
mégsem szűnt meg állandó könnyhullatással
megtisztítani lelki szemeit,
nem mérlegelve közben testi szemeinek romlását.

Mert bizony a folytonos könnyezéstől
súlyos szembaja támadt,
s amikor orvosa próbálta meggyőzni,
hogy tartóztassa magát a könnyektől,
ha el akarja kerülni a testi vakságot,
a szent így felelt:

„Orvos testvér,
kicsit sem szabad felhagynunk az örök fény szemlélésével
ama világosság kedvéért,
melyet a legyekkel egyformán élvezünk,
hiszen a fény adományát nem a lélek kapta a test javára,
hanem a test a lélek javára.”

Így hát inkább akarta elveszíteni testi szemevilágát,
mint hogy lelke buzgóságát elnyomva
feltartóztassa könnyeit,
amelyek belső látását tisztították,
hogy képes legyen Isten szemlélésére.

9 Midőn orvosai javasolták és testvérei is folyton győzködték, hogy vesse alá magát egy égetéssel járó műtétnek, Isten embere alázatosan beleegyezett, mivel ezt egyszerre ítélte gyógyító hatásúnak és fájdalmasnak. Miután elhívták a sebészt, az megérkezve először a műtét végzéséhez szükséges vasszerszámot kezdte hevíteni a tűzben. Krisztus szolgája azonban, már félelemtől borzongó testét biztatgatta: „Tűz testvérem, téged a Magasságbeli minden másnál ékesebbnek alkotott, erősnek, tisztának és hasznosnak. Légy hozzám ebben az órában jóindulatú, légy barátságos! Esdekelve kérem a nagy Urat, aki téged teremtett, hogy mérsékelje számomra forróságodat, amellyel ha kellemesen égetsz, képes leszek azt elviselni.” Imádságát befejezve a tűztől izzó vaseszközre keresztet vetett, és immár végig nyugodt maradt. A vas sercegve mélyedt gyenge húsába, és fülétől egészen szemöldökéig égett sebet vájt.

Hogy mekkora „fájdalmat” okozott a tűz, maga a szent így fejezte ki testvéreinek: „Dicsérjétek a Magasságbelit, mivel igazán mondom nektek, sem a tűz hevét, sem bármilyen testi fájdalmat nem éreztem.” Aztán az orvoshoz fordult: „Ha nem sikerült testemen az égetés, nyomd bele újra!” A tapasztalt orvos csodálkozott, hogy ily nagy lelkierő van erőtlen testében, és nyíltan ki is mondta, hogy ez isteni csoda: „Mondom nektek, testvérek, ma csodálatos dolgokat láttam.”23

Ferenc oly fokú tisztaságra jutott,
hogy teste lelkével, lelke pedig Istennel
csodálatos összhangban volt.
Ezért isteni rendelésből történt,
hogy a teremtmény, miközben Alkotójának szolgált,
csodálatos módon alávetette magát
akaratának és parancsának.24

10 Egy másik alkalommal, midőn Isten embere igen súlyos betegségben sínylődött a Szent Orbán-remeteségben, maga is érezte a természet elgyengülését, ezért egy pohár bort kért.25 Amikor azt válaszolták neki, hogy nem tudnak neki bort adni, mert nincs, azt az utasítást adta, hogy hozzanak neki vizet. Miután odavitték, keresztet vetett rá és megáldotta. Azonnal a legjobb borrá vált, ami az imént még tiszta víz volt, és amire az elhagyott hely szegénysége nem volt képes, azt a szent ember tisztasága kieszközölte. Amint kortyolt a borból, mindjárt jobban lett és erőre kapott. Az új íz, valamint az egészségi állapot megújulása – amelyben az ízlelnivaló és az azt ízlelő is természetfölötti módon újult meg – kétszeresen is tanúsította az ő személyében a régi ember tökéletes levetését és az új magára öltését.26

11 Isten emberét nemcsak a teremtmények szolgálták szándéka szerint, hanem még a Teremtő gondviselése is mindenütt leereszkedett hozzá, hogy tetszésére legyen.

Egyszer, amikor sokféle betegsége miatt állapota súlyosbodott, hogy lelki vidámságát fölélessze, hallgatni szeretett volna valamilyen zenét. Mivel a tisztes illem nem engedte, hogy ez emberi közreműködés révén megvalósuljon, az Angyalok szolgálata által teljesült a szent óhaja. Az egyik éjjel ugyanis, míg virrasztott és az Úrról elmélkedett, egyszer csak csodálatos zengésű és gyönyörű dallamú lantjáték hangzott fel valahonnan.27 Nem látszott senki, ám észrevehető volt a lantos ide-oda vonulása a hang változásából, amely hol az egyik, hol a másik oldalról hallatszott. Istenre irányult lelkével olyannyira elmerült a finom muzsikából áradó mérhetetlen gyönyörűség élvezetébe, hogy már a másvilágon érezte magát.28

Nem volt ez rejtve bizalmas testvérei előtt sem, akik többször is észrevették biztos jelekből, hogy őt oly sűrűn látogatja mennyei vigasztalásával az Úr, és olyan elragadtatásokban részesíti, amelyeket képtelen volt eltitkolni.

12 Egy másik alkalommal Isten embere prédikálás céljából a Lombardia és a trevisói őrgrófság közötti vidéken haladt át egy testvér kíséretében, amikor a Pó folyó mentén sűrű sötét éjszaka szállt le rájuk. Mivel az út igen veszélyessé vált a sötétség beállta, valamint a folyó és a mocsarak miatt, társa így szólt a szenthez: „Imádkozz, atya, hogy megszabaduljunk a ránk leselkedő veszedelmektől!” Isten embere nagy hittel így válaszolt: „Hatalmas az Isten, ha úgy tetszik az ő jóságának, elűzi a sötétség homályát, és jótékony világosságra váltja nekünk.”29 Alig mondta ki szavait, és íme, akkora világosság gyúlt körülöttük és fénylett égi erővel, hogy az egyébként vaksötét éjjelen nemcsak az utat látták tündöklő fényességben, hanem minden mást is körös-körül. A fény vezetése nyomán testileg irányítást, lelkileg megerősítést nyertek, és jókora távot tettek meg himnuszokat és Isten dicséretét zengve, míg végül épségben megérkeztek szálláshelyükre.30

Fontold meg, mily csodálatosan tiszta
és milyen erényes volt az az ember,
kinek akaratára a tűz mérsékelte hevét,
a víz megváltoztatta ízét,
angyali muzsika nyújtott vigasztalást
és isteni világosság útmutatást!
Így igazolódott, hogy
a szent ember megszentelődött érzékeinek
az egész világegyetem szolgál.

1 Gal 5,24.
2 Lk 10,7.
3 RB 3.
4 2Kor 11,27.
5 Bonaventura, amikor csak módja van rá, kiemeli a különbséget és az összefüggést a külső és a belső valóság, a külső világ érzékelése és a belső érzékek, a külső (testi) ember és a belső (lelki) ember között.
6 Mt 11,8; Lk 7,25.
7 Mt 11,8.
8 Iz 21,8.
9 Jób 41,12.
10 Mt 4,10.
11 A szerző a sivatagi atyák hagyományából merít (vö. Olümpiosz atya története, ld. Az atyák bölcsessége, ford. Baán István, Holnap Kiadó, Budapest, 1991, 94).
12 Péld 6,28.
13 Zsolt 119,37.
14 Vö. RnB 12.
15 Vö. RnB 7; RB 5; Végr 20–21.
16 Mt 12,36.
17 Vö. RnB 11; RRem; Int 21; RB 3.
18 Péld 18,21.
19 Kol 3,12; 4,6.
20 „Leereszkedése révén”: per condescensionem. Bonaventura következetes szóhasználata jelenik meg itt is (akárcsak az Előszóban és végig a szövegben). Ahogy a legenda a kétféle mozgással (leereszkedés/felemelkedés) jellemzi Isten és Ferenc kapcsolatát, ugyanazzal írja le a Ferenc és testvérei közötti viszonyt. A „leereszkedés” tehát ebben az esetben nem valami alacsonyabb rangú iránt tanúsított jóindulat, hanem a másikat „fölemelő” valódi szeretet.
21 A discretio, vagyis megkülönböztetés a sivatagi atyák óta a monasztikus teológia egyik alapvető tanítása. Az az erény vagy képesség, amely által helyes ítéletet tudunk hozni egy adott helyzetben. Így például az adott körülményekre tudjuk alkalmazni az aszketikus élet elveit és eszményeit is. Ez a fajta okosság megóv a túlzás vagy a könnyelműség végleteitől.
22 1Pét 1,19.
23 Lk 5,26.
24 Bölcs 16,24.
25 A történet helyszínének megválasztása nem tűnik véletlennek, hiszen Szent Orbán a szőlőskertek és borászok védőszentje.
26 Kol 3,9–10.
27 Sir 40,21.
28 Jób 34,14.
29 Zsid 11,19.
30 Ez a részlet csak Bonaventuránál olvasható.

VI. fejezet

Alázata, engedelmessége és a kívánságára történt isteni leereszkedések

1 Isten emberét túlcsorduló bőségben töltötte el
minden erény őre és dísze, az alázat.

Saját szemében csupán bűnös volt,
a valóságban viszont – minden tekintetben –
ragyogó tükre a szentségnek.

Igyekezett erre építeni föl önmagát,
bölcs építészként alapot vetve,1
ahogy Krisztustól tanulta.

Mondogatta, hogy
Isten Fia azért szállt le a magasságbeli Atya öléből
a mi megvetésre méltó világunkba,
hogy példájával és igéjével
– mint Úr és Mester – alázatra tanítson.2, 3

Ezért Krisztus tanítványaként arra törekedett,
hogy önmaga és mások szemében kevésnek látsszon.
Emlékezett a legfőbb Mester szavára:
Ami magasztos az emberek előtt, utálatos Isten szemében.4

De ezt az igét is szokta mondani:
„Amennyi az ember Isten szemében, annyi és nem több.”5
Ostobaságnak tartotta a világi tetszés hajhászását,
örvendezett, ha szidalmakkal illették,
és szomorkodott, ha dicséretekkel.

Önmagáról inkább gyalázkodást, mint dicséretet akart hallani,
tudva, hogy az előbbi önmaga megjavításához vezet,
utóbbi viszont az elbukás felé tereli.

Így aztán, amikor a szentség érdemeit magasztalták benne, megparancsolta valamelyik testvérnek, hogy becsmérlő szavakat mondjon fülébe. És amikor a testvér, jóllehet nem önszántából, ügyetlen parasztnak és haszontalan béresnek nevezte, ujjongó szívvel és arccal így felelt: „Áldjon meg téged az Úr, kedves fiam, mert bizony igazat szóltál, és Pietro Bernardone fiának ilyeneket illik hallania.”6

2 Azért, hogy magát hitványnak tüntesse fel mások előtt, prédikációjában nem szégyellte saját hibáit kibeszélni az egész nép jelenlétében.

Történt egyszer, hogy betegsége miatt kissé engedett szigorú önmegtartóztatásából a gyógyulás végett. Amint valamennyire ismét megerősödött, önmaga igazi megvetőjeként saját testét kezdte gyalázni: „Nem illik – mondta –, hogy a nép önsanyargatónak higgyen, én meg titokban épp ellenkezőleg, testemet üdítem.” Azért a szent alázat lelkületében égve fölkelt, Assisi város főterére hívta a népet, és sok testvérrel együtt, akiket magával vitt, ünnepélyesen bevonult a székesegyházba.7 Ott kötelet kötött nyakára, és azt parancsolta, hogy mezítelenül – csupán alsóruhában – mindenki szeme előtt vonják addig a kőig, ahol a gonosztevőket szokták pellengérre állítani. Majd föllépett a kőre, jóllehet a negyednapos váltóláz miatt gyenge volt, és a metsző hidegben nagy hévvel kihirdette a hallgatóság előtt, hogy őt ne gondolják lelki embernek és ne tiszteljék, mert hiszen testi és falánk ember, aki mindenkitől megvetést érdemel. Az összecsődült tömeg elámult a rendkívüli látványon, és mivel ismerték már keménységét, buzgóságának láttán megrendültek, s alázatát inkább csodálatra méltónak, mint utánozhatónak ítélték.

Bár cselekedete a prófétai jóslathoz hasonlóan inkább jelkép volt, mint példa, mégis tökéletes alázatosságáról tett tanúságot.8 Általa Krisztus követője arra oktat, hogy a múló dicséretet és magasztalást megvessük, a dölyfös pöffeszkedést és kevélységet elnyomjuk, a csalárd képmutatást és álszentséget elfojtsuk.

3 Számos alkalommal így cselekedett, hogy külsőleg összetört edénnyé váljék, bensőleg pedig megszentelődjék.9 Az Úr javait szíve rejtekébe zárta, nem tűrve a magasztalást, ami alkalom lehetett a bukásra.10 Gyakran, ha mások szentnek mondták, ilyesformán nyilatkozott: „Még lehetnek fiaim és lányaim is, ne dicsérjetek felelőtlenül! Senkit nem szabad dicsérni, amikor még nem is tudjuk, milyen véget ér.”11 Ekképpen szólt a dicsérőkhöz, önmagához azonban így: „Ha egy gonosztevőnek juttatott volna ennyit a Magasságbeli, hálásabb lenne nálad, Ferenc!”

Gyakran mondogatta testvéreinek: „Mindazon dolgok miatt, amelyekre egy bűnös is képes, senki se tetszelegjen, s ne hízelegjen önmagának. A bűnös – mondta – képes böjtölni, imádkozni, sírni és saját testét sanyargatni. Csak egyedül arra nem képes, hogy hűséges legyen Urához. Ezért az a dicséretes, ha megadjuk az Úrnak az ő dicsőségét, ha hűségesen szolgáljuk, és amit csak adományozott, neki tulajdonítjuk.”

4 Ez az evangéliumi kereskedő, hogy több nyereségre tegyen szert, és hogy rendelkezésére álló teljes idejét érdemszerzésre fordítsa, inkább akart alávetett lenni, mint elöljáró, s nem annyira parancsolni akart, mint inkább engedelmeskedni.12 Ezért akkor is, amikor rendfőnöki hivataláról lemondott, egy gvárdiánt kért maga mellé, és mindenben alávetette magát akaratának.13 A szent engedelmesség gyümölcsét azért tartotta nagyon értékesnek, mert így azok, akik annak igájába hajtják nyakukat, semmi időt nem töltenek haszonszerzés nélkül.14 Annak a testvérnek is, akivel együtt szokott menni, mindig engedelmességet ígért, amit meg is tartott.

Mondta egyszer társainak: „A többi kegyelem között, melyeket az isteni könyörület jóindulatúan megengedett nekem, azt is megadta, hogy olyan serényen engedelmeskednék az egyórás novíciusnak is, ha házfőnököm lenne, mint a legidősebb és legbölcsebb testvérnek. Az alárendeltnek – szólt – nem az embert kell nézni elöljárójában, hanem azt, akinek a szerelméért alávetett. Minél hitványabbul végzi feladatát a feljebbvaló, annál értékesebb annak alázata, aki engedelmeskedik.”

Midőn pedig egyszer azt kérdezték tőle, hogy kit kell igazán engedelmesnek tartani, a holttesthez való hasonlóságot hozta fel példának. „Vedd a hullát, és tedd, ahová tetszik! – mondta. Látni fogod, hogy nem tiltakozik, ha elmozdítod, nem zúgolódik helyzete miatt, és nem méltatlankodik, ha elejted. Ha magas székbe helyezed, nem magasra, hanem lefelé tekint; ha bíborba öltözteted, kétszer olyan sápadt lesz, mint volt. Ez az igazán engedelmes: nem firtatja, hogy miért mozdítják el; nem törődik vele, hová helyezik; nem követeli, hogy áthelyezzék; hivatalba emelve, megmarad szokott alázatában; minél inkább megtisztelik, annál méltatlanabbnak érzi magát.”15

5 Egyszer ezt mondta társának: „Úgy vélem, másként nem vagyok kisebb testvér, csak ha olyan leszek, mint amilyet most neked leírok. Íme, a testvérek elöljárójaként, káptalanra megyek. Prédikálok a testvéreknek és intem őket, végül azonban nekem szegezik: Nem felelsz meg nekünk, hiszen beszélni sem tudsz, írástudatlan, tanulatlan és egyszerű vagy.16, 17 Azután becsmérlő szidalmak kíséretében kidobnak onnét. Mondom neked, ha nem ugyanolyan arccal, nem ugyanazzal a lelki derűvel és nem a szentségre való ugyanolyan elszántsággal hallgatom ezeket a szavakat, semmiképp nem vagyok kisebb testvér.” És hozzáfűzte: „Az elöljáróságban bukás, a dicséretben veszély, az alávetett alázatában nyereség rejlik a lélek számára. Miért törekszünk akkor jobban a veszélyre, mint a nyereségre, amikor az időnket haszonszerzésre kaptuk?”

Emiatt akarta Ferenc, az alázatosság példája,
hogy testvéreit kisebbeknek hívják,
és rendjének elöljáróit szolgáknak.18
Így egyrészt az Evangélium igéjével él,
aminek megtartására ígéretet tett,
másrészt már magából a névből is megtanulják tanítványai,
hogy alázatot tanulni jöttek az alázatos Krisztus iskolájába.

Mert Krisztus Jézus, az alázatosság tanítómestere,
hogy tanítványait a teljes alázatra nevelje, ezt mondta:

Mindaz, aki nagyobb akar lenni közöttetek,
legyen a ti szolgátok,

és mindaz, aki első akar lenni közöttetek,
legyen a ti cselédetek.19, 20

Midőn megkérdezte az ostiai úr, a Kisebb Testvérek Rendjének pártfogója és jeles előmozdítója – aki nem sokkal azután, amint azt a szent megjósolta, a fenséges pápai tisztségre emeltetett IX. Gergely néven –, hogy tetszésére volna-e, ha a testvéreket egyházi méltóságokba helyezné, így válaszolt: „Uram, azért hívják testvéreimet kisebbeknek, hogy ne merészeljenek nagyobbakká lenni. Ha azt akarjátok, hogy gyümölcsöt hozzanak Isten Egyházában, tartsátok és őrizzétek meg őket hivatásuk állapotában, és semmiképpen ne engedjétek, hogy egyházi elöljáróságra emelkedjenek.”

6 Az alázatot – önmagában és a neki alárendelt testvérekben egyaránt – más erényeknél többre becsülte, ezért Isten, az alázatosak kedvelője nagyobb megtiszteltetésre méltatta őt, ahogy ezt egy erényes és kiváltképp imádságos testvérnek mennyei látomás által megmutatta.

Egy ízben, amikor Isten emberét kísérte, és egy elhagyatott templomban vele együtt imádkozott, elragadtatásba esett. Látott a mennyben a sok trónus között egyet, amely a többinél ékesebb volt, drágakövekkel díszített és dicsőségtől fénylő. Csodálkozott magában a magasságos trón ragyogásán, és nyugtalanul azon kezdett töprengeni, vajon ki ülhet majd fel rá. Eközben hangot hallott, mely így szólt hozzá: „Azon a trónuson azok egyike volt, akik elbuktak, most azonban az alázatos Ferenc számára őrizzük.” A testvér végül magához tért az elragadtatott imádságból, és követte a külsőleg előtte haladó szentet a szokott módon.21

Bandukolva az úton Istenről beszélgettek. A testvér, nem feledve látomását, elmésen megkérdezte a szentet, mit tart önmagáról. Krisztus alázatos szolgája ezt válaszolta neki: „A legnagyobb bűnösnek gondolom magam.” Mikor a testvér vitázni kezdett vele, hogy józan lelkiismerettel nem szabad ilyet mondania, de még gondolnia sem, hozzátette: „Ha valakit, legyen bármennyire is bűnös, Krisztus akkora irgalmasságával halmozott volna el, mint engem, bizony úgy vélem, hogy nálam sokkal hálásabb lenne Istennek.”

E csodálatra méltó alázat hallatán meggyőződött a testvér látomásának igaz voltáról, és eszébe idézte a szent Evangélium tanúságát, miszerint arra a magas dicsőségre, amelyről a gőgöst letaszítják, az igazán alázatos felmagasztaltatik.22

7 Más alkalommal, mikor a Massa tartománybeli Monte Casale elhagyatott templomában imádkozott, felismerte a Lélek által, hogy szent ereklyék maradtak fenn azon a helyen. Szomorúan szemlélte, hogy ezeket már hosszú ideje megfosztották a köteles tisztelettől, ezért meghagyta a testvéreknek, hogy szent félelemmel illő helyre vigyék azokat.

Egy meghívásra a szent atya eltávozott, fiai pedig feledték utasítását, és nem törődtek az érdemszerző engedelmességgel. Egy nap viszont, mikor épp szentmisét akarnának bemutatni, az oltár fedele elmozdul, s gyönyörű szép és fölöttébb illatozó csontokat találnak nem kis csodálkozásukra. Vizsgálgatják az ereklyéket, melyeket nem emberi kéz, hanem Isten ereje hozott elő. Kevéssel ezután Isten szent embere visszatért, és serényen tudakolta, teljesítették-e, amit az ereklyékkel kapcsolatban elrendelt. Akkor a testvérek alázatosan megvallották nemtörődöm engedelmességüket, s így megbocsátást érdemeltek. A szent pedig így szólt: „Áldott az Úr, az én Istenem, aki maga teljesítette, amit nektek kellett volna megtenni!”23

Gondold meg jól,
mily figyelmes a Gondviselés
még földi maradványaink iránt is,
és vedd fontolóra,
mily kimagasló erényű az alázatos Ferenc
Isten szemében!

Mert akinek parancsát nem teljesítette az ember,
annak maga Isten engedelmeskedett.

8 Egyszer Imola városába jutva a püspök elé járult, és alázatosan kérte beleegyezését, hogy a népet prédikációra hívhassa össze. A püspök keményen válaszolt: „Testvér, elegendő, ha én prédikálok népemnek.” Az alázat igazi gyakorlója meghajtotta fejét, és kiment a kapun, ám nemsokára újra visszatért. Amikor a püspök már-már fölháborodva megkérdezte tőle, mit akar kérni már megint, alázatos szívvel és szóval így felelt: „Uram, ha a fiát az atya az egyik kapun kiűzte, a másikon kell annak újra bejönnie.” Az alázat meggyőzte a püspököt, és vidám arccal ölelte őt magához, mondván: „Te és minden testvéred általános engedélyemmel prédikáljon püspökségem területén, mert ezt a szent alázat kiérdemelte.”

9 Történt egyszer, hogy Arezzo felé tartott, amikor a belviszályból fakadt háborúskodás már pusztulással fenyegette az egész várost. A környéken vendégeskedett s látta, hogy a város fölött gonosz lelkek ujjonganak, és a felbőszült polgárokat egymás megölésére tüzelik. Hogy pedig megfutamítsa a lázadó szellemi hatalmasságokat, Szilveszter testvért, ezt a galambszelídségű embert, mintegy előhírnökként küldte maga előtt, és ezt mondta neki: „Menj a városkapuhoz és a mindenható Isten nevében parancsold meg a gonosz lelkeknek az engedelmesség erejénél fogva, hogy sürgősen távozzanak.” Sietett a testvér, hogy véghezvigye atyja parancsát, hisz valóban engedelmes volt. Előbb magasztalásokkal az Úr elé járult, majd a város kapujánál harsány hangon így kiáltott: „A mindenható Isten nevében és az ő szolgájának, Ferencnek parancsára messze távozzatok innen, összes gonosz szellemek!”24 Nyomban visszanyeri békéjét a város, és a polgárság ügyeit mindannyian nagy higgadtsággal rendezik egymás között.

A kevélyen tomboló gonoszlelkek, kik a várost mintegy ostrommal zárták körül, bizonyosan kiűzettek, és a szegénynek bölcsessége – azaz Ferenc alázata – visszaadta a békét és megmentette a várost. Az alázatos engedelmesség fölfelé vezető erénye kiérdemelte, hogy olyan erős parancs nehezedett azokra a lázadó és erőszakos lelkekre, amely gátat szabott vad féktelenségüknek, és megszüntette durva erőszakosságukat.

10 Bizony menekülnek a kevély démonok az alázatosak fenséges erénye elől. Kivétel ez alól az olyan alkalom, amikor az alázat megőrzése érdekében az isteni kegyelem megengedi nekik, hogy arcul verjenek, miként ezt Pál apostol leírja önmagáról, és amint ezt Ferenc is megtapasztalta.25

Midőn ugyanis meghívást kapott a Szent Keresztről nevezett Leó bíboros úrtól, hogy töltsön el nála a Városban egy kis időt, ő beleegyezett alázatosan az iránta érzett tisztelet és szeretet miatt. Az első éjjel, mikor imádsága után nyugodni tért, a gonosz lelkek iszonyúan fellázadva Krisztus katonájára rohantak. Sokáig durván ütötték-verték, végül szinte félholtan otthagyták.26 Távozásuk után Isten embere magához hívta társát, és beszámolt az esetről, majd hozzátette: „Testvér, a gonosz lelkek csak annyira képesek, amennyit az égi gondviselés elrendel számukra. Ezért úgy vélem, azért rohantak rám most olyan vadul, mert rossz példát adtam azzal, hogy előkelők udvarában szálltam meg. Testvéreim, akik szegény kis helyeken tartózkodnak, ha meghallják, hogy én bíborosokkal vagyok, azt fogják gyanítani, hogy világi ügyekbe bonyolódom, tisztségekkel kérkedem és élvezetekben bővelkedem.27 Ezért helyesebbnek vélem, hogy ha valakinek példát kell adnia, kerüli az előkelők udvarait és alázatosan, alacsonysorúak között és szegényes helyeken forgolódik. Azzal erősíti a nélkülözésben élőket, hogy ő maga is hasonlókat visel el.” Reggel azért föl is kerekedtek, és alázatosan mentegetőzve búcsút vettek a bíborostól.

11 Isten embere irtózott a kevélységtől, mint amely minden bűn forrása, valamint annak legszörnyűbb sarjától, az engedetlenségtől. Leginkább a bűnbánatban megvalósuló alázat volt kedvére.

Történt egyszer, hogy egy testvért hoztak elé, aki valamivel áthágta az engedelmesség törvényét, és kérték, hogy az igazságosságnak megfelelően fenyítse meg. Isten embere – nyilvánvaló jelek révén – látta a testvéren, hogy igazán megtört, és az alázat iránti szerelmében hajlott is a megbocsátásra. Ám hogy a bocsánat könnyű volta másokat vétkezésre ne ösztökéljen, megparancsolta, hogy a testvérnek vegyék le csuklyáját és vessék a lángok közé, hogy ezzel mindenki megjegyezze, mekkora és milyen büntetéssel kell szétzúzni az engedetlenség vétkét. A csuklya már egy ideje a tűz közepén égett, amikor megparancsolta, hogy vegyék ki a lángokból és adják vissza a testvérnek, aki alázatosan megbánta bűnét. És még kimondani is csoda! Kiveszik a csuklyát a lángok közül, és az égésnek semmi nyoma! Így történt, hogy e csodajellel Isten egyszerre ajánlotta a szent erényét és az alázatos bűnbánattartást.

Méltán követendő ezért Ferenc alázata,
amely már itt a földön
oly csodálatos méltóságban részesült,
hogy Istent lehajlította a kérés teljesítésére
és az embernek megváltoztatta lelkületét,
parancsával elűzte a gonosz démonokat
és puszta intésével megfékezte a tűz mohó lángjait.

Valóban ez az, ami birtokosait fölmagasztalja,
és amíg mindenkit tisztelettel övez,
mindenkitől megbecsülést érdemel.

1 1Kor 3,10.
2 Jn 1,18.
3 Ezt a gondolatot bontja ki Ferenc az Első intelemben (Int 1,16–18).
4 Lk 16,15.
5 Csaknem szószerinti idézet Ferenctől, aki így fogalmaz: „...az ember annyit ér, amennyit Isten előtt ér, és nem többet.” (Quantum est homo coram Deo, tantum est et non plus) (Int 19,2). Bonaventura változtatása: „Isten szemében” (in oculis Dei).
6 Szám 6,24.
7 A San Rufino-székesegyházról van szó.
8 Iz 20,3.
9 Zsolt 31,13.
10 Vö. Int 21 és 28.
11 Sir 11,30.
12 Mt 13,45–46.
13 Vö. Végr 27–29.
14 Sir 51,34.
15 Az élettelen test képe mint példa szintén az ókori szerzetesi hagyományban gyökerezik.
16 ApCsel 4,13.
17 A „tanulatlan és egyszerű” (idiota et simplex): Ferenc kifejezése saját magáról. Vö. LRend 39, Végr 19.29.
18 Vö. RnB 6,3, RB 10,7. A szolga latinul minister. Vö. minister provincialis: a rendtartomány elöljárója; minister generalis: az egész rend elöljárója.
19 Mt 20,26–27.
20 Vö. RnB 5.
21 A Perugiai legenda szerint Pacificus testvér látomásáról van szó (vö. PL 23).
22 Mt 23,12; Lk 1,52.
23 Zsolt 18,47.
24 Zsolt 95,2.
25 2Kor 12,7.
26 Lk 10,30.
27 Lk 7,25.

VII. fejezet

Szegénység iránti szeretete
és a hiányok csodálatos betöltése

1 A számos lelki adomány között,
amelyeket Ferenc a bőkezű Ajándékozótól kapott,
valami különleges kiváltság folytán kiérdemelte,
hogy egyszerűségében is gazdaggá lett
a fönséges szegénység szerelme által.

A szent felfigyelt Isten Fiának e kedveltjére,
akit már szinte az egész világon száműztek.
Úgy törekedett őt örök szerelemmel eljegyezni,
hogy nemcsak elhagyta érte apját és anyját,
hanem szétszórta mindenét,
amije egyáltalán csak volt.1

Senki nem vágyott úgy az aranyra,
mint ő a szegénységre,
és kincs őrzésében sem volt senki aggályosabb, mint ő
ennek az evangéliumi drágagyöngynek a megtartásában.2

Kiváltképp szemet szúrt neki,
ha bármi olyat vett észre a testvérekben,
ami a szegénységgel valamennyire is összeférhetetlen volt.

Való igaz, hogy a szerzet kezdetétől egészen haláláig
gazdagsága köntösből, kordából és alsóruhából állt,
ezekkel megelégedett.

Krisztus Jézus és Anyja szegénységét
gyakran könnyek között idézte fel,
mondogatta, hogy ez az erények királynője,
mivel a királyok Királyában és királynő Anyjában
oly rendkívülien ragyogott.3

Amikor a káptalanra összegyűlt testvérek megkérdezték tőle, hogy melyik erény a legkedvesebb Krisztusnak, mintegy szívének titkát föltárva így válaszolt: „Tudjátok meg, testvéreim, hogy a szegénység az üdvösség különleges útja, minthogy ez az alázat táplálója és a tökéletesség gyökere, amely sokféle, ám rejtett gyümölcsöt terem. Mert ez az evangéliumi szántóföldbe rejtett kincs, amelynek megvásárlásáért mindent el kell adnunk, amit meg el nem adhatunk, azt hozzá képest semminek kell tekintenünk.”4

2 „Aki a szegénység csúcsára kíván eljutni – mondta –, annak nemcsak a világi okosságot, hanem az írástudásban való jártasságot is vissza kell utasítania valamiképpen, hogy az efféle birtoklástól is megszabadulva vonuljon be az Úr országába, és mezítelenül ajánlja magát a Keresztrefeszített karjaiba. Mert semmiképp nem mond le tökéletesen a világról az, aki értő képességét mint pénzesládikát őrizgeti szíve rejtekében.”5

Gyakran, a szegénységről beszélve, ezt az evangéliumi igét hangoztatta a testvéreknek: „A rókáknak odújuk van és az ég madarainak fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania fejét.” 6 Ez okból arra tanította a testvéreket, hogy szegények módjára szegényes házakat építsenek, amelyekben ne úgy lakjanak, mintha sajátjuk volna, hanem miként vándorok és jövevények egy idegen hajlékban.7, 8 Mert, amint mondta, a vándorélet rendje ez: idegen fedél alatt összegyűlni, a hazára szomjúhozni, békességgel átvonulni.

Olykor megparancsolta, hogy bontsák le a fölépített házakat, vagy menjenek el abból, mert a kisajátító vagy költekező magatartás ellenkezik az evangéliumi szegénységgel. Rendje alapjának nevezte a szegénységet, amely elsőként lett letéve, s olyannyira arra nehezedik a szerzet egész építménye, hogy annak erősödésével erősödik, megrendülésével alapjaiban megrendül.

3 Tanította azért, amint az Úr kinyilatkoztatta neki, hogy a szent szerzetbe való belépés ezzel az evangéliumi sorral veszi kezdetét:9 „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, amid van, és add a szegényeknek!” 10 És ezért csakis azokat engedte a Rendbe lépni, akik tulajdonuktól megszabadultak és maguknak semmit vissza nem tartottak. Egyrészt a szent Evangélium igéje miatt, másrészt, hogy a megőrzött anyagiak botránkozásul ne szolgáljanak.

Amikor valaki az anconai őrgrófságban felvételét kérte a Rendbe, a szegények igazi pátriárkája így válaszolt: „Ha Krisztus szegényeihez akarsz csatlakozni, oszd szét javaid a világ szegényei között!” Ennek hallatán fölkerekedett az ember, ám testi szeretettől vezérelve javait övéire hagyta, a szegényekre azonban semmit. Mikor ezt a szent tőle megtudta, keményen ráripakodott és korholva mondta: „Menj utadra, légy testvér, mert még nem vonultál ki otthonodból és rokonságod köréből.11 Véreidnek adtad vagyonod és megraboltad a szegényeket, nem vagy méltó, hogy Istenért vállald a szegénységet. Test szerint kezdted, omlatag alapot vetettél egy lelki épület számára.” Vissza is tért a testi ember övéihez, visszaigényelte javait, melyeket nem akart a szegényekre hagyni, és hamarosan felhagyott erényes életcéljával.12

4 Más alkalommal is, midőn a Porciunkulánál akkora ínségben éltek, hogy nem tudott a vendégségbe érkező testvérek számára még a szükségesről sem gondoskodni, Isten emberéhez odament helyettese.13 A testvérek nélkülözésére hivatkozva kérte, hogy a belépő novíciusok valamennyi vagyonát hadd őrizzék meg, és majd alkalmas időben vissza tudnak térni azok megfizetésére. Az égi szándékot jól ismerő ember így felelt erre: „Távol álljon tőlünk, kedves testvér, hogy bármilyen emberért rútul megszegjük a regulát. Inkább csupaszítsd le a dicsőséges Szűz oltárát, ha a szükség arra kényszerít, mint hogy a szegénység fogadalma és az Evangélium megtartása ellen vétsünk bármilyen kis mértékben is. Mert hálásabb a boldogságos Szűz, ha a szent Evangélium tanácsát tökéletesen megőrizzük, legyen bár oltára dísztelen, mintha díszes oltárnak örvend ugyan, ám Fiának ígért fogadalmunkat elhanyagoljuk.

5 Egy ízben Isten embere társával együtt Apulián áthaladva Bari környékén járt. Az úton talált egy nagy erszényt – közönséges nevén fundát –, amely úgy dagadozott, mintha dénárokkal lenne tele. Társa fel is hívja rá Krisztus szegényének figyelmét, és buzgón ajánlgatja: vegye fel az erszényt a földről, és a pénzt ossza szét a szegényeknek. Isten embere ellenezte, azt állította, hogy az erszényben csak ördögi cselvetés lappang, és meggyőzi a testvért, hogy a cselekedet nem lenne érdemszerző, hanem éppenhogy bűnös, hiszen másét vennék és ajándékoznák el. El is mennek onnét, és sietnek elérni megkezdett úti céljukat. Mégsem nyugszik a testvér, és hiú jámborságában megtévedve, újra Isten emberét piszkálja, akinek mintha ezek szerint nem lenne gondja a szegényekre, hogy nyomorukon enyhítsen. A szelíd ember beletörődött végül, és visszament az előbbi helyre. Nem azért, hogy megtegye testvére akaratát, hanem hogy leleplezze az ördög csalárdságát.

Visszatérve tehát testvérével és egy ifjúval együtt, aki velük volt az úton, imádkozott előbb, majd utasította társát, hogy emelje fel a zacskót. A testvér megdermedt a félelemtől, mert már előre megérezte az ördögi szörnyet. Szent engedelmességből mégis száműzte szívéből a kétséget, és kinyújtotta kezét az erszény felé. És íme, egy nagy kígyó ágaskodott ki az erszényből, és nyomban – azzal együtt – el is tűnt, megmutatva ezzel a testvérnek, hogy ördögi csalárdságról van szó. Miután így tetten érték a ravasz ellenség cselszövését, a szent így szólt társához: „Ó, testvérem, a pénz Isten szolgáinak semmi más, mint ördög és mérges kígyó.”

6 Egészen csodálatos dolog történt ezután a szenttel, miközben valami ügy végett Siena városába ment. A Campiglia és San Quirico közötti nagy mezőn három szegény asszonnyal találkozott, akik termetre, korra és arcra egészen hasonlóak voltak. Egy újszerű köszöntéssel üdvözölték őt: „Jó szerencsét, Szegénység Úrnő!” – mondták. Ennek hallatán a szegénység igazi kedvelője kimondhatatlan örömmel telt el, hiszen semmi mást nem tartott önmagában köszöntésre méltónak, mint amit azok kimondtak.

Hirtelen eltűnésük után a testvérek azt fontolgatták, hogy mily csodás és új volt egymáshoz való hasonlóságuk, köszöntésük, a találkozás velük, azután pedig eltűnésük. Arra jutottak – nem ok nélkül –, hogy mindez valami titkosat jelképez a szenttel kapcsolatban.

Csakugyan, ama három szegény asszony révén,
akik ennyire egyforma arccal
és ilyen váratlanul látszottak felbukkanni és eltűnni,
az vált egészen bizonyossá,
hogy az evangéliumi tökéletesség szépsége,
vagyis a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység
egyformán fénylik Isten emberén.
Igaz ugyan, hogy leginkább
a szegénység kiváltságával szeretett büszkélkedni,
és azt hol anyjának, hol jegyesének, hol úrnőjének nevezte.14

Ebben vágyott másokat meghaladni,
ebből tanulta meg, hogy önmagát
mindeneknél kevesebbre becsülje.

Így aztán ha bárkit magánál szegényebbnek vélt ruházata alapján,

azonmód felkerekedett, hogy ő is hasonló legyen,
miközben saját magát vádolta,
és mintegy versengve a szegénységben
attól félt, hogy legyőzik.

Történt, hogy egy szegény jött vele szembe az úton, akinek észrevette mezítelenségét, és megrendült szívvel panaszos hangon így szólt társához: „Nagy szégyen ránk nézve ez a nincstelenség, hiszen mi a nagy gazdagság helyett választottuk a szegénységet, és lám, rajta sokkal inkább fénylik.”

7 A szent szegénység iránti szeretetből a mindenható Isten szolgája sokkal szívesebben élt az ajtóról ajtóra kéregetett alamizsnából, mint az önkéntes adományokból. Valahányszor magas rangú személyek hívták meg, és dús lakomával várták, előbb a szomszéd házakban kéregetett kenyérmaradékot, és miután így gazdaggá lett a nélkülözésben, letelepedett a terített asztalhoz.

Egyszer az történt, hogy az ostiai úr hívta meg, aki Krisztus szegényét különös szeretettel vette körül. A püspök panaszkodott, hogy saját méltóságát ássa alá azzal, ha alamizsnáért jár körbe, miközben az ő vendégszeretetét élvezi. Erre Isten szolgája így válaszolt: „Uram, nagy tiszteletet tanúsítottam irántad, ugyanakkor a nagyobb Urat is tiszteletben részesítettem. Az Úr ugyanis tetszését találta a szegénységben, és abban a leginkább, amely a Krisztusért vállalt koldusszegénység. Ezt a királyi méltóságot az Úr Jézus vette magára értünk, amikor szegénnyé lett, hogy szegénysége gazdagítson minket, és mint lélekben igazán szegényeket a mennyország királyaivá és örököseivé emeljen.15 Ezért még rövid időre sem akarom azt elhagyni csalóka gazdagságot nyújtó javaitokért.”

8 Néha ilyen szavakkal buzdította a testvéreket alamizsna kérésére: „Menjetek, mert e végső órában azért küldettek kisebb testvérek a világba, hogy a kiválasztottak rajtuk teljesítsék azt a kedves igét, amely miatt majd ajánlani fogja őket az örök Bíró, és amely így szól: Valahányszor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.”16 Ezért nevezte örvendetesnek, ha valaki a kisebb testvér cím alatt koldul, ennek jelentőségét ugyanis maga az evangéliumi igazság Mestere hangsúlyozta az igazak jutalmazásával kapcsolatban.17

Nagy ünnepeken is, ahol lehetőség volt, koldulni szokott arra hivatkozva, hogy a szent szegényeken a prófétai szó teljesül: Angyalok kenyerét ette az ember.18 Mondogatta, hogy az az angyali kenyér, amelyet Isten szerelméért kértek és a szent angyalok sugallatára Isten szeretetéért adományoztak, és amelyet ajtóról-ajtóra gyűjtöget a szent szegénység.

9 Midőn egyszer húsvét napján valamely remeteségben tartózkodott, távol az emberek otthonaitól, nem volt módja koldulni. Eszébe jutott ekkor az, aki azon a napon az Emmauszba menő tanítványoknak vándor alakjában jelent meg. Így ő is szegény vándorként járult a testvérekhez, hogy alamizsnát kérjen tőlük.19 Miután adományukat alázatosan elfogadta, szent intelmekben oktatta őket, hogy akik vándorokként és jövevényekként, egyszersmind igaz izraelitákként vonulnak át a világ pusztaságán, az Úr húsvétját – amely átmenet ebből a világból az Atyához – mindig a lélek szegénységében ünnepeljék.20, 21

És éppen ezért, mert az alamizsnakéregetésben nem a nyereségvágy,

hanem a lélek szabadsága hajtotta,
úgy tűnt, hogy Isten, a szegények Atyja
különösen is gondját viseli.22

10 Történt egyszer Nocera környékén, hogy az Úr szolgáját súlyos betegen szállította Assisibe egy nemesi kíséret, amelyet éppen emiatt küldött utána szülővárosa az iránta érzett tiszteletből. Ahogy Krisztus szolgáját hordozták, egy szegényes faluba, Satrianóba érkeztek. Itt éhes gyomruk s az idő múlása egyaránt indokolta az étkezést, a közelben azonban semmi megvehető élelmet nem találtak, így üres kézzel tértek vissza. A szent így szólt hozzájuk: „Azért nem találtatok semmit, mert jobban bíztok a ti legyeitekben, mint Istenben.” Tudniillik a dénárokat legyeknek hívta. „Térjetek vissza a házakhoz, amelyeknél jártatok – mondta –, és Isten szerelmére hivatkozva a pénz helyett, alázatosan esedezzetek alamizsnáért! És ne tartsátok ezt hamis előítélettel szégyellnivalónak vagy rangon alulinak, mert a bűnbeesés után a nagy Alamizsnaosztó tékozló könyörületességében mindent alamizsnaként enged meg, méltóknak és méltatlanoknak egyaránt.”

Félreteszik szégyenérzetüket a katonák, önként koldulni mennek, és többet szereznek Isten szerelmével, mint a dénárokkal. Az isteni akarattól megrendülve szívükben a szegény helybeliek nemcsak vagyonukat, hanem önmagukat is adakozón fölajánlották megsegítésükre.

Így történt, hogy a nélkülözést, melyet pénz nem tudott orvosolni, Ferenc gazdag szegénysége teljesen betöltötte.

11 Akkoriban, amikor betegen feküdt a Rieti közeli remeteségben, egy rátermett orvos látogatta őt. Munkáját Krisztus szolgája nem tudta méltó fizetséggel jutalmazni, azért a mérhetetlenül bőkezű Isten, hogy a szent mégse bocsássa el fizetség nélkül, a jóságos szolgálatot a szegénynek ezzel az egy jótéteményével jutalmazta.

Az orvos háza, amit éppen akkor épített újjá egész keresetét rááldozva, összedőléssel fenyegetett, ugyanis a falak végigrepedtek úgy, hogy széles hasadék keletkezett a mennyezettől egészen a padlózatig, és immár úgy látszott, hogy emberi hozzáértéssel és munkával lehetetlen az összedőlést megakadályozni. A doktor viszont, teljességgel bízva a szent érdemeiben, nagy hittel és áhítattal kérte társaitól, hogy adjanak neki valamit, amit Isten embere kezével érintett. Megkapta a szent néhány hajszálát, és este – buzgó könyörögések kíséretében – betette a meghasadt falak közé. Fölébredve reggel látta, hogy a nemrég még roppant méretű nyílás szilárdan összezárult, ráadásul olyannyira, hogy az odahelyezett ereklyét ki se lehetett húzni, s a korábbi hasadéknak nyoma sem volt többé.

Így történt, hogy aki Isten szolgájának roskatag kis testét serényen gondozta, saját házát is megóvta az összeomlás veszélyétől.

12 Más alkalommal is, midőn Isten embere egy remeteségbe akart elvonulni, hogy ott szabadabban a szemlélődésnek szentelje magát, mivel gyengélkedett, egy hegyvidéki ember szállította oda szamarán. Ahogy a szegényember a nyári forróságban ment fölfelé Krisztus szolgájának nyomában, a hosszú és nehéz gyaloglástól elcsigázva és a szomjúságtól már végképp kimerülve, türelmetlenül kiáltozni kezdett a szent után: „Hej, menten szomjan halok, hacsak nem frissít föl azonnal valami kis innivaló.” Isten embere késedelem nélkül leugrott a szamárról, a földre térdelt, és kitárt karral buzgón fohászkodott, míg észre nem vette, hogy imája meghallgatást nyert. Imádsága végeztével így szólt a férfihoz: „Siess a kősziklához, és ott forrásvizet találsz! Krisztus fakasztotta neked irgalmasan ebben az órában, hogy ihass.”

Bámulatra méltó isteni kedvezés, amely oly könnyedén lehajol szolgáihoz! A szomjazó ember vizet ivott a sziklából az imádkozó erénye folytán, és poharával a kemény kőből merített.23 Forrás azelőtt soha nem volt azon a helyen, és később sem lehetett találni, bár szorgosan kerestek.

13 Hogy miképpen sokszorozta meg Krisztus a kenyeret a tengeren, szegényének érdemei által, a maga helyén alább majd lejegyzem.24 Most legyen elegendő csak annyit említenem, hogy a kis alamizsnából, amit magának gyűjtött, a hajósokat az éhségtől és a halálveszélyből számos napon át megszabadította, mégpedig azért, hogy ebből bizonysággal meg lehessen figyelni: amint a sziklából való vízfakasztásban a mindenható Isten szolgája Mózeshez hasonlít, úgy a kenyérszaporításban Elizeushoz.25

Messze távozzon hát Krisztus szegényeitől minden kétkedés!

Ha ugyanis Ferenc szegénysége oly bőven elég volt,
hogy a segítségére jövők hiányait
csodás erővel pótolta,
s így azok sem kenyérben, sem italban, sem házban
nem nélkülöztek,
jóllehet a pénz, a mesterség és a természet ereje is
kevésnek bizonyult:
akkor még sokkal inkább ki fogja érdemelni azokat,
amelyeket az isteni gondviselés szokásos rendje
általában megenged.

Mondom, ha a szegény hangjára a kőszikla szárazsága is
teli poharat nyújtott a szomjazó szegénykének,

akkor már semmi egyéb sem fogja megtagadni szolgálatát azoktól,

akik a mindenek Alkotójáért mindent elhagytak.

1 Jer 31,3; Ter 2,24; Mk 10,7.
2 Mt 13,45.
3 1Tim 6,15.
4 Mt 13,4.
5 „Értő képességét mint pénzesládikát”: proprii sensus loculos. A szegénységi vitában jelentős kérdés volt, vajon hogyan értelmezhető Jézus és a tanítványok pénzkezelése, amely Júdásra volt bízva. Figyelemre méltó Bonaventura értelmezése: egy „írástudó”, azaz művelt ember akkor szegény, ha nem tartja meg önmagának értő képességét vagy akár véleményét, gondolatát. Ez két dolgot is jelenthet. Egyrészt szellemi eredményeit nem önmagának tulajdonítja, hanem Istennek, s ezzel visszaadja neki. Ez megfelel a „minden jót az Úristennek visszaadni” Szent Ferenc-i gondolatnak (vö. Int 18,2). Másrészt azonban az értelmi képesség nem önmagunkban megőrzése jelenti annak kibontakoztatását is: a tanulmányokat, a tanítást, az aktív és szabad szellemi munkát.
6 Mt 8,20; Lk 9,58.
7 1Pét 2,11.
8 Vö. RB 6 és Végr 24.
9 Ld. Végr 3 és RnB 1.
10 Mt 19,21.
11 Ter 12,1.
12 1Kor 2,14.
13 CÉ2 67 nyomán Cattani Péterre kell gondolnunk.
14 A szegénység mint jegyes, olvasható Celanói Tamásnál: CÉ2 55, 72, 82, 215; mint úrnő, Celanóin túl Ferenc írásaiban is előfordul: ErÜdv 2; CÉ1 51, CÉ2 70, 82, 84, 215. Azonban úgy tűnik, a szegénység mint anya csak Bonaventuránál szerepel.
15 2Kor 8,9; Mt 5,3.
16 1Jn 2,18; Mt 25,40.
17 Jóllehet az Evangéliumban szó szerint nem „kisebb testvérek” (minores), hanem „legkisebb testvérek” (minimi) kifejezés áll.
18 Zsolt 78,25.
19 Lk 24,13.
20 1Pét 2,11; Jn 13,1.
21 A „vonulnak át” és „átmenet” kifejezés a latin transire szóból. Egyrészt azt fejezi ki, hogy az evilági élet nem örök otthon számunkra, ezért az emberi élet zarándok-lét. A választott nép pusztai vándorlása mint a krisztusi megváltás előképe végigvonul a keresztény hagyományon (ld. pl. húsvéti vigília liturgiája). Ugyanakkor Bonaventura teológiájának kulcsfogalmaként is szerepel: a keresztény hívő számára a földi élet az a transitus (átmenet), amely során a húsvéti misztériumba kapcsolódunk, és Jézus Krisztussal „átmegyünk” az Atyához. Az emberi élet tehát olyan átmenet, amely során az Úr átvonulásához (pascha, transitus) kapcsolódunk. A lelki út, illetve átmenet motívum az alaptémája Bonaventura misztikus művének is (vö. Itinerarium mentis in Deum).
22 „Szegények Atyja” (pater pauperum). Vö. Pünkösdi szekvencia sora: Veni pater pauperum, veni dator munerum… A kifejezés előfordul Iulianus de Spira Officium rhythmicumában is (vö. Plaude turba paupercula… laudes-himnusz).
23 Zsolt 78,16; MTörv 32,13.
24 Ld. LM IX,5.
25 Zsolt 78,16; Kiv 17,1–7; 2Kir 4,1.

VIII. fejezet

Jámbor lelkülete, és hogy miként vonzódtak hozzá az értelem híján lévő teremtmények is1

1 A valódi jámborság az Apostol szerint mindenre képes.2
E tulajdonság oly mértékben töltötte be Ferenc szívét
és hatotta át bensőjét,
hogy, nyilvánvaló módon, egész lényét birtokba vette.

Ez az, ami őt az áhítat révén Istenbe emelte föl,
az együttszenvedésben Krisztushoz tette hasonlóvá,
a részvét által felebarátjához hajlította,
és a minden teremtménnyel megélt
egyetemes kiengesztelődés által
visszahelyezte az ártatlanság állapotába.

Ezzel fordult jóságosan minden felé.
Ám különösképpen a Jézus Krisztus drága vérén
megváltott lelkek iránt ébredt benne könyörület,
akiket mindenféle szennyes vétektől látott bepiszkolódni,
és oly gyöngéd szánalommal sírt felettük,
hogy szinte anyaként
naponta világra hozta őket Krisztusban.

Ez az oka annak a megkülönböztetett tiszteletnek,
amellyel Isten igéjének szolgái iránt viseltetett.
Mert a meghalt testvérnek,

azaz a bűneinkért keresztre feszített Krisztusnak a magvetését

az ő munkálkodásuk és jámbor gondoskodásuk kelti életre,
majd pedig az ő gondos jámborságuk ápolja.3

Azt állította, hogy az efféle könyörületet
az irgalmasszívűek Atyja
minden áldozatnál szívesebben fogadja,
leginkább akkor,
ha a tökéletes szeretetre való törekvésből fakad,
márpedig ő arra törekedett,
inkább példával, mint szóval,
és inkább könnyes könyörgésekkel, mint fecsegő beszéddel.4

2 Szánalomra méltónak nevezte ezért azt a prédikátort, akiben nincs meg az igazi jámborság, és prédikációiban nem a lelkek üdvét keresi, hanem saját dicsőségét, vagy romlott életével éppen azt rombolja le, amit igaz tanításával fölépített. Különbnek mondta az ilyennél azt az egyszerű és beszélni sem tudó testvért, aki jó példájával serkent másokat is a jóra.

Azt az igét is, miszerint „a meddő sokakat szül”, így magyarázta:5 „Meddő az a szegény testvér, akinek nem feladata az Egyházban fiakat nemzeni. Mégis az ítéletkor sokakat fog szülni, mert akiket most magánimádságaival Krisztushoz térített, azok dicsőségére válnak majd a Bíró szemében. Akinek azonban sok fia van, megfogyatkozik, mivel hiú és bőbeszédű prédikátor, és sok szülöttével úgy dicsekszik, mintha saját erejéből születtek volna. Akkor majd megérti, hogy semmi része nincs bennük.”

3 Szíve mélyéből és féltékeny szeretettel óhajtotta a lelkek üdvét. Mondogatta, hogy a legédesebb illatokat érzi, és mintha drága kenettel kenegetnék, amikor hallja, hogy a földkerekségen szerteszét élő szent testvérek illatozó híre sokakat az igazság útjára vezet.6 Ilyenek hallatán felujjongott a Lélekben, és mint minden áldásra a legméltóbbakat, dicséretekkel halmozta el azokat a testvéreket, akik a bűnösöket szavaikkal és tetteikkel Krisztus szeretetére vezetik.7

Ellenben azok, akik vétkeikkel beszennyezték a szent szerzetet, legsúlyosabb átkában részesültek: „Általad, legszentebb Uram – mondta –, az egész mennyei udvar által és általam is, a te kicsiny szolgád által legyenek átkozottak, akik rossz példájukkal megbecstelenítik és lerombolják, amit a Rend szent testvérei által építettél és építeni szándékozol!”

A kicsinyek megbotránkoztatása miatt gyakran akkora szomorúság vett rajta erőt, hogy úgy érezte, minden ereje elhagyja, hacsak nem támogatja meg vigasztalásával az isteni kegyelem.8 Midőn egyszer a rossz példaadástól nyugtalanul, szorongó lélekkel az irgalmas Atyához könyörgött fiaiért, ilyen feleletet kapott az Úrtól: „Miért nyugtalankodsz te, szegény emberke? Vajon azért rendeltelek téged szerzetem pásztorául, hogy elfelejtsd: én vagyok annak legfőbb pártfogója? Téged, egyszerű embert arra szántalak, hogy amit csak művelek benned, ne emberi mesterkedésnek, hanem az égi kegyelemnek tulajdonítsák. Én hívtalak meg, őrizni és legeltetni foglak, és az elbukók helyébe másokat fogok választani úgy, hogy ha még meg se születtek, gondoskodom róla, hogy megszülessenek, és bármennyi támadás éri is ezt a szerzetet, támogatásommal mindig meg fog maradni épen.”9

4 A megszólás bűnétől is – amely a jámborság és a kegyelem akadálya – úgy irtózott, mint a mérges kígyótól vagy a szörnyű ragálytól. Úgy vélte, hogy ez a vétek azért gyűlöletes a Jóisten szemében, mert a megszóló azon lelkek véréből táplálkozik, amelyeket nyelve kardjával lekaszabol.10, 11

Amikor hallotta egy testvérről, hogy a másik jóhírét befeketítette, helyetteséhez fordulva ezt mondta: „Rajta, kelj föl hamar, vizsgáld ki a dolgot alaposan, és ha a megrágalmazott testvért ártatlannak találod, rágalmazóját szigorúan fenyítsd meg, hogy mindenki okuljon belőle!” Olykor azt parancsolta, hogy aki testvérét a jóhírnévtől fosztotta meg, azt fosszák meg habitusától, és hogy az ilyen még szemeit se emelhesse Istenre egészen addig, amíg lehetősége szerint vissza nem adta, amit ellopott.12 Azt mondta: „Azért nagyobb a megszólók vétsége, mint a rablóké, mert Krisztus törvénye – amely a jámborság megtartásában teljesül – inkább a lelki, mint a testi jólét előmozdítását kívánja tőlünk.”

5 A különféle testi bajokban sínylődőkhöz csodálatosan gyöngéd együttérzéssel ereszkedett le. Bármiféle szükséget vagy nélkülözést vett észre, jámbor figyelemmel magának Krisztusnak a szenvedését látta benne. Csakugyan, jósága veleszületett volt, és ezt megkétszerezte még az a krisztusi könyörület, mely fölülről áradt belé.13 Szíve meglágyult a szegények és a betegek láttán, és legalább együttérzett azokkal, akiknek nem tudott segítő kezet nyújtani.14

Történt egyszer, hogy a testvérek egyike durván válaszolt egy kellemetlenkedő és alamizsnáért esengő koldusnak. Amint a szegények jóságos szerelmese ezt meghallotta, tüstént megparancsolta a testvérnek, hogy vesse magát mezítelenül a szegény ember lába elé, és esdekeljen közbenjáró imáért és bocsánatért. Amikor a testvér mindezt alázatosan megtette, az atya megenyhülve így szólt hozzá: „Testvér, amikor szegényt látsz, az Úr és az ő szegény Anyjának tükörképét látod. Ugyanígy gondolj a betegek gyöngeségeire, melyeket az Úr magára vett értünk!”

Mint legkrisztusibb szegény, ő maga is Krisztus képmását szemlélte minden szegényben. Ha volt is valamije a nélkülözhetetlen dolgok közül, a szegényekkel találkozva nemcsak bőkezűen megosztotta velük, hanem meg volt győződve róla, hogy vissza kell nekik adni, hiszen az ő tulajdonuk.

Megesett egy ízben, hogy Sienából visszafelé vezető útján, midőn betegsége miatt a habitus fölé egy kis köpenyt is fölvett, egy szegény jött vele szembe. A szent szánakozva mérte föl a nagy nyomorúságot, és jóságosan így szólt társához: „Úgy illik, hogy visszaadjuk ennek a szegénynek kabátkáját, hiszen az övé. Mi úgyis csak kölcsönbe kaptuk, amíg nálunk szegényebbet nem találunk.” Társa viszont a jóságos atya szükségét megfontolva, csökönyösen ellene vetette, hogy ne önmaga kárán gondoskodjék másról. Ő azonban így szólt: „Úgy vélem, tolvajnak ítél majd a nagy Alamizsnaosztó, ha ruhámat nem adom a nálam rászorulóbbnak.”

Ezért amit csak testi szükségleteinek enyhítésére kapott, mindarra vonatkozólag engedélyt kért az adományozóktól, hogy engedélyükkel továbbadhassa, ha nála rászorulóbbal találkozik. Semmit nem kímélt, sem köpenyt, sem ruhát, sem könyveket, még az oltárdíszeket sem, hiszen mindezeket, amennyire csak lehetett, a nélkülözőknek ajándékozta, hogy teljesítse a jámborság kötelességét. Többször, midőn terhek alatt görnyedő szegénnyel találkozott az úton, gyöngesége ellenére is vállára vette terhüket.

6 Jámbor szeretet töltötte el akkor is, midőn mindenek első okán gondolkodott, és még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette, felismerte ugyanis, hogy önmagának és amazok létének ugyanaz az egyetlen Oka.15 Mégis azon lényeket vette körül gyöngédebb figyelemmel, amelyek a természettől kapott hasonlóság révén vagy az Írásban nyert jelentésük miatt Krisztus szelíd jámborságára utalnak. Gyakran kiváltotta a vágásra szánt bárányokat, mert ama legszelídebb Bárányra emlékezett, aki a bűnösök megváltásáért azt akarta, hogy leölésre vezessék.16

Egy alkalommal a gubbiói püspökség területén lévő Szent Verecundus-monostorban vendégeskedett, amikor egy juhocska az éjszaka folyamán báránykát ellett. Ott volt azonban egy kegyetlen disznó, amely nem kegyelmezett az ártatlan életnek, hanem gyilkos mohóságában fölfalta. Ezt meghallva a jámbor atyában csodálatos részvét ébredt, mert a bűn nélküli Bárány jutott eszébe, és mindenki előtt keserves sírásra fakadt a bárányka halála miatt, így jajgatva:17 „Jaj nekem, bárányka testvér, ártatlan állatka, aki Krisztust jelenítetted meg az embereknek! Legyen átkozott, aki téged megölt, és ne egyen belőle se ember, se állat!” És még kimondani is csoda! Tüstént gyengélkedni kezdett az átkos disznó, és három napon át testével lakolt bűnéért, végül a bosszuló halál vetett véget bűnhődésének. A monostor árkába dobták, és ott hevert hosszú ideig deszka módjára kiszáradva, nem szolgált eledelül még az éhező állatok számára sem.

Fontolja meg hát az emberi kegyetlenség,
milyen büntetéssel kell majd végül bűnhődnie,
ha már az állati vadság is ily borzalmas halállal lakolt.
Gondolja meg a hívő lélek is,
mennyire bámulatos erő és gyöngédség
jellemezte azt a jámborságot,
amely Isten szolgájában lakozott,
ha még az oktalan állatok természete is
helyeselt neki a maga módján.

7 Siena közelében vitt útja, amikor egy birkanyájjal találkozott a legelőn. Kedvesen üdvözölte a juhokat, mire azok abbahagyva a legelészést mind odaszökelltek hozzá, fölemelték fejüket, és rászegezték tekintetüket. Bizony úgy megörültek neki, hogy a pásztorok a testvérekkel együtt elámultak, midőn juhok és kosok egyaránt ilyen csodásan örvendeztek körülötte.

Más alkalommal a Porciunkulai Boldogasszony templománál egy bárányt ajánlottak föl Isten emberének. Ő hálásan el is fogadta azon ártatlanság és egyszerűség miatt, amely tulajdonságok a juh természetéből fakadnak. A jámbor ember intette a juhocskát, hogy törekedjék az istendicséretre és ne háborítsa semmivel a testvéreket. Az állat, mint aki tekintetbe veszi Isten emberének jámborságát, buzgón eleget tett a felszólításnak. Valahányszor meghallotta a testvérek kórusimáját, ő is bement a templomba, minden felszólítás nélkül térdet hajtott, a Szűznek, vagyis a Bárány Édesanyjának oltáránál pedig – mintha köszönne – bégető hangot hallatott. Azonfelül, amikor szentmise közben Krisztus legszentebb teste fölemeltetett, a jószág a tiszteletet megadva térdre ereszkedett, mintha a tiszteletleneknek tenne szemrehányást tiszteletlenségük miatt, a hívőket pedig Krisztushoz hívogatná a Szentség előtti hódolatra.

Egyszer Rómában is volt vele egy bárányka ama legszelídebb Bárány iránti tiszteletből. Egy nemes asszonynak, Jacoba de Settesoli úrnőnek a gondjaira bízta, míg ő visszavonult. A bárány, mintha lelki útmutatást kapott volna a szenttől, szorosan az úrnő mellett maradt elválaszthatatlan társaként akkor is, amikor az templomba ment, végig, míg ott időzött és onnan visszatért. Ha az úrnő késlekedett a reggeli felkeléssel, a bárány szarvacskáival bökdöste és bégetésével keltegette, így jelezve, hogy siessen a templomba. A csodaszámba menő és szeretnivaló bárány, Ferenc tanítványaként, már mestere lett az áhítatnak, s ezért az úrnő gondját is viselte neki.18

8 Egyszer Greccióban Isten emberének egy élő nyulacskát adományoztak. A földre téve el tudott volna futni, amerre akart, mégis a jóságos atya hívására, fürgén odasietett hozzá és ölébe ugrott. A szent gyöngéd szeretettel dédelgette, látszott, hogy együttérez vele, és miután szelíd szavaival szinte anyaként figyelmeztette, nehogy újra engedje magát befogni, szabadon bocsátotta. És valahányszor letette a földre, hogy elmehessen, a nyúl mindig visszament az atya ölébe, mintha szívének valami rejtett érzékével fölfogná annak jámborságát. Végül az atya parancsára a testvérek vitték el egy védettebb, magányos helyre.

Hasonlóképpen a perugiai tó szigetén egy házinyulat fogtak meg és ajánlottak föl Isten emberének. Bár a kis állat mindenkitől félt, az ő kezei között és ölében otthonos szelídséggel helyezkedett el.

Midőn más alkalommal a rieti tavon kelt át a grecciói remeteség felé tartva, egy halász tisztelete jeléül valamilyen vízimadarat adott neki. Ő szívesen el is fogadta, és kitárt kézzel biztatta a távozásra, a madár azonban nem akart elrepülni. A szent azután égre emelt tekintettel sokáig imádságba merült. Egy jó óra múltán, szinte egy másik világból magához térve, kedvesen újból ráparancsolt a madárkára, hogy Urát dicsérve távozzék. Amikor az megkapta az áldással kísért engedélyt a távozásra, elrepült, röptével is mutatva örömét.

Ugyanannak a tónak a partján egyszer hasonlóképpen egy nagy élő halat adtak neki, amit ő szokásához híven testvéreként szólított meg, majd a csónak mellett visszacsúsztatott a vízbe. A hal Isten emberének színe előtt játszadozott a vízben, és mintha megigézte volna az iránta való szeretet, egyáltalán nem ment el a ladiktól, csak miután ő áldásával engedélyt adott rá.

9 Máskor egy testvér kíséretében a Velence környéki mocsarakon át vitt az útja, és egy hatalmas madárrajjal találkozott, amely a cserjék közt fészkelt és énekelgetett.19 Amint megpillantotta, így szólt társához: „Madár nővéreink Teremtőjüket dicsérik. Menjünk közéjük, és úgy imádkozzuk a zsolozsmát az Úrnak!” És midőn körükbe léptek, a madarak nem röppentek szét onnét. Mivel az ima végzése közben nem hallották egymást a csivitelés miatt, ezért a szent a madarakhoz fordult: „Madár nővéreim, hagyjátok abba az éneklést, míg elvégezzük Istennek a köteles dicséretet!” Azok el is hallgattak, és egészen addig csendben maradtak, mígnem a hosszas imaórák elimádkozása után engedélyt kaptak Isten szentjétől az éneklésre. Ahogy Isten embere megadta nekik az engedélyt, tüstént rázendítettek szokott énekükre.

Porciunkulánál történt, hogy egy tücsök épp azon a fügefán tanyázott és ciripelt, amely Isten embere cellájának közelében volt. A zsolozsma ideje előtt gyakran énekével ébresztette Isten szolgáját, aki a kis dolgokban is megtanulta csodálni a Teremtő nagyszerűségét. Egy napon engedelmeskedve a hívásnak, mintegy mennyei utasításra, odarepült a szent kezére, akitől ezt a felszólítást kapta: „Énekelj, tücsök nővérem, és ciripeléseddel dicsérd teremtő Uradat!” A tücsök nyomban szót fogadott és énekelni kezdett. Nem is hagyta abba, amíg az atya parancsára saját helyére vissza nem repült. Azután nyolc napon át ottmaradt, és parancsra előjött, énekelt, majd távozott. Végül Isten embere ezt mondta társainak: „Adjunk már tücsök nővérünknek engedélyt! Elégszer vidámított minket énekével, és nyolc napon át ébresztett Isten dicséretére.” Az engedélyre a tücsök azonnal elment, és soha nem is jelent meg ott többé, mintha a parancsot semmiképp nem merészelte volna figyelmen kívül hagyni.

10 Sienában betegeskedett, midőn valamely nemes úr egy ismételten elfogott, élő fácánt küldött neki, amely amint meghallotta és meglátta a szentet, akkora bizalommal volt iránta, hogy semmiképp nem akart elszakadni tőle. Többször kivitték a testvérek lakhelyén kívülre a szőlőbe, hogy menjen el, ha akar, de minden alkalommal gyors iramodással visszatért az atyához, mintha korábban ő nevelte volna fel. Azután odaajándékozták valakinek, aki Isten szolgáját tiszteletből meg szokta látogatni, ám ott meg vonakodott bármit is enni, mintha terhére volna, hogy nem láthatja a jámbor atyát. Végül visszavitték a szenthez, akit mihelyt meglátott, valamiféle örvendezésre utaló mozdulatokat tett, és mohón evett.

Amikor az alvernai remeteségbe érkezett, hogy Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyven napig böjtöljön, különféle madarak röpdöstek cellája körül, harsányan csicseregve és az öröm mozdulataival, mintha az ő jövetelének örvendeznének. Úgy tűnt, a jámbor atyát arra akarják rávenni, hogy ott maradjon. Ezt látva ő így szólt társához: „Látom, testvér, az az Isten akarata, hogy valameddig itt tartózkodjunk. Úgy tűnik, nővéreink, a madárkák megvigasztalódnak jelenlétünkben.”

Ott időzése alatt barátságot kötött egy ugyanott fészkelő nagy sólyommal. Éjjelente ugyanis abban az órában, amikor föl szokott kelni zsolozsma végzésére, a sólyom hangjával jelezte számára az időt. Ezért Isten szolgája igen hálás volt, hiszen a gondosság, amelyben így része volt, a tétlenség minden kábultságát kiűzte belőle. Amikor pedig betegsége a szokottnál súlyosabban legyengítette, a sólyom megkímélte, és nem jelezte annyira pontosan a virrasztás idejét. Mintha Isten utasította volna, hangja harangját csak virradatkor ütötte meg lágy érintéssel.

Bizonyos, hogy isteni jóslat volt
a sokféle madár öröme és a sólyom éneke is,
mely szerint Isten dicsérője és tisztelője
a szemlélődés szárnyain röpítve
itt emeltetik majd föl
a szeráfi jelenés alkalmával.

11 Midőn a grecciói remeteségben tartózkodott, a helység lakóit számos baj gyötörte. Ragadozó farkasok falkája tört rájuk, amely nemcsak állataikat pusztította, hanem az embereket is. Ezenkívül jégeső verte el vetéseiket és tette tönkre szőlőskertjeiket. Amikor e csapásoktól sújtottaknak prédikált a szent Evangélium hírnöke, ezt mondta nekik: „A mindenható Isten becsületére és dicsőségére biztosítlak benneteket, mindez a veszedelem elvonul majd, az Úr letekint rátok és megsokasítja földi javaitokat is, ha hisztek nekem, könyörültök egymáson, és őszinte gyónást téve a bűnbánat méltó gyümölcseit termitek.20 Ám azt is kijelentem a számotokra: ha hálátlanul a jótéteményekért visszatértek hányadékotokhoz, kiújulnak a csapások, kétszeres lesz a büntetés, és nagyobb harag dühöng majd fölöttetek”.21 Attól az órától fogva buzdítására bűnbánatot tartottak, és megszűntek a csapások, elvonult a veszedelem, és nem sújtotta őket sem farkasok támadása, sem jégeső. Sőt, ami ennél is több, ha a szomszédos földeken jégeső vonult át, határaikat megközelítve vagy abbamaradt, vagy más irányba fordult.

Állta egyezségét Isten szolgájával
a jégeső és a farkasok falkája is:
nem bántották a jó útra tért embereket
a jámborság törvényének ellenszegülve,
amíg a megegyezés szerint azok sem hágták át bűnös módon
Isten jóindulatú törvényeit.

Jámboran kell hát vélekednünk
e boldog ember jámborságáról,
amely csodálatosan gyöngéd volt és olyan erős,
hogy a kegyetleneket leigázta,
a vadakat megszelídítette,
a szelídeket okította,
és a hajdan elbukott ember ellen lázadó állatok természetét
engedelmessé tette.

Valóban ez az,
ami az összes teremtményeket szövetségbe vonva
mindenre képes,
és magában hordja a jelen és a jövendő élet ígéretét.22

1 A jámbor lelkület (pietatis affectus), illetve jámborság (pietas) Bonaventuránál eredetileg a Szentháromságot jellemző cselekvés, amely a megtestesült Bölcsesség személyében nyilvánul meg; azaz nem egy erény megnevezése, sem az erények foglalata, inkább egy olyan magatartást jelöl, ami az élet minden területén kifejeződik: Isten, az emberek és a teremtés felé egyaránt. Amennyiben embert jellemez a pietas, úgy az tiszteletteljes válasz Isten szeretetére és egyben utánzása is annak. A legendának ez a fejezete végig erről a belülről fakadó, irgalmas és a másikhoz lehajló szeretetről szól (és a legkevésbé a vallásosság valamiféle külsőségekben történő megnyilvánulásáról).
2 1Tim 4,8.
3 MTörv 25,5.
4 2Kor 1,3; Oz 6,6; Mt 9,13; Mk 12,33.
5 1Sám 2,5.
6 Kiv 29,18.
7 Lk 1,47.
8 Mt 18,6; Mk 9,42; Lk 17,2.
9 Iz 48,15; Jel 3,10.
10 Róm 1,30; Zsolt 57,5.
11 Vö. RnB 11; Int 25.
12 Habitus: szerzetesi öltözet.
13 „Könyörület […] áradt belé” (infusa pietas): a skolasztikus teológiában a Lélek hét ajándékának egyike (donum pietatis – jámborság).
14 „Szíve meglágyult”: vö. Én 5,6.
15 „Oka”: principium.
16 Iz 53,7.
17 Kiv 12,5; Lev 23,12.14; 1Pét 1,19.
18 Utóbbi két történet csak Bonaventuránál olvasható.
19 Ezt a történetet is csak Bonaventura hagyományozza tovább.
20 Mt 3,8.
21 Péld 26,11; 2Pét 2,22; Józs 22,18.
22 1Tim 4,8.

IX. fejezet

Forró szeretete és vértanúság utáni vágya

1 Ki tudná igazán elbeszélni azt a forró szeretetet,
amely a Vőlegény barátjában, Ferencben égett?1

Ahogy az isteni szerelem lángja egészen elnyelte,
csakugyan olyan volt, mint az izzó szén.2

Az Úr szerelmének hallatán ugyanis
azonnal fölindult, meghatódott, lángra gyúlt,
mintha a külső szó
pengető gyanánt érintette volna
szívének belső húrjait.

Nemes pazarlásnak mondogatta,
hogy Isten ily bőkezűen osztogatja kincseit
alamizsna gyanánt,
és hogy azok a legbalgábbak,
akik a pénzt többre tartják az isteni szerelemnél,
mivelhogy ennek felbecsülhetetlen értékét
csak a mennyországéhoz lehet hasonlítani,3
és hogy annak szerelmét,
aki minket nagyon szeretett,
nekünk is nagyon szeretnünk kell.4

Hogy mindenből az isteni szerelemre ébredjen,
mindenben az Úr kezének művein ujjongott,
és a kellemes látványokon át elindult
az azokat létrehívó értelem és ok felé.5

A szépségben a Legszebbet szemlélte,
és a létezőkbe vésett nyomokon át
követte mindenütt a Kedvest,
mindenből lépcsőt formálva magának,
amelyen fölhágott, hogy elérje azt,
aki egészen kívánatos.6, 7

Hallatlan áhítatával ugyanis
az egyes teremtményekben forrásozó jóságot
mint csermelyt ízlelgette,
és mintha az Istentől nekik adott
erők és működések összhangjában
mennyei muzsikát hallana,
Dávid próféta módjára kedvesen
az Úr dicséretére buzdította őket.8, 9

2 A keresztre feszített Jézus Krisztus mint mirhacsokor szüntelenül keblén pihent.10, 11 Hozzámérten kívánt teljesen átalakulni az őt magával ragadó szerelem lángolása révén.12 Az iránta érzett rendkívüli tisztelet jeleként Vízkereszt ünnepétől negyven napig, vagyis abban az időszakban, amikor Krisztus a pusztában rejtőzött, magányos helyre vonult vissza, cellájába zárkózott, és a lehető legkevesebb étellel és itallal élve

megszakítás nélkül a böjtnek, az imádságnak és Isten dicséretének szentelte magát.13, 14

Olyan heves érzelemmel merült Krisztusba, és a Kedves is oly gyöngéden viszonozta szerelmét, hogy Isten szolgájának úgy tűnt, szinte állandóan maga előtt érzi az Üdvözítő jelenlétét, amint ezt néha bizalmasan el is mondta társainak.15

Egész bensőjének hevével lobogott az Úr Testének Szentsége iránt, a legnagyobb ámulattal csodálva e legkedvesebb méltóságot és legméltóságosabb szeretetet.16 Gyakran áldozott, és olyan áhítattal, hogy másokat is áhítatra indított, miközben a szeplőtelen Bárány édes ízlelésekor mintegy lelkileg megittasodott, és a legtöbbször elragadtatásba esett.17, 18

3 Kimondhatatlan szerelemmel övezte az Úr Jézus Anyját, mert a fölséges Urat testvérünkké tette, és így általa nyertünk irgalmat.19 Krisztus után leginkább benne bízott, őt rendelte közbenjárónak mind a maga, mind övéi számára, és tiszteletére Péter és Pál apostolok ünnepétől egészen a Mennybevétel ünnepéig a legáhítatosabban böjtölt.20

A szerelem köteléke révén elválaszthatatlanul egy volt az angyali szellemekkel, akik csodálatos tűzben égve jutnak Istenhez és lángra gyújtják a választottak lelkét. Irántuk való tiszteletből tartott böjtöt és imádkozott a dicsőséges Szűz Mennybevételétől negyven napon át. Szent Mihály arkangyalt, akinek a lelkek elővezetése a feladata, megkülönböztetett szerelemmel tisztelte amiatt a heves buzgóság miatt, amellyel mindenki üdvösségét szívén viselte.

Mindenszentekre mint tüzes kövekre emlékezve a megistenítő lángolásig hevült.21 Az összes apostolt, különösen Pétert és Pált, a legfőbb tisztelettel vette körül ama buzgó szeretet miatt, amellyel Krisztust szerették. Az irántuk érzett áhítat és szerelem miatt külön negyvennapos böjtöt szentelt az Úrnak.

Krisztus szegényének semmije nem volt,
hogy bőkezű szeretettel tékozolhassa,
kivéve két fillérjét, azaz testét és lelkét.22

Ám ezeket szüntelenül fölajánlotta
Krisztus szerelméért,
és így szinte állandóan föláldozta önmagát:
testét a szigorú böjtöléssel,
lelkét a vágy tüzében.
Kívül égőáldozatot mutatott be az udvaron,
a templom belsejében pedig illatáldozatot égetett.23, 24

4 A szeretet magával ragadó ereje oly módon emelte föl az isteni valóságba, hogy szeretetteljes jósága azokra is kiterjedt, akik természet és kegyelem szerint társai voltak. Szívének jámborsága ugyanis a többi teremtmény édes testvérévé formálta, így nem csoda, hogy Krisztus szeretete még közelebbi testvérré tette őt azok számára, akik a Teremtő képmását viselik és az Alkotó vérén lettek megváltva.25 Nem tartotta volna magát Krisztus barátjának, ha az általa megváltott lelkeket nem veszi körül törődő gondoskodással. Mondta, hogy semmi nem előbbrevaló a lelkek üdvénél, és ezt leginkább azzal támasztotta alá, hogy Isten Egyszülöttje jóságában képes volt a lelkekért kereszten függeni. Ez adott erőt neki a kitartó imához, erről beszélt prédikációiban, ezért volt serény a példaadásban. Valahányszor szemére hányták túlzó önmegtagadását, azt válaszolta, hogy ő például szolgál mások számára. Bár ártatlan teste, amely már önként alávetette magát lelkének, a bántalmazások miatt semmi ostorozásra nem szorult, mégis a példaadás kedvéért újra meg újra terhes büntetésekkel sújtotta, és mások végett megmaradt a kemény utakon.26 Mondogatta ugyanis: „Beszéljek bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, és felebarátaimnak nem adok erényes példát, másoknak keveset használok, magamnak meg egyáltalán semmit.”27

5 Lángoló szeretetének hevében
a vértanú szentek dicsőséges győzelmét törekedett elérni,
akikben sem a szerelem tüze ki nem aludt,
sem a lelki erő meg nem fogyatkozott.28

Lángra lobbanva ama tökéletes szeretettől,
amely kizárja a félelmet,
vágyakozott ő maga is a vértanúság tüzében
élő áldozatul ajánlani magát az Úrnak,
hogy viszonozza az értünk meghaló Krisztus jóságát,
és hogy másokat is az isteni szerelemre hívjon.29

Megtérése hatodik évében, a vértanúság utáni vágyban égve elhatározta, hogy a keresztény hit és a bűnbánat hirdetése céljából a szaracénok és más hitetlenek közé utazik Szíriába.30 Midőn fölszállt egy oda induló hajóra, az ellentétes irányú szelektől hajtva Szlavónia partjain kényszerült kikötni. Egy darabig ott tartózkodott, és mert nem talált akkortájt arra közlekedő hajót, úgy érezte: saját vágya becsapta őt. Végül Anconába készülő hajósoknak rimánkodott, hogy Isten szerelméért vigyék magukkal. Mivel azonban fizetni nem tudott, azok vonakodtak fölvenni őt. Isten embere társával együtt, elsősorban az Úr jóságában bízva, titokban mégis fölszállt a hajóra. Úgy tudják, volt valaki, akit Isten küldött szegénye megsegítésére. Ez az ember vitte oda a szükséges élelmet, majd egy bizonyos istenfélő férfit magához hívott a hajóról, és így szólt hozzá: „Őrizd mindezeket a hajón rejtőzködő szegény testvérek javára, és szükség idején kedvesen szolgáld fel!” Így történt, hogy midőn a hajósok igen sok napon át nem tudtak kikötni az erős szél miatt, és ezalatt minden élelmüket felélték, csak a szegény Ferencnek adott felülről származó alamizsna volt hátra. Bár igen kevés volt, mégis az isteni erő hatására úgy gyarapodott, hogy a folytonos vihar miatt a tengeren rekedt legénység számára napok hosszú során át elegendő táplálékul szolgált egészen Ancona kikötőjéig. Amikor látták a hajósok, hogy Isten szolgája révén kikerültek a halálos veszedelemből – hiszen ők ismerték a tenger szörnyű veszedelmeit és látták az Úr csodálatos műveit a mélységben –, hálát adtak a mindenható Istennek, aki barátaiban és szolgáiban mindig csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik.31

6 Miután partra szállt, és a környéket járva elhintette az üdvösség magvait, bőséges termést aratott.32 Ám a vértanúság pálmája annyira megigézte, hogy a Krisztusért vállalt halált az erények minden érdeménél jobban kívánta. Ezért Marokkó felé vette útját, hogy Miramamolinnak és népének Krisztus Evangéliumát hirdesse, hátha így eléri valamiképpen az óhajtott dicsőséget. Akkora vágy hajtotta ugyanis, hogy gyönge teste ellenére útitársa előtt futott, és céljuk elérését sürgetve mámoros lélekkel szinte röpült. Már Spanyolországig jutott, amikor igen súlyos betegségbe esett isteni rendelésből, amely őt másra tartogatta. Így akadályoztatva nem vihette véghez, amire vágyott. Úgy vélte akkor Isten embere, hogy az általa nemzett fiaknak ebben az életben van rá szükségük, jóllehet a halált nyereségnek gondolta önmaga számára. Visszatért hát, hogy a gondjaira bízott juhokat legeltesse.33

7 Szeretetének tüzében mégsem hagyott fel a mártíromság gondolatával, ezért harmadszor is megkísérelt eljutni a hitetlenek közé, hogy a Szentháromságba vetett hitet vére ontásával terjessze. Megtérése tizenharmadik évében ugyanis Szíria felé vette útját állandó veszélynek téve ki magát, csak hogy a babiloni szultán előtt megjelenhessen.34

A keresztények és a szaracénok között akkoriban békíthetetlen háborúskodás folyt. A seregek egymáshoz közel táboroztak le a csatamezőn, ezért a közöttük való közlekedés csakis az életveszély vállalásával volt lehetséges. A szultán ugyanis kegyetlen rendeletet bocsátott ki, miszerint mindaz, aki fejét veszi egy kereszténynek, bizánci aranyat kap jutalmul. Ám Ferenc, Krisztus rettenthetetlen lovagja, abban reménykedett, hogy kívánsága hamarosan teljesül, és rászánta magát az útra. Halálfélelem nem riasztotta el, csak vágya hajtotta. Imádkozott előbb, majd megerősítve az Úrtól, bizakodva énekelgette a prófétai igét: Járjak bár a halál árnyékában, nem félek a rossztól, mert te ott vagy velem.35

8 Illuminatus testvért, a világosság és az erény emberét vette maga mellé kísérőnek.36 Útközben két juhocskával találkoztak. A szent felujjongott láttukon, és ezt mondta társának: „Bízzál az Úrban, testvér, hiszen az Evangélium teljesül rajtunk: Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.”37 Továbbhaladva szaracén katonák támadtak rájuk, mint ahogy farkasok rohannak a juhokra: vadul megragadták Isten szolgáit, kegyetlenül és megalázó módon bántalmazták, majd szitkokkal illetve ütlegelték és megkötözték őket.

Végül, sokféle kínzás és gyötrelem után, a szultán elé vezették őket, az isteni gondviselés rendelkezéséből és Isten emberének vágya szerint. A szultán kérdésére, hogy ki, mi végre és hogyan küldte őket, és miként jutottak el idáig, Krisztus szolgája, Ferenc bátran válaszolta, hogy nem ember, hanem a magasságbeli Isten küldte őt azért, hogy neki és népének az üdvösség útját megmutassa, valamint hogy az igaz Evangéliumot hirdesse. Majd akkora következetességgel és lelki erővel, akkora hévvel beszélt a szultánnak a háromságos és egy Istenről, a mindenek üdvözítőjéről, Jézus Krisztusról, hogy valóban teljesedett benne az ige: Én olyan szájat és bölcsességet adok nektek, amelynek egyetlen ellenségetek sem tud majd ellenállni vagy ellentmondani.38, 39 A szultán is csodálta Isten emberében a lélek buzgóságát és erejét. Szívesen hallgatta, sőt tartóztatta őt, hogy maradjon vele.40 Ám Krisztus szolgáját égi útmutatás világosította meg, ezért így szólt: „Ha te népeddel együtt meg akarsz térni Krisztushoz, az ő szerelméért szívesen időzöm még nálad. Ha viszont habozol Krisztus hite miatt elvetni Mohamed törvényét, parancsold meg, hogy gyújtsanak hatalmas tüzet, és én papjaiddal együtt bele fogok menni a tűzbe, hogy így megismerd, melyik hit a bizonyosabb és szentebb és méltóbb a megvallásra.” A szultán így felelt: „Nem hiszem, hogy bárki papjaim közül kitenné magát a tűznek, vagy vállalna bármilyen gyötrelmet hite védelmében.” Látta ugyanis, hogy papjainak egyike, egy komoly és idős férfi, a beszéd hallatán távozott színük elől. A szent ekkor így szólt: „Ha megígéred nekem a magad és néped nevében, hogy Krisztus vallására tértek, ha a tűzből sértetlenül jövök ki, egyedül is a lángok közé lépek. Ha összeégnék, számítsátok az én bűnömnek, ám ha az isteni erő megvéd engem, megismeritek Krisztust, Isten erejét és bölcsességét, az igaz Istent és a mindenkit Üdvözítő Urat.”41 A szultán azt válaszolta, hogy nem meri elfogadni ajánlatát, félt ugyanis népe lázadásától. Mégis elhalmozta számos drága ajándékkal, azonban Isten embere, aki nem a világi javak, hanem a lelkek üdvére sóvárgott, mintha mind csak sár volna, visszautasította.42 A szultán látva, hogy a szent a világi javak tökéletes megvetője, megrendült ámulatában, és még nagyobb tisztelet ébredt benne iránta. És bár a keresztény hitre nem akart, vagy talán nem mert áttérni, kérlelte mégis buzgón Krisztus szolgáját, hogy az imént felkínált ajándékokat fogadja el a keresztény szegények vagy a templomok javára. De ő semmiképp nem egyezett bele, egyrészt mert menekült a pénz terhe elől, és mert úgy látta, hogy a szultán szívében nem vert gyökeret az igaz jámborság.

9 Belátta végül, hogy a szaracénok megtérését nem tudja előmozdítani, sem föltett szándékát nem képes elérni. Így isteni kinyilatkoztatás alapján hívők lakta vidékre tért vissza.

Így Isten kegyelméből
és a szent erényességének érdeméből,
irgalmasan és csodálatosan az történt,
hogy Krisztus barátja
bár minden erejével kereste az érte vállalt halált,
mégsem nyerte el,
ám a vágy szerinti vértanúságot kiérdemelte,
és megőriztetett egy páratlan kiváltságú jel viselésére.

Így történt, hogy ama isteni tűz
most még tökéletesebben izzott szívében,
hogy később még nyilvánvalóbban megmutatkozzék testében.

Ó, boldog ember, kinek teste,
bár zsarnok fegyvere nem gyilkolja le,
a megölt bárányhoz mégis hasonul!43

Ó, mondom, valóban és egészen boldog,
kinek lelkét „bár az üldöző kardja nem ragadta el,
a vértanúság pálmáját mégsem veszítette el”!44

1 Sir 18,4; Jn 3,29.
2 Zsolt 18,14.
3 Mt 13,44–46.
4 „Annak szerelmét…” (eius […] amor amandus): egyszerre értelmezhető genitivus subiectivusként és obiectivusként, azaz jelenti Isten irántunk való szeretetét, valamint a mi szeretetünket Isten felé (vö. CÉ2 196).
5 Zsolt 92,5.
6 Jób 23,11; Én 5,17 és Ter 28,12; Én 5,16.
7 Lat. contuebatur in pulchris Pulcherrimum (vö. CÉ1 165: cognoscit in pulchris Pulcherrimum). Bonaventura a contueri igével egy lelki, szemlélődő „együtt-látást” jelöl: amikor a hívő ember testi szemeivel meglát valamit, „lelki szemeivel”, vagyis a szemlélődés által meglátja azzal együtt az azt megalapozó Valóságot is. Az egész mondat úgy mutatja be Ferencet, mint aki a szemlélődő ember mintaképe. Voltaképp annak a misztikus elgondolásnak az alkalmazása történik, amely az Itinerariumban és a Triplex viában kifejezésre jut. (Főként Itin II,5 és De triplici via 1,15–17.)
8 Zsolt 148,1–14.
9 Nyilvánvaló utalás a Naphimnuszra (ld. NapH). Hozzáolvasható még ehhez a VIII. fejezet 6. pontja.
10 Én 1,12.
11 Vö. Élet fája (Lignum vitae) Előszava.
12 A „magával ragadó szerelem lángolása” (excessivi amoris incendium). Ugyancsak misztikus-teológiai kifejezés: a szerelem extázisára utal, amely Isten szeretetének hatására történik.
13 Mt 4,1.
14 Vö. RnB 3 és RB 3.
15 Én 1,12.
16 „Legkedvesebb méltóságot és legméltóságosabb szeretetet” (carissimam dignationem et dignantissimam caritatem). A dignatio (méltóság) itt elsősorban Isten alázatára, önkiüresítő leszállására utal, amely az Eucharisztiában történik: a hatalmas és szent Isten egyszerű, evilági színek alatt jelenik meg. Vö. Int 1,16–18.
17 1Pét 1,19.
18 „Lelkileg megittasodott” (spiritu ebrius): a lelki megittasodás az egyházatyák hagyományában a kontempláció gyümölcse. A kifejezés gyökere a 23. zsoltárban olvasható: calix meus inebrians, szó szerint „kelyhem megittasít”, ahol az Úr gondoskodását a dúsan terített asztal és az olajjal való megkenés mellett a teletöltött, megrészegítő kehely fejezi ki. Ez a zsoltárvers a 4. századi misztagógikus katekézisben elsősorban az eucharisztikus kehelyre utalt.
19 1Pét 2,10.
20 Vagyis ennek a böjtnek az ideje: június 29. – augusztus 15.
21 Ez 28,14.16.
22 Mk 12,42.
23 Kiv 30,1.27–28.
24 A párhuzam középkori glosszákban is megjelenik.
25 2Kor 5,14; Jel 5,9.
26 Zsolt 17,4.
27 1Kor 13,1–3.
28 Én 8,6–7.
29 1Jn 4,18; Róm 12,1.
30 Vö. RnB 16 és RB 12.
31 Zsolt 107,24.
32 Zsolt 128,7.
33 Fil 1,21.23–24; Jn 21,17.
34 Egyiptom, 1219.
35 1Sám 30,6; Zsolt 23,4.
36 Illuminatus a XIII,4-ben jelenik meg újra.
37 Sir 11,22; Zsolt 37,3; Mt 10,16.
38 Lk 21,15.
39 A prédikálás módjáról vö. RnB 16,7.
40 Mk 6,10.
41 1Kor 1,24; Jn 17,3 és 4,42.
42 Bölcs 7,9.
43 Jel 5,12.
44 Tours-i Szent Márton officiumából, a II. vesperás Magnificat-antifónája.

X. fejezet

Imádságának buzgósága és ereje

1 Krisztus szolgája, Ferenc érezte,
hogy amíg testben él, távol jár az Úrtól.1
Krisztus szeretete által
a földi vágyak iránt már egészen érzéketlenné vált,
és hogy Kedvese vigasztalását ne nélkülözze,
megszakítás nélkül imádkozott
s lelkével Isten számára igyekezett jelen lenni.2

Az imádság részint vigasztalás volt a szemlélődőnek,
aki az égiek otthonába járva
az angyalok sorstársa lett,
miközben forró vágyakozással kereste a Kedvest,
kitől már csak a test fala választotta el.3

Ugyanakkor az imádság oltalom is volt a tevékenynek,
aki mindenben, amit tett,
nem önmaga szorgalmában, hanem az égi jóságban bízott,
és így minden gondját folyton az Úrra vetette.4

Szilárdan vallotta,
hogy az imádság kegyelme a szerzetes számára
minden egyébnél kívánatosabb,
és mert hitte,

hogy anélkül semmi nem jár eredménnyel Isten szolgálatában,

testvéreit is minden lehető módon
olyan buzgó imádságra biztatta,
amilyet maga is gyakorolt.5

Ő maga ugyanis
jártában, keltében,
külsőleg és bensejében,
dolgozva és pihenve
olyannyira imádságba merült,
hogy úgy látszott,
ennek adja át nemcsak egész testét és lelkét,
hanem minden munkálkodását és idejét is.

2 A Lélek egyetlen látogatását sem mulasztotta el hanyagságból. Amikor megadatott, követte azt, és ameddig az Úr engedte, végigélvezte a fölkínált édességet. Midőn utazás alkalmával fölfigyelt az isteni Lélek bizonyos ihletéseire, társait előrebocsátotta, majd megállt, és az új sugallat élvezésére figyelt, így nem vette hiába a kegyelmet.6 Sokszor a szemlélődésben történt elragadtatása oly mértékű volt, hogy önkívületbe esve és valami emberi érzéken túlit érzékelve, nem tudta, mi zajlik körülötte.

Egyszer Borgo San Sepolcro igen népes településén haladt át, testi gyengélkedése miatt szamáron, amikor rajongók tömege rohanta meg. Húzták-vonták, cibálták és sokféleképpen érintették, ő mégis érzéketlennek látszott mindenre, és miként a holttest, semmire nem figyelt oda, ami körülötte történt. Már rég áthaladtak a falun és maguk mögött hagyták a tömeget is, midőn a leprások egy házához érkeztek. Itt mintha máshonnan tért volna vissza, a mennyei világ szemlélője kíváncsian érdeklődött, mikor érkeznek Borgóba. Lelke a mennyei ragyogásba merült, és nem érzékelte sem a hely, sem az idő, sem a szembejövő személyek változását. Ahogy társai sokféle tapasztalatuk alapján igazolták, ez gyakran megtörtént vele.

3 Imádságai során megtanulta, hogy a Szentlélek vágyott jelenléte annál közvetlenebbül nyújtja magát az érte esdeklőknek, minél távolabb találja őket a világi lármától. Ezért az egyedüllét helyeit keresve éjjelente magányos környékre vagy elhagyatott templomokba ment imádkozni, ahol gyakran gonosz lelkek szörnyű ostromait kellett kiállnia, azok ugyanis érzékelhető módon összecsaptak vele, és igyekezték megzavarni buzgó imádságában. Ő azonban, mennyei fegyverzettel felvértezve, minél erőszakosabban támadta az ellenség, annál nagyobb lelki erőre tett szert és annál buzgóbban könyörgött, s bizalommal szólongatta Krisztust: „Nyújts szárnyad árnyékában menedéket nekem a gonoszok elől, akik nyomorgatnak engem.” 7 A démonokhoz azonban így beszélt: „Tegyetek velem, amit akartok, gonosz és hazug lelkek! Nem vagytok rá képesek, csak amennyire az égi kéz engedi nektek. Amit pedig ő rendelt sanyargatásomra, mindazt nagy gyönyörűséggel kész vagyok elviselni.” A kevély lelkek nem viselhették a szív ekkora állhatatosságát, és megszégyenülve távoztak.

4 Isten embere egyedül maradva megnyugodott. Sóhajaival betöltötte a ligeteket, könnyeivel áztatta a földet, kezével mellét verte, és úgy beszélgetett Urával, mint aki rejtett titokba nyer beavatást. Itt válaszolt a Bírónak, itt könyörgött az Atyához, itt társalgott a Baráttal, itt hallották mindannyiszor az őt jámboran vigyázó testvérek, hogy kiáltozva és sóhajtozva jár közben a bűnösökért az irgalmas Istennél, és hogy hangosan zokog, mintha csak az Úr szenvedése lenne szemei előtt. Itt látták, amint éjnek idején imádság közben kezét kereszt alakban tárja ki, és egész testével fölemelkedik a földről, majd valamiféle ragyogó felhő veszi körül, hogy a testét övező csodálatos fényesség tanúsítsa lelkének bámulatos megvilágosodását. És miként biztos jelek igazolták, itt tárultak föl előtte az isteni bölcsesség megfoghatatlan titkai, bár ezeket másokkal nem osztotta meg, kivéve ha Krisztus szeretete sürgette és felebarátainak érdeke megkívánta.8 Szokta is mondani: „Megesik, hogy a fölbecsülhetetlent olcsón elvesztegetjük, és így adományozóját arra késztetjük, hogy újból már ne adakozzon ilyen könnyedén.”9

Amikor magánimádságaiból szinte más emberré változva visszatért, nagy igyekezettel a többiek szerint próbált viselkedni, nehogy véletlenül a külső elismerés megfossza a belső jutalomtól.10 Valahányszor a nyilvánosság előtt látogatta meg az Úr, és hirtelen meghatódott, mindig odavetett valamit a körülötte állóknak, hogy a Jegyes bizalmas érintéseit külsőleg észre ne vegyék. A testvérek között is kerülte az imádságát kísérő kitöréseket, a hangosabb sóhajtozást és zihálást, mindenféle külső jelet, akár azért, mert kedvelte a titoktartást, akár mert önmagába szállva egészen Istenbe merült. Gyakran ilyeneket mondott bizalmasainak: „Amikor Isten szolgáját imádság közben meglátogatja az Úr, így kell beszélnie: Uram, ezt a vigasztalást te küldted a mennyből nekem, méltatlan bűnösnek, én azonban a te őrizetedre bízom, mert kincseskamrád tolvajának érzem magam. Azután pedig, befejezve az imádkozást, szegénynek és bűnösnek kell magát mutatnia, mintha semmi új kegyelmet nem nyert volna.”

5 Midőn Isten embere a Porciunkulánál imádkozott, történt, hogy az assisi püspök, szokásához híven, látogatóba jött hozzá. Alig ért oda, a kelleténél bizalmasabban Krisztus szolgájának cellájához ment. Kopogott az ajtón, majd mint aki be akar lépni, előbb bedugta fejét, és megpillantotta az imádkozó szentet. Hirtelen úgy megijedt, hogy tagjai is megmerevedtek, és meg is némult. Az isteni akarat tüstént erővel elkergette onnét, és messze elvezette visszafelé. A megrémült püspök, ahogy csak tudott, a testvérekhez sietett, és beszédkészségét visszanyerve első szava az volt, hogy megvallotta bűnét.

Történt egy alkalommal, hogy a perugiai püspökséghez tartozó Szent Jusztinusz-monostor apátja találkozott Krisztus szolgájával. Amint meglátta, a jámbor apát nyomban leszállt lováról, hogy kifejezze tiszteletét Isten emberének, és hogy lelke üdvét illetően valamit megtárgyaljon vele. Miután kedvesen elbeszélgettek egymással, az apát távozóban közbenjáró imát kért alázatosan önmagáért. Isten embere készségesen így válaszolt: „Szívesen imádkozom majd.” Ahogy az apát elment, a szavához hű Ferenc így szólt társához: „Várj egy kicsit, testvér, szeretném teljesíteni ígéretemet.” Míg imádkozott, az apát hirtelen melegséget és még soha nem tapasztalt édességet érzett, és lelke elragadtatásában egészen Istenbe veszett.11, 12 Eltelt egy kis idő, majd magához térve felismerte magán szent Ferenc imádságának erejét.13 Attól kezdve még nagyobb rokonszenv égett benne a rend iránt, és sokaknak csodaként mesélte a történteket.

6 A szent istenfélelemmel és áhítattal szokta végezni a zsolozsmát is. Bár szem-, gyomor-, máj- és lépbetegség kínozta, mégsem akart falhoz támaszkodni, miközben zsoltározott, hanem mindig egyenesen állva, fedetlen fővel végezte az imaórákat, nem tekingetett körbe, és nem hadart. Tiszteletre méltó és szent szokásához út közben is ragaszkodott, és még szakadó esőben sem mulasztotta el. Mondogatta: „Ha a test nyugalomban költi el étkét, bár férgek tápláléka lesz, mekkora csendességben és békében kell magához vennie a léleknek az élet táplálékát?”

Súlyos vétségnek tartotta, ha ima közben üres képzelgésekbe merülve elkalandozott. Valahányszor ilyesmi történt, nem volt rest azonnal meggyónni, hogy bocsánatot nyerjen. Oly gyakran élt ezzel a gyakorlattal, hogy efféle „legyeket” szinte egyáltalán nem tűrt meg magában.

Valamely böjt alkalmával egy edénykét készített, hogy a legrövidebb időt is kitöltse valamivel. Mivel azonban a tertia mondásakor eszébe jutott, és így kissé elvonta figyelmét, lelke hevében tűzre vetette az edényt, és haragosan mondta: „Föláldozom az Úrnak, akinek áldozatát megakadályozta!”14, 15

Szívének és lelkének akkora figyelmével mondta a zsoltárokat, mintha Isten jelenlétében volna. Sőt, midőn az Úr nevét fedezte föl bennük, úgy tűnt, a jóleső édességtől ajkait is megnyalja.

Az Úr nevét nemcsak rágondolva, hanem kiejtett vagy leírt formájában is oly rendkívüli tisztelettel akarta övezni, hogy gyakorta lelkére kötötte a testvéreknek: minden papírdarabot, amelyen írás van, gyűjtsenek össze, bárhol is találják, és tegyék tiszta helyre, hogy ama szentséges nevet véletlenül össze ne tapodják.16

Midőn pedig Jézus nevét ejtette ki vagy hallotta meg, valamiféle benső ujjongás töltötte be, és külsőleg is egészen másnak látszott, mint aki finom mézet ízlelt vagy valami harmóniával telt dallamot hallott.

7 Halála előtt három évvel elhatározta, hogy a gyermek Jézus születésének emlékezetét Greccióban idézi föl, méghozzá a lehető legnagyobb ünnepélyességgel, hogy áhítatot ébresszen. Azért, hogy ötletét ne tartsák újításnak, a szentatyától kért és kapott is erre engedélyt.17 Készíttetett egy jászlat, szalmát hozatott bele, valamint kérésére ökröt és szamarat vezettek oda.

Meghívást kapnak a testvérek, jönnek az emberek is, hangjukat visszhangozza az erdő, s a rengeteg tündöklő fénytől és a hangos istendicsérettől zengővé, ragyogóvá, ünnepivé lesz ama tiszteletre méltó éjszaka. Isten embere részvéttel eltelve állt a jászol előtt, patakzottak könnyei és öröm szállta meg. Ünnepi misét mutattak be a jászol fölött, amelyen Krisztus levitája, Ferenc énekelte a szent Evangéliumot. Azután a köréje gyűlt sokaságnak a szegény Király születéséről prédikált, akit midőn néven akart nevezni, szerelme gyöngédségében Betlehemi Gyermeknek hívott.

Egy erényes és derék lovag, a grecciói János úr, aki miután Krisztus szerelméért otthagyta a világi harcokat, Isten emberével bizalmas kapcsolatban állt, elmondta, hogy ugyanazon a misén látott abban a jászolban egy nagyon szép, alvó kisbabát, aki miután boldog Ferenc atya mindkét karjával átölelte, fölébredt álmából.

A jámbor lovagnak ezt a látomását
nemcsak a látomást látó életszentsége teszi hihetővé,
hanem a benne jelzett igazság is megerősíti,
és a rákövetkező csodák is bizonyítják.

Mert Ferenc példája,
mit a világ fontolóra vett,
fölébresztette a Krisztus hitében ellanyhult szíveket,
a néptől megőrzött szalma
csodálatos gyógyszere lett a beteg állatoknak
és elűzött más ragályokat is.
Így dicsőítette meg Isten mindenben az ő szolgáját,
és szent imádságának hatékonyságát
nyilvánvaló csodajelekkel mutatta meg.

1 2Kor 5,6.8.
2 2Kor 5,14; Én 2,3; 1Tessz 5,17.
3 Én 3,1–2 és 2,9.
4 Zsolt 55,23.
5 Vö. RnB 3 és 23; RB 3 és 5; RRem 1–3.
6 2Kor 6,1.
7 Zsolt 17,8–9.
8 Zsolt 51,8; 2Kor 5,14.
9 Vö. Int 21 és 28.
10 1Sám 10,6; Sir 2,8.
11 ApCsel 11,5.
12 „Lelke elragadtatásában egészen Istenbe veszett”: in excessu mentis effectus totus a se ipso in Deum defecit. Bonaventura kissé módosította a CÉ2 101 megfogalmazását: in excessu mentis factus totus a se deficere visus fuit. (Úgy látszott, lelke elragadtatásában egészen elgyöngült.) Végül a Perugiai legenda 36. fejezete egészen máshogy beszéli el ugyanazt: elevatus est in excelsum mentis („A lélek magasságába ragadtatott.” ford. Varga Kapisztrán).
13 ApCsel 12,11.
14 Zsolt 54,8.
15 „Akinek áldozatát”: az imádság a dicséret áldozata (sacrificium laudis). Hasonló történeteket, amelyben a munka eredményét tönkreteszik, mert gőgössé teszi az embert vagy eltéríti a jó útról, a sivatagi atyáknál is olvasunk.
16 Végr 12; LRend 35–36.
17 Akkoriban nem volt mindenhol szentmise, csak meghatározott oltárokra szabtak ki engedélyt. A kisebb testvérek 1224. december 3-án kaptak pápai kiváltságot hordozható oltár alkalmazására. A grecciói szenteste 1223-ban rendkívülinek számított. CÉ1 84–86 nem tudósít pápai engedélyről.

XI. fejezet

Szentírásértése és prófétáló lelke

1 A lankadatlan imádság
és az erények folytonos gyakorlása
Isten emberét a lelki derű olyan fokára juttatta el,
hogy jóllehet tanulmányok révén
nem volt jártas a szent könyvekben,
mégis az örök fényesség sugaraival megvilágosítva
csodálatosan éles elmével kutatta az Írások mélységeit.

Bárminemű tévelytől mentes szelleme
behatolt a misztériumok rejtekébe,
és ahol a tanulással szerzett tudás megtorpant volna,
ott a szerető lélek számára szabad út nyílt.

Valahányszor a szent könyveket olvasta,
ami egyszer lelkét megérintette,
azt szilárdan emlékezetébe véste,
mivel lelki figyelme
a hallás útján sikeresen fölfogta mindazt,
amit áhítattal szüntelenül szívében forgatott.

Midőn testvérei megkérdezték, hogy tetszésére van-e, hogy a Rendbe belépett írni-olvasni tudó testvérek a Szentírást tanulmányozzák, így felelt:

„Nekem bizony tetszésemre van, ha eközben nem mellőzik az imádság tudományát – Krisztus példájára, akiről azt olvassuk, hogy inkább imádkozott, mint olvasott –, továbbá ha nemcsak az ékesszólás ismeretére törekednek, hanem arra, hogy a hallottakat megcselekedjék, és miután megcselekedték, másokat is azok megtevésére serkentsenek.”1

„Azt akarom – mondta –, hogy az én testvéreim evangéliumi tanítványok legyenek, és így haladjanak előre az igazság ismeretében; a tiszta egyszerűségben növekedjenek, s ne válasszák el a galamb egyszerűségét a kígyó okosságától, hiszen ezeket maga az isteni Mester kapcsolta egybe áldott szavaival.”2

2 Sienában egy bizonyos szerzetes, a szent teológia oktatója kikérte a véleményét néhány kérdésben, amelyeket megérteni is nehéz. A szent oly világossággal tárta föl az isteni bölcsesség titkait, hogy a tudós férfiú egészen meglepődött és csodálkozva így nyilatkozott: „Bizony repülő sas ennek a szent atyának a teológiája, mely a tiszta szemlélődés szárnyain emelkedik a magasba! A mi tudományunk pedig csak elnehezülve a földön lépeget.”3, 4

Bár a beszédben járatlan volt, mégis teljes tudás birtokában oldotta meg a kérdések kételyeit és napvilágra hozta az elrejtett dolgokat.5 És való igaz, hogy a Szentírás megértésének képességét Istentől kapta a szent. Krisztus tökéletes követése révén ugyanis a leírt igazságokat életében megcselekedte, és a Szentlélek teljes kenete által ama Írások Tanítóját szívében hordozta.

3 A prófétálás lelke is olyannyira ragyogott benne,
hogy előre látta a jövendőt
és kiismerte a szívek titkait.
A távollevő dolgokat úgy szemlélte,

mintha jelen volnának,
ő maga pedig jelenlevőként mutatkozott a távollevőknek.6

Abban az időben, amikor a keresztény sereg Damiette-t ostromolta, Isten embere is ott volt, mégpedig nem fegyverekkel, hanem hitével felvértezve.7 Midőn a csata napján meghallotta, hogy a keresztények harcra készülődnek, Krisztus szolgája hangosan felsóhajtott, és így szólt társához: „Az Úr megmutatta nekem, hogy ha a keresztények megkísérlik az összecsapást, nem lesz kedvező kimenetel számukra.8 Bizony, ha ezt megmondom, bolondnak fognak tartani, ha viszont elhallgatom, a lelkiismeretem nem hagy majd nyugodni. Mit gondolsz, mit tegyek?” Társa így válaszolt: „Testvér, a legkevésbé se törődj azzal, mint ítélnek rólad az emberek, hiszen nem először tartanak bolondnak.9 Könnyíts inkább lelkiismereteden, és inkább az Istentől, mint az emberektől félj.”10

Ennek hallatára Krisztus hírnöke felugrott és üdvös intelmekkel lépett oda a keresztény katonákhoz, hogy a harcról lebeszélje és a bukásra figyelmeztesse őket. Igaz szavait azonban mesének vették, megkeményítették szívüket és immár nem akartak meghátrálni.11

Támadásba lendültek, összecsaptak és hadakoztak, ám végül az egész keresztény sereg megfutamodott, és nem diadalt aratott, hanem gyalázatos vereséget szenvedett. Bizony hatalmas veszteség érte a keresztényeket: körülbelül hatezren haltak meg vagy estek fogságba közülük.

Nyilvánvaló ebből, hogy a szegény bölcsességét nem kellett volna alábecsülni. Hiszen az igaz ember lelke végül mindig a valóságot adja hírül, mint hét őr, akik magas helyükön ülve kémlelnek.12

4 Más alkalommal, a tengerentúlról való megérkezése után, Celanóba ment prédikálni. Egy lovag esedezve és állhatatosan kérlelte, hadd lássa vendégül ebédre. Ő el is ment a lovag otthonába, ahol az egész család örvendezett a szegény vendég érkezésekor. Mielőtt hozzáláttak volna az étkezéshez, a bensőleg elkötelezett ember Istennek ajánlotta fel könyörgéseit és dicséreteit, szokásához híven égre emelt tekintettel.13

Imádsága végeztével barátságosan félrehívta jóságos vendéglátóját, és így szólt hozzá: „Íme, vendéglátó testvér, kérésed meggyőzött, és én eljöttem házadba, hogy veled étkezzem. Azonban most figyelmeztetlek, légy nyugodt, mert te nem itt, hanem máshol fogsz étkezni. Tarts igaz bűnbánatot, gyónd meg bűneidet, és ne maradjon benned semmi, amit őszinte gyónásodban föl nem társz. Még ma viszonozni fogja neked az Úr, hogy akkora tisztelettel fogadtad szegényeit.”

Megnyugodott a férfi e szavak hallatán, és összes vétkét meggyónta a szent társának, majd rendelkezett házáról, és amennyire csak képes volt, fölkészült halálára.14 Végül asztalhoz telepedtek, de míg a többiek enni kezdtek, a vendéglátó egyszer csak kilehelte lelkét, Isten emberének szavai szerint váratlan halállal.

Így történt, az irgalmas vendéglátás érdeme folytán, hogy az Igazság igéje szerint a Prófétát befogadó a próféta jutalmában részesült.15 A szent prófétai jövendölése által a lovag előre látta közeli halálát, ezért a bűnbánat fegyvereivel vértezte föl magát, így megmenekült a kárhozattól és az örök hajlékba léphetett.16

5 Akkoriban, midőn a szent betegen feküdt Rietiben, egy Gedeon nevű csélcsap és világias papot súlyos kór gyötört és ágynak dőlt. Mikor elé hozták, könnyek között könyörgött a körülötte állókkal együtt, hogy a szent jelölje meg őt a kereszt jelével.

Azonban ezt a választ kapta: „Hogyan jelöljelek meg téged a kereszttel, amikor hajdan a test kívánságai szerint éltél, és nem tartottál Isten ítéletétől?17 Mégis, közbenjáróid buzgó könyörgései miatt megjelöllek téged a kereszt jelével az Úr nevében. De tudd, hogy súlyosabb szenvedés szakad rád, ha megszabadulva visszatérsz hányadékodhoz.18 A hálátlanság bűne ugyanis egyre rosszabb állapotot eredményez.”19 Megjelölte azért a kereszt jelével, és aki az imént még megtörve hevert, az most egyszerre egészségesen kelt föl, és Istent dicsérve így kiáltott: „Megszabadultam!” Sokan hallották ugyanakkor, hogy bordái úgy zörögtek, mint amikor puszta kézzel száraz fát tördelnek.

Kis idő múlva Istent feledve ismét a szemérmetlenségnek adta testét.20 Egy este valamely kanonok házában vacsorázott, és éjjel ugyanott tért nyugovóra, mikor hirtelen mindnyájukra rászakadt a ház. Mégis mindenki életben maradt, csak egyedül ezt a szerencsétlent ragadta el a halál.

Így tehát Isten igaz ítélete folytán annak az embernek rosszabbra fordult sorsa a korábbinál, mert hálátlan volt és megvetette Istent.21 Mert a megbocsátás hálára kötelez, és az ismételt becstelenség kétszeresen is visszatetsző.

6 Más alkalommal egy istenfélő nemesasszony jött a szenthez, hogy kibeszélje neki fájdalmát és orvosságot kérjen tőle. Szörnyű durva férje volt, akitől azért szenvedett, mert Krisztus szolgálatában akadályozta őt. Kérte hát a szent imádságát, hogy Isten puhítsa meg kegyelmével ura szívét.

A szent ennek hallatán így felelt: „Menj békével, és ne kételkedj férjedet illetően, várd a vigasztalást, amelyben hamarosan részed lesz.” És hozzátette: „Mondd neki, hogy Isten részéről és tőlem ez az üzenet: most van a kegyelem ideje, és azután az igazságosságé.”

Áldást kapott, majd hazatért az asszony, és hírül adta férjének a fenti szavakat. A Szentlélek akkor leszállt a férfira, aki régiből új emberré változott s egészen szelíden így válaszolt: „Úrnőm, szolgáljunk az Úrnak, és üdvözítsük lelkünket!”22 Szent feleségétől meggyőzve azután sok-sok éven át éltek megtartóztató életet, majd pedig ugyanazon a napon költöztek az Úrhoz.

Csakugyan csodálnunk kell Isten emberében
a prófétai lélek erejét,
amellyel életerőt öntött a már kiaszott tagokba
és jámborságot oltott a kérges szívekbe.

Nem kevésbé bámulatos lelkének tisztasága,
amellyel előre tudta a jövendő események kimenetelét,
ahogy a szívek titkait is kiismerte,
mint egy második Elizeus,
aki Illés lelkében kétszeresen részesült.23

7 Sienában egy vele bizalmas kapcsolatban álló embernek előre megmondta, mi fog vele történni. Az a tudós férfiú pedig, akiről fentebb megemlítettük, hogy olykor a Szentírásról beszélgetett vele, tudomást szerezve a jövendölésről kétkedve kérdezte a szent atyától, hogy tényleg ő mondta-e ezeket a dolgokat, amiket azzal az emberrel kapcsolatban megtudott.24 A szent nemcsak megerősítette, hogy ő mondta ezeket, hanem még a kérdezőnek is megjósolta leendő halálát. Hogy még bizonyosabbá tegye számára, egy titkos lelki aggályát is, amiről a férfi senki élőnek nem beszélt, csodálatosan feltárta, eloszlatta és üdvös vigasztalásával megszüntette.

Mindezek megerősítéséül történt, hogy ama istenfélő ember úgy fejezte be életét, ahogy Krisztus szolgája megjósolta.25

8 Akkoriban, midőn a tengerentúlról tért vissza, útitársa assisi Leonárd volt. Történt, hogy fáradtsága és kimerültsége miatt egy rövid ideig szamárra szállt. Társa, aki már szintén elég bágyadtan bandukolt mellette, emberi módon így töprengett magában: „Nemde együtt játszottak az ő szülei és az enyémek? És lám, ő lovagol, én meg gyalogosan vezetem az ő szamarát.”26 Míg ezeket gondolta, a szent nyomban leszállt a szamárról, és így szólt: „Nem illik, testvér, hogy én lovagoljak, te pedig gyalog menj, hiszen te nemesebb és hatalmasabb is voltál nálam a világban.”

A testvér megdöbbent és nyomban elpirult, felismerve, hogy rajtakapták. A szent lábai elé vetette magát, és könnyek árját ontva felfedte a teljes igazságot, és bocsánatért esedezett.27

9 Egy testvér, aki Istent és Krisztus szolgáját is áhítattal tisztelte, gyakran azt a kérdést forgatta szívében, hogy méltó lesz-e a mennyei kegyelemre.28 Bár a szent baráti szeretettel övezte, ő mégis úgy gondolta, hogy kívül esik a választottak Isten által meghatározott számán.

Mivel sűrűn gyötörték ilyen gondolatok, Isten emberének barátságát hőn áhította, de szívének titkát mégsem tárta föl előtte. A jámbor atya kedvesen magához hívta őt, és így szólt hozzá: „Fiam, semmilyen gondolat ne zavarjon meg téged, hiszen te vagy a számomra kedvesek között is a legkedvesebb, és szívesen fordulok hozzád baráti bizalommal.” Elámult ezen a testvér, és bár eddig is jámbor volt, mostantól még jámborabb lett. Nemcsak a szent ember iránti szeretete növekedett, hanem a Szentlélek kegyelmének jóvoltából még nagyobb adományok is elhalmozták.

Krisztus szolgája Alverna hegyén cellájába zárkózott, miközben társainak egyike epedve vágyott valami rövid írásra, amit ő jegyzett le kezével az Úr igéiről.29 Úgy vélte ugyanis a testvér, hogy azzal elűzheti, vagy legalábbis enyhítheti azt az erős kísértést, amely nem testileg, hanem lelkileg kínozta. Egészen ellankadt ebbéli vágyakozásában, és belső szorongás lett úrrá rajta, mivel legyőzte őt félénksége, és a dolgot nem merte előadni a tisztelendő atyának.

Ám akinek nem mondta el az ember, annak föltárta a Lélek. Megparancsolta ugyanis a szent, hogy a mondott testvér hozzon neki tintát és papírt, és a testvér kívánsága szerint saját kezűleg leírta az Úr dicséretét, majd a végén áldását és e szavakat fűzte hozzá: „Vedd ezt a cédulát, és gondosan őrizd halálod napjáig!” Fogta a testvér az áhított ajándékot, és kísértése azonnal teljesen megszűnt. Meg is őrizték az írást, és minthogy a későbbiekben csodálatos dolgokat eredményezett, Ferenc erényességét igazolta.30

10 Volt egy bizonyos testvér, aki – amennyire ezt kívülről meg lehet ítélni – igen szentéletű volt, mégis szerfölött magának való. Minden idejét az imádságnak szentelte, és a csendet oly nagy szigorúsággal tartotta meg, hogy rendszerint nem is szavakkal, hanem csak bólogatva gyónt.

Történt, hogy a szent atya látogatott arra a helyre. Látta a testvért és beszédbe elegyedett róla a többi testvérrel. Amikor mindannyian dicsérték és magasztalták, Isten embere ezt mondta: „Ugyan, testvérek, hagyjátok abba, ne dicsérjétek nekem benne az ördögi hazugságot! Ismerjétek meg a valóságban, hogy ez csak ördögi kísértés és álnok ámítás!”31 Rosszul esett ez a testvéreknek, mert hisz lehetetlennek vélték, hogy a tökéletességnek annyi külső jele csalárd hazugságot kendőzzön el.32 Ám néhány nappal később az a testvér elhagyta a szerzetet, és így nyilvánvaló lett, hogy Isten embere mekkora benső világosságban szemlélte lelkét és látta át szívének titkait.

Ugyanígy megingathatatlan biztonsággal jósolta meg
sok olyannak bukását, aki állni látszott,
de még több bűnösnek azt,
hogy Krisztushoz fog térni.33

Úgy látszott, már elérte az örök világosság tükrének
szemlélését,

amelynek csodálatos sugarában

lelki szemeivel úgy szemlélte a testileg távollévőket,
mintha jelen volnának.34, 35

11 Midőn helyettese vezette a káptalant, ő a cellájában imádkozott, hogy közbenjáró és közvetítő legyen a testvérek és Isten között.36

Amikor az egyik testvér valami köpenybe burkolózott, hogy ne kelljen alávetnie magát a fegyelemnek, lélekben meglátta őt a szent, magához hívott egy másik testvért, és ezt mondta neki: „Testvér, láttam az ördögöt annak az engedetlen testvérnek a hátán, ahogy a nyakát szorongatta. Ő pedig így megnyergelve félredobta az engedelmesség zabláját, és a gonosz kantárszáron vezeti. De amint kértem Istent a testvérért, a démon tüstént zavarba jött és távozott. Menj hát oda, és mondd a testvérnek, hogy késedelem nélkül hajtsa nyakát a szent engedelmesség igájába!”

Az illető testvér a figyelmeztetés után nyomban Istenhez tért, és alázatosan a helyettes lábai elé vetette magát.

12 Máskor meg úgy esett, hogy két testvér jött messziről a grecciói remeteségbe, hogy lássák Isten emberét, és a már régóta kívánt áldásában részesüljenek. Megérkezésükkor azonban nem találták, mert a nyilvánosság elől már visszavonult cellájába, így hát csalódottan távoztak.

És íme, miközben távolodtak, bár érkezésükből és elmenetelükből emberi módon semmit nem érzékelhetett a szent, szokása ellenére kilépett cellájából, utánuk kiáltott, és ahogy óhajtották, Krisztus nevében megáldotta őket a kereszt jelével.

13 Egyszer két testvér érkezett Nápoly vidékéről.37 Útközben az idősebb megbántotta valamivel a fiatalabbat. Amikor az atya elé értek, ő megkérdezte a fiatalabbtól, hogyan bánt vele társa az úton. „Végig meglehetősen jól” – válaszolta amaz. „Óvakodj, testvér – mondta a szent –, „nehogy az alázat örve alatt hazugságba keveredj. Tudom úgyis, tudom. De várj egy keveset, mindjárt meg fogod látni.” Szerfölött csodálkozott a testvér, miként ismerhette meg atyjuk lélekben azokat az eseményeket, amelyeknél ott sem volt.

Néhány nappal később, aki megbántotta testvérét, úgy ment el a szerzetet megvetve, hogy sem bocsánatot nem kért az atyától, sem fegyelmezést nem kapott javulására.

És így egyetlen hibában egyszerre két dolog is világossá vált: egyrészt az isteni igazságosság méltányossága, másrészt a prófétai lélek átható látása.

14 Azt, hogy isteni erő közreműködésével
miként volt jelen a távollevők számára,
a fentebbi példáknál nyilvánvalóbban igazolja, ha felidézzük,
hogyan jelent meg a testvéreknek tüzes szekéren,
és milyen módon jelenítette meg önmagát
kereszt képében az arles-i káptalanon.38, 39

Úgy hisszük, Isten rendeléséből mindez azért történt,
hogy teste csodálatos megjelenéséből világossá váljon,
lelke mennyire jelenvaló és nyitott
az örök bölcsesség fénye számára,
amely minden mozogni képes létezőnél mozgékonyabb
és tisztasága folytán mindenüvé elér,
nemzedékeken át a szent lelkekbe költözik,
Isten barátaivá és prófétákká teszi őket.40

Mert a fenséges Tanító
az egyszerűeknek és a kicsinyeknek szokta feltárni titkait,
amint megjelent egykor Dávidban, a legjelesebb prófétában,
később a főapostolban, Péterben,
és végül Krisztus szegénykéjében, Ferencben.

Ők ugyanis, bár képzetlenek és egyszerűek voltak,
a Szentlélek kiművelte őket:
egyikük pásztor volt,
hogy terelgesse a Zsinagóga Egyiptomból kivezetett nyáját,
a másik halász,

hogy az Egyház különféle híveinek sokaságával töltse meg a hálót,

a harmadik pedig kereskedő,
hogy megvásárolja az evangéliumi élet drágagyöngyét,
Krisztusért mindenét eladva és elveszítve.41

1 Vö. RB 5. Továbbá vö. Bonaventura, Epistola de tribus quaestionibus, 10 (Opera omnia VIII,334): „Azért, hogy tudd, mennyire tetszett neki [Szent Ferencnek] a Szentírás tanulmányozása, egy még élő testvértől a következőt hallottam: mikor az Újszövetség az ő kezébe ért, és ezért több testvér nem tudta azt olvasni, szétbontotta oldalakra, majd egyesével kiosztotta, hogy mindenki tanulmányozhassa, és egyikük se akadályozza a másikat.” Ezt a történetet máshonnan nem ismerjük.
2 Mt 10,16.
3 Ter 3,14.
4 A sas a szemlélődésben megvalósuló világos felismerés szimbóluma, hiszen oly magasan szárnyal, hogy a napba is képes belenézni. Ezzel szemben, ahogy a történetben szereplő teológus megvallja, létezik az a fajta káros emberi gondolkodás, amely nemcsak lassú, hanem földhözragadt is, ahogy ezt kifejezi a Teremtés könyvének képével való összecsengés. A kígyó, bár minden más állatnál okosabb, mégis hasán kell csúsznia.
5 2Kor 11,6; Jób 28,11.
6 A prófétálás adománya vonatkozhat időben vagy térben távoli dolgok ismeretére. Szűkebb értelemben, mint isteni adomány, amelyet nem lehet természetes ésszel vagy más úton elérni, főként a jövőbeni események ismeretét jelenti, és amint a szív ismerete, úgy ez is összefügg a teremtmények szabadságával. Mindkettő csak a Teremtő örök bölcsessége számára lehet ismert, a próféta ebből a bölcsességből részesedik.
7 Vö. LM IX,7 – Damiette: alsó-egyiptomi város (arabul: Dimiat; az ókorban: Tamiathis). A keresztesek 1218. június 1-től 1219. november 5-ig ostromolták, míg végre sikerült elfoglalniuk. Az 1221. augusztus 30-án kötött békében azonban megint visszaadták. IX. Lajos francia király 1249. június 3-án újra elfoglalta, az 1250. május 7-i szerződésben azonban kénytelen volt az egyiptomi szultánnak átengedni. Bibarsz szultán 1251-ben leromboltatta, később azonban a régi várostól délre, mai helyén újra fölépült.
8 2Kir 8,10; Szám 4,41.
9 1Kor 4,3.
10 ApCsel 5,29.
11 Jn 12,40 (Iz 6,9–10).
12 Sir 37,18.
13 Jn 17,1.
14 Iz 38,1.
15 Mt 10,41.
16 Lk 16,9.
17 Gal 5,16.
18 Péld 26,11; 2Pét 2,22.
19 Mt 12,45.
20 Bír 3,7.
21 Mt 12,43.
22 ApCsel 10,44; Ef 4,2.
23 2Kir 2,9.
24 Ugyanez a fejezet, 2.
25 A történet csak Bonaventuránál olvasható.
26 Lk 11,38.
27 Mk 5,22.
28 Akit Bonaventura nem nevez meg, Celanói szerint Ricerius testvér (vö. CÉ2 44).
29 Bár Celanói sem nevezi meg a testvért, a történet alapján rekonstruálni lehet, hogy Leó testvérről van szó, 1224. szeptember vége felé.
30 Ezen a cédulán, mely Leó kísérő szavai mellett Ferenc kézírását őrzi, olvasható az ún. A fölséges Isten dicsérete és az Áldás Leó testvérnek. Ma az assisi Szent Ferenc-bazilikában őrzik.
31 Mt 22,16.
32 Ter 21,11.
33 1Kor 10,12.
34 Bölcs 7,26.
35 A skolasztikus teológiában a prófétai ismeretet gyakran úgy írják körül, mint amely „örök tükörben való szemlélés”.
36 MTörv 5,5.
37 Az eredetiben: Terra Laboris. Terra di Lavoro, a mai Terra di Campania Dél-Itáliában.
38 2Kir 2,11.
39 Ld. LM IV,4.10.
40 Bölcs 7,24 és 7,27.
41 Mt 11,25; Jn 21,15; Mt 13,44–48; Mt 13,44–45.

XII. fejezet

Prédikációinak hathatós volta
és gyógyító karizmája

1 Krisztus valóban hűséges híve és szolgája, Ferenc,
hogy mindent hűségesen és tökéletesen vigyen véghez,
az erénygyakorlatok közül is azokat választotta,
melyekről a Szentlélek sugallata révén úgy tudta,
hogy Istene előtt kedvesebbek.

Ezzel kapcsolatos az a történet, mely szerint valami miatt nagy kétségbe esett. Miután több napon át tartó imádságából visszatért, bizalmas testvéreinek előadta a dolgot: „Mit tanácsoltok, testvérek, szerintetek mi a dicséretesebb? Vajon az imádságnak szenteljem magam, vagy a prédikálásnak éljek? Mert ugye én kicsiny, egyszerű és a beszédben járatlan vagyok, így inkább az imádkozás kegyelmét kaptam, mint a beszédét.

Úgy gondolom,

az imádságban a kegyelmek elnyerése és összegyűjtése történik,

míg a prédikálásban a kapott égi adományok szétosztogatása.

Az imádságban továbbá megtisztulnak belső érzékeink
és egyesülünk az egyetlen, igaz és legfőbb jóval
az erény elevenítő ereje révén,
a prédikációban viszont lelki lábaink porosak lesznek,
szétszórtakká válunk és fegyelmünk lazul.1

Végül pedig az imádságban
Istent szólítjuk és hallgatjuk,
és mintegy angyali életet élve az angyalok között forgolódunk,
míg a prédikálás során
gyakran le kell ereszkednünk az emberekhez,
és közöttük emberien élve
emberieket vagyunk kénytelenek
gondolni, látni, mondani és hallani.2

Mégis felhozható ezek ellenében egyvalami,
ami mindezeknél súlyosabban esik a latba Isten előtt.
Mégpedig az, hogy Isten Egyszülött Fia,
aki a legfőbb bölcsesség,
a lelkek üdvére leszállt Atyja öléből,
hogy példát mutatva a világnak
az üdvösség igéjét hirdesse az embereknek,
hogy szentséges vére árán megváltsa,
fürdőjében megtisztítsa
és kelyhéből felüdítse őket.3
Semmit nem őrzött meg magának,
amit ne osztogatott volna bőkezűen szét a mi üdvösségünkre.

És mivel nekünk mindent azon példa szerint kell tennünk,
amelyet benne mintegy magas hegyen szemlélünk,
úgy tűnik, Istennek az tetszik inkább,
ha nyugalmamat feladva külső munkához látok.”4

Napokig a kérdésen rágódott, és el-elbeszélgetett róla testvéreivel, mégsem volt képes bizonyosságra jutni afelől, vajon mi az igazán kedves Krisztusnak, amit választania kell.

Prófétáló lelke révén ugyan csodálatos tudás birtokosa volt,
ezt a kérdést mégsem volt képes önmaga megoldani és tisztán látni.5

Maga Isten gondoskodott róla,
hogy a prédikálás érdemes volta
egészen világossá váljék égi szózat által,
és hogy Krisztus szolgájának alázata megőrződjön.

2 Ferenc, az igazán Kisebb,
aki a nagy dolgokat a legfőbb Mestertől tanulta,
nem szégyellt kérdezni kis dolgokban a kisebbektől.

Páratlan szorgalommal szokta kutatni,
hogy milyen úton-módon tudna
tökéletesebben szolgálni Istennek
az ő tetszése szerint.

Ebben állt legfőbb filozófiája,
ez képezte legfőbb vágyát, amiért élt,
hogy megtudakolja bölcsektől és egyszerűektől,
tökéletesektől és gyarlóktól,
kicsinyektől és nagyoktól,
hogyan lehet eljutni a tökéletes erény magasáig.6

Magához hívta azért két testvérét, és az egyiket elküldte Szilveszter testvérhez, akinek annak idején látomása volt róla a szájából kiemelkedő kereszttel, azután pedig az Assisi fölötti hegyen élt szüntelen imádságban, hogy tudja meg az isteni választ kérdésére, mit ajánl neki az Úr.7 A másikat szent Klára szűzhöz menesztette azzal az utasítással, hogy valamelyik tisztább és egyszerűbb nővér által, aki az ő fegyelmében él, puhatolja ki az Úr akaratát, miközben maga is imádkozik a többi nővérrel.8

A tisztelendő pap és az Istennek szentelt szűz, miután a mennyei Lélek nyilatkoztatta ki nekik, csodálatosan egybehangzó választ adott. Eszerint az tetszik Istennek, ha Krisztus hírnöke a prédikálásnak szenteli magát. Miután a testvérek visszatértek, és Isten akaratát, ahogy hallották, Ferencnek hírül vitték, ő tüstént fölkelt, felövezte magát, és a legkisebb késedelmet sem tűrve útnak indult.9 Akkora buzgósággal ment, hogy teljesítse az isteni parancsot, és oly gyorsan futott, mintha új erényt öltött volna magára az égből, mert hisz az Úr terjesztette ki fölötte kezét.10

3 Bevagna közelében egy olyan helyre ért, ahol különféle madarak óriási sokasága gyűlt össze. Amikor Isten szentje ezt meglátta, vidáman odasietett, és mintha értelmes lények lennének, köszöntötte őket. Azok mind várakozva tekingettek rá. Amelyek a fák között voltak, fejecskéjüket feléje fordítva szokatlan módon odafigyeltek, amikor hozzájuk közeledett. Ő pedig egész közel lépett hozzájuk, és mindegyiket serényen buzdította, hogy hallgassák Isten igéjét: „Madár testvéreim, nagyon kell dicsérnetek Teremtőtöket, aki tollas ruhába öltöztet titeket. Szárnyakat és tiszta levegőt nyújt nektek, hogy repülni tudjatok. Gondotokat viseli úgy, hogy aggódnotok sem kell.”11

Midőn így beszélt a madárkákhoz, azok csodás mozdulatokkal nyújtogatni kezdték nyakukat, szárnyukat terjesztgették, csőreiket nyitogatták és figyelmesen tekintettek rá. Ő pedig lelke csodás hevében áthaladt közöttük, ruhájával meg-megérintette őket, azok mégsem röppentek szét, amíg Isten embere meg nem jelölte őket a kereszttel és áldását nem adta. Azután egyszerre mind elrepültek.

Mindennek szemtanúi voltak társai, akik az úton várakoztak. Visszatérve hozzájuk az egyszerű és tiszta férfi hibáztatni kezdte magát hanyagsága miatt, hogy eddig még nem prédikált a madaraknak.

4 Innen prédikálva haladt át a szomszédos helységeken, és Alviano nevű településre ért. Az összegyűlt nép előtt csendet kért, ám az éppen ott fészket rakó fecskék hangos csipogása miatt alig lehetett hallgatni őt. Isten embere, mindenki füle hallatára, így szólította meg őket: „Fecske nővéreim, itt az idő, hogy én beszéljek, mert ti már épp eleget mondtatok. Hallgassátok Isten igéjét és maradjatok csöndben, amíg be nem fejezem az Úr beszédét.”12

Azok erre, mint akik felfogták, rögtön elhallgattak, és nem is mozdultak addig, míg az egész prédikáció be nem fejeződött. Mindazok, akik ezt látták, ámuldoztak és dicsőítették Istent.13 Ennek a csodának a híre messze elterjedt mindenfelé, és sokakban ébresztett tiszteletet és hívő áhítatot a szent iránt.

5 Párma városában egy jóravaló diák társaival együtt szorgalmasan tanult, és amikor egy fecske megzavarta alkalmatlankodó csivitelésével, így szólt társaihoz: „Ez a fecske egyike azoknak, amelyek egyszer Isten emberét, Ferencet, zavarták prédikálás közben, amíg csendre nem intette őket.”14 És a fecskéhez fordulva kedvesen ezt mondta: „Isten szolgájának, Ferencnek nevében parancsolom neked, hogy nyomban szállj ide és hallgass el!”15

Ferenc nevének hallatára a madár, mintha csak Isten emberének iskolájában tanult volna, tüstént elnémult, és a fiú kezére, mint biztos oltalomra bízta magát. A megdöbbent diák azonnal szabadjára engedte a madarat, és csivitelését nem hallotta soha többé.

6 Egy másik alkalommal Isten szolgája Gaetában a tengerparton prédikált. Áradt hozzá a tömeg az iránta való tiszteletből, csak hogy megérinthesse őt.16, 17 Krisztus szolgája visszarettent a népszerűségtől és bárkába ugrott, ami épp oda volt kikötve. A bárka, mintha egy értelmes mozgató belülről mozgatná, mindenféle legénység nélkül, mindenki szeme láttára és legnagyobb ámulatára hosszan elsiklott a parttól. Már eltávolodott valamennyire a mély vizek felé, a hullámok között mozdulatlanul megállt, és így maradt egészen addig, amíg a szent a parton várakozó tömegnek prédikált. Miután hallották a beszédet, látták a csodát és áldást is kaptak, a sokaság elment, hogy ne zavarja őt tovább, a bárka pedig önmagától visszatért a kikötőbe.

Kinek a szíve oly csökönyös és gonosz,
hogy Ferenc prédikációját megvesse,
amelynek csodás ereje folytán az történt,
hogy nemcsak az értelem híján lévő teremtmények fegyelmezték magukat,
hanem a lélektelen testek is úgy szolgáltak a prédikátornak,
mintha lelkük volna?

7 Bármerre járt,
Ferenc számára bizony mindenütt jelen volt
az Úr Lelke, aki fölkente és elküldte őt,
és maga Krisztus, Isten ereje és bölcsessége,
hogy a józan tanítás igéit ontsa
és hatalmas csodákkal ragyogjon.18

Beszéde ugyanis miként az égő tűz,
a szív mélyéig hatolt
és minden lelket csodálattal töltött el,
mert nem az emberi ékesszólásra törekedett,
hanem az isteni kinyilatkoztatás ihletét éreztette.

Egyszer, midőn a Pápa és a bíborosok színe előtt készült prédikálni az ostiai úr ösztönzésére, egy tudós módra összeállított beszédet vésett emlékezetébe.19 Megállt középen, hogy a szavak ékes építményét bemutassa, de úgy elfelejtett mindent, hogy egyáltalán semmit nem tudott mondani.

Ám valahányszor őszinte alázattal fogott a beszédhez, a Szentlélek kegyelmét hívta segítségül, és így összeszedve magát nyomban oly hathatós szavakkal kezdett szónokolni, és oly hatalmas erővel buzdította töredelemre azoknak a magasrangú férfiaknak a lelkét, hogy világosan látszott: nem ő, hanem az Úr Lelke beszél általa.20

8 És mert előbb életével győződött meg arról, amiről másokat szóban igyekezett meggyőzni, a legteljesebb hűséggel prédikálta az igazságot, nem félve a visszautasítástól. Nem tudott hízelegni mások vétkeinek, hanem éppen rávilágított azokra, és nem dicsérte, hanem szigorúan korholta a bűnös életet. Ugyanolyan rendíthetetlen lélekkel beszélt nagyoknak és kicsiknek, és ugyanolyan kedvesen beszélt, akár sokan, akár kevesen hallgatták.

Mindenféle korú és nemű ember sietett hozzá,
hogy lássa és hallja az új embert,
aki mennyei módon küldetett a világnak.

Ő pedig a különböző vidékeket járva, buzgón evangelizált,
az Úr közreműködésével
és beszédét az azokat követő jelekkel igazolva.21

Ferenc, az igazság hírnöke,
nevének erejével elűzte a démonokat,
meggyógyította a betegeket,
és ami még ennél is több,
beszédének hatékonyságával
a megátalkodottak szívét megpuhította a bűnbánatra,

és egyszerre adta vissza az egészséget a testnek és
a léleknek.22

Igazolják mindezt művei, amelyek közül néhányat a példa kedvéért alább megemlítünk.

9 Toscanella városában egy lovag vendégszeretetét élvezte, akinek egyetlen fia születésétől fogva izomsorvadásban szenvedett. Az apa hosszas könyörgésére a szent kezébe vette a gyermeket, fölemelte, majd mint egészségeset nyújtotta vissza mindenki szeme láttára. Hirtelen erő szállt a test összes tagjába, így az immár meggyógyított és erős gyermek tüstént fölkelt, és járkálva meg ugrándozva dicsérte Istent.23

Narni városában a püspök kérésére keresztet vetett egy bénára tetőtől talpig. A béna, aki korábban egy tagját sem tudta használni, tökéletesen visszanyerte egészségét.

A rieti püspökség területén egy fiú négy év óta úgy felpüffedt, hogy sehogy sem láthatta saját lábszárait sem. Anyja könnyek között vitte a szenthez. Ő mihelyt megérintette szentséges kezeivel, a gyermek meggyógyult.

Orte város közelében egy fiú annyira összezsugorodott, hogy feje a lábát érintette, ráadásul néhány csontja el is volt törve. Szülei könnyes kérésére Isten embere keresztet vetett rá, s így az rögtön megszabadult bajától és kiegyenesedett.

10 Egy gubbiói asszonynak mindkét keze úgy elsorvadt, hogy teljesen tehetetlen volt velük, ezért a szent keresztet vetett rá az Úr nevében. Az asszony olyan ép és egészséges lett, hogy nyomban hazament és saját kezűleg ételt készített neki és a szegényeknek, mint egykor Simon anyósa.24

Bevagnában egy vak lánynak úgy adta vissza szemevilágát, hogy a Szentháromság nevében háromszor megkente a szemeket saját nyálával.25

Narniban egy asszonynak szüntette meg vakságát, keresztet vetve rá.

Egy bolognai fiúnak olyan hályog fedte egyik szemét, hogy semmit nem látott vele, bármilyen orvossággal próbálkozott. Az Úr szolgája tetőtől talpig keresztet vetett rá, és ezzel olyan világos látást szerzett neki, hogy később a Kisebb Testvérek Rendjébe lépve mesélte, hogy most már messzebbre és tisztábban lát korábban beteg szemével, mint azzal, amely mindig egészséges volt.

San Geminiben Isten emberét egy jámbor férfi látta vendégül, akinek feleségét a gonosz lélek zaklatta.26 A szent előbb imádkozott, majd az engedelmesség erejénél fogva megparancsolta a démonnak, hogy távozzék. Az isteni hatalom segítségével oly hirtelenséggel űzte el az ördögöt, hogy igazán kitűnt: a szent engedelmesség erejének a gonosz lelkek erőszakossága sem állhat ellen.

Città di Castellóban egy őrjöngő és semmirekellő szellem szállt meg egy asszonyt. Szót fogadott azonban az engedelmesség szentjének, és méltatlankodva távozott, így az előbb még megszállt asszony testben-lélekben egyszerre megszabadult.

11 Egy testvért olyan szörnyű betegség sújtott, hogy többek véleménye szerint ez már inkább a gonosztól, mintsem a természettől származott. Gyakorta összeesett és tajtékozva dobálta magát, tagjait hol összehúzta, hol kinyújtotta, egyszer összezsugorodott, máskor kitekeredett, majd megmerevedett.27 Valahányszor egészen kiterült és megmerevedett, lábait fejmagasságba lendítette, és így szörnyen hanyatt esett. Krisztus szolgája irgalmassággal telve megszánta, hogy ilyen gyógyíthatatlanul kínlódik, és küldött neki egy falatot kenyeréből. A beteg amint megízlelte a kenyeret, oly erőre kapott, hogy betegségének gyötrelmét már nem is érezte.

Arezzo környékén több napon át vajúdott egy asszony. Már-már haldokolt és semmi orvosságtól nem remélte életben maradását, csak egyedül Istenben bízott. Krisztus szolgáját épp arrafelé szállították testi gyöngélkedése miatt lóháton. Történt, hogy az állat betért abba a faluba, ahol az asszony gyötrődött. A helybéliek pedig meglátván a lovat, amely a szentet hordozta, kivették zabláját, hogy az asszonyra tegyék. A csodás érintésre minden veszedelem elmúlt, és az asszony könnyedén megszülte magzatát.

Egy Città della Pieve-i istenfélő férfi azt a kordát viselte, amellyel a szent atya övezte magát. Midőn férfiak és asszonyok sokasága kínlódott különféle kórság miatt abban a városban, elment a betegek otthonaiba, a kordát vízbe mártotta, majd abból a vízből adott inni a szenvedőknek. Ilyen módon igen sokan meggyógyultak.

Ám azok a betegek is, akik az Isten embere által érintett kenyérből ettek, isteni erő közreműködésével, hamarosan jobban lettek.

12 Ezekkel és sok más csodajellel ragyogott
Krisztus prédikáló hírnöke.
Úgy figyeltek szavaira,
mintha az Úr angyala beszélt volna hozzájuk.28

Rendkívüli volt benne az erényesség,
a prófétai lélek,
a csodatevő képesség,
a prédikáló életre bátorító mennyei üzenet,
az értelem híján lévő teremtmények iránta tanúsított engedelmessége,
a szívek gyors megváltozása szavainak hallatán,
emberi tudományt meghaladó műveltsége a Szentlélektől,
a szentatyától kinyilatkoztatás révén nyert felhatalmazás a prédikálásra,
azonfelül a regula is, amelyben kifejtette a prédikálás formáját,
és amelyet szintén Krisztus helytartója erősített meg,
valamint a legfőbb Király jegyei is,
amelyek pecsét módjára mélyedtek testébe.
Mindez tíz tanúbizonyságként
azt igazolta az egész világ számára,
hogy Krisztus hírnöke, Ferenc
tiszteletre méltó küldetésében,
hiteles tanításában,
és csodálatra méltó szentsége miatt,
s ennélfogva valóban Isten küldötteként hirdette
Krisztus Evangéliumát.29

1 „Egyesülünk az egyetlen, igaz és legfőbb jóval” (unitio ad unum, verum et summum bonum). A megfogalmazás egyszerre közvetít teológiai-filozófiai kifejezést, és idézi fel Ferenc szavait. Vö. RnB 23,9; FID.
2 „Gyakran le kell ereszkednünk” (multa oportet condescensione). Újra a leereszkedés-felemelkedés motívuma jelenik meg, amelynek gyökere az Ige önkiüresítő alászállása (vö. Int 1,18). A téma hátterében aktuális problémaként észrevehetjük a korabeli konfliktusokat a kisebb testvérek prédikáló és lelkipásztori tevékenysége körül, valamint a kérdést, hogy vajon az aktívabb vagy a kontemplatívabb életforma irányába szükséges vezetni a testvérek életét.
3 Jn 1,18; Ef 5,26.
4 Kiv 25,40.
5 Jel 19,10.
6 „Legfőbb filozófiája” (summa eius philosophia): átvétel CÉ1 91-ből. Bonaventura számára ennek lényege kizárólag a Keresztrefeszített iránti odaadottságban áll. Minden további filozófiai-teológiai megfontolás ezt hivatott szolgálni.
7 Ld. LM III,5.
8 A Fiorettiben is olvasható (16,3), hogy Klára átimádkozza nővéreivel Ferenc kérdését. Itt azonban a választ Ferenc egyáltalán nem Klárától várja, hanem egy „tisztább és egyszerűbb” nővértől. Szent Klára regulájában olvassuk (4,18): „ugyanis gyakran a kisebbnek nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb” (ford. Hidász Ferenc, Várnai Jakab). (Vö. Szent Benedek regulája 3,3.) Az egész epizód csak Bonaventurától hagyományozódik, s utána legismertebb változata a Fioretti 16. fejezete.
9 Jn 21,7.
10 Ez 1,3.
11 Mt 6,26.
12 Ez 6,3.
13 ApCsel 3,10; Mt 9,8.
14 Mt 22,34.
15 ApCsel 16,18.
16 Lk 5,1.
17 A történet Bonaventuránál jelenik meg először. A Lm 5,4 ugyanezt a történetet mutatja be, amely mintegy leképezi Jézus igehirdetését a bárkából (Mt 13; Lk 5,1–3).
18 Iz 61,1; Lk 4,18; 1Kor 1,24; 1Tim 1,10.
19 III. Honoriusz pápáról van szó; vö. LM IV,11.
20 ApCsel 6,10.
21 Mk 16,20.
22 ApCsel 4,7; Mk 16,17; Lk 9,2.
23 ApCsel 3,7–8.
24 Mt 8,14; Mk 1,31; Lk 4,38.
25 Jn 9,6–7.
26 Mt 15,22.
27 Mk 9,19.
28 Bír 2,4.
29 „A prédikáló életre bátorító mennyei üzenet” (oraculum de praedicando caelitus datum): XII,2. A regula tanítása a prédikálásról: RnB 16–17 és RB 9. A XII. fejezet záró körmondat, mely tíz rendkívüli jellemzőt is felsorol, hogy bizonyítsa Ferenc isteni küldetését, a legenda egész eddigi tartalmát összefoglalja. Ezzel visszautal az Előszó nyitányára, de egyben fölkészít a legjelentősebb elbeszélésre a stigmatizációról. Ugyanakkor a narráció menete ismét a kronologikus előadásmódra tér vissza, elbeszélve a szent földi életének utolsó két évét és szentté avatását.

XIII. fejezet

A szent sebek

Természetévé vált Ferencnek,
ennek a lélekben már angyalhoz hasonló embernek,
hogy soha ne hagyjon fel a jóval,
sőt égi lelkek módjára
Jákob létráján szállt fel Istenhez,
vagy szállt le felebarátjához.1, 2

Megtanulta ugyanis, hogy ennek megfelelően

miként fordítsa okosan érdemszerzésre a rendelkezésére
álló időt:

egy részét arra szánta, hogy embertársai javára
munkálkodjék,

másik részét csöndes elragadtatásban a szemlélődésnek szentelte.

Ezért a hely és idő adta lehetőségek szerint,
valahányszor leereszkedett mások üdvének szolgálatára,
a tömeg zaklatásait maga mögött hagyva
egy magányos és nyugodt helyet keresett,
hogy ott akadálytalanabbul az Úr felé fordulva
megtisztuljon attól a szennytől,
ami esetleg az emberek között való forgolódásban rátapadt.

Két évvel azelőtt, hogy lelkét az égnek átadta, sokféle fáradozásai után az isteni gondviselés külön egy magas helyre vezette, amelyet Alverna hegyének hívnak.3 Midőn tehát ugyanott szokásához híven negyvennapi böjtöt kezdett szent Mihály arkangyal tiszteletére, az égi szemlélődés édességétől a szokottnál bővebben áthatva és a mennyei vágyakozás hevesebb tüzében égve, az égi adományok reá áradását tökéletesebben kezdte érezni. A magasba ragadtatott, nem a fenség kíváncsi kutatójaként, akit a dicsőség hatalmába kerít, hanem miként a hű és okos szolga, tetszését kereste Istennek, akihez magasztos hevében mindenképpen hasonlóvá kívánt válni.4

2 Az isteni üzenet, amelyet neki Krisztus nyilatkoztatott ki az evangéliumos könyv felnyitásakor, lelkébe véste, hogy mi lesz Isten számára őbenne és őtőle a legkedvesebb. Hosszas imádság és könyörgés után, az Evangélium szent könyvét az oltárról elvéve a Szentháromság nevében felnyittatta társával, egy istenfélő és szent emberrel. Csakugyan, amikor a könyv háromszori felnyitásakor mindig az Úr szenvedéstörténetét olvashatták, ez az Istennel eltelt ember megértette, hogy amint Krisztus követője volt tevékeny életében, úgy hozzá kell hasonulnia szenvedésének fájdalmaiban és gyötrelmeiben is, mielőtt átmegy ebből a világból.5, 6 És jóllehet addigi életvitelének kemény szigora és az Úr keresztjének folytonos hordozása miatt testben már gyönge volt, mégsem riadt meg, hanem a vértanúság vállalására még erősebben lelkesedett. Hiszen a jóságos Jézus szerelmének felülmúlhatatlan lángolása lobogó tüzű fáklyává növekedett benne, hogy olyannyira erős szeretetét tengernyi víz se tudja kioltani.7

3 Midőn tehát a vágyakozás szeráfi hevében egészen Istenig emelkedett, és a gyöngéd együttérzés által ahhoz lett hasonló, aki szerfölött nagy szeretetében a keresztre feszítés kínját óhajtotta: egy reggel a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe körül, miközben a hegyoldalban imádkozott, egy Szeráfot látott a mennyek magasából leereszkedni, amelynek hat fényesen izzó szárnya volt.8, 9 És amikor gyors szárnyalással Isten emberének közelébe ért, szárnyai között keresztre feszített ember képmása jelent meg, akinek kezei és lábai kereszt alakban voltak kitárva és keresztre voltak szögezve. Két szárnya feje fölé emelkedett, kettőt repülésre tárt ki, kettő pedig befedte egész testét.10 Ennek láttán nagyon meglepődött, és szomorúsággal vegyes öröm szállta meg szívét. Örvendezett ugyanis a kegyelemteli látvány miatt, mert felismerte, hogy a Szeráf képében Krisztus tekint rá, ám a keresztre feszítés az együttérző fájdalom tőrével járta át lelkét.11

Egyre csak csodálkozott az oly kifürkészhetetlen látomást szemlélve, hiszen tudta, hogy a szenvedéssel járó erőtlenség a szeráfi lélek halhatatlanságával semmiképp nem illik össze. Megértette végül, az Úr kinyilatkoztatása révén, hogy az isteni gondviselés azért ilyen látomásban nyilvánult meg szemei előtt, hogy Krisztus barátja megtudja, nem testi vértanúság által kell a keresztre feszített Krisztushoz hasonlóvá válnia, hanem lelkének tökéletes lángolása által. A semmibe vesző látomás csodálatos forróságot hagyott szívében, ám testébe is a jeleknek nem kevésbé csodálatos képét véste.

Mert kezein és lábain kezdtek azonnal megjelenni a szögek nyomai oly módon, ahogy az imént a keresztre feszített ember képmásán látta. Kezei és lábai pontosan közepükön szögekkel átszúrva látszottak, s a szögek feje megjelent mindkét tenyerén és lábfején, és azoknak hegye kiállt a túlsó oldalakon. A szögek feje a kezeken és a lábakon kör alakú volt és fekete, hegyük pedig hosszúkás, visszahajló, mintha visszakalapálták volna azokat, és magából a húsból kiállva a többi részt sebezték. Jobb oldalát is, mintegy lándzsával átszúrtat, vörös sebhely borította, amelyből szent vére gyakran szivárgott, s alsóruháit is átáztatta.

4 Látva pedig Krisztus szolgája, hogy a sebek oly nyilvánvalóan belevésődtek testébe, hogy bizalmas társai előtt nem rejtheti el azokat, s ugyanígy félve attól, hogy az Úr titkát kibeszéli, kétségek között tépelődött magában, hogy vajon elmondja-e azt, amit látott, vagy inkább elhallgassa.12, 13

Odahívta ezért néhány testvérét, általánosságban fogalmazva eléjük tárta kérdését, és tanácsukat kérte. Az egyik testvér, ki a kegyelem tekintetében és neve szerint is Illuminatus volt, rájött, hogy Ferenc valami csodálatosat láthatott, mivel módfelett döbbentnek látszott.14 Ezért így szólt a szent férfiúhoz: „Testvér, tudd, hogy az isteni titkok nemcsak a te érdekedben nyilvánulnak ki neked, hanem mások javára is. Ezért joggal kell félni attól, hogy mint büntetésre méltót el fognak ítélni elrejtett talentumodért, ha eltitkolod azt, amit többek érdekében kaptál.”15 Erre a szóra valamelyest megoldódott a szent nyelve, és bár máskor azt szokta mondani: az én titkom az enyém, akkor mégis nagy félelemmel sorra elbeszélte látomását, hozzátéve, hogy az, aki előtte megjelent, mondott egyet s mást, amit soha egy embernek sem fog elárulni, amíg él.16

Csakugyan azt kell hinnünk, hogy a kereszten csodálatosan megjelenő szent Szeráfnak azon szavai olyannyira titkosak voltak, hogy azokat még véletlenül sem szabad embereknek kimondani.17, 18

5 Miután Krisztus igaz szerelme
önnön képmására alakította át szerelmesét,
és Ferenc, ez az angyali ember,
a negyven napot elhatározásához híven magányban eltöltötte,

Mihály arkangyal ünnepének elmúltával
leereszkedett a hegyről,
magán hordozva a Keresztrefeszített képmását,
nem kézzel mintázott kő- vagy fatáblákon,
hanem testének tagjain az élő Isten ujjával megrajzolva.19, 20

És mert jó elrejteni a Király titkát,
azért a királyi titok tudója
erejéhez mérten takargatni igyekezett ama szent jegyeket.21

Ám Istené, hogy az általa végbevitt nagy dolgokat
saját dicsőségére kinyilatkoztassa,
ezért maga az Úr,
aki azokat a szent jegyeket titokzatos módon belevéste,
nyilvánosan művelt csodát azok által,
hogy ama sebek rejtett és csodálatos ereje
a jelek világosságában nyilvánvalóvá váljék.

6 Rieti tartományában igen súlyos dögvész terjengett, amely minden marhát és juhot oly kegyetlenül megfertőzött, hogy semmi orvosság nem használt ellene. Egy istenfélő ember éjjeli látomásban intést kapott, hogy tüstént menjen a testvérek remeteségébe, és Isten szolgájának, az akkor éppen ott tartózkodó Ferencnek kéz- és lábmosóvizét véve, hintse meg azzal összes jószágát. Amint fölébredt reggel, elment, és a testvérek által titkon megszerezte a szent mosdóvizét, meghintette azzal bágyadozó juhait és marháit. Kimondani is csodálatos! Ahogy a permet bármilyen kis mértékben is a beteg és földön heverő állatokat érintette, hajdani erejüket visszanyerve, tüstént fölkeltek, és mintha semmi nyavalyát nem éreztek volna, a legelőre siettek. Így történt, hogy annak a víznek a csodálatos ereje által, ami a szent sebeket érintette, minden csapás teljesen megszűnt, és a ragályos betegség a nyájakról eltávozott.

7 A mondott Alverna hegy fölött, mielőtt a szent ott tartózkodott volna, egy felhő emelkedett, amely rendszerint hatalmas jégesővel pusztította el a környék termését. Ama üdvös jelenés után azonban, a helyiek nem kis bámulatára, megszűnt a jégeső, hogy a mennyei látomás páratlan voltát és az ott szerzett sebek erejét a szokatlanul derült égbolt is hirdesse.22

Az is megtörtént, hogy télen, amikor a szentet testi gyengélkedése és az utazás keménysége miatt egy szegény ember szállította szamarán, egy kimagasló sziklapárkány alatt éjszakáztak, hogy a beköszöntő havazás és éjjeli sötétség okozta kényelmetlenségeket valahogy elviseljék; mindez ugyanis akadályozta őket, hogy vendéglátójukhoz megérkezzenek. Amikor a szent meghallotta, hogy embere panaszos sóhajtozások közepette dünnyög, és ide-oda forgolódik fekhelyén, hisz csak lenge pokróccal betakarva nem tudott pihenni a csípős hideg miatt, az isteni szerelem tüzében égve, kinyújtotta kezét és megsimogatta őt. Bizony csoda történt! Annak a szent kéznek érintésére, amelyet Szeráf tüzesített át parazsával, a fagy tüstént alábbhagyott, és az embert kívül-belül akkora forróság öntötte el, mintha egy kemence szelelőlyukából csapott volna ki rá a lángok ereje.23 Abban a pillanatban testben-lélekben megerősödve úgy aludt egészen reggelig, hogy – későbbi állítása szerint – kellemesebb volt nyugodnia a havas sziklák között, mint valaha saját ágyában.

Biztos jelek igazolják tehát,
hogy ama szent sebeket annak ereje véste a szent testébe,
aki a szeráf közreműködésével
megtisztít, megvilágosít és áttüzesít.24
Mert ezek a sebek megtisztítottak, amikor elűzték a ragályt,
derült eget és a testek számára melegséget hoztak,
mégpedig hathatós csodák révén.

Mindez a szent halála után
még szembetűnőbb csodajelekben mutatkozott meg,
amelyekről alább még szólni fogunk.25

8 Jóllehet a szántóföldben talált kincset ő buzgó igyekezettel törekedett elrejteni, titokban tartani mégsem tudta anélkül, hogy meg ne lássák kezén és lábán a sebeket, bár kezét szinte mindig bekötözve tartotta, és attól fogva saruban járt.26 Látták a szentséges sebeket – még a szent életében – igen sokan a testvérek közül, akik ugyan életszentségük folytán hitelt érdemlő férfiak, mégis minden kétség eloszlatására esküvel is megerősítették, hogy így van és hogy látták, hiszen érintették azokat.

Látták bíborosok is, akik a szenttel bizalmas kapcsolatban álltak, s akik a tiszteletére szerzett szekvenciákba, himnuszokba és antifónákba a szent sebek dicséretét ténylegesen beleszőtték, s így szóban, írásban egyaránt tanúságot tettek az igazságról.27, 28

A fenséges Sándor pápa úr is megerősítette, amikor a népnek prédikált számos testvér előtt – akik között én is ott voltam –, hogy még a szent életében saját szemeivel látta a szent sebeket.29

Látták a szent halálakor a testvérek több mint ötvenen, valamint az Istennek szentelt Klára szűz is több nővérével és számtalan világi emberrel együtt, akik közül a lehető legtöbben – amint ez a megfelelő részben olvasható30 – az áhítat érzésével megcsókolták és kezükkel meg is tapintották a szilárd tanúbizonyság végett.31

Oldalsebét oly aggályosan titkolta, hogy azt életében senki nem vehette észre, hacsak nem lopva. Egy testvér ugyanis, aki gyakran és szívesen segítségére volt, jámbor vigyázattal rávette, hogy alsóruháját lehúzza. Ekkor figyelmesen megnézte a sebet és három ujjával is gyorsan megérintette, s így mind látással, mind tapintással felmérte a seb nagyságát.

Hasonló vigyázattal látta az a testvér is, aki abban az időben helyettese volt. Csodálatos egyszerűségű társa pedig, miközben a szent betegsége idején annak hátát masszírozta, kezét a kapuciumon át beengedve véletlenül a szent sebhez nyúlt, s így nagy fájdalmat okozott neki. Ezért attól kezdve olyan kötést viselt, amely oldalsebét befedve egészen hónaljáig ért.32 A testvérek is, akik azt kimosták, vagy akik alsóruháját időnként levették, mivel azokat vértől pirosnak találták, a nyilvánvaló jel által kétségkívül a szent seb ismeretére jutottak, amit azután a szent halálakor fedetlen arccal sokakkal együtt szemléltek és egyszersmind tiszteltek is.33

9 Ó, Krisztusnak bátor lovagja,
hozd immár a győzhetetlen Vezér fegyvereit,
amelyekkel jelesen fölvértezve
minden ellenségen diadalt aratsz!

Hozd a magasságbeli Király zászlaját,
amelynek látásából
az isteni sereg minden harcosa bátorságot merít!

Hozd a fenséges Krisztus főpapi pecsétjét,
amely miatt szavaidat és tetteidet

méltán ítéli mindenki kétségbevonhatatlannak és hitelesnek!34

Immár Urunk Jézus sebei miatt,
amelyeket testeden hordozol,
senki nem okozhat kellemetlenséget neked,

sőt Krisztus minden szolgája köteles
teljes lelkéből tisztelni téged.35

Immár e biztos jelek által,
amelyeket nem csupán az elégséges kettő vagy három tanú,
hanem a lehető legtöbb bőségesen igazolt,
Isten tanúsága,
amely benned és általad szilárd bizonyosság,
a kételkedőkről a mentség bárminemű leplét lerántja,
míg a hívőket megerősíti hitükben,
a remény bizakodásával emeli magasba,
és a szeretet tüzében gyújtja lángra.36

10 Immár igazán beteljesedett az első látomás,

melyet láttál, és amely szerint Krisztus lovagjainak vezére leszel,

kereszttel megjelölt mennyei fegyverekkel ékesen.37

Immár kétségtelenül hitelt érdemel, hogy valóságos volt
a Keresztrefeszített látomása megtérésed kezdetén,
amely a részvét fájdalmának tőrével járta át lelkedet,
valamint az a hang is, amelyet a keresztről,
mintegy a magasságbeli Krisztus trónjáról,
a kiengesztelődés szentséges helyéről hallottál,
ami mellett szent szavaiddal tettél tanúságot.38, 39

Immár hitelt érdemlő és csakugyan valódi
az életed során történt látomás is,
amelyben Szilveszter testvér
a te szádból csodálatosan előjövő keresztet látott;
a kereszt alakban bensődet átjáró kardok is,
amelyeket a szent Pacificus látott;
ugyanígy, amit az angyali Monaldus szemlélt

szent Antal keresztről szóló prédikációja alkalmával,
melyben kereszt alakban lebegsz a levegőben,
ez is nem a képzelet,
hanem mennyei kinyilatkoztatás következtében volt látható.

Immár az is igazolja a fent mondottakat
és azok által tanúságot tesz az igazságról,
hogy életed végén egyszerre mutatkozik meg neked
a Szeráf magasztos hasonmása
és a Keresztrefeszített alázatos képe,
téged bensőleg lángragyújtva,
külsőleg megjelölve,
mintegy a másik angyallá alakítva,
aki napkeletről száll fel,
és az élő Isten pecsétjét viseli benned.40

Immár, miután Krisztus keresztje benned és körülötted

csodálatos módon egymás után hétszer megjelent és megmutatkozott,

mintegy hat lépcsőn át elérted ama hetediket,
amelyen végül megpihensz.41

Mert íme, Krisztus keresztje,
amelyet megtérésed kezdetén célul tűztél ki és magadra vettél,

amelyet életed során szüntelenül elfogadva önmagadban hordoztál,

s így mások elé is példaként állítottál,
akkora bizonyossággal teszi nyilvánvalóvá,
hogy végül az evangéliumi tökéletesség csúcsára jutottál,
hogy a keresztény bölcsesség e jelét,
amely húsod porhüvelyébe mélyedt,
egy igaz istenfélő el ne vesse,

egy igaz hívő kétségbe ne vonja,
egy igazán alázatos le ne becsülje,
mert ez valóban Istentől származik
és minden tiszteletre méltó.42

1 Ter 28,12; Jn 1,51.
2 „Ennek a lélekben már angyalhoz hasonló embernek”: angelico viro. Ferenc „angyali ember”, hiszen angyalok módjára társalog Istennel, illetve segíti az embereket, közvetítve számukra Isten szeretetét. A Jákob létrája Bonaventura egyik kedvelt képe az aktív és kontemplatív élet egységének ábrázolására. A létrán való felemelkedés, illetve alászállás az Isten-ember kapcsolatot jellemző dinamikát fejezi ki
(ascendebat, descendebat).
3 Mt 17,1.
4 Péld 25,27; Mt 24,45.
5 Jn 13,1.
6 „Hozzá kell hasonulnia” (conformis ei esse debere). A stigmatizáció által egészen hasonlóvá válik – külsőleg is – a Keresztrefeszítetthez.
7 Én 8,6–7.
8 Ef 2,4.
9 Az esemény ezek szerint szeptember 14. körül történt. A szeráfok a hagyomány szerint olyan angyalok, akiket tűz vesz körül. A nagy és gazdag múltra visszatekintő kép kifejezi az Isten utáni sóvárgás égő szenvedélyét.
10 Ez 6,2.
11 Lk 2,35.
12 Tób 12,7.
13 Vö. Int 21 és 28.
14 Illuminatus: ’megvilágosodott’.
15 Mt 25,25.
16 Iz 24,26.
17 2Kor 12,4.
18 Az arcana verba (titkos szavak) misztikus motívum, amely az Istennel megélt mély találkozás jellemzője. Nem közvetíthető emberi nyelven, emberi szavakkal.
19 2Kor 3,18; Mt 8,1; Kiv 31,18 és 32,15; Mt 17,9.
20 Szent Mihály arkangyal ünnepe: szeptember 29.
21 Tób 12,7.
22 A történet csak Bonaventurától ismert.
23 Iz 6,6–7.
24 Itt Bonaventura a lélek hierarchikus útjának három állapotára utal a három igével (Pseudo-Dionysius: De caelesti hierarchia c. 3,2; PG III,166). Ugyanakkor felfedezhetjük Ferenc egyik imádságában is (LRend 51).
25 Ld. a LMCs első fejezetében.
26 Mt 13,44.
27 Jn 1,7; Jn 5,33.
28 A „szekvenciákba, himnuszokba és antifónákba” (prosis et hymnis ac antiphonis) kifejezésben mindegyik szó liturgikus tételt jelent. Ez egyértelmű utalás a Iulianus de Spira által összeállított, de több szerzőtől származó verses zsolozsmára (Officium rhythmicum).
29 IV. Sándor pápa (1254–1261) bullákban is szólt a stigmákról: 1255. október 19. Benigna operatio és 1259. június 28. Quia longum esset.
30 LM XV,2–4.
31 1Jn 1,1.
32 Erről a részletről is csak Bonaventura tudósít.
33 2Kor 3,18.
34 Tit 2,8.
35 Gal 6,17.
36 Zsolt 93,5.
37 Dán 9,24.
38 Lk 2,35.
39 A „kiengesztelődés helye” (propitiatorio) az Újszövetségben a kereszt oltára. Vö. Itin VII,2.
40 Jn 5,33–34; Jel 7,2.
41 A hetes szám szimbolikája Bonaventuránál igen nagy szerepet játszik. A teremtéstörténetben a hetedik nap a nyugalom napja. Ennek megfelel bizonyos értelemben a nagyszombat, amelyen Krisztus a sírban nyugodott. Bonaventura a hetes beosztást alkalmazza az üdvösségtörténet hét korszakának jellemzésekor (vö. Breviloquium, Prol. 3.), de a lelki út leírásakor is (vö. Itinerarium és Triplex via).
42 1Tim 1,15; 4,9. A „keresztény bölcsesség” (christianae sapientiae) kifejezés Szent Pálra utal: Isten bölcsessége Krisztus keresztjén nyilvánult meg (1Kor 23–25). Vö. Itin Prol 3: „A hat szárnyon ugyanis helyesen a felemelő megvilágosodásnak azt a hat fokát érthetjük, amely a lélek rendelkezésére áll, hogy mint lépcsőfokokon vagy útszakaszokon haladva a keresztény bölcsesség extatikus elragadtatásában átmenjen a békébe. Erre az útra azonban csak a Keresztrefeszített lángoló szeretete vezet, amely Pált a harmadik égig ragadta…” (ford. Dám Ince, Várnai Jakab). A keresztény bölcsességre való eljutás transitus, vagyis átmenet ebből a világból az Atyához, miközben a Krisztushoz hasonulás (transformatio) megtörténik, s egyben a Krisztussal való elválaszthatatlan együttlétre vezet. Erre szolgáltat példát Ferenc életútja. Vö. Itin VII,3: „Ebben részesült Ferenc is, amikor a magas hegyen – ahol az itt írottakat végigelmélkedem – elragadtatásában keresztre szegezett, hatszárnyú szeráf jelent meg neki.”

XIV. fejezet

Végső türelme és átmenetele halálakor1

1 Krisztussal immár testben és lélekben egyaránt keresztre feszítve,

Ferenc nemcsak szeráfi szerelemmel égett Istenbe,
hanem a keresztre feszített Krisztussal együtt
sokak üdvözülését is szomjúhozta.2

A lábából kiálló szögek miatt járni nem tudott, ezért haldokló testét körülhordoztatta a városokban és a falvakban, s így lelkesített másokat Krisztus keresztjének hordozására. Testvéreinek is mondogatta: „Testvérek, kezdjünk el szolgálni a mi Urunknak, Istenünknek, hiszen mindezidáig kevés előrehaladást tettünk.”3

Lobogott benne az eredeti alázathoz való visszatérés vágya is,
hogy mint kezdetben, megint a leprásoknak szolgáljon,
és hogy immár munkától megrokkant testét
ismét a hajdani szolgaságra ösztönözze.

Krisztus vezetésével elhatározta,
hogy hatalmas dolgokat fog cselekedni,
és ellankadt tagokkal ugyan, de bátor és izzó lélekkel

diadalt remélt az ellenséggel szemben várható újabb küzdelemben.

Mert nincs ott helye sem csüggedésnek, sem tétlenségnek,
hol a szerelem ösztökél egyre nagyobb dolgokra.

Oly nagy volt benne testének egyetértése lelkével,
és oly nagy az elszánás az engedelmességre,
hogy midőn a teljes szentségre törekedett eljutni,
teste nemcsak hogy nem ellenkezett,
hanem megelőzni igyekezett lelkét.

2 Azért, hogy Isten embere szert tehessen még több érdemre, melyek mind a türelemben egyesülnek, sokféle kór kezdett elhatalmasodni rajta, oly súlyos mértékben, hogy szinte egyetlen tagja sem maradt távol a szenvedés okozta mérhetetlen fájdalomtól.4, 5 Végül a különböző hosszadalmas és állandó betegségek révén odáig jutott, hogy miután testét a kór már elemésztetette, csak puszta bőre tapadt csontjaihoz.6 Mikor azonban kegyetlen testi fájdalmak kínozták, e kínjait nem büntetésnek fogta fel, hanem nővéreinek nevezte őket.

Midőn egyszer a szokottnál súlyosabban érezte a fájdalmak töviseit, valamely egyszerű testvér ezt mondta neki: „Testvér, kérd az Urat, hogy kíméletesebben bánjon veled, mert úgy látszik, a kelleténél jobban nehezedik rád keze.”7 Ezt hallva a szent jajveszékelve így kiáltott: „Ha nem ismerném együgyű ártatlanságod, mostantól borzadnék társaságodtól, mert rosszallni merészelted a velem kapcsolatos isteni végzéseket.”

És jóllehet a súlyos és hosszantartó betegségben egészen kimerült, a földre vetette magát, és a kemény eséssel összetörte gyönge csontjait. Majd megcsókolva a földet így szólt: „Uram, Istenem, hálát adok neked mindezekért a fájdalmakért, és ha neked úgy tetszik, én Uram, kérem, hogy add a százszorosát; mivel az lesz számomra a legjobb, ha fájdalommal sújtasz engem és nem kímélsz, mert a te szent akaratod teljesítése számomra a teljes vigasztalás.”8

A testvéreknek úgy tűnt, hogy már-már egy második Jóbot látnak, akin elhatalmasodott a testi betegség, ám hatalmassá lett benne a lelki erő.

Saját halálát jó előre tudta, és amint közeledett átmenetelének napja, megmondta testvéreinek, hogy testének sátrától hamarosan meg kell válnia, ahogy ezt neki Krisztus kinyilatkoztatta.9

3 Két évvel azután, hogy testébe vésődtek a szent sebek, vagyis a megtérését követő huszadik évben, miután a kínzó betegségek számos csapása és megpróbáltatása nyomán olyanná alakult, mint a mennyei Jeruzsálem épületébe illő kő, vagy mint a kovácsoltvas, amelyet kalapácsütés formál tökéletesre sokszoros sanyargatás által, a Porciunkulai Boldogasszonyhoz vitette magát, hogy ott adja ki élete utolsó leheletét, ahol befogadta a kegyelem lelkét.10, 11

Miután meghozták, az Igazság példája szerint óhajtotta megmutatni, hogy számára semmi közös nincs a világgal. Ezért olyannyira súlyos betegségében, amely egészen legyöngítette, a lélek hevében teljesen mezítelenül a csupasz földre borult, hogy ama utolsó órán, amikor az ellenség esetleg még dühöngeni tud, mezítelenül küzdjön a mezítelennel.12

Így feküdt a földre, levetve zsákszerű ruháját, arcát szokásához híven az égre emelte, ama dicsőség felé tekintve egészen, és bal kezével eltakarta jobb oldalsebét, nehogy meglássák.13

A testvérekhez így szólt: „Én a magamét megtettem. Ami titeket illet, arra tanítson meg benneteket Krisztus!”14

4 A szentet sirató társakat rendkívüli részvét tőre járta át. Egyikük, akit Isten embere saját gvárdiánjának hívott, isteni sugallatból felismerte óhaját, ezért sietve fölkelt és Krisztus szegénye mellől felvette a ruhát a kordával és alsóruhával együtt, e szavak kíséretében: „Neked, mint szegénynek mindezt kölcsönadom, fogadd el a szent engedelmesség nevében.”

Örül ennek a szent és örvendező szívvel ujjong, mert látja, hogy mindvégig megtartotta hűségét a szegénység úrnő iránt. Égre emelt kezekkel Krisztusát magasztalja, hiszen mindentől megfosztva, szabadon járul elé.15

Mindezeket a szegénység iránti féltékeny szeretetéből cselekedte, hogy még egy ruhát se akarjon saját tulajdonául, csak mint kölcsön kapottat.

Bizony mindenben a megfeszített Krisztushoz akart hasonló lenni, aki szegényen, szenvedőn és mezítelenül függött a kereszten. Megtérésének kezdetén is ezért maradt ruhátlanul a főpap színe előtt, és élete végén ugyancsak ruhátlanul akart kilépni e világból.

A jelenlévő testvéreknek a szeretet engedelmességénél fogva meghagyta, hogy halála beálltakor hagyják még mezítelenül a földön heverni annyi időn át, ameddig valaki egy mérföldet kényelmesen meg tud tenni.

Ó, valóban keresztény ember,
ki a tökéletes utánzás által
életében az élő Krisztushoz,
haldokolva a haldoklóhoz,
és halálában a megholthoz igyekezett hasonulni,
és így végül kiérdemelte,
hogy a külső hasonlóság jegyeivel is ékeskedjék!

5 Végül elérkezett átmenetelének órája. Minden ott élő testvért magához hívatott, vigasztaló szavakkal illette őket saját halála miatt, és atyai lelkülettel buzdított Isten szeretetére. Arról beszélt nekik, hogy őrizzék meg a türelmet, a szegénységet és hűségüket a római szent Egyház iránt, a szent Evangéliumot helyezve egyéb szabályzatok elé.

Testvérei köréje telepedtek, ő pedig kitárta föléjük kezét, karjait kereszt alakban áttéve egymáson, ugyanis mindig ezt a jelet kedvelte, és mind a jelenlévő, mind a távollévő testvéreket megáldotta a Keresztrefeszített erejében és nevében.16 Majd hozzátette: „Fiaim, mindnyájan éljetek az Úr félelmében és maradjatok meg benne mindig. És mert közeleg az eljövendő kísértés és szorongatás, boldogok, akik kitartanak mindabban, amit elkezdtek. Én pedig Istenhez sietek, akinek a kegyelmébe ajánllak mindnyájatokat.”

Gyöngéd intelmét bevégezve megparancsolta ez az Istennek igen kedves ember, hogy hozzák oda az evangéliumos könyvet és kezdjék el neki olvasni János evangéliumát annál a résznél, amely így kezdődik: A Pászka ünnepe előtt.17 Ő pedig amennyire csak képes volt, e zsoltár verseire fakadt:

Szavammal az Úrhoz kiáltok,
szavammal az Úrhoz könyörgök.

És ennél a sornál fejezte be:

Várnak az igazak rám,
amíg meg nem jutalmazol engem.18

6 Végül miután minden misztérium beteljesült benne, és szentséges lelke a testtől eloldva az isteni fényesség világába ragadtatott, boldog emberként elszenderült az Úrban.19 Egy a testvérek és az ő tanítványai közül látta ama boldog lelket, egy igen fényes csillag képében, ahogy egy tündökletes felhőn vitetett a nagy vizek fölött egyenesen fel az égbe.20 Mintegy a magasságbeli szentség fehérségével tündökölt és a mennyei bölcsesség meg kegyelem gyümölcseivel volt teljes, amelyekkel a szent kiérdemelte, hogy bevonuljon a fény és béke honába, ahol Krisztussal vég nélkül pihen.

Ágoston testvér, a Nápoly környéki testvérek minisztere, szent és igaz ember, szintén utolsó óráján volt. Már régóta nem tudott beszélni, ám egyszer csak a körülötte állók füle hallatára így kiáltott: „Várj meg, atyám, várj meg, íme, már én is veled megyek!”21 A testvérek kérdésére és nagy ámulatára meg is mondta, kivel társalog ilyen bátran: „Hát nem látjátok ti is a mi atyánkat, Ferencet, aki az égbe megy?” És szentséges lelke, nyomban kiköltözött a testből, és követte a szentséges atyát.

Ugyanebben az időben zarándokolt az assisi püspök a Monte Garganói Szent Mihály-kegyhelyre. Boldog Ferenc neki is megjelent átmenetelének éjjelén, és ezt mondta neki: „Íme, itthagyom a világot, és az égbe megyek.”22 Amint reggel fölkelt a püspök, elmesélte társainak, amit látott. Visszatérve Assisibe serényen utánajárt a dolognak, és megbizonyosodott, hogy a boldog atya éppen abban az órában költözött el a világból, amikor ezt vele látomásában tudatta.

A pacsirták is, akik egyébként a fény barátai s az alkonyi homálytól máskor visszariadnak, a szent átmenetelének órájában, midőn már leszállt az éjjeli sötétség, nagy rajokban jöttek a ház teteje fölé, és sokáig valamiféle szokatlan ujjongással köröztek ott. Így tettek vidám és nyilvánvaló tanúságot a szent dicsőségéről, aki őket Isten dicséretére szokta hívni.

1 A „türelem” (patientia) ebben az összefüggésben nemcsak türelmes mivoltra utal, hanem magában foglalja a szenvedésre (passio) való készséget is.
2 Gal 2,19.
3 A CÉ1 103 ezt még erőteljesebben fejezi ki: „Testvérek, kezdjünk el szolgálni az Úristennek, hiszen eddig semmiben nem tettünk csekély előrehaladást sem” (vix vel parum in nullo). Bonaventura ehhez képest finomabban fogalmaz (parum).
4 Jak 1,4.
5 Szent Ferenc műveiben a türelem alapvető erényként szerepel (vö. például Int 13 és 17,2), legfőképp a betegségben tanúsított türelem (RnB 10).
6 Jób 19,20; Siralm 4,8.
7 Zsolt 32,4.
8 Jób 6,10.
9 2Pét 1,14.
10 Zsid 10,29; Ter 6,17.
11 Vö. Templomszentelés ünnepének vesperás-himnusza.
12 Ismét a teljes önkiüresítésre utaló kifejezést alkalmazza Bonaventura („a mezítelen Krisztust mezítelenül követni”), amellyel a szent életének utolsó pillanatait is a Krisztus-követés tökéletes példájává emeli. A mezítelenség másik értelme is megjelenik, amely szintén az egyházatyák hagyományát idézi, de előfordul Szent Klára Prágai Szent Ágneshez írt levelében is (1,27): „a jól felöltözött ember nem küzdhet meg a mezítelennel, mert sokkal könnyebb leteríteni azt, akin van mit megfogni” (ford. Balanyi György).
13 Jób 11,15 és ApCsel 7,55.
14 1Kir 19,20; Ef 4,20.
15 Én 3,11; 2Krón 6,13.
16 Ter 48,14.
17 Jn 13,1: „A Húsvét (paschae) ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen (transeat) e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket.” Maga a pascha szó jelentése is „átmenet” (transitus).
18 Zsolt 142,2.8.
19 ApCsel 7,60.
20 Jel 14,14; Zsolt 29,3.
21 ApCsel 23,4; Lk 9,39.
22 Jn 16,28.

XV. fejezet

Szentté avatása és testének átvitele

1 Ferenc, a Fölségesnek szolgája és barátja,
a Kisebb Testvérek Rendjének alapítója és vezetője,

a szegénység tanítója, a bűnbánat mintája és az igazság hírnöke,

az életszentség tükre és a teljes evangéliumi tökéletesség példája,

a mennyei kegyelmet befogadva,
a lelki előrehaladás rendje szerint
az alant valóktól az égiek körébe érkezett.1

E csodálatra méltó ember
a szegénység által gazdag,
az alázat által fenséges,
az önmegtagadás által életerős,
az egyszerűség által bölcs volt,
és az erények mindegyikével ékeskedett.
Őt az Úr már életében is csodálatos fénnyel ruházta fel,
ám halála után összehasonlíthatatlanul tündöklőbbé tette.

Midőn ugyanis e boldog férfiú elköltözött a világból, szentséges lelke az örökkévalóság hajlékába lépve s az élet forrásából gazdagon merítve megdicsőült, és az eljövendő dicsőség külső jeleit hagyta testén.2 Ennélfogva ama szentséges test, amely hibáival együtt keresztre feszíttetett, és már új teremtménnyé lett, a páratlan kiváltság révén Krisztus szenvedésének képmását hordozta, és a csoda újdonsága által a föltámadás képét is felmutatta.3

2 Üdvözült tagjain látni lehetett a szögeket, amelyeket isteni erő formált csodálatos módon testéből: úgy belenőttek a húsba, hogy ha bármelyik oldalon benyomódtak, közvetlenül az inak szilárd folytatásaiként dudorodtak ki a szemközti oldalon. Meg lehetett szemlélni oldalsebét is, amelyet nem emberi mesterkedés eredményezett: hasonlatos volt az Üdvözítő megsebzett oldalához, amelyből az emberi nem váltságára és megújítására szentség fakadt.4

A szögek képe fekete volt, mint a vas, a pirosló oldalseb pedig egy gyönyörűséges rózsának tűnt, ahogy a hús összehúzódása révén kikerekedett. Testének többi része, amely korábban részint a betegségtől, részint természeténél fogva sötétebb árnyalatú volt, most rendkívüli fehérséggel tündökölt, második ruhájának szépségét mutatta.5

3 Akik megérintették, oly puhának és hajlékonynak találták, mintha tagjai gyermekkori gyöngeségüket nyerték volna vissza, és egyesek szerint az ártatlanság nyilvánvaló jeleivel voltak ékesek. A hófehér testen tehát a szögek feketéllettek, az oldalseb pedig, mint a nyíló rózsavirág, piroslott.6 Így aztán nem szabad csodálkoznunk, ha ez az olyannyira gyönyörű és csodálatos változatosság örvendezést és ámulatot váltott ki a szemlélőkből.

Könnyeztek a fiak, megfosztva oly szeretetreméltó Atyjuktól, ám túláradt bennük az öröm is, miközben a fölséges Király jegyeit csókolgatták rajta. A csoda újszerűsége a zokogást ujjongásra fordította, és ámulatba ejtette a fürkésző értelmet. Hiszen e szerfölött szokatlan és rendkívüli látvány minden szemlélőben megerősítette a hitet és fölindította a szeretetet, a hallgatóságnak pedig okot adott a csodálkozásra és felébresztette a látni akarás vágyát.

4 A boldog atya átmenetelének hallatára és a csoda hírére sietve tódult oda a nép, hogy testi szemmel lássa azt, ami az értelem minden kételyét elűzte, sőt örömmel tetézte a meghatottságot. Assisi polgárai közül igen-igen sokan odajárulhattak, hogy szemügyre vegyék és csókkal illessék azokat a szent sebhelyeket.

Közülük egy művelt és bölcs lovag, név szerint Jeromos, aki nagy hírnek és ismertségnek is örvendett, Tamásként kételkedett, hitetlenkedve a szent jegyeket illetően.7 Ezért a testvérek és a polgárok szeme láttára másoknál erőszakosabban és vakmerőbben mozdította meg a szögeket. Saját kezeivel tapogatta meg a szent kezeit, lábait és oldalát, úgyhogy miközben Krisztus sebeinek ama valódi jegyeit ily módon érintette, saját szívéből és másokéból is „a kétely minden sebét kimetszette”.8, 9 Ennek következtében módfelett szilárdan tanúskodott mások előtt erről az oly bizonyosnak elismert igazságról. Esküvel is megerősítette, hogy érintette a szent és sérthetetlen sebeket.

5 Az atya átmenetelére összehívott testvérek és fiak azt az éjszakát, amelyen Krisztus áldott hitvallója eltávozott, az istendicséretnek szentelték nagy népsokasággal együtt, s így már nem is gyászolóknak, hanem Angyalok társaságának tűntek. Amikor már megvirradt, az összesereglett tömeg faágakat és égő gyertyákat fogott, és Assisi városába vitte a szent testet, miközben himnuszokat és szent énekeket zengett.10

Elérkeztek San Damiano templomához is, ahol ama nemes szűz, az immár mennyben dicsőséges Klára élt a többi szűzzel együtt, kolostori elvonultságban. Ott megálltak, letéve egy kis ideig a szent testet, hogy azt, mint mennyei drágagyöngyökkel fölékesítettet, a szent szüzek is megszemlélhessék és csókjaikkal illethessék.

Ezután a városba érve, a drága kincset, melyet örömujjongások közepette hordoztak, Szent György templomában helyezték el a legnagyobb tisztelettel övezve. Azon a helyen tanulta ugyanis gyermekként a betűvetést, a későbbiekben ott prédikált először, s végül ugyanez a hely lett első nyughelye.

6 Az Úr megtestesülésének 1226. évében, október negyedikén, szombat este a tiszteletre méltó atya átment e hajótörött világból. Temetése vasárnap volt.

A szent ember, akin az isteni tekintet visszfénye sugárzott, nyomban számos nagyszerű csodával kezdett tündökölni. Fönséges szentsége, amely még földi életében a tökéletes igazságosság példája révén vált ismeretessé a világnak az erkölcsök megjobbítása végett, miután már Krisztussal együtt uralkodott, az isteni hatalom csodái által a mennyből nyert igazolást a hit végső megszilárdítására.11

Dicsőséges csodái és az általa végbement gazdag jótétemények igen sokakat Krisztus imádatára gyújtottak és magának a Szentnek tiszteletére ösztönöztek a földkerekség különböző tájain. Miközben hangoztatták mind a szavak, mind a tettek nyelvén, a fölséges pápa, IX. Gergely úr fülébe is eljutott, minő nagy dolgokat vitt végbe Isten az ő szolgája, Ferenc által.

7 Csodálatos szentségéről az Egyháznak ugyanez a pásztora teljesen meg volt győződve, és nemcsak a halál után hallott csodák miatt ismerte el, hanem korábban szerzett tapasztalatai alapján is, amelyek során szemével látta és kezével tapintotta, és ezért kételkedés nélkül vallotta, hogy őt az Úr a mennyben megdicsőítette.12

Azért, hogy Krisztus szándéka szerint járjon el, ahogy ez Krisztus Helyetteséhez illik is, kegyes megfontolás után elhatározta, hogy híressé teszi a földön, mert minden tiszteletre méltó. A szent férfiú megdicsőülését illetően teljes bizonyosságot kívánt nyújtani a földkerekségnek. Ezért kivizsgáltatta a kitudódott, összeírt és szavahihető tanúk által jóváhagyott csodákat, mégpedig olyan bíborosokkal, akik kevésbé látszottak az ügy pártolóinak. A körültekintő vita és mindnyájuk elismerő ítélete után, elrendelte a szentté avatást testvérei és az akkoriban a Kúrián szolgáló prelátusok egyetértő tanácsa és véleménye alapján. Végül személyesen Assisi városába jött, és az Úr megtestesülésének 1228. évében, július 16-án, vasárnap, a legnagyobb ünnepélyességgel, melynek részletezése hosszadalmas lenne, a boldog atyát fölvette a Szentek jegyzékébe.

8 Az Úr 1230. esztendejében, amikor a testvérek generális káptalanra gyűltek össze Assisiben, május 25-én azt az Úrnak szentelt testet a tiszteletére épült bazilikába vitték át. Miközben ama szent kincset hordozták, melyet a fölséges Király bullája hitelesített, nagyszámú csodát művelt jóindulatúan az, akinek képmását felmutatta, hogy üdvös illattal arra vonja a hívek indulatát, hogy sietve eredjenek Krisztus nyomába.13

Isten e néki tetsző és számára kedves embert még életében a paradicsomba vitte a szemlélődés kegyelme által, mint Hénochot, és tüzes szekéren az égbe ragadta a szeretet szenvedélye által, mint Illést.14 Ezért valóban méltó, hogy ama üdvösséges csontok immár az örök tavasz mennyei virágai között illatoznak, csodálatosan sarjadva ki helyükről.15

9 E boldog férfi az erények csodálatra méltó jeleivel ragyogott életében. Ugyanígy fényeskedik átmenetelének napjától egész a jelenig a világ különböző vidékein tündöklő csodákkal, melyekben az isteni hatalom dicsőíti meg önmagát.

Hiszen érdemei folytán vakok és süketek, némák és sánták, vízkórságban és bénaságban szenvedők, megszállottak és leprások, hajótöröttek és foglyok egyaránt orvoslást nyernek bajaikra. Segítséget nyújt mindenféle betegségben, szükségben vagy veszélyben. Sok halott is csodásan újraéledt általa. Így teszi csodálatossá az ő Szentjét hívei körében a Fölséges erejének csodálatosan nagy volta, akié a tisztelet és a dicsőség a századok végtelen századain át.16 Ámen.

Vége boldog Ferenc életrajzának.

1 Vö. a II. fejezet utolsó előtti mondatában ugyanez a kifejezés: „hogy szabályos előrehaladással emelkedjék föl az érzékiektől a szellemiek, a kisebbektől a nagyobbak felé”; a lelki élet e folyamatára utal már az Előszó is a vir hierarchicus szavakkal.
2 Préd 12,5; Zsolt 36,10; Róm 8,18.
3 Gal 5,24; 2Kor 5,17.
4 Jn 19,34.
5 Jel 7,9, mely szerint az üdvözültek hosszú fehér ruhát viselnek.
6 Sir 50,8.
7 Jn 20,27.
8 1Jn 1,1.
9 „A kétely minden sebét kimetszette”: ugyanezzel a kifejezéssel magyarázza Tamás kételkedésének történetét Nagy Szent Gergely (Homil. in Evang. II, homil. 29, n. 1; PL 76, 1213).
10 Jn 21,4; Jn 12,13.
11 Jel 20,4.
12 1Jn 1,1.
13 Én 1,3.
14 Ter 5,24; 2Kir 2,11.
15 Sir 46,14 és 50,8.
16 Zsolt 4,4; Lk 1,35; Róm 16,27.

Kezdődik azoknak a csodáknak az elbeszélése,
amelyek a szent halála után lettek nyilvánvalók.

I. A szent sebek ereje

1 A mindenható Isten tiszteletére és boldog Ferenc atya dicsőségére, Isten emberének mennyei megdicsőülése után szándékomban áll leírni néhány csodát azok közül, amelyeknek valódiságát elismerték. Úgy vélem, annak a csodának az elbeszélésével kell kezdenem, amelyben Jézus keresztjének ereje megmutatkozik és dicsősége megújul. Ferenc, az új ember, új és ragyogó csodával tündökölt.1 Páratlan kiváltság ez, hiszen az elmúlt korokban ez senkinek sem jutott osztályrészül. A szent sebekkel ékesen jelent meg, halandó testében a Keresztrefeszített testéhez hasonult.2 Bármit is szóljon erről emberi nyelv, csekély lesz dicsérete. Isten emberének minden vágya az Úr keresztjére irányult, akár mások jelenlétében tartózkodott, akár egyedül volt. Azért, hogy külsőleg is megjelölje testét a kereszt jelével, amely már megtérése kezdetén szívébe vésődött, a bűnbánók kereszt alakra szabott ruháját vette fel, és így önmagát egészen a keresztbe zárta.3

Miként lelke bensőleg már a megfeszített Úrba öltözött, úgy testére is a kereszt fegyverzetét öltötte fel, és ugyanaz alatt a jel alatt harcolt az Úr oldalán, amelyben Isten is legyőzte az égi hatalmasságokat.4 Ám attól fogva, hogy a Megfeszített oldalán kezdett harcolni, a kereszt különféle titkai fénylettek fel körülötte. Ez egészen szembeötlő, ha életútját szemléljük. Az Úr keresztje ugyanis hétszer jelent meg életében, s ennek köszönhető, hogy mind gondolkodásmódjában, mind érzületében, mind pedig tetteiben egészen a Keresztrefeszített képmására alakult elragadtatott szeretete által.5 A fölséges Király kegyelme minden emberi elképzelést felülmúl, amikor leszáll az őt szeretőkre, így Ferenc testét is méltán jelölte meg saját keresztjének zászlajával. Ennélfogva őt, aki a kereszt iránti szerelemben csodálatosan élenjárt, a kereszt iránti csodás tisztelet révén szintén csodák övezik. [CÉ1 90; CÉCs 2–3]

2 Ennek a megdöbbentő csodának törhetetlen erejét nemcsak azok tanúsága támasztja alá, akik látták és tapintották, s ezért mindenképp hitelt érdemelnek, hanem a csodálatos jelenések és erőmegnyilvánulások is, amelyek az ő halála után ragyogva eloszlatják az értelemnek bárminemű kételyét.6, 7

Boldog emlékű IX. Gergely pápa úr – akiről a szent megjövendölte, hogy az apostoli tisztségre fogják emelni –, mielőtt a kereszt hordozóját a szentek sorába írta, némi kétellyel viseltetett szívében az oldalsebet illetően.8 Egy éjszaka, amint ezt később maga a boldog emlékű főpap könnyek között idézte fel, boldog Ferenc megjelent neki álmában.9 Szigorú arccal tekintett rá, és hogy a pápa szívének ingatagságára rácáfoljon, fölemelte jobb karját, kitakarta sebét és kért egy poharat, hogy felfogja a kicsorduló vért, ami oldalából folyt. A szentatya odanyújtotta látomásában a poharat, amely úgy látszott, színültig megtelt az oldalsebből kifolyó vérrel. Attól kezdve akkora áhítattal és oly lobogó lelkesedéssel fordult ama szent csoda felé, hogy képtelen volt elviselni, ha valaki arra vetemedett, hogy e jelek vakító fényét gőgös ellenkezéssel homályosítsa el. Az ilyeneket rendszerint szigorúan megrótta.10

3 Egy kisebb testvér, akit erényei és híre szerint is jeles és kiváló prédikátornak ismertek, erősen meg volt győződve a szent sebeiről. Mégis, amikor e csoda mibenlétére emberi ésszel igyekezett magyarázatot találni, holmi nyugtalanító kétely fészkelte be magát lelkébe. Miután számos napon át ilyen gyötrelmek között vívódott, és az okoskodás egészen kimerítette, egy éjjel, míg aludt, megjelent neki szent Ferenc sáros lábbal. A szent külső megjelenése egyszerre sugárzott alázatot és erőt, megértést, ugyanakkor haragot. Megszólította: „Mit küszködsz és viaskodsz magadban, miféle kételkedés szennyez be téged? Nézd kezemet és lábamat!” Bár a testvér látta az átszúrt kezeket, de a lábakon nem látta a sebhelyeket a sártól. „Töröld le a sarat lábamról és ismerd fel a szögek helyét!” – mondta neki a szent.11 Miután ezt áhítattal megtette, úgy tűnt számára, hogy a sár eltávolítása közben megérintette kezével a szögek helyét.12 Mihelyt felébredt, zokogásban tört ki, és korábbi hozzáállását, amely bizonyos értelemben sárnak bizonyult, lemosta magáról részint könnyei árjával, részint nyilvános bűnvallomással. [CÉCs 10]

4 Róma városában egy jó hírű és nemes nagyasszony szent Ferencet választotta pártfogójául. Egy festett képet is őrzött róla hálószobájában, ahol rejtekben szokott imádkozni az Atyához.13 Egyszer, midőn átadta magát az imádságnak és a szent képét szemlélte, nem kis fájdalommal és csodálattal vette észre, hogy ama sebhelyek ábrázolása hiányzik. Semmi rendkívüli nincs abban, hogy a sebek hiányoztak a festményről, hiszen a festő figyelmen kívül hagyta őket. Az asszony napokon át töprengett lelkében is őrlődve, hogyan történhetett ilyen fogyatékosság, amikor egy nap, íme, váratlanul megjelentek ama csodálatos jegyek a festményen, éppen úgy, ahogy a szent más képein is meg szokták festeni. Megdermedve a rémülettől tüstént istenfélő leányát hívta oda, és megkérdezte, hogy eddig, ugye, hiányoztak a sebhelyek a képen. A lány esküvel is megerősítette, hogy azelőtt nem voltak ott a sebhelyek, most pedig láthatóak.

Bizony, az emberi értelem gyakran önmagát kérdőjelezi meg annyira, hogy végül elbukik, és kétségbe vonja még az igazságot is. Az asszony szívébe is újra beférkőzött hát az ártó kételkedés, hogy vajon a kép nemde kezdettől fogva ilyen volt. De Isten ereje, hogy az első csodát kevésre ne becsüljék, másodikat adott hozzá. Mert nyomban eltűntek ama jegyek, és a kép ismét kiváltságaitól csupasz volt, hogy az utóbbi jel által az előbbi igazolást nyerjen. [CÉCs 8–9]

5 Katalóniában történt, Leridánál, hogy egy János nevű ember, boldog Ferenc tisztelője, este olyan úton haladt el, amelyen halálos csapdát állítottak.14 Ugyan nem neki, hiszen ellenségei nem voltak, hanem egy másik embernek, aki hozzá hasonlónak látszott és akkor kíséretében tartózkodott. Így fordulhatott elő, hogy valaki a rejtekből előugrott, és benne ellenséget látva több halálos csapást mért rá kardjával, úgyhogy már semmi remény nem látszott életben maradására. Az első ütés csaknem egészen levágta a karját vállból, egy másik suhintás a mellkasán érte, és akkora nyílást vágott rá, hogy lélegzete onnét kiszakadva hat gyertyát is eloltott volna. Az orvosi vizsgálat lehetetlennek ítélte ápolását, főképp gennyes sebei miatt, amelyekből oly elviselhetetlen szag áradt, hogy még felesége is elborzadt tőle. Midőn semmilyen emberi gyógyír nem tudott segíteni, amekkora buzgósággal csak képes volt, boldog Ferenc atya pártfogására bízta magát, akit a boldogságos Szűzzel együtt hívő bizalommal hívott segítségül már akkor is, amikor lesújtottak rá.

És íme, miközben magányos betegágyán hevert, és virrasztva-jajgatva gyakran Ferenc nevét ismételgette, egyszer csak ott állt előtte valaki a kisebb testvérek ruhájában, s úgy tűnt, az ablakon át lépett be. Az érkező a beteget nevén szólította, és ezt mondta: „Mivel bíztál bennem, íme, az Úr megszabadít téged.”15 Erre ő megkérdezte tőle, hogy kicsoda, mire amaz Ferencnek mondta magát, majd nyomban közelebb lépve levette sebeiről a kötést, és – úgy tűnt – mindegyik csapás helyén kenettel kente meg őt. Mihelyt ama szent kezek az Üdvözítő szent sebeinek erejével hatékonyan gyógyították, édes érintést érzett, s a büdösség elillant, teste megújult, sebei behegedtek, egyszóval visszanyerte hajdani épségét. Ezután a boldog atya eltávozott.

A beteg érezve, hogy meggyógyult, kitörő örömmel dicsérte Istent és szent Ferencet, és feleségét is behívta. Az pedig, mihelyt odarohant, már talpon látta férjét, akinek az imént még küszöbön álló temetését fontolgatta. Nagyon megijedt, és az egész környéket felverte kiáltozásával. A szomszédok összefutnak, és a férfit, mintha csak megtébolyodott volna, próbálják ágyába visszafektetni, ő azonban ellenáll és bizonygatva mutogatja, hogy egészséges. Oly döbbenet szállt meg mindenkit, hogy szinte eszüket vesztették. Azt hitték, amit látnak, csupán a képzelet szüleménye, hiszen úgy tapasztalták, hogy akit az előbb még szörnyű vágásoktól összekaszaboltan és egészen erőtlennek láttak, immár teljes épségnek örvend. A gyógyult így szólt hozzájuk: „Ne féljetek, ne higgyétek, hogy nem igaz, amit láttok, mert szent Ferenc csak az imént távozott innét, és szent kezeinek érintésével gyógyított meg minden bajomból.” A csodának hamar híre ment, az egész nép összecsődült. Látták, hogy az oly nyilvánvaló gyógyulásban boldog Ferenc sebeinek ereje mutatkozik. Ámulattal vegyes öröm szállta meg mindnyájukat, és Krisztus jelének hordozóját nagy dicsérettel tisztelték.

Bizony méltán boldog atya, aki testben meghalt, de Krisztussal él! Jelenlétének csodálatos megmutatásával és szent kezének gyengéd érintésével gyógyulást adott a halálosan megsebzett férfinak. Mert annak sebeit hordozta, aki irgalmas volt halálában és csodálatos feltámadásában, és a vérző, félholtan otthagyott emberi nemet sebeinek ereje révén gyógyította meg.16 [CÉCs 11–13]

6 Az apuliai Potenza városában élt egy Rogerius nevű klerikus, köztiszteletben álló székesegyházi kanonok. Egy nap betegségtől gyötörve lépett be a templomba, hogy imádkozzék. Volt ott egy festmény boldog Ferencről, amely a dicsőséges sebekkel ábrázolta. Ezt szemlélve a pap kételkedni kezdett a csoda magasztosságát illetően, s úgy gondolkodott róla, mint valami szokatlan és teljességgel lehetetlen dologról. Miközben elhomályosult értelmével hiábavalóságokat eszelt ki bensőjében, egyszer csak úgy érezte, hogy bal tenyerét a kesztyű alatt meglőtték. Sőt még a lövés hangját is hallotta, mint amikor nyilat lőnek ki egy számszeríjból. A sebesüléstől és a hangtól is meglepődve nyomban lehúzta kesztyűjét, hogy szemével győződjön meg arról, amit bőrén és fülén át érzékelt. Bár addig semmiféle sérülés nem volt a tenyerén, most azt látta, hogy a tenyere közepét mintha nyíllövés érte volna, s ehhez még olyan erős égő fájdalom is társult, hogy úgy érezte, belehal.

Kimondani is csoda! Semmi nyom nem jelent meg a kesztyűn, hogy a szív titkos sebére a titokzatosan kapott seb adjon választ. Két napon át kiabál és ordít a hatalmas fájdalomtól, és mindenki előtt fölfedi szíve sötétségét. Eskü alatt vallja, hogy valóban hiszi szent Ferenc szent sebeit, és tanúságot tesz arról, hogy minden kétes képzelődése már a múlté. Esedezve imádkozik Isten szentjéhez, hogy jöjjön segítségére szent sebei által, és gyakori fohászait könnyei árjával teszi teljessé.

Kétségkívül csoda! A lélek gyógyulását a hitetlenség megszűntével testi gyógyulás követi. A fájdalom egészen elmúlik, enyhül az égés, a lövésnek semmi nyoma nem marad. Így történt meg az égi kegyelem gondviselése folytán, hogy a lélek rejtett betegsége a test égető szenvedése által nyert orvoslást, s a lélek gyógyulásával maga a test is meggyógyult. Alázatos és istenfélő emberré vált, a szent és a kisebb testvérek rendje iránt nem szűnő bizalommal viseltetett. Ezt a fényes csodát esküvel is megerősítették, és magának a püspöknek a pecsétjével igazolt írásban juttatták el hozzánk.

A szent sebek felől tehát senkinek ne legyen kétsége, és senki ne nézze rossz szemmel, hogy Isten jó, és ne gondolja, hogy ilyen adomány nem illik az örök jósághoz.17 Ha ugyanis ama szeráfi szerelemben kapcsolódna össze sok tag a fővel, Krisztussal, hogy hasonló harcban hozzáillő fegyverzetet viseljen, és így a mennyben hasonló dicsőségre jusson, akkor ép ésszel senki nem tulajdonítaná ezt a dolgot másnak, csak Krisztus dicsőségének.18 [CÉCs 6–7]

1 Bonaventura megnevezése Ferencre: novus homo, hasonlóan Celanói Tamáshoz: CÉ1 82, CÉCs 2.
2 Fil 3,10.21 és Róm 7,24.
3 LM I,5; II,4; XIII,10.
4 Bonaventura újra meg újra hangsúlyozza Ferencnél a külső és a belső ember összhangját.
5 Bonaventurát jellemző formai megoldás, hogy a mondatot megelőző sorokban éppen hétszer fordul elő a crux ’kereszt’ és háromszor a Crucifixus ’Keresztrefeszített’ szó. Ez is jelzi, hogy az életrajzhoz csatolt csodagyűjtemény legfőbb motívuma is a keresztre feszített Úr és a vele misztikusan egyesült Ferenc.
6 Lk 24,39.
7 Vö. LM XIII,8 és XV,2–4.
8 LM VI,5; LM XV,7–8.
9 Mt 1,20.
10 IX. Gergely pápa itt elbeszélt álmáról Bonaventura tudósít először. Jóllehet a pápa meg sem említi a stigmatizációt – vagy csak igen burkolt módon – a szenttéavatási bullában (1228), a későbbiekben több bullával is védelmébe veszi (1237).
11 Jn 20,25.27.
12 1Jn 1,1.
13 Mt 6,6.
14 Lerida, az egykori Aragóniai Királyság egyik városa. Celanóinál (CÉCs 11–13) „Spanyolország, a Kasztíliai Királyság” szerepel a történet helymegjelöléseként.
15 Iz 40,26.
16 Lk 10,30.
17 Mt 20,15.
18 1Kor 12,12; Ef 1,22; Mk 5,15.

II. Halottak föltámasztása

1 A Benevento melletti Monte Maranóban egy asszony, aki szent Ferenchez rendkívüli áhítattal ragaszkodott, arra a végső útra lépett, mely minden földi élet végét jelenti.1 Amikor összegyűltek éjjel a klerikusok, hogy elénekeljék a gyászszertartást és zsoltárokkal virrasszanak, egyszer csak látják, hogy az asszony fölemelkedik az ágyon, és odahívja az egyik papot a jelenlévők közül, történetesen azt, aki keresztapja volt: „Gyónni akarok, atyám, – szólt, – halld a bűnömet! Bizony gyötrelmes büntetés vár rám halálomban, mivel nem gyóntam meg a vétket, amit el fogok mondani neked. De imádkozott értem szent Ferenc, akinek életem során buzgó lélekkel szolgáltam, így visszajöhettem a testi létbe, hogy bűnömet megvallva kiérdemeljem az örök életet. És miután azt felfedem, íme, szemetek láttára sietek majd a megígért nyugalomba.” Reszketve gyónt a reszkető papnak, s amint megkapta a feloldozást, nyugodtan feküdt vissza ágyába, és boldogan szenderült el az Úrban.2 [CÉCs 40]

2 Az apuliai hegyek közt fekvő Pomaricóban élt egy kislány, anyjának és apjának egyetlen gyermeke, akit zsenge korától gyengéd szeretettel vettek körül. Egy ízben súlyos betegségbe esett, amely halálához vezetett. Minthogy szülei nem reméltek több gyermeket, az ő halála számukra is a véget jelentette. Összejöttek a rokonok és a barátok a szomorú temetésre. Kibeszélhetetlen fájdalom töltötte el a boldogtalan anyát, csak feküdt a gyásztól lesújtva, amely egészen erőt vett rajta, és semmire nem figyelt mindabból, ami körülötte történt. Ekkor megjelent szent Ferenc egy társának kíséretében, hogy meglátogassa a vigasztalan anyát, akit tisztelőjének ismert. Kedvesen megszólította: „Ne sírj! 3 Szemed fényét, akit most siratsz, mert azt hiszed, élete lángja kihunyt, vissza fogod kapni.” Az anya mindjárt fölkelt, és mindenkinek elmondta a szent hozzá intézett szavait. Nem is engedte, hogy a holttestet elvigyék, hanem nagy hittel szent Ferenc nevét hívta segítségül. Majd ott a szemük előtt megfogta halott lányát és fölsegítette. A gyermek újra élt és mindnyájuk nagy ámulatára egészséges volt. [CÉCs 46]

3 Nocerában a testvéreknek szükségük volt egy szekérre, ezért egy bizonyos Péter nevű embertől kértek kölcsön, aki azonban – balga módon – a kért segítség helyett szidalommal, a szent Ferenc tiszteletére kért alamizsna helyett nevének káromlásával válaszolt.4 Azonmód megbűnhődött az ember ostobaságáért, mert olyan félelem szállta meg Istennel szemben, hogy attól tartott, talán az Úr bosszúja majd utoléri, amint ez hamarosan be is következett.

Elsőszülött fia ugyanis mindjárt ezután lebetegedett, és rövid idő múltán kilehelte lelkét. A boldogtalan apa akkor a földre vetette magát, és szünet nélkül Isten szentjét hívta segítségül, és könnyek között kiáltozta: „Én vagyok, aki vétkeztem, én, aki gonoszat szóltam! Saját személyemben kellett volna engem sújtanod!5 Add vissza, te szent, amit elvettél tőlem! Istentelen káromló voltam, de már bánom a bűneimet! A kezedbe adom magam, engedelmes híved leszek mindig, hiszen megfogadtam a dicséret áldozatát a te neved tiszteletére, és azt mindig fel fogom ajánlani Krisztusnak!”6 És valóságos csoda történik! Mert e szavakra a gyermek feltámadt, és a sírást megtiltva azt állította, hogy amikor meghalt, elhagyta testét, s akkor őt boldog Ferenc előbb elvitte, majd visszahozta. [CÉCs 43]

4 Egy római jegyző alig hétéves kisfia – a gyermekek szokása szerint – követni akarta anyját, mikor az a Szent Márk-templomba indult.7 Bár anyja erélyesen meghagyta neki, hogy maradjon otthon, ő azonban a ház ablakából kivetette magát, és a végső ütődéstől összetörve tüstént meghalt. Az anya még nem járt messze, így hallotta az esés hangját és rosszat sejtve visszasietett kincséhez. Amint meglátta, hogy fia a szerencsétlen zuhanástól azonnal szörnyethalt, az önvádtól hajtva mindjárt önmagát kezdte ütlegelni, és fájdalmas jajveszékelése nyomán az egész szomszédság is keserves sírásra fakadt.

Egy Raho nevű kisebb testvér, aki prédikálás végett éppen ott tartózkodott, odament a gyermekhez, és hittel telve így szólt annak apjához: „Hiszed-e, hogy Isten szentje, Ferenc képes a te fiadat halottaiból föltámasztani, mégpedig a miatt a szerelem miatt, amely őt szüntelenül Krisztushoz fűzte, aki azért feszíttetett meg, hogy az embereknek visszaadja az életet?”8 Az apa azt felelte, hogy ő erősen hiszi, és bizalommal megfogadja, hogy a szent szolgája lesz örökké, ha érdemei által Istentől ekkora ajándékban részesülhet. Ekkor a testvér társával együtt földre borult, hogy imádkozzék, imára késztetve így a többieket is mind, akik jelen voltak. Mihelyt ez megtörtént, a gyermek egy kissé ásítozni kezdett, kinyitotta szemét, fölemelte karját, saját maga fölkelt, és ott mindenki előtt fel-alá járkált épségben, mint aki a szent csodálatos ereje által visszaadatott az életnek és egyszersmind az üdvösségnek is. [CÉCs 42]

5 Capua városában egy fiú a Volturno folyó partján játszott társaival, amikor óvatlanul beleesett a vízbe. A folyó árja hamar elsodorta, és a parti föveny homokja alá temette.9 Játszótársai kiabálására népes sokaság gyűlt össze. Az egész nép áhítattal hívta segítségül boldog Ferencet, és érdemeire könyörgött, hogy vegye tekintetbe a szülők hitét, akik őt buzgón tisztelik, és ragadja ki a halálveszélyből gyermeküket. Ekkor egy úszó, aki a távolból meghallotta a kiáltozást, odajött, és hosszas keresés után, végül boldog Ferenc segítségét kérve, rátalált a helyre, ahol az iszap már sír módjára fedte be a gyermek holttestét. Kiásta és előhozta, szomorúan, hiszen halottnak vélte. Jóllehet a nép is, amely ott állt, látta a halott ifjút, sírva és jajgatva mégis így kiáltozott: „Szent Ferenc, add vissza a fiút apjának!” Még a zsidók is, akik odajöttek, velük született istenfélelemmel megindultan mondogatták: „Szent Ferenc, add vissza a fiút apjának!” A gyermek egyszer csak, mindenki örömére és csodálkozására, fölkelt épségben, majd esdekelve kérte, vezessék boldog Ferenc templomába, hogy áhítattal hálát adhasson neki, hiszen tudja: csodálatos módon az ő erejéből támadt fel. [CÉCs 44]

6 Suessa városának abban a negyedében, amelyet „Ad columnas”-nak hívnak, egy ház hirtelen összedőlt és maga alá temetett egy ifjút, aki ott helyben életét vesztette.10 Az emberek fölkeltek a robaj hallatára, és mindenünnen odarohantak. Szétdobálták a gerendákat és a köveket, s a halott fiút átadták szerencsétlen anyjának. Ő pedig keserű zokogásban tört ki, s amennyire egyáltalán beszélni tudott, fájdalmas hangon így kiáltozott: „Szent Ferenc, szent Ferenc, ad vissza nekem a fiamat!” De nemcsak ő, hanem mindaz, aki ott volt, boldog Ferenc oltalmáért esdekelt. Mivel azonban a fiatalember sem hangot, sem más életjelet már nem adott, holttestét az ágyba helyezték, hogy másnap eltemessék. Az anya minden bizalmát az Úrba vetette, és megfogadta a szent érdemeire, hogy ha fiát életre kelti, akkor boldog Ferenc oltárára új terítőt készít. És íme, éjfél körül az ifjú ásítozni kezdett, tagjaiba visszatért az élet, egészségesen fölkelt, és a dicséret szavaira fakadt. A szertartásra érkező klerikusokat is és az egész népet istendicséretre biztatta, hogy a lélek örömével adjanak hálát Istennek és boldog Ferencnek. [CÉCs 45]

7 Egy Gerlandinus nevű ragusai fiatalember szüret idején kiment a szőlőbe. Amikor a boros kádban a sajtó alá hajolt, hogy megtöltse a tömlőket, az ölbe rakott fa hirtelen magától megindult, és a róluk lezúduló hatalmas kövek halálos ütést mértek fejére. Apja tüstént odasietett, ám kétségbeesésében nem segítségére volt fiának, hanem ahelyett hogy kiszabadította volna, úgy hagyta a ráomlott teher alatt. Serényebbek voltak a szőlőmunkások, akik a nagy kiabálás baljós hangjára nyomban odarohantak, és a gyermek apjának nagy fájdalmában osztozva kihúzták az immár halott ifjút az omladék alól. Az apa pedig Jézus lábai elé borulva alázatosan könyörgött, hogy adja vissza jóságosan egyetlen fiát szent Ferenc érdemeiért, akinek éppen akkor közelgett ünnepe. Sóhajtozva fohászkodott, istenfélő fogadalmakat tett és megígérte, hogy ha fia életre támad, vele együtt fog elzarándokolni a szent sírjához. És bizonyosan csoda történt! A gyermek, akinek egész teste összezúzódott, épen és sértetlenül rögtön életre kelt, mindenki színe előtt örvendezve fölállt, és a sírókat pirongatva határozottan kijelentette, hogy szent Ferenc közbenjárására támadt életre. [CÉCs 47]

8 Egy másik halottat Alemaniában támasztott fel. Ezt Gergely pápa úr erősítette meg előbb élőszóban magának a szentnek az átvitelekor mindazon testvérek örömére, akik az átvitel eseményére és a káptalanra gyűltek össze, később pedig apostoli levél révén is.11 E csodának a történetét, mivel nem ismerem, nem írtam le, bízva abban, hogy a pápai tanúság minden egyéb állítás bizonyító erejét felülmúlja. [CÉCs 48]

1 Józs 23,14.
2 ApCsel 7,60.
3 Lk 7,13.
4 Nocera Umbra, Assisi közelében.
5 2Sám 24,17.
6 Zsolt 50,14.
7 A mai Palazzo Venezia mellett, a hasonló nevű téren.
8 ApCsel 17,31.
9 Zsolt 46,5.
10 Suessa: a mai Sessa Aurunca (Nápolytól 70 km). „Ad Columnas”: „Oszlopos”.
11 Mirificans bulla, 1230. május 16.

III. Halálveszedelembe kerültek szabadulása

1 Róma környékén egy Radulfus nevű nemes, istenfélő feleségével együtt vendégül látta a kisebb testvéreket, részint a vendéglátás kedvéért, részint a boldog Ferenc iránti tisztelet és szeretet miatt. Azon az éjjelen történt, hogy a városfal tornyában elaludt az őr, s miközben a kőpárkányra épített farakáson feküdt, meglazult annak szerkezete, ő pedig a háztetőre, majd onnan a földre zuhant. Az esés robajára az egész család felébredt, és felfogva, hogy az őrrel történhetett valami szerencsétlenség, a ház ura és úrnője a testvérekkel együtt odarohant. Akivel azonban a baleset történt, oly mély álomba merülve aludt, hogy sem a zuhanás közben őt ért többszöri ütődéstől, de még a körülötte sürgölődő család kiabálására sem ébredt fel. Végül a testét megfogó kezek érintésétől magához tért, és tüstént panaszkodni kezdett, hogy megfosztották édes nyugalmától. Azt állította, hogy mindeddig békésen aludt boldog Ferenc karjai között. Miután zuhanását a többiektől megtudta, és látta, hogy lent van, bár korábban fent a magasban feküdt, megdöbbent és nem fogta fel, hogy történhetett mindez, viszont megígérte, hogy nyilvánosan bűnbánatot fog tartani Isten és boldog Ferenc tiszteletére. [CÉCs 49]

2 A campaniai Pofiban egy Tamás nevű pap a templom malmát indult megjavítani.1 A csatorna szélén óvatlanul lépett, és éppen ott, ahol a bővizű patak sodrása mély örvényt kavart, egyszer csak lecsúszott és a malomkerék falapátjának ütődött. Ennek következtében beszorult és hanyatt fekve ott maradt, szája fölött átzúgott a víz, és ezért csak szívében – hiszen szóval nem volt képes – szent Ferencet hívta segítségül e siralmas helyzetben. Sokáig feküdt így, életéről már társai is rég lemondtak, végül azonban, amikor a malomkereket erőnek erejével az ellentétes irányba hajtották, a vergődő papot a hömpölygő víz végre kidobta. Ekkor, íme, egy kisebb testvér, kötéllel átfogott tündöklő ruhában, nagy-nagy gyengédséggel megfogta őt karjánál és kivezette a folyóból, majd így szólt hozzá: „Én vagyok Ferenc, akit segítségül hívtál.” Ő pedig, miután így megszabadult, igen-igen elcsodálkozott és meg akarta csókolni amannak lábnyomát, ezért izgatottan hol ide, hol oda rohant, és kérdezgette társaitól: „Hol van ő? Hová ment a szent? Merre tűnt el?” Az emberek pedig rémületükben földre hulltak, és magasztalták a magasságbeli Isten dicsőséges és nagy tetteit, valamint alázatos szolgájának hathatós érdemeit.2 [CÉCs 50]

3 Bizonyos celanói fiatalok kimentek a határba füvet kaszálni.3 Volt arra egy elfeledett kút, amelynek felső peremét buja növényzet fedte be, és mintegy húsz láb mélységben víz volt benne.4 Az ifjak szétszéledtek a mezőn, s egyikük váratlanul a kútba esett. Testét elnyelte ugyan a mélység, ám szívében boldog Ferenc közbenjárásáért fohászkodott, s hű bizalommal kiáltott odalent: „Szent Ferenc, segíts rajtam!” A többiek néznek erre, néznek arra, de a fiú sehol, így aztán kiáltozva járnak körül és könnyek között kutatnak utána.5 Végül megtalálták, s mert látták, hogy a kútba esett, sietve és panaszos fohászkodások közepett visszatértek a városba. Hírül adták a történteket és segítséget is kértek, majd nagy tömeg kíséretében tértek vissza. Egyikük lebocsátott egy kötelet a kútba, s akkor úgy látta meg a fiút a víz felszínén, mint aki semmi sérülést nem szenvedett. Miután kihúzták a kútból, a fiú ezt mondta a jelenlevőknek: „Amikor egyszer csak lezuhantam, boldog Ferenc pártfogását kértem, és ő tüstént jelen volt számomra, aki balesetet szenvedtem. Kezét nyújtva könnyedén megfogott, és nem hagyott el egészen addig, amíg egyikőtök ki nem húzott a kútból.” [CÉCs 51]

4 Az assisi Szent Ferenc-templomban, midőn a római kúria jelenlétében az ostiai püspök úr, a későbbi Sándor pápa prédikált, egy igen-igen nehéz és nagy méretű követ vigyázatlanul egy magas kőemelvényen hagytak, ahonnan hatalmas súlya következtében megbillenve egy asszony fejére esett. A körülötte állók azt hitték, hogy belehalt és feje teljesen összezúzódott, betakarták ezért köpenyével, hogy majd a beszéd végeztével gyászkíséretben vigyék ki a templomból. Ő viszont bizalommal boldog Ferencnek ajánlotta magát, akinek oltára előtt hevert. És íme, amint befejeződött a szentbeszéd, az asszony mindenki szeme láttára fölkelt, méghozzá olyannyira épségben, hogy a sérülésnek semmi nyoma nem látszott rajta. Azonban ami még ennél is csodálatosabb, mivel hosszú időn át egészen addig az óráig szinte állandó fejfájása volt, attól fogva teljesen megszabadult minden betegségétől, amiként erről ő maga később tanúságot tett.6

5 Cornetóban, amikor a testvérek hajlékánál bizonyos istenfélő férfiak jöttek össze, hogy harangot öntsenek, egy nyolcéves fiúcska, Bertalan, valami ajándékot hozott a testvéreknek munkájukért cserébe.7 És íme, hirtelen erős szél kerekedett, amitől megremegett a ház, és a bejárat súlyos és nagy ajtaja a kisfiúra dőlt oly erővel, hogy azt hitték, akire ilyen nagy súly zuhant, az a halálos ütéstől bizonyosan összezúzódott.8 A rászakadt teher ugyanis teljes mértékben eltakarta, úgyhogy semmi nem látszott belőle. Mindannyian odarohantak, és boldog Ferenc erős jobbját hívták segítségül. De az apa is, aki egészen lebénult, hiszen mozdulni sem tudott az őt ért fájdalomtól, hangosan fogadkozva szent Ferencnek ajánlotta fiát. Fölemelték végül a szerencsétlenséget okozó terhet a gyermekről, és íme, akit halottnak hittek, mintha álmából ébredt volna, vidáman állt fel előttük, és a sérülésnek semmi jelét nem mutatta. Ugyanő tizennégy évesen kisebb testvérré lett, később pedig művelt és híres prédikátor vált belőle. [CÉCs 54]

6 Lentini emberek egy nagy kősziklát vájtak ki a hegyből, amelyet boldog Ferencnek a már éppen felszentelés előtt álló templomába szántak az egyik oltár számára. Midőn csaknem negyven ember igyekezett feltenni a követ egy szekérre, többször is nekigyürkőzve, egyikükre ráesett és sírkő módjára takarta be. Összezavarodtak, s nem tudták, mit tegyenek. Az emberek többsége kétségbe esve távozott. Ezután tíz férfi, aki ottmaradt, keserű panasszal fohászkodott szent Ferenchez és kérte, ne tűrje, hogy egy ember az ő szolgálatában ilyen borzalmas módon haljon meg. Végül szívükben megújulva akkora könnyedséggel mozdították el a követ, hogy nem volt kétséges, Ferenc ereje volt jelen. A férfi minden tagjában sértetlenül kelt fel, azonfelül szeme világát is épen nyerte vissza, holott korábban csak homályosan látott. Mindenki felfoghatja ebből, mennyire hathatósak boldog Ferenc érdemei a reménytelen helyzetekben. [CÉCs 57]

7 Hasonló történt a marchiai San Severinóban.9 Miközben egy Konstantinápolyból hozatott hatalmas követ szállítottak boldog Ferenc bazilikájába, az váratlanul a munkások egyikére fordult. A szerencsétlenül járt emberről nemcsak azt hitték, hogy meghalt, hanem hogy teste is teljesen szétroncsolódott. Ám boldog Ferenc megjelent neki, és a követ leemelte róla. Miután így a kő terhétől megszabadult, minden sérüléstől épen és egészségesen pattant fel. [CÉCs 58]

8 Bertalan, Gaeta polgára, amikor szent Ferenc egyik templomának építésénél fáradságot nem kímélve dolgozott, valamely rosszul elhelyezett gerenda ráesett és nyakszirtjén megütve súlyos zúzódást okozott. Ő megérezve a közelgő halált, minthogy hívő és istenfélő férfi volt, az egyik testvértől a szent útravalót kérte. Mivel a testvér ilyen rövid időn belül nem tudta elhozni a szentséget, feltételezte ugyanis a halál közeli beálltát, szent Ágoston mondását idézte: „Higgy, és magadhoz vetted.”10 A következő éjjel megjelent boldog Ferenc tizenegy társával együtt, és a karján egy báránykát hozott a haldoklónak, ágyához lépett és nevén szólította: „Bertalan, ne félj, mert ellenséged erőtlen veled szemben, meg akart ugyanis akadályozni téged az én szolgálatomban.11 Itt a Bárány, akit óhajtottál, hogy neked adjanak, de akit már derék vágyad által is megkaptál, és akinek ereje által mind tested, mind lelked üdvét elnyered.” Majd megérintette a sebeket, és megparancsolta, hogy megkezdett munkájához térjen vissza. A férfi korán reggel fölkelt, épségben és örömmel állt azok elé, akik őt nemrég még félholtan látták. Megjelenése meglepte és ámulatba ejtette őket, szívüket pedig a boldog atya tiszteletére és szeretetére ösztönözte mind példájával, mind a szent csodájával. [CÉCs 59]

9 Egyszer egy Miklós nevű ember Cepranóból kegyetlen ellenségei kezébe esett. Azok vad kegyetlenséggel sebet sebre halmoztak rajta és addig ütötték-vágták, amíg azt nem hitték, hogy már meghalt, vagy legalábbis hogy hamarosan meg fog halni. Miklós az első ütések alatt hangosan így kiáltott: „Szent Ferenc, jöjj hamar! Szent Ferenc, segíts meg engem!” Ezt igen sokan hallották messziről, jóllehet segítséget vinni nem tudtak. Amikor végül hazavitték, bár egész testét vér borította, mégis határozottan állította, hogy halált nem fog látni e sebek miatt, és most sem érez fájdalmat, hiszen szent Ferenc sietett segítségére, és kieszközölte számára, hogy bűnbánatot tartson.12 Ezt a bekövetkező esemény is megerősítette, ugyanis amint a vérből kimosakodott, nyomban úgy állt előttük, mint aki minden emberi várakozást felülmúlva megszabadult. [CÉCs 56]

10 Egy nemesember fiát San Gimignanóban szörnyű betegség sújtotta. A testi és a lelki egészség reményét már végképp elveszítve a végső stádiumba került. Szeméből ugyanis ömlött a vér, méghozzá olyan bőven, mint ahogy a kari vénából szokott bugyogni. A közeli halál több valódi tünete megjelent elgyötört testén, így voltaképp már halottnak ítélték. Erőtlenségében értelmének, érzékeinek és mozgóképességeinek használatától megfosztva valóban úgy is tűnt, hogy bensőleg már átköltözött. Szokás szerint összegyűltek a háznál a szülők és a barátok, és már a temetésről beszélgettek. Apja viszont bizalmát az Úrba vetette, izgatottan boldog Ferenc templomába sietett, amely városukban épült, és kötelet kötve nyakába alázatosan a földre borult. Így tett fogadalmat és sokszorozta könyörgéseit, mígnem fájdalmas sóhajaival kiérdemelte Krisztusnál szent Ferenc pártfogását. Azután visszatért fiához, és őt egészségesen találta, így gyásza örömre fordult.13 [CÉCs 61]

11 Hasonlót cselekedett az Úr a szent érdemei által egy kislány esetében, a katalóniai Thamaritban, és egy másikkal Anconában.14 Súlyos betegségük miatt már mindenki fel volt készülve halálukra, ám boldog Ferenc, akit a szülők bizalommal hívtak segítségül, azonnal visszaadta teljes egészségüket. [CÉCs 52]

12 Egy Vicalviból származó klerikus, nevezetesen Máté, halálos mérget ivott, és annyira lebetegedett, hogy már beszélni sem tudott, csak utolsó óráját várta.15 Egy pap ösztönözte, hogy gyónjon meg, de már egy szót sem tudott kicsikarni belőle. Ő azért szívében alázatosan Krisztushoz imádkozott, hogy boldog Ferenc érdemeire a halál torkából ragadja ki jóságosan. Majd, ahogy az Úr segítségével egy kissé jobban lett, kimondta boldog Ferenc nevét tiszteletteljes bizalommal – tanúsítják ezt mindazok, akik jelen voltak –, a mérget azonnal kihányta, és köszönetet mondott szabadítójának. [CÉCs 187]

1 Az eredetiben: in castro Pophis, quod in Campania positum est. Az említett város a mai Ciociaria területén található, azaz a Rómától délkeletre eső területen.
2 Szám 14,5.
3 A dél-itáliai Melfi közelében fekvő Celanóról van szó, nem tévesztendő össze azzal, amely Aquila provinciában van, és ahonnan Celanói Tamás származik.
4 Kb. 6 m-ről van szó (lat. passus quatuor).
5 Ter 37,30.
6 Ez az epizód nem szerepel Celanóinál. A püspök, akiről szó van, Rinaldo de Conti dei Segni, 1234-ben lett kinevezve ostiai püspökké, és ő lett 1254-től IV. Sándor pápa.
7 Corneto 1922-től Tarquiniaként ismeretes.
8 Jób 1,19.
9 Marca di Ancona.
10 „Crede et manducasti.” Augustinus, Tractatus in Joannis Evangelium, XXV 12. (Magyarul: Szent Ágoston: Beszédek Szent János evangéliumáról I. I–XXX. beszéd, Budapest, Jel Könyvkiadó, 2008, 342. [ford. Révészné Bartók Gertrud]). Az idézet a 25. homíliában található, amely Jn 6,15–44 magyarázata.
11 Jer 1,19.
12 Lk 2,26; Mk 6,12.
13 Siralm 5,15.
14 Thamarit: Tamarite de Litera (Spanyolország).
15 Mk 16,18.

IV. Hajótöröttek szabadulása

1 Egy alkalommal tengerészek kerültek nagy veszélybe, amikor a barlettai kikötőtől vagy tíz mérföldre eltávolodtak a tengeren. Olyan nagy vihar támadt, hogy már túlélésükben sem bíztak, ezért utolsó reménységükként lebocsátották a horgonyokat. Ahogy az orkán egyre erősebben tombolt, a horgonyok kötelei elszakadtak, így aztán ide-oda dobálták őket a hullámok. Végül – az isteni szándéknak köszönhetően – a tenger lenyugodott. Ekkor minden erejüket megfeszítették, hogy a víz felszínén úszó horgonyköteleket visszaszerezzék. Ám saját erejükből erre képtelenek voltak, és bár több szent oltalmába is ajánlották már magukat, a sok fáradozás közepette úgy kimerültek, hogy egy újabb egész napot túlélni nem voltak képesek. Volt közöttük egy tengerész, név szerint Perfectus – azaz Tökéletes –, jelleme szerint viszont tökéletlen, aki nevetgélve így szólt társaihoz: „Lám, minden szentet segítségül hívtatok, és amint látjátok, egy sincs, aki megmentene. Hívjuk azt a Ferencet, aki a legújabb szent, hátha valami módon alámerül itt nekünk a tengerbe és elveszett horgonyainkat visszaadja.” A többiek egyetértettek ezzel, nem kinevették, hanem megfogadták Perfectus tanácsát, és komolyan véve az ő komolytalan elszólását, a szentnek tett véletlenszerű fogadalmat megerősítették. Tüstént, még abban a pillanatban felemelkedtek a horgonyok a víz felszínére, mintha a vas természete a fa könnyűségét vette volna fel. [CÉCs 81]

2 Egy zarándok, aki a korábbi betegségében elszenvedett magas láztól igen legyöngült, hajón érkezett a tengerentúlról. Lelkének egészen kivételes áhítatától hajtva boldog Ferenchez utazott, akit szószólójának választott a mennyei Király előtt. Nem gyógyult még meg teljesen, azonfelül égető szomjúság is gyötörte, a víz pedig már elfogyott, ezért hangosan kérlelni kezdte a többieket: „Menjetek bizalommal, merítsétek meg poharamat, mivel boldog Ferenc megtöltötte vízzel az én edényemet.” És bizony csoda történt! A vizesedényt, amely az előbb még üres volt, most vízzel telve találták.

Egy másik napon pedig vihar kerekedett, és a hullámok elborították a hajót.1 A szélvihar erős lökései úgy megrázták, hogy már hajótöréstől féltek. Ekkor ugyanaz a beteg váratlanul ismét felemelte a hangját: „Keljetek föl mind – kiabálta –, és menjetek az érkező boldog Ferenc elé! Íme, itt van, hogy megmentsen minket.” És könnyes kiáltások közepett arcra borulva imádkozott.2 Azon nyomban a szent látomásának köszönhetően minden épségét visszanyerte a beteg, és a tenger elcsendesült.3 [CÉCs 82]

3 A rieti Jakab testvér egy ladikban akart átkelni a folyón testvéreivel együtt. Társai már a parton álltak, amikor ő utolsóként a kiszálláshoz készülődött. De balszerencséjére a kis lélekvesztő felborult, és míg a csónak kormányosa ki tudott úszni, a testvér a mélybe süllyedt. A kint álló testvérek buzgó könyörgésekkel hívták boldog Ferencet, könnyes fohászokkal kérve, hogy siessen fia megmentésére. Az elmerült testvér is az örvény mérhetetlen gyomrából, bár szavakkal nem volt képes, lélekben felkiáltott, ahogy tudott, s a kegyes atya oltalmáért könyörgött. És íme, a boldog atya jelenléte segített rajta, mert a mélységeken mint szárazon kelt át, megfogta az elsüllyedt ladikot és partot ért. Elbeszélni is csodálatos! Ruhája még csak át sem volt ázva, tunikáját egy csepp víz sem nedvesítette. [CÉCs 83]

4 Bonaventura testvér egy tavon hajózott át két ember társaságában, amikor csónakjuk léket kapott, s a beömlő víz miatt vele és társaival a mélybe süllyedt. Ő azonban a nyomorúság verméből nagy bizalommal az irgalmas Ferenc atyát hívta segítségül.4 Nyomban felszínre jött a vízzel teli csónak, amely így velük együtt, a szent vezérletével, épségben ért a kikötőbe.

Ugyanez történt egy másik testvérrel Ascoliból.5 Elmerült a folyóban, ám szent Ferenc érdemeire megszabadult. A rieti tavon is, midőn egyszerre több ember hasonló veszélybe került, szent Ferenc nevének segítségül hívásával üdvösen megmenekültek a hajótörés veszedelméből a nagy vizeken. [CÉCs 86.84]

5 Anconai tengerészek egy alkalommal dühöngő viharba keveredtek, s már attól tartottak, el fognak süllyedni. Halálfélelmükben szent Ferencet hívták könyörögve, s ekkor nagy fényesség jelent meg a hajón. Ezzel a fénnyel Istennek köszönhetően csendesség állt be, mintha a szent ember a szélnek és a tengernek is tudna parancsolni csodálatos erejével.6

Úgy vélem, nem is lehet külön-külön elbeszélni, mennyi csodajellel volt fényes és ad ma is fényességet a tengeren e boldog atya, hányszor adott erőt a reményvesztett hajótörötteknek. Nem is csoda, hogy megdicsőülve hatalma van a vizek fölött, ha már e szűkös halandó életben is neki szolgált minden földi teremtmény csodálatosan átalakulva önmaga eredeti valójára.7 [CÉCs 85]

1 Mt 8,24.
2 Mt 26,39; Lk 5,12; Jn 9,38.
3 Mt 8,26.
4 Zsolt 40,3.
5 Vagy Ascoli in Piceno, vagy Ascoli Satriano.
6 Mt 8,26.
7 Vö. LM VIII,6.

V. Bilincsbe vert rabok szabadulása

1 A Latin Császárság területén egy nemes úrnak szolgáló görögöt hamis módon lopással vádoltak.1 Az uraság megbilincselve börtönbe záratta, a ház úrnője azonban megkönyörült a szolgán, akit kétségtelenül ártatlannak hitt a dologban, és szabadulása érdekében buzgó esdekléssel járt közben uránál.2 A férj makacs keménysége azonban nem enyhült, ezért az úrnő szent Ferenchez fordult, és az ártatlant fogadalommal az ő kegyébe ajánlotta. Hamarosan megérkezett a segítség a szerencsétlen számára, és a börtönbe zárt rabot irgalmasan meglátogatta.3 Megoldotta bilincseit, a zárkát kinyitotta, az ártatlant kézen fogva kivezette, és így szólt hozzá: „Én vagyok az, akire a te úrnőd fogadalommal rábízott.” A szolgát erre nagy félelem szállta meg, s már egy magas sziklaszirt körül bolyongott azzal a gondolattal, hogy leveti magát onnét. De ekkor hirtelen síkságon találta magát, szabadítójának erejéből. Ekkor visszatért úrnőjéhez, és sorban előadta neki a csodás történetet. Az istenfélő úrnőt így Krisztus szerelmére és az ő szolgájának, Ferencnek még buzgóbb tiszteletére gyújtotta. [CÉCs 88]

2 Massa San Pietro vidékén egy szegény ember valamennyi pénzzel tartozott egy lovagnak.4 Szűkös anyagi helyzete miatt nem volt lehetősége megadni tartozását, ezért a lovag késedelem nélkül elfogatta. A szegény könyörületért esdekelt, és boldog Ferenc szerelmére haladékot kért. A gőgös lovag viszont megvetette a felajánlott imákat, és a szent szeretetét, mint haszontalan dolgot, haszontalanul semmire sem becsülte. Nyakasan így válaszolt: „Olyan helyre zárlak és olyan börtönbe vetlek, hogy sem Ferenc, sem más nem tud rajtad segíteni.” Meg is kísérelte végrehajtani, amit mondott. Adósát megbilincselve egy sötétzárkába vetette. Nemsokára megjelent szent Ferenc, felnyitotta a zárkát, megoldotta a béklyókat, és a foglyot sértetlenül visszavezette övéihez. Így fosztotta ki Ferenc ereje a gőgös lovagot, egyszersmind megszabadította a hozzá hű foglyot a gonosztól, s a lovag vakmerőségét csodálatra méltó csodával szelídségre változtatta.5 [CÉCs 89]

3 Az Arezzóból származó Albert, midőn bilincsbe verten sínylődött bizonyos tartozások miatt, melyeket jogtalanul követeltek tőle, ártatlanságában alázatosan szent Ferencnek ajánlotta magát. A Kisebb Testvérek Rendjét ugyanis szerfölött kedvelte, szent Ferencet pedig különösképp tisztelte a szentek között. A hitelező káromkodva bizonygatta, hogy sem Ferenc, de még Isten sem fogja tudni kiszabadítani őt kezéből.6 Történt, hogy szent Ferenc ünnepének előestéjén, rabként megkötözve, semmilyen ételt nem szándékozott magához venni, hanem a szent iránti tiszteletből részét egy nélkülözőnek akarta adni. Midőn így virrasztott, az éj beálltával megjelent neki szent Ferenc. Jövetelére Albert lábáról lehulltak a bilincsek, kezéről a láncok, maguktól kitárultak a kapuk, a csapóhidak leereszkedtek, így az ember szabadon távozott és visszatért övéihez.7 Attól fogva teljesítette fogadalmát, vagyis böjtölt boldog Ferenc ünnepének vigíliáján, és ahhoz a viaszhoz, amit évről évre felajánlott, növekvő áhítatának jeléül évente egy unciát hozzáadott. [CÉCs 91]

4 IX. Gergely pápa úr ült szent Péter Székében, amikor egy bizonyos Péter nevű embert Aliféből eretnekséggel vádoltak.8 Rómában letartóztatták, mégpedig a mondott szentatya parancsára, és a tivoli püspök őrizetére bízták.9 Miután a fogoly a püspökséghez került, béklyóval megkötözték és egy sötét cellába zárták, nehogy megszökjön, valamint kiszabott kenyeret és kimért vizet adtak neki.10 Ilyen körülmények között kezdett boldog Ferenchez könyörögni, hosszasan és könnyek között fohászkodott hozzá, hogy könyörületben legyen része. A szent meghallotta a buzgó imádságot, és megjelent a bajbajutott előtt, mégpedig éppen főünnepének előestéjén. Az ártatlan ember hitének tisztasága révén a vakmerő eretnekség mindennemű tévedését elutasította, és szíve egész áhítatával Krisztus leghűségesebb szolgájához, Ferenchez ragaszkodott. Ki is érdemelte az ő érdemei által, hogy az Úr meghallgatta őt. Szinte azonnal, már az ünnep éjjelén leszállt boldog Ferenc a börtön sötétjébe, megszánva őt nevén szólította, és megparancsolta, hogy gyorsan kelljen fel.11 Amikor a rab félelemtől reszketve megkérdezte, hogy ugyan ki az, azt a választ hallotta, hogy boldog Ferenc van itt. Látva, hogy a szent jelenlétének erejétől a lábát szorító bilincsek széttörve lehullnak, a börtönzárak reteszei felpattanva mintegy maguktól megnyílnak, és szabad út nyílik neki a távozásra: bár kötelékeit megoldották, mégis annyira csodálkozott, hogy nem volt képes elmenekülni, hanem kikiáltott a börtön kapujába, és ezzel minden őrt megijesztett. Az őrök rögtön hírül vitték a püspöknek, hogy a fogoly megszabadult a bilincseitől. Amint a főpap tudomást szerzett az ügyről, áhítattal a börtönhöz ment, és az isteni erő nyilvánvaló működését felismerve, imádta az Urat.12 A pápa úr és a bíborosok színe elé a bilincseket is odavitték, ők pedig látva a történteket igen elcsodálkoztak és áldották az Istent.13 [CÉCs 93]

5 A San Gimignanó-i Guidolottust koholt vádak alapján egy ember mérgezésével gyanúsították, és még azzal, hogy ugyanígy meg akarta ölni annak az embernek a fiát, sőt egész családját. Ennek következtében a város elöljárójának parancsára elfogták, súlyos bilincsekkel megkötözték és egy toronyba zárták. Ő viszont bizalmát az Úrba vetette, és ártatlansága tudatában egész ügyét boldog Ferenc oltalmazó pártfogása alá helyezte. A város elöljárója már azt fontolgatta, miféle kínzásokkal fogja kicsikarni a vádat igazoló vallomást, és milyen büntetésekkel teszi majd tönkre a vádlottat vallomása után. Azon az éjszakán, még mielőtt reggel a vallatás helyszínére vezették volna a foglyot, szent Ferenc jelent meg neki, és mérhetetlen erejű világossággal vette körül egészen reggelig. Öröm és nagy bizalom töltötte el az ártatlant, s immár bizonyosra vette, hogy megmenekül. Pirkadat után megérkeztek vallatói, s a zárkából kivezetve egy falóra függesztették úgy, hogy még nagy vassúlyokat is terheltek rá. Többször leeresztették, majd újból felemelték, csak hogy a sokszorozott fájdalom hamarabb kényszerítse a vád bevallására. Arca viszont az ártatlan lélek öröméről tanúskodott, s a kínzások közepette semmi fájdalmat nem érzett. Azután nagy tüzet gyújtottak alá, ám még hajszála sem perzselődött meg, ahogy fejjel lefelé függött. Végül forró olajat öntöttek rá, ő azonban változatlanul pártfogója óvó erejére bízta magát, s mindezeket túlélte. Így azután szabadon bocsátották, ő pedig épségben távozott. [CÉCs 94]

1 Lat. Romania. A latin keresztesek által alapított állam (1204–1261). A történet szereplője egy „latin” nemes úr szolgálatában álló „görög”.
2 Mt 18,27.
3 Mt 25,43.
4 A Massa Trabariának is nevezett középkori tartomány, Perugia és Arezzo között.
5 Mt 6,13.
6 Dán 3,17.
7 ApCsel 12,7.10.
8 IX. Gergely pápaságának ideje: 1227–1241. Alife: Caserta provinciában.
9 Giacomo Antonio Colonna, a püspöki székben 1209 – kb. 1248.
10 Ez 4,16.
11 Vö. Szent Péter kiszabadulása a börtönből: ApCsel 12,6–19.
12 Mk 5,30; Ter 24,26.
13 Lk 23,47; Dán 13,60.

VI. Szülésben megsegített asszonyok szabadulása

1 Egy szlavóniai grófnő – legalább annyira kiváló jellemű, mint amennyire előkelő származású – áhítattal tisztelte szent Ferencet, a testvéreket pedig jámbor buzgósággal. Szülése idején heves fájások közt vajúdott, és akkora szorongás gyötörte, hogy úgy tűnt, a jövendő gyermek születése az anya halálába kerül. Úgy látszott, nem képes világra hozni a csecsemőt, csak élete árán, és hogy ilyen kínok között nem szülni fog, hanem meghalni. Eszébe jut ekkor szent Ferenc híre, ereje és dicsősége, s ennek következtében fölébred benne a hit, és lángra lobban áhítata.1 Hozzá fordul tehát, aki a hathatós segítség, a hűséges barát, az istenfélők vigasza és a csapásokkal sújtottak menedéke: „Szent Ferenc, minden csontom kegyességedhez könyörög, és lelkemben fogadom mindazt, amit most kimondani nem vagyok képes.”2 És mily gyors kegyelem! Szavainak vége egyben a fájdalmak végét is jelentette, vajúdása véget ért és megkezdődött a szülés. Tüstént elmúlt minden gyötrelme, és újszülöttjét épségben hozta világra. Nem feledkezett meg azután fogadalmáról, hanem föltett szándékát teljesítette. Egy szép templomot építtetett, és meghagyta a testvéreknek, hogy a szent tiszteletére szenteljék fel. [CÉCs 95]

2 Római területen élt egy Beatrix nevű asszony, aki szülés előtt állt.3 Már négy napja hordozta méhében halott magzatát, boldogtalanul gyötrődött és kínlódott nagy szorongás és halálos fájdalmak közepett. A halott magzat az anyát is a halál felé sodorta, és míg elvetéltként világra nem jött, anyja számára nyilvánvaló veszélyt jelentett. Az orvosok megpróbáltak segíteni, de minden emberi gyógymód hiábavalónak bizonyult.4 Az ősszülők büntetése a szerencsétlen asszonyra bőségesebben nehezedett, s miközben a megfogant élet sírjává lett, bizonyos volt afelől, hogy az ő sírját is hamarosan megássák.5 Végül egész áhítatával a kisebb testvérek imádságába ajánlotta magát közbenjáró ismerősök útján, és hittel telve könyörgött, hadd kapjon valami szent Ferenctől származó ereklyét. Történt, hogy az isteni akarat rendelése szerint találtak valami kis darabkát abból a kordából, amellyel egykor a szent övezte körül magát. Alig tették a szenvedőre a kordát, minden fájdalmától megszabadult, s miután a korábban életét vesztett magzatot világra segítették, az anya is visszanyerte hajdani egészségét. [CÉCs 96]

3 Egy Calviból származó nemes úr felesége, név szerint Julianna, éveken át gyászolta gyermekeit, és vigasztalanul siratta szerencsétlen halálukat.6 Hiszen akiket már szíve alatt is gyötrelemmel hordozott, rövid idő elteltével még nagyobb fájdalmak között kellett eltemetnie. Így miután a méhében megfogant élet már a negyedik hónapon is túl volt, és a gyászos előzmények következtében inkább magzatának lehetséges halála, mint születése miatt aggódott, boldog Ferenc atyához könyörgött bizalommal a még meg nem született gyermek életéért.7 Íme, egy éjjel az anyának megjelent álmában egy asszony, aki gyönyörű csecsemőt tartott karján, és örömmel nyújtotta oda neki.8 Ám az anya vonakodott elfogadni azt, akinek éppen az elvesztésétől rettegett. Az asszony ekkor így szólt hozzá: „Nyugodtan fogadd el, hiszen szent Ferenc küldi őt neked, aki gyászodban veled együtt szenved. Újszülötted élni fog és egészségnek örvend majd.” Tüstént felébredt az anya, és a mennyei módon kinyilatkoztatott látomásból megértette, hogy boldog Ferenc jött segítségére. Attól fogva túláradó boldogság töltötte el, és hogy el tudja fogadni gyermekét, még többet imádkozott, mint amennyit korábban megígért, és fogadalmat is tett. Végül elérkezett a szülés ideje, és az asszony fiút szült.9 A gyermek felserdülve sugárzott az életerőtől, mint aki azt boldog Ferenc érdemei révén nyerte, szüleit pedig még buzgóbb áhítatra indította Krisztus és a szent iránt. [CÉCs 97]

Hasonló történt a boldog atya jóvoltából Tivoli városában. Egy asszony már több leánynak adott életet, amikor már egy egészséges fiút is óhajtott volna. Szent Ferenchez fohászkodott hát könyörgésekkel és fogadalmakkal, akinek az érdemeire méhében meg is fogant. Végül a szent, akihez csak egy fiúért szólt a könyörgés, fiúikrekkel ajándékozta meg. [CÉCs 99]

4 Egy viterbói asszonyról azt hitték, hamarabb éri utol a halál, mint hogy megszül. Súlyos belső fájdalmak kínozták ugyanis, és az asszonyi betegségek mindenféle nyomorúsága sújtotta. Mivel a természet ereje megadta magát, a tudomány minden fortélya is kevésnek bizonyult. Ám alighogy segítségül hívták boldog Ferenc nevét, az asszony nyomban megszabadult, és egészségesen túlesett a szülésen. Miután elérte, amit akart, megfeledkezett a jótéteményről, amelyben részesült, és nem rótta le tiszteletét a szentnek, hanem mindjárt a szülés napján szolgai munkához akart fogni.10 És íme, jobb karja, amit a munkavégzéshez kinyújtott, egyszerre csak nem hajlott és elsorvadt. Megpróbálta erre a másikkal maga felé húzni, mire a másik is éppúgy meglakolt és elsorvadt. Istenfélelem szállta meg tüstént az asszonyt, és megújította fogadalmát. Így kiérdemelte, hogy tagjainak használatát, amit hálátlanságával és könnyelműségével elvesztett, visszanyerte az irgalmas és alázatos szent érdemei által, akinek ismételten felajánlotta magát. [CÉCs 98]

5 Arezzó környékén egy asszony vajúdása már hetedik napja tartott, és már bőre is sötétült, így mindenki lemondott róla. Ő mégis fogadalmat tett boldog Ferencnek, és haldokolva segítségét kérte. Ahogy kimondta fogadalmát, hamarosan elaludt. Álmában látta, hogy boldog Ferenc kedvesen szólongatja és megkérdezi, vajon felismeri-e külsőjéről, és el tudná-e mondani a dicsőséges Szűz tiszteletére azt az antifónát, amely így kezdődik: „Üdvözlégy, irgalmasság Királynője”.11, 12 Az asszony mindkét kérdésre igennel válaszolt, mire a szent így szólt hozzá: „Kezd el a szent antifónát, és mielőtt befejeznéd, egészségesen túl leszel a szülésen.” E szavakra felébredt az asszony, és félelemmel ugyan, de elkezdte: „Üdvözlégy, irgalmasság Királynője”. Amikor a következő szavakhoz ért: „irgalmas szemeid”, és megemlékezett a szűzi méh „gyümölcséről”, rögtön elhagyta minden fájás, és csodaszép csecsemőt hozott világra, hálát adva az Irgalmasság Királynőjének, aki boldog Ferenc érdemei által jóságosan megkönyörült rajta. [CÉCs 106]

1 Jel 19,1.
2 Zsolt 35,10.
3 In partibus Romanis: szintén vonatkozhat ugyanarra, mint az előző fejezet első bekezdésében szereplő Romania kifejezés, vagyis a Latin Császárság területére.
4 Zsolt 127,1.
5 Ter 3,16; Jer 20,17.
6 Calvi dell’Umbria, Terni közelében.
7 Mt 1,23.
8 Mt 1,20.
9 Lk 1,57.
10 Lev 23,7.
11 Ter 28,12.
12 A Salve, Regina misericordiae Mária-antifóna a 11. századból való, csak a 16. századtól „Salve Regina, mater misericordiae” kezdettel. Napjainkban is a zsolozsma része.

VII. Vakok megvilágosodása

1 A kisebb testvérek nápolyi rendházában egy bizonyos Róbert nevű testvér hosszú évek óta vak volt. Súlyos kinövés fedte be szemét, és akadályozta szemhéját a mozgásban. Midőn a külhonba, vagyis a világ különféle vidékeire induló testvérek nagy számban összegyűltek ugyanott, boldog Ferenc atya, a szent engedelmesség tükre, csoda újdonságával buzdította őket az útra, ugyanis az említett testvért mindnyájuk jelenlétében ekképpen gyógyította meg. A mondott Róbert testvér halálos betegen feküdt egy éjjel, és már a lélekajánló imádságot is elmondták felette, amikor íme, odaállt mellé a boldog atya három tökéletes életszentségű testvérével, tudniillik szent Antallal, Ágoston testvérrel és Assisi Jakab testvérrel, akik tökéletes követői voltak életében, s így nyilván társául szegődtek halála után is.1 Szent Ferenc kést vett a kezébe, levágta a kinövést, visszaadta a vaknak a világosságot és kiragadta őt a halál torkából. Végül ezt mondta neki: „Fiam, Róbert, a kegyelem, amit rajtad műveltem, jel azoknak a testvéreidnek, akik idegen országokba indulnak. Mert én járok majd előttük és vezetem lépteiket.2 Menjenek örömmel és tartsák meg mindvégig vidám lelkülettel az engedelmességet.” [CÉCs 116]

2 A görög Thébai városában egy vak asszony kenyéren és vízen böjtölt szent Ferenc ünnepének előestéjén, majd másnap korán reggel férjétől vezetve a kisebb testvérek templomába ment.3 Szentmise közben, Krisztus testének felemelésekor megnyitotta szemeit, tisztán látott, és buzgó imádságban tört ki.4 Valódi áhítatában hangosan így kiáltott: „Hála Istennek és az ő szentjének, mert látom Krisztus testét!” Aki csak ott volt, mind odafordult a harsány ujjongásra. Mise után az asszony nagy lelki örömmel és ép szeme világával tért haza. Bizony ujjongott az asszony nemcsak azért, mert visszanyerte testi szeme fényét, hanem azért is, mert kiérdemelte, hogy boldog Ferenc érdemei folytán és a hit erejével támogatva először ama csodálatos Szentséget szemlélje, amely a lélek igazi és élő világossága. [CÉCs 118]

3 Pofiban egy tizennégy éves fiú teljesen elvesztette bal szemének látóképességét valami hirtelen baleset következtében.5 Az éles fájdalommal az idegek úgy meglazultak, hogy szeme kifordult saját üregéből, és már nyolc napja egy ujjnyi hosszan az álláig kilógott, s csaknem kiszáradt. Egyedül az volt hátra, hogy kivágják, hiszen az orvosok is kivétel nélkül lemondtak róla. A gyermek apja azonban teljes szívéből boldog Ferenchez fordult segítségért, aki készséges segítője a hozzá esdeklő nyomorultaknak. A száraz szemet csodálatos erővel visszahelyezte saját üregébe, visszaadta korábbi egészségét és megvilágosította a vágyott fény sugaraival. [CÉCs 119]

4 Ugyanabban a tartományban, Castro nevű településen, igen nehéz gerenda zuhant le a magasból és egy pap fejét összezúzva kivájta annak bal szemét.6 A szerencsétlen földre esett és jajveszékelve szent Ferenchez kiáltozott: „Siess, szentséges atyám, hogy elmehessek a te ünnepedre, hiszen testvéreidnek is megígértem!” Akkor ugyanis épp a szent vigíliája volt. Azon nyomban fölállt, mint aki egészen jól van s megszabadult. Kitörő örömével és istendicséretével ámulatba ejtett és örvendezésre késztetett mindenkit, akik körülvették és az imént még sajnálkoztak fölötte szerencsétlenségében. Elment tehát az ünnepre, és sorra elbeszélte mindenkinek, miféle kegyelmet és erőt tapasztalt. [CÉCs 120]

5 Monte Garganóban7 vasalt gerenda esett egy férfira, amikor a szőlőben dolgozott, és az egyik szemét megütötte. Úgy sértette fel középen, hogy a fele kifordulva függött. Ilyen reménytelen helyzetben nem remélt többé emberi segítségben. Megfogadta azért, hogy böjtölni fog szent Ferenc ünnepén, ha a szent a segítségére siet. Isten szentje tüstént begyógyította a szemüregben maradt részt, és a levált darabot is visszaillesztette, végül az ember látását hajdani világosságával ruházta fel úgy, hogy a sérülésnek semmi nyoma nem maradt. [CÉCs 122]

6 Egy nemes ember vakon született fia szent Ferenc érdemeire megkapta szeme világát, és mert nevét sorsának köszönhette, Illuminatusnak – azaz Megvilágosodottnak – hívták. Felnőve boldog Ferenc rendjébe lépett, így a kapott jótéteményért nem volt hálátlan, s oly mértékben előrehaladt a kegyelem és az erény világosságában, hogy az igazi fény gyermekének látszott.8 Végül a boldog atya érdemeinek köszönhetően életútját, amelynek szent volt kezdete, még szentebb véggel fejezte be. [CÉCs 123]

7 Az Anagni mellett fekvő Zancatóban egy Girardus nevű katona egészen elvesztette szeme világát.9 Történt, hogy két kisebb testvér idegen tájakról hazafelé tartott, és betértek hozzá vendégségbe. A szent Ferenc iránti tisztelet miatt az egész család jámbor szeretettel fogadta és minden jóval elhalmozta őket. Miután hálát adtak Istennek és vendéglátójuknak, a testvérek közeli lakhelyére igyekeztek. Éjjel egyiküknek megjelent álmában boldog Ferenc, és így szólt hozzá: „Kelj föl, siess társaddal együtt vendéglátótok otthonába, aki bennetek Krisztust és engem fogadott be.10 Meg akarom neki fizetni kegyes jótéteményét. Mert vakká lett saját bűnei következtében, amelyektől még ez idáig nem akart megtisztulni a gyónás által.” Eltűnt az atya, a testvér pedig sietve fölkelt, hogy a parancsot haladék nélkül teljesítse társával. Visszament tehát a vendégházba, és rendre elbeszélte mindazt, amit látott. Szerfölött megdöbbent az ember, és megerősítette, hogy az elmondottakból minden szó igaz. Könnyekre fakadt, és készségesen meggyónt. Végül ígéretet tett élete jobbítására, és amint ilyen módon a belső ember megújult benne, a külső is azonnal visszanyerte látását. Ennek a csodának a híre mindenfelé elterjedt, és nemcsak a szent tiszteletére indított sokakat, hanem a bűnök alázatos meggyónására és a kegyelemszerző vendéglátás gyakorlására is.11 [CÉCs 117]

7a Későbbi betoldás12

Assisiben a világi igazságszolgáltatás szigora megvakíttatott valakit lopás vádja ürügyén. Octavianus bíró13 ítéletét, miszerint a vádlottnak ki kell vájni a szemét, egy Otho nevű katona hajtotta végre hivatalból kirendelt szolgák által. Az ember, akit úgy megcsonkítottak és megfosztottak szemeitől, hogy látóidegeit is késsel szétvágták, boldog Ferenc oltárához járult, s ennek a szentnek kegyességét hívta tanúul, hogy az ellene felhozott vádban ártatlan. Ennek a szentnek az érdemére három napon belül visszakapta szemeit, amelyek kisebbek voltak ugyan azoknál, amelyeket kivájtak, de nem kevésbé alkalmasak a világos látásra. E bámulatos csoda tanúja volt a fent nevezett Otho katona, aki eskü alatt vallott, a Szent Kelemen apátjának, Jakab úrnak a színe előtt, miközben a csoda kivizsgálása Jakab, tivoli püspök úr tekintélyétől megerősítve folyt le. Ugyanennek a csodának a tanújaként állt elő Guilielmus Romanus testvér, paranccsal és a kiközösítés ítéletével kötelezve Jeromos testvér, a Kisebb Testvérek Rendjének miniszter generálisa által, hogy vallja meg az igazat mindabban, amit csak tud az ügyről. Ő ennek megfelelően ugyanennek a rendnek számos miniszter provinciálisa és más, érdemekben gazdag testvér jelenlétében megerősítette, hogy ő annak idején, még a világban élve, látta azt az embert ép szemekkel, majd azután, hogy igazságtalanságot szenvedett és megvakíttatták, továbbá, hogy ő a megvakíttatott férfi szemeit, amelyek kiestek a földre, kíváncsian botjával megpiszkálta, majd pedig megnézte, hogy ugyanannak az embernek, isteni erőnek köszönhetően, újra ép szemei vannak, és egészen tisztán lát.

1 Páduai Szent Antal, †1231. június 13. Pádua; szentté avatása 1232-ben. Ágoston testvér Terra di Lavoro provinciálisa, †1226. október 4. Nápoly (vö. LM XIV,6).
Assisi Jakab, †1230. június 19. Foggia.
2 Vö. Zsolt 40,3.
3 Lat. Apud Thebas in Romania.
4 „Krisztus testének felemelésekor”: a kifejezés azért is figyelmet érdemel, mert az ostya konszekráció utáni felemelése éppen a 13. század közepétől lett gyakorlat a latin egyházban. A kehely fölemelesét, ami csak később kialakult gyakorlat, nem említi a szöveg.
5 A mai Ciociaria területén, Frosinone provinciában.
6 Castro dei Vosci, Frosinone közelében.
7 Híres apuliai zarándokhely Szent Mihály arkangyal tiszteletére.
8 Jn 1,9 és Ef 5,8.
9 Zancato közelebbről meg nem határozható helység.
10 Mt 18,5.
11 A történet Celanói Tamás-féle leírásához képest Bonaventura kiemeli a gyónás gyakorlatát is a vendégszeretet erénye mellett.
12 Ez a betoldás is Hieronymus de Asculo miniszter generális (1274–1279; a későbbi IV. Miklós pápa) rendelkezésére történt. Ugyanő erről a csodáról írt egy levelet is az assisi testvéreknek (vö. Analecta Franciscana 3, 358, a Chronica XXIV generalium-ban), valamint egy másik, rövidebbet a páduai nagykáptalanra (1276).
13 Octavianus bíró: Ottavio da Orte; a történet 1231-ben, Graziano podestà idején zajlik.

VIII. Szabadulások különféle betegségekből

1 Città della Pievében élt egy születésétől fogva süketnéma kolduslegény. Nyelve oly rövid és gyenge volt, mintha egészen kivágták volna, ahogy erről sokan számos alkalommal maguk is meggyőződtek. Egy Márk nevű ember vendégül látta őt Istenért. A süketnéma megérezte az iránta tanúsított jóakaratot, ezért lassanként állandóan ott időzött. Egy este, amikor az említett férfi feleségével vacsorázott és ott volt velük a fiú is, így szólt feleségéhez: „Szerintem az volna a legnagyobb csoda, ha boldog Ferenc visszaadná ennek a hallását és beszélőkészségét.” Majd hozzátette: „Megfogadom Istennek: ha szent Ferenc arra méltat, hogy ezt megteszi, az iránta való szeretetből állom e fiú egész eltartását, amíg csak él.” És kétségkívül csoda történt! Azonnal megnőtt a kolduslegény nyelve, és így kezdett beszélni: „Dicsőség Istennek és szent Ferencnek, aki megadta, hogy hallok és beszélni is tudok!” [CÉ1 147–148; CÉCs 125]

2 Az iseói Jakab testvér még kisfiú volt atyja házában, amikor egy baleset során teste súlyos károsodást szenvedett.1 A mennyei Lélek sugallatára, jóllehet még fiatal és beteg volt, buzgón szent Ferenc rendjébe lépett, de kínos betegségét senki előtt sem fedte fel. Történt, hogy amikor boldog Ferenc testét átvitték arra a helyre, ahol a szent csontok ékes kincsesháza most is rejtve van, ez a testvér is jelen volt az átvitel ünnepén, hogy leróhassa köteles tiszteletét az immár megdicsőült atya szentséges teste iránt.2 És amint a sírhoz közeledett, amelyben a szent csontokat elhelyezték, áhítatos lélekkel átölelte a szent sírhelyet. Abban a pillanatban testének beteg részei visszakerültek saját helyükre, ő pedig egészségesnek érezte magát. Fűzőjét letette, és korábbi fájdalmaitól egészen szabaddá lett. [CÉCs 109]

Hasonló betegségből szabadult meg csodálatosan Isten irgalmasságából és boldog Ferenc érdemeire a gubbiói Bartholus testvér, a Todiból való Angelus testvér, a ceccanói Miklós pap, a sorai János, egy pisai lakos és egy másik ember Cisterna nevű helységből, valamint a szicíliai Péter, egy férfi az Assisi környéki Spellóból és még sokan mások.3 [CÉCs 110–115]

3 Marittimában egy asszony öt éven át mint megtébolyodott szenvedett. Látását és hallását egyaránt elvesztette, öltözetét rendszeresen fogaival szaggatta szét, se tűztől, se víztől nem félt, s így végzetes betegségének tetőpontján szörnyű szenvedéseket élt meg. Egy éjszaka, amikor az isteni könyörület végre megkönyörült rajta, mennyei fénysugár világította meg, és látta boldog Ferencet, amint egy égi trónon ül.4 Az asszony leborult előtte, és esdekelve könyörgött hozzá egészségéért. Azonban a szent még nem méltatta figyelemre imádságait. Erre ő még jobban megerősítette fogadalmát, ígérve, hogy amíg csak módja lesz rá, soha nem tagadja meg az alamizsnát azoktól, akik tőle Isten és a szent szerelmére kéregetnek. A szent ráismert azokra a szavakra, amelyekhez hasonlót ő is kimondott egykor az Úrnak, megjelölte hát a beteget a kereszt jelével, s ezzel egészen meggyógyította.5 [CÉCs 152]

Hitelt érdemlő elbeszélésekből tudjuk, hogy Isten szentje, Ferenc hasonló szenvedéstől szabadított meg irgalmasan egy lányt Norciából, valamint egy nemes ember fiát és másokat. [CÉCs 153–154]

4 A Folignóból való Péter egyszer szent Mihály kegyhelyét kereste föl, ám zarándoklatát nem a megfelelő tisztelettel végezte, és amikor valami forrásvízből kortyolt, démonok szállták meg. Attól fogva három éven át megszállott volt. Testét felvagdosta, trágárul beszélt és borzalmas dolgokat művelt. Néha azonban volt tiszta időszaka is. Egy ilyen alkalommal alázatosan kérte a maga számára Isten szentjének az erejét, amelyről hallotta, hogy a szellemi hatalmakat is képes elűzni. Majd a kegyes atya sírjához járult, és amint azt kezével érintette, csodálatosan megszabadult a kegyetlen démonoktól. [CÉ1 137; CÉCs 150]

Ferenc könyörülete volt segítségére egy Narniba való asszonynak is, aki hasonlóképp megszállott volt, és még többeknek, akiknek gyötrelmes kínjait és gyógyulásuk mikéntjét hosszú volna külön-külön elbeszélni. [CÉ1 138; CÉCs 151]

5 Egy Bonushomo nevű ember Fano városából béna és leprás volt. Szülei szent Ferenc templomához vitték, s ő mindkét betegségéből teljesen kigyógyult. [CÉ1 146; CÉCs 147]

De egy másik ifjú is San Severinóból, Atto, aki egészen leprás volt, miután fogadalmat tett és a szent sírjához szállították, a szent érdemeire megtisztult leprájából.6

Bizony különleges ereje volt a szentnek az ilyesféle betegségek gyógyítására, hiszen az alázat és a jámborság szerelmében ő maga is a leprások szolgálatába állt.7 [CÉ1 146; CÉCs 146]

6 A sorai püspökség területéről való nemes asszony, Rogata, huszonhárom éve vérfolyásban sínylődött. Miután a lehető legtöbb orvost és a lehető legtöbb bajt is elszenvedte, mérhetetlen gyengesége miatt már úgy tűnt, az utolsókat leheli. Sőt, amikor a vérfolyás sanyargatta, még a teste is egészen felpüffedt. Egy ízben énekelni hallott egy fiút, aki római nyelven dalolt azokról a csodákról, amelyeket Isten boldog Ferenc által művelt. A mérhetetlen fájdalmak közepett egészen megrendült és zokogásban tört ki, a bensőjében lángra lobbant hit pedig e szavakra indította: „Ó, boldog Ferenc atya, ki annyi csodával tündökölsz! Ha engem méltatnál arra, hogy ettől a nyomorúságtól megszabadítasz, naggyá nőne a te dicsőséged, hiszen eddig ilyen csodát még nem tettél.” Mi többet mondjunk még? Alighogy e szavai elhangoztak, az asszony máris érezte, hogy boldog Ferenc érdemeire megszabadult. Marius nevű fiát is, akinek karja összezsugorodott volt, szent Ferenc meggyógyította, miután fogadalommal könyörgött hozzá. [CÉCs 148]

Egy másik, szicíliai nőt is, aki hét éve szenvedett vérfolyásban, a Krisztus jelét hordozó szent egészségessé tett. [CÉCs 149]

7 Praxedis, egy a nevéről és a vallásosságáról egyaránt ismeretes római hölgy, aki az örök Jegyes szerelméért kislány korától fogva csaknem negyven éve egy szűk szobában húzta meg magát, különleges kegyelmet érdemelt ki boldog Ferenctől. Ugyanis egy nap, amikor fölment a teraszra, hogy szokásos dolgait intézze, valami megmagyarázhatatlan lökés következtében leesett onnan, és eltörte a lábát, de még a válla is kifordult helyéről. Ekkor megjelent neki a jóságos atya, a dicsőség ruhájában ragyogva, és édes szavakkal így beszélt hozzá: „Kelj föl, áldott leány, kelj föl és ne félj!”8 Majd kézen fogta, fölsegítette és eltűnt. A hölgy ide-oda fordult szobácskájában, s azt hitte, látomása van.9 Kiáltozására fényt hoztak, ő pedig Isten szolgájának, Ferencnek köszönhetően tökéletesen épnek érezte magát, és rendre elbeszélt mindent, ami vele történt. [CÉCs 181]

1 Salimbene De Adam De Parma – Giuseppe Scalia (testo latino a cura di): Cronica, vol. 1., Monte Università Parma, Parma, 2007, nr. 95–96, 459. (trad. di Berardo Rossi)
2 1230. május 25-én (vö. LM XV,8).
3 Sora: kb. 23 km-re észak-keletre a mai Sorától; Cisterna: a mai Cisterna di Latina a Via Appia mentén.
4 Iz 6,1.
5 Vö. LM I,1.
6 San Severino Marche.
7 Vö. LM I,5 és 6; II,6.
8 Rút 3,10; Lk 1,30; 6,8.
9 ApCsel 12,9.

IX. Azokról, akik nem tisztelték a szentet
és nem ülték meg ünnepét

1 Poitiers vidékén, Le Simon nevű településen élt egy pap, Reginaldus. Minthogy tisztelettel övezte boldog Ferencet, plébániája területén kihirdette, hogy mindenki ünnepélyesen tartsa meg ünnepnapját. Egyik híve azonban nem ismerte a szent erejét, semmibe vette a pap parancsát, és kiment földjére fát vágni. Éppen hozzáfogott volna a munkához, ám ezt a szózatot hallotta háromszor egymás után: „Ünnep van. Nem szabad dolgozni.”1 A szolgalelkű vakmerőséget azonban sem a pap rendelkezése, sem a mennyei üzenet nem fékezte meg, ezért azokat késedelem nélkül csodás fenyítékkel toldotta meg Isten ereje, az ő szentjének dicsőségére. Midőn ugyanis a férfi egyik kezében a villát tartotta, a másikkal pedig egy vasszerszámot emelt a munkához, mindkét keze úgy odatapadt a szerszámokhoz, hogy még ujjait sem tudta mozdítani, hogy elengedje bármelyiket is. Megdöbbent, s nem tudva, mitévő legyen, a templomba sietett. Mindenfelől összecsődültek, csak hogy lássák a csodajelet. Az oltár előtt aztán az ember megrendült szívvel és alázatosan fölajánlotta magát boldog Ferencnek az egyik segédkező pap útmutatása szerint – hiszen az ünnepre több pap is eljött –, és a korábbi hármas szózatnak megfelelően háromszoros fogadalmat tett, miszerint ápolja a szent tiszteletét, ünnepén eljön abba a templomba, ahol akkor volt, valamint a szent sírjához személyesen elzarándokol.2 És bizony még elbeszélni is csoda! Alig mondta ki egyik fogadalmát, és egy ujja szabaddá lett, a második kimondásakor egy másik ujja oldódott el, a harmadik fogadalommal pedig engedett harmadik ujja is, és azután egész keze, majd ugyanígy a másik is, miközben az összegyűlt népsokaság buzgó áhítattal könyörgött a szent jóindulatáért. A hajdani szabadságát visszanyert ember így önmaga tette le a szerszámokat. Végül mindnyájan dicsérték Istent és a szent csodálatos erejét, hogy ilyen csodásan képes volt fenyíteni, de gyógyítani is.3 Maguk a szerszámok a történtek emlékezetéül a mai napig ott vannak felakasztva az előtt az oltár előtt, amelyet boldog Ferenc tiszteletére emeltek.

Több csoda történt itt, de a szomszédos helyeken szintén, melyekből nyilvánvaló, hogy a szent mily jeles a mennyben, és hogy ünnepét illő tisztelettel kell megülni a földön.

2 Le Mans városában is, miközben szent Ferenc ünnepén egy asszony a guzsalyért nyúlt és ujjai közé fogta volna az orsót, kezébe görcs állt, és ujjait kimondhatatlan forróság kezdte égetni.4 Okult a büntetésből, és felismerve a szent erejét, megrendült szívvel a testvérekhez szaladt. Miután a szent atya buzgó fiai kegyelemért könyörögtek számára, azonnal ép és egészséges lett, előbbi fájdalmából semmi nem maradt, csupán emlékeztető jelül az égés nyoma. – Hasonlóképpen járt egy asszony Campaniában, egy másik Valladolidban, egy harmadik pedig Piglióban.5 Míg elhanyagolták a boldog atya ünnepét, a vétkesek először csodálatos módon megbűnhődtek, majd bűnbánatot tartva még csodálatosabban megszabadultak szent Ferenc érdemeire. [CÉCs 100–103]

3 Egy lovag a Massa tartománybeli Borgóból szemérmetlenül gyalázta boldog Ferenc tetteit és csodajeleit.6 Gyakran ócsárolta azokat is, akik a szent emlékhelyére zarándokoltak, és csupa badarságot hordott össze a testvérekről. Midőn egy alkalommal Isten szentjének dicsőségét kezdte volna ki beszédével, bűneit ezzel az átkos káromlással tetézte: „Ha igaz, hogy ez a Ferenc szent, kard által essem össze a mai napon! De ha nem szent, sértetlenül fogok járkálni.” Isten haragja nem habozott méltó büntetéssel lesújtani, hiszen már imádsága is bűnné lett.7 Nem telik bele hosszú idő, és a káromló megsérti unokaöccsét, amaz erre kardot ránt és nagybátyja vérével szennyezi. Még aznap meghalt a bűnös, a pokol zsákmánya és a sötétség fia, hogy a többiek megtanulják: Ferenc csodatetteit ne káromló szavakkal illessék, hanem áhítatos dicséretekkel tiszteljék.8 [CÉCs 129]

4 Egy Sándor nevű bíró, miközben álnok nyelvével, akit csak tudott, eltérített boldog Ferenc tiszteletétől, az isteni igazságszolgáltatás folytán megfosztatott nyelvétől és hat évre megnémult. Mialatt azzal bűnhődött, amivel vétkezett, mély bűnbánatot tartott és igen fájlalta, hogy a szent csodáit szitkokkal illette.9 Ezért a szent sem tartotta vissza könyörületes jóságát, hanem a bűnbánót, aki immár alázatosan fohászkodott hozzá, kegyelmébe fogadta, és beszédkészségét is visszaadta. Káromló nyelvét a bíró attól fogva a szent dicséretének szentelte, áhítatot és egyszersmind tanítást is nyerve a fenyítésből. [CÉCs 128]

1 ApCsel 9,4.
2 1Sám 1,11.
3 Lk 2,13.
4 Péld 31,19.
5 Campania: Nápoly környékén, Terra di Lavoro néven is ismeretes.
6 Borgo San Sepolcro, Arezzo közelében.
7 Zsolt 78,21.31; Zsolt 109,7.
8 1Tessz 5,5.
9 Bölcs 11,17.

X. Egyéb különféle csodák

1 Gagliano városában, a sulmonai egyházmegyében, élt egy Mária nevű asszony, aki a buzgó vallásosságában egészen átadta magát Jézus Krisztus és szent Ferenc szolgálatának.1 Egy nyári napon kiment, hogy két keze munkájával megkeresse a mindennapi betevőt. A rekkenő nyári hőségben égető szomjúságát akarta csillapítani, ám senkitől nem kaphatott még egy pohár vizet sem, hiszen egyedül volt a kopár hegyen. Már szinte félholtan terült el a földön, és jámbor szíve buzgalmával pártfogóját, szent Ferencet hívta segítségül. Miközben így kitartott a buzgó és alázatos imádságban, kissé elszenderedett, hiszen elcsigázta a szomjúság, a munka és a nagy meleg. És íme, szent Ferenc jött hozzá és szólította nevén: „Kelj fel – mondta neki –, és igyál a vízből, amely Isten ajándéka neked és még sokaknak!” A hang hallatára magához tért az asszony álmából, és felbátorodva megragadta a keze ügyébe eső harasztot, gyökerestől kihúzta a földből, majd egy bottal ásni kezdett körös-körül, mígnem élő vízre bukkant, amely először csak kicsiny cseppnek látszott, Isten ereje azonban hamar forrássá növelte.2 Ivott az asszony, azután megmosta szemét, amely a gyengélkedéstől már egészen elhomályosult, s ekkor érezte, hogy szemében új fényesség árad szét. Hazasietett, és hírül vitte mindenkinek a bámulatos csodát szent Ferenc dicsőségére. Mindenünnen összefutnak a csoda hírére, és saját tapasztalatukból is meggyőződnek róla, hogy a víznek rendkívüli ereje van. Igen sokan megszabadultak a legkülönbözőbb betegségek nyavalyáitól, akik csak megízlelték, feltéve, hogy előbb gyónásban is megtisztultak. Mind a mai napig látni lehet a forrást azon a helyen, és ugyanott a boldog Ferenc tiszteletére emelt kápolnát. [CÉCs 16]

2 A spanyol Saguntban, egy ember kiszáradt cseresznyefáját csodálatos módon újra termővé tette, s így minden emberi reményt felülmúlva a fa ismét kizöldült, virágba borult és gyümölcsöt hozott.

Csodás kedvezésével Villasilos szőlősgazdáit is megszabadította a szőlőkben mindenütt pusztító férgektől.

València mellett egy papnak, aki teljes bizalommal hagyatkozott reá, a csűrét tisztította meg, amelyet évről évre elleptek a gabonaférgek.

Az apuliai királyságbeli Pietramalában egy hozzá fohászkodó úr földjét is sértetlenül megőrizte a gyűlöletes sáskajárás idején, jóllehet a környéken mindent fölemésztett az említett csapás.3, 4 [CÉCs 189–192]

3 Egy Márton nevű ember falujától messze kihajtotta legelni ökreit, ám az egyik állat valami botlás folytán oly szerencsétlenül törte el lábszárát, hogy semmi gyógymód nem látszott számára. A gazda már az állat lenyúzása felett aggodalmaskodott, mivel azonban a szükséges szerszám nem volt nála, hazaindult. Közben az ökör gondját boldog Ferencre bízta, s magát az állatot a szent megbízható oltalmába ajánlotta, nehogy visszatérése előtt fölfalják a farkasok. Midőn kora reggel visszatért nyúzókésével az erdőben hagyott állathoz, azt legelészés közben és olyannyira épnek találta, hogy törött lábát meg sem tudta különböztetni a többitől. Hálát adott a jó pásztornak, aki az ökörnek kedvesen gondját viselte és gyógyulást is szerzett neki.5

A szent segítségére tudott lenni mindannak, aki hozzá fohászkodott, és figyelemre méltatta az emberek apró-cseprő bajait is.6

Egy amiternói férfinak visszaszolgáltatta ellopott marháját.7

Egy antrodocói asszonynak, mikor vadonatúj ételfőző edénye lezuhant és darabjaira hullott szét, tökéletesen megjavította.

A marchiai Montolmóban is egy embernek helyrehozta széttört ekevasát.8 [CÉCs 183–186]

4 A sabinai egyházmegyében egy nyolcvanéves anyókának meghalt a lánya, és egy anyatejtől még el nem választott csecsemőt hagyott hátra. A szegény öregasszony egészen nincstelen volt, s persze híjával volt a tejnek is. Ráadásul nem volt asszony a közelben, aki legalább egy csepp tejjel táplálni tudta volna az éhes babát, ahogy a szükség megkívánta. A nénike azt se tudta, kihez forduljon. Már egészen elgyöngült a gyermek, és nem volt kilátásban emberi segítség. Végül egy éjjel az anyóka a boldog atyához fohászkodott, és könnyes imája közben egész szívével magába mélyedt. Rögtön megjelent előtte az ártatlan életkor pártfogója és így szólt hozzá: „Asszony, én Ferenc vagyok, akit könnyeid árjával hívtál. Tedd melledre a kisgyerek szájacskáját, mert az Úr bőségesen fog neked tejet adni.” Teljesítette az öregasszony a szent parancsát, és rögtön áradt a tej a nyolcvanéves emlőkből. Híre ment a szent csodálatos adományának, és rengetegen, férfiak is, nők is, odasiettek, hogy lássák. És mivel nyelvük nem tudta megcáfolni, amiről szemük megbizonyosodott, mindnyájan lelkesen dicsérték Istent az ő szentjének csodálatos ereje és szeretetre méltó jósága miatt. [CÉCs 182]

5 Scoppitóban egy házaspárnak egyetlen fia volt, de az is csak napról napra szomorúságot okozott, mintha örökösként egyben szülei szégyene is lett volna. Karjai ugyanis nyakából nőttek ki, térdei mellkasához tapadtak, a lábai meg feneke mögé csavarodtak. Nem is ember gyermekének tűnt, hanem inkább valami szörnyszülöttnek. Ez különösen az anyának fájt, aki sűrű sóhajok között fohászkodott Krisztushoz szent Ferenc támogatását kérve, hogy tekintsen le rá, a boldogtalanra, akinek ilyen szégyen jutott osztályrészül. Egy éjjel aztán, midőn keserves sorsa miatt keserű álomba merült, megjelent neki szent Ferenc, és kedves hangon szólongatta. Próbálta meggyőzni, hogy vigye el gyermekét a legközelebbi helyre, amely tiszteletére épült, mert ha ott a kút vizével meghinti az Úr nevében, a teljes gyógyulást nyeri számára. Az asszony azonban nem törődött a szent parancsával, ezért ismét része volt ugyanabban az álomban. Sőt, a szent harmadjára is megjelent, s ekkor az asszonyt gyermekével egészen a mondott hely bejáratáig vezette az utat is megmutatva. Akkoriban épp istenfélő nemes úrnők jártak azon a vidéken, akiknek az asszony részletesen feltárta látomását. Ők vele együtt a testvérekhez vitték a gyermeket és megmerítették a kút vizében. Egyikük, igazán nemes, saját kezével mosta meg a kicsit. A fiúcska, miután minden tagja azonnal a neki megfelelő helyre került, egészen épnek tűnt. A csoda nagyszerűsége mindenkit ámulatba ejtett. [CÉCs 158]

5a Későbbi betoldás9

Susában a Kisebb Testvérek Rendjébe egy rivarolói ifjú, Ubertinus. Novíciusként szörnyű rémület szállta meg úgy, hogy megzavarodva eszét vesztette, jobb felére egészen lebénult, és a súlyos betegség következtében megsüketült. Ezen kívül se beszélni, se mozogni, se érzékelni nem tudott többé. A szerencsétlen így hevert ágyán több napon át, a testvérek nem kis bánatára. Éppen boldog Ferenc fényes ünnepe közeledett, s ennek előestéjén állapota valamelyest jobbra fordult, ezért a jóságos atyát hívta, amennyire csak hűséges szívében erre képes volt, hiszen értelmes szavakat kiejteni nem tudott. Az éjszakai imaóra idején minden testvér a templomban időzött az istendicséret végett, amikor íme, a boldog atya egyszer csak megjelent a testvérek habitusában a mondott testvér betegágyánál, mire nagy fény ragyogta be a helységet.10 Kiterjesztette kezét a lebénult jobb oldal fölé és tetőtől talpig lágyan végigsimította, majd a fülekbe dugta ujjait és valami különleges jegyet hagyott jobb vállán e szavak kíséretében: „Ez lesz számodra a jele annak, hogy Isten visszaadta egészségedet általam, akinek a példájára a rendbe léptél.”11 Ezután kordájával körülövezte az ifjút, mivel az korda nélkül feküdt, és felszólította: „Kelj föl és menj a templomba, hogy a testvérekkel együtt leródd Istennek a dicséret adóját!” Szavai végeztével a boldog atya eltűnt, jóllehet a fiú meg szerette volna érinteni kezével és lába nyomát is megcsókolta volna, hogy kifejezze háláját. Így azonban, testben-lélekben ismét egészségesen, érzékeit és beszédkészségét is visszanyerve a templomba ment a jelenlevő testvérek és világiak igen nagy ámulatára, akik látták korábban a béna és eszét vesztett ifjút. Az istendicséret után tudomást szereztek a csodáról, amely sokakban fölélesztette a buzgó tiszteletet Krisztus és boldog Ferenc iránt.

6 Az ostiai egyházmegyében fekvő Coriban egy ember úgy vesztette el alsó lábszárát, hogy járni vagy mozogni egyáltalán nem tudott. Nyomorult helyzetében, és tudva, hogy emberi segítségben sem remélhet, mintha boldog Ferenc jelenlétét észlelte volna, ezért panaszos hangon így fohászkodott: „Segíts rajtam, szent Ferenc, vedd figyelembe szolgálatomat és áldozatkész szeretetemet. Hiszen szamaramon vittelek téged, szent lábaidat és szent kezeidet csókoltam, mindig tiszteltelek, mindig jó szándékú voltam, és most, íme, belehalok a gyötrelembe, amit ez a kegyetlen fájdalom okoz.” A panaszáradat megindította az atyát, aki a jótéteményekről nem feledkezik meg, és a buzgó vallásosságot szívesen jutalmazza. Megjelent egy testvére kíséretében a virrasztó férfinak, s elmondta, hogy a hívást meghallva érkezett és gyógyszert hozott. Tau jeles kicsiny botjával megérintette a fájó testtájat, a gennyesedésnek véget vetett, és teljes gyógyulást hozott. És ami még ennél is csodálatra méltóbb, emlékére a csodának a begyógyult seb helyén bemélyedve otthagyta a Tau szent jelét.

Szent Ferenc e jellel írta alá leveleit, ahányszor csak írt valamit a szeretettől indítva. [CÉCs 159]

7 De, íme: midőn az elbeszélés változatosságától lenyűgözött értelem ide-oda kapkod dicsőséges Ferenc atya különféle csodáinak világában, éppen – amint a kereszt jelének dicsőséges hordozója megérdemli – a Tauhoz, az üdvösség jelképéhez érkezik, nem híjával az isteni útmutatásnak.12 Megérthetjük ebből, hogy a kereszt előbb fenséges érdem gyanánt üdvösségére volt annak, aki Krisztus nyomában harcolt, majd pedig hiteles tanúságként megalapozta tiszteletét annak, aki Krisztussal együtt diadalt aratott.13

8 A keresztnek ez a csakugyan nagy és csodálatos titka – melyben oly mélyen rejteznek a kegyelemből kapott adományok, az erényekből fakadó érdemek, valamint a bölcsesség és tudomány kincsei, hogy a világ bölcsei és okosai számára titok marad – Krisztus e kicsinyének olyan teljességben tárult fel, hogy egész életében mást nem, csak a kereszt nyomait követte, mást nem, csak a kereszt édességét ízlelte, mást nem, csak a kereszt dicsőségét hirdette.14, 15 Ő igazán mondhatta megtérése kezdetén az Apostollal: Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében. Éppúgy joggal fűzhette hozzá életében előrehaladva: Mindazokra, akik ezt a regulát követik, békesség és irgalom. A legteljesebb érvénnyel pedig életútja végén tehette hozzá: Az Úr Jézus jegyeit viselem testemen. Ám naponta sóvárogva várjuk, hogy halljuk tőle ezt is: A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.16

9 Dicsekedj hát immár bátran a kereszt dicsőségében,
Krisztus jelének dicsőséges hordozója,
hiszen te a kereszttől indultál,
a kereszt regulája szerint haladtál előre
és végül a kereszten fejezted be,
s ennélfogva minden hívőnek nyilvánvaló
a kereszt tanúsága által,
mekkora dicsőség övez a mennyben.17

Kövessenek téged immár bátran,
akik kivonulnak Egyiptomból,

mert átmennek majd a Krisztus keresztfájával szétválasztott tengeren,

át fognak haladni a pusztán,
és miután átkeltek a halandó világ Jordán folyamán,
ama kereszt csodálatos hatalma által
be fognak jutni az élők megígért földjére.18, 19

Oda vezessen el minket
népének igaz vezére és a keresztre feszített
Üdvözítő, Krisztus Jézus,
szolgájának, Ferencnek érdemei által,
dicséretére és dicsőségére az egy és háromságos Istennek,
aki él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.20

Vége a boldog Ferenc halála után megnyilvánult csodáknak.

1 Ma Gagliano Aterno.
2 Jn 4,10.11; 7,38; Eszt 10,3c.
3 Jer 21,14.
4 Lat. de Petramala in regno Apulie. Apuliában nem azonosítható ilyen nevű település.
5 Jn 10,11.
6 Zsolt 86,5; 145,18.
7 Aquila mellett fekszik.
8 A mai Corridonia.
9 Szintén a miniszter generális Hieronymus ab Asculo rendelkezése nyomán készült betoldás.
10 ApCsel 12,7.
11 Mk 7,33.
12 Bonaventura egy olyan történettel zárja a csodák elbeszélését – és egyben az egész legendát –, amely lehetőséget ad neki arra, hogy a Tauval – amit már a Prológusban is említett – keretezze művét, és ezáltal ismét kiemelje a kereszt jelentőségét Szent Ferenc alakjában. Ugyanakkor retorikai játéknak is tekinthetjük, hogy e történet elbeszélésével, mintegy zárásképpen, maga Bonaventura is a Tau jelével „írja alá” művét (vö. még ezenkívül: LM IV,9; Ez 9,6).
13 2Tim 2,3–4.
14 1Kor 12,31 és Kol 2,3. Mt 11,25; Lk 10,21. 1Pét 2,21.
15 Vö. LM Prol 2; LM XIII,10, XV,5; LMCs I,1.
16 Gal 6,14.16–18.
17 Gal 6,14.
18 Kiv 13,17; Zsolt 114,1. Zsolt 136,13; 68,8; ApCsel 7,5; Zsolt 142,6; MTörv 27,3.
19 Utalás a Szent Ferenc ünnepére írt zsolozsma első esti dicséretének himnuszára (Proles de caelo prodiit), valamint az ünnep nyolcadában énekelt antifónára (Sancte, Francisce, propere), amelyekben Ferenc mint új Mózes jelenik meg.
20 Gal 3,1; Jel 10,6 és 11,15.

Assisi Szent Ferenc legendája Szent Bonaventura szerint

„Megjelent a mi Üdvözítő Istenünk kegyelme ezekben a végső napokban szolgájában, Ferencben…” Ezzel a nyitánnyal kezdődik Szent Bonaventura életrajza Assisi Szent Ferencről, és ez, miközben a karácsonyi éjféli mise olvasmányát idézi, voltaképp a mű címének, rövid összefoglalásának is tekinthető.1 A rendalapító életét számos életrajz és legenda megörökítette. Amíg az egyik azt igyekezett megörökíteni „az igazság szem előtt tartásával”, amit a szent „tett és tanított” (pl. Thomae de Celano Vita prima sancti Francisci), addig a másik „emlékezés” kívánt lenni „a lélek vágyódásában” (memoriale in desiderio animae – l. Thomae de Celano Vita secunda sancti Francisci). Ismét más írás az első társak beszámolóiként áll előttünk, és mint ilyen, csokorba szedett „virágok” gyanánt kínálja a szentről szóló elbeszéléseket (pl. Legenda trium sociorum, ill. florilegiumok), vagy – ugyancsak az első testvérek tanúságára hivatkozva („mi, akik vele voltunk”) – mutat be egy emberi indulatoktól sem mentes Ferencet, akinek legfőbb szándéka a regula megtartása (pl. Legenda Perusina).2 A Legenda maior első szava alapján (apparuit) egy jelenés szemlélése, a Ferenc életében megnyilvánuló isteni kegyelem szemlélődő elbeszélése. E teológiai látásmódnak rendelődik alá – sokkal inkább, mint más legendákban – a szövegben tetten érhető minden egyéb szempont, így többek között az életrajz kronológiája, szerkezete vagy a főszereplő emberi vonásainak bemutatása.

Bonaventura testvér (akit hivatalosan 1482-től illet meg a „szent” és 1588-tól a Doctor Seraphicus cím) a Kisebb Testvérek Rendjének miniszter generálisaként, azaz legfőbb elöljáróként írja meg a rendalapító életrajzát 1260 és 1263 között. Ő a szent első olyan életrajzírója, aki már nem ismerte személyesen Assisi Ferencet, akinek halála óta (1226) több mint három évtized eltelt.3 A hagiográfiai munka több egységből áll: egyrészt a hosszabb legendából (Legenda maior) a közvetlenül hozzákapcsolt tízfejezetes csodagyűjteménnyel (De miraculis post mortem ostensis), másrészt egy rövidebb, zsolozsmába illesztett változatból (Legenda minor), amely egy-két részletétől eltekintve a főszöveg kivonatának tekinthető.

A szövegegyüttes gazdag kézirati hagyománnyal rendelkezik, szemben a többi ferences forrással.4 A vonatkozó kódexeknek ez a bősége a többi legenda csupán egy-két fennmaradt kézirata mellett két rendelkezés eredménye. 1263-ban a pisai nagykáptalan elfogadta és hivatalos változatnak ismerte el a Bonaventura által írt új legendát, az 1266-os párizsi nagykáptalan pedig elrendelte a megelőző összes életrajz megsemmisítését.5 Ennek következtében a Legenda maior – és a rendszerint Szent Ferenc ünnepén, illetve annak nyolcadában imádkozott Legenda minor – évszázadokra meghatározta a Szent Ferencről alkotott elképzelést, s ezzel együtt az irodalmi és képi ábrázolásokat, még akkor is, ha számolunk a nem hivatalos legendaváltozatok és -kompilációk szintén gazdag hagyományával.

A Legenda maior történetei

A szöveg mint életrajz (vita) mindenekelőtt az assisi szent élettörténetét ígéri az olvasónak, ám a 19. század végétől egyre intenzívebbé váló és az „ember” Ferenc megragadását célul kitűző kutatások alaposan megkérdőjelezték ezt a jelleget. A korábbi ferences források felfedezésével a Legenda maior történeti hitele szinte semmivé lett, és Paul Sabatier óta a legválogatottabb negatív minősítéseket kapta a történészek részéről.6 A „ferences kérdés” évszázados története során sokat finomodott a kutatás célja és módszertana is, idővel a történeti személyiség objektív eléréséről is lemondva.7 Érdemes a számos megközelítésből Jacques Le Goff sorait idézni, aki egy 1967-es tanulmányában így fogalmaz:8

„Szent Bonaventura legendája, mint forrásmű Szent Ferenc élettörténetéhez, gyakorlatilag használhatatlan… Szent Bonaventura olyan kiagyalt és tendenciózus művet írt, amely nem vesz tudomást a modern történettudomány alapvető követelményéről. Kiagyalt, mert egymásnak ellentmondó adatokat közöl, amelyeket minden kritika nélkül vesz át a legkülönbözőbb forrásokból. Írásának tendenciózus jellege pedig abban mutatkozik meg, hogy mélyen hallgat mindarról, ami azt bizonyíthatná, hogy a ferences rend működése némely pontokon eltért Szent Ferenc szándékától […] a tudomány és az oktatás, a kétkezi munka, a leprásokkal való érintkezés, a templomok és a kolostorok szegénysége. Tény, hogy ez az arany középutat megtestesítő Szent Ferenc inkább a konventuálisok, semmint a spirituálisok felfogásához áll közel.”

Az ilyen és ehhez hasonló megállapítások a kutatás pozitív eredményei mellett azt sugallják, hogy Bonaventura műve átírja és meghamisítja Ferenc személyiségét és radikális üzenetét, amelyet ha meg akarunk érteni, jobb, ha a Legenda maiort egyszerűen félretesszük.

Az utóbbi évtizedek kutatásai, miközben választ keresnek arra a kérdésre, hogy Bonaventura mennyiben tekinthető Ferenc életrajzírójának – és az általa írt legenda mennyiben forrás a szent életéhez –, arra a megállapításra jutnak, hogy a szerző forrásainak tükrében számba kell venni, mit mond a legenda Ferencről kifejezetten, és mit hallgat el. Ez a megközelítés fényt derít arra, hogy a mű egyáltalán nem tekinthető történetek „véletlenszerű” felhalmozásának, ahogy azt Sabatier gondolta.9 A kompilátor számára nem egyenértékűek a különböző források, és nem keveri össze azokat, hanem mindig azt alkalmazza közülük, amelyik céljának megfelelőbb.10 A másik fontos következtetés, hogy a szerző bár valóban nem a modern értelemben vett „történeti” Ferenc bemutatására vállalkozott – miért is tette volna? –, ugyanakkor valamiféle történeti dimenzióban (is) elhelyezte a szent alakját. Bonaventura Ference nem csupán mitizált (vagy misztifikált), hanem legalább annyira funkcionális, azaz vitájának megírásakor nem pusztán életszentségének bemutatása volt a feladat, hanem hogy a róla alkotott kép megfeleljen azokra a kérdésekre, amelyekkel a rend szembetalálta magát 1260 körül. Így válhatott a rendalapító hivatalos élettörténete az adott közösség identitásának formálójává. Ebben az értelemben, vagyis a 13. századi rendi változások fényében lehetséges a Legenda maior történeti olvasata, noha a szövegből kibontakozó Ferenc-kép sem tekinthető teljes mértékben történetietlennek, hiszen a forrásokon alapul. Amire Bonaventura a maga korában vállalkozik, az a közösség identitásának megrajzolása, mégpedig úgy, hogy az eszmény bemutatását Ferenc életének egy olyan eleme köré szervezi, amely egyszerre volt történeti esemény – Alvernán, 1224 szeptemberében – és lelki tapasztalat. A szent életútjának ez a kimerevített – és ezzel időtlenné festett – pillanata: a stigmatizáció.

A Legenda maior forrásait egyaránt képezte szóbeli és írott hagyomány. Szóbeli forrásokat a legenda Előszava is említ (LM Prol 4) utalva a még élő társak szóbeli beszámolóira, akiknek nevét a szerző gondosan elhallgatja.11 Az írott források közül Bonaventura rendelkezésére állt a két Celanói-életrajz (Vita prima, Vita secunda), a Iulianus de Spira által írt Vita, továbbá a Legenda trium sociorum (Három társ legendája), s indirekt módon az Anonymus Perusinus is, végül egy olyan anyag, amelyet megtalálunk a Compilatio Assisiensis, illetve Legenda Perusina (Perugiai Legenda) szövegében. A forráskezelés három fő típusa jellemzi Bonaventura kompilációját: 1. egy vagy több szó, kifejezés vagy akár egész mondatok átvétele; 2. személyes hozzáadások a forrásokhoz, amelyekben jól kivehető, hogy az elbeszélt események milyen értelmezését ajánlja maga a szerző; 3. bizonyos témák, adatok szándékos elhagyása.12

A forráskezelést jól szemlélteti, ha összevetjük a különböző leírásokat Ferenc ifjúkoráról. Az első Celanói-életrajz igen negatív színben tünteti fel Assisi városát (CÉ1 1–2): e „Babilon” lakói „a világ hiú szokásainak hódolnak” és gyermeküket „szertelenségre” nevelik; „névleges keresztények”, akik a következő nemzedéknek „csúf és utálatos dolgokat” tanítanak, sőt szinte kényszerítik a fiatalokat „illetlen dolgok” megtételére. Egy ilyen világban még az erények is bűnné válnak: bár Ferenc „nagyon udvarias, előzékeny és szeretetre méltó ember volt, de ez is vesztére vált.” Az író egy egész fejezetet szán a moralizáló bírálatnak, a továbbiakban pedig azzal jellemzi a fiatal Ferencet, hogy „bűnökben fetrengett” és „az ifjúság minden vélt jogát ki akarta élvezni”, „hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát”. Ehhez képest a Második életrajz – jó egy évtizeddel később – arról tudósít, hogy az anya „minden tisztesség kedvelője” és (a bibliai) „Szent Erzsébethez hasonlít”, a gyermek Ferenc pedig „jó tulajdonságaival már kicsi korában nagymértékben megnyerte” mindenki tetszését. Előkelő modorú, a hadifogságban sem bánkódik, hanem békességgel tűr. Bonaventurának választania kell a két igen eltérő tónusú leírás közül. Az első fejezet élén három körmondatban találjuk a téma, forrásaihoz képest elég szűkszavú összefoglalását (LM I,1). A teológus író a Ferenc-legendák sorát megnyitó és általa elsődleges forrásnak tekintett Első életrajzból építkezik: a hiábavalóság, hiúság, kereskedés, vagyon kulcsszavai lesznek leírásának, de a féktelen és kicsapongó ifjú képe helyett egy megszelídített, az emberi szélsőségek között sikerrel egyensúlyozó fiatalember képe jelenik meg előttünk.13 A főszereplő itt nem egyedül Ferenc, hanem legalább annyira az isteni kegyelem, amely az ifjút „jóságosan megelőzte”, a bűnökből „kiragadta”, és amelynek köszönhetően még a negatív környezet és a pénzzel való foglalkozás is az erények táptalajává vált. Ezzel már itt, a mű első soraiban feltárul az isteni/lelki (caelestis) és a földi/testi (carnis) közötti ellentét, amely – más ellentétpárokkal együtt – az élettörténetet folyton teológiai dimenzióba helyezi. Ezzel a „megszépítő” írói művelettel teljesen egybevág, ahogy a narbonne-i káptalan (1260) módosítja Iulianus de Spira Officium rhythmicumában a Ferenc fiatalkorára vonatkozó részletet.14 A Legenda maior leírásában továbbá Assisi meg lesz fosztva babiloni vonásaitól, hiszen neve a 13. század második felében már egy szent zarándokhelyet jelöl, amelyhez nem illenek a negatív jelzők.15

„Élt egy ember Assisi városában, Ferenc, kinek áldott az emlékezete, mert Isten édes áldásaival jóságosan megelőzte őt, a jelen élet veszedelmeiből is kegyesen kiragadta, és az égi kegyelem ajándékaival is túlcsordulóan betöltötte. Bár ifjúkorában az emberek hiú fiai között hívságokra nevelték, és alig tanult meg írni, máris a kereskedők haszonleső foglalatosságaira szánták, mégis égi oltalomtól övezve sem a féktelen ifjak között nem járt testi könnyelműség után, bár hajlott az örömre, sem a kapzsi kereskedők körében nem helyezte reménységét a pénzbe és a vagyonba, bár a haszonra figyelmes volt. Az ifjú Ferenc szívében ugyanis – isteni módon beleoltva – volt valamiféle bőkezű könyörület a szegények iránt. E tulajdonsága vele együtt növekedett gyermekkorától, és szívét akkora jóindulattal töltötte el, hogy – az Evangéliumnak már nem süket hallgatójaként – elhatározta, hogy mindannak, aki kér tőle, adni fog, különösen, ha Isten szerelmét említve kéri.” (LM I,1)

Ez az értelmező kompilálás az, amely a történeti Ferenc után nyomozó kutatókat arra ösztönzi, hogy a Bonaventura-féle passzívnak tűnő és emberi vonásaitól részben megfosztott szent-figurát kiegészítsék a korábbi források Ferenc-képeivel, megalkotva így a szentkép „negatívját” – Dalarun kifejezésével Ferenc „malavitá”-ját, a „malavventura di Francesco”-t.16 A Legenda maior ugyanis némiképp elhallgatja Ferenc testi vonásait; hasonlóképp mintha írója ellenőrzést gyakorolna többek között az olyan témák fölött, mint Ferenc és a tudományok, illetve viszonyulása a pénzhez.17 Céljának megfelelően a történeti kritika visszafelé járja be azt az utat, amelyet Bonaventura tett meg műve írásakor. Utóbbi törekvése abban állt, hogy bemutassa: egy ember Isten kegyelméből „a hatodik pecsét angyalaként” áll előttünk, tehát személye nem önmagában véve, nem csupán „objektíve” fontos egy későbbi kor kisebb testvére számára, hanem a hit értelmezési körén belül. Előbbi azonban azt igyekszik láthatóvá tenni a ma emberének – hittől függetlenül –, hogy „a hatodik pecsét angyala alacsony volt és barna bőrű”.

Ugyanakkor félrevezető volna azt állítani – és éppen a történetiséget hagyná figyelmen kívül –, hogy Assisi Ferenc életrajz-irodalma úgy oszlana a hivatalos és a nem hivatalos legendák két nagy csoportjára, mint történeti forrásként használhatatlan és használható művek, előbbiek egyszerűen a rend konventuális irányzatával, utóbbiak a spirituálisokkal párosítva, tetszés szerint negatív vagy pozitív előjellel felruházva. A „nem hivatalos” legendákat sem csak a történeti adatok közlése jellemzi, keletkezésük körülményei és intenciói épp annyira meghatározóak, mint bármely más írás esetében, ugyanakkor a hivatalos legendák is közölnek történeti adatokat.18 A Legenda maior esetében például árnyalja a gyakran előítéletektől sem mentes leegyszerűsítést, ha meghallgatunk néhány egykorú – többek között spirituálisoktól származó – véleményt, amelyek már a maguk korában sem egyoldalúan ítélték meg Bonaventurát és életrajzírói tevékenységét.19

Szintén segít észrevenni, milyen történeti folyamatba ágyazódik a Legenda maior megírása, ha végigkövetjük egy téma alakulását a különböző forrásokban. Ez jól szemlélteti, hogyan változik egy-egy kérdés megítélése a történeti helyzet változásával már 1260 előtt is. A Szent Ferenc-i életeszmény lényegéhez tartozik az evangéliumi élet (vivere secundum Evangelium) mibenléte, s ezen belül a prédikáció kérdése.20 Celanói Első életrajzában mint a testvéri közösség dilemmája jelenik meg mindez: „abban az időben nagyon sokat vitatkoztak arról, vajon az emberek között kell-e maradniuk, vagy pedig remeteségbe kell vonulniuk” (CÉ1 35). Ferencnek és testvéreinek tehát két alternatíva közül kell választani. A kérdésre Ferenc imádságban kap választ, mely szerint a prédikáló életformára határozza el magát. Mindezt átveszi Bonaventura is (LM IV), sőt megismételve a témát történetté bővíti (LM XII,1–2), amelyet később a Fioretti lapjain is olvashatunk (Fior 16). Eszerint Ferenc azzal a kérdéssel küld Szilveszter testvérhez és Szent Klárához, hogy vajon a prédikálásnak vagy inkább a remeteéletnek szentelje életét. A két – mellesleg szemlélődő – ember válasza a prédikálás igenlése. A forráselemzés ugyanakkor rávilágított, hogy ez az ábrázolásmód nem Ferenc és az első testvérek dilemmáját fejezi ki, hanem a Ferenc halála után önmagát és hivatását megfogalmazó közösség útkeresését. Ez a retorika nem Bonaventuránál jelenik meg először, hanem már Celanóinál is tetten érhető, utóéletét pedig a Fiorettiben is nyomon követhetjük. Kivehető itt a rend történeti változásainak lenyomata, különösen a klerikalizáció és az egyre inkább városi, illetve társadalmilag meghatározó jelleg. Ami Ferenc és az első testvérek esetében még életszerű váltakozása volt annak, hogy egyrészt az emberek között a Teremtőt dicsérve és bűnbánatot hirdetve prédikálnak, másrészt a városon kívül az imádságnak szentelik magukat (vö. PN 18), az igen hamar – már a rendalapító halálát követő években – mint az evangéliumi élet két egymást kizáró változata jelenik meg, amelyek közül választani kell. A dilemma az évtizedek során csak fokozódik többek között a rend létszámbeli gyarapodása miatt és annak köszönhetően, hogy egyre több klerikus tagja lesz a közösségnek, illetve hogy a kolduló rendek releváns jelenléttel bírnak az egyetemeken, és új helyzetben akarják megélni Ferenc eredeti szándékát, amely „nehéz örökségnek” bizonyul.21

A Legenda maiort elemző olvasó számára tehát a szent élettörténetén keresztül kirajzolódik a rend 13. századi története. Ezt a folyamatot többek között az intézményesülés, a centralizáció és a már említett klerikalizáció fogalmai jellemzik, és tetőzése éppen Bonaventura generálisi tevékenységéhez köthető, akit előszeretettel „a rend második megalapítója” címmel ruház fel a szakirodalom.22 A megnevezés hátterében többek között az a tény áll, hogy sokáig a narbonne-i konstitúciógyűjtemény (1260) számított a ferences törvényhozás legkorábbi ránk maradt forrásának, amelyet Bonaventura a megelőző káptalanok határozataiból állított össze. Ez vezet annak a párhuzamnak a felismerésére, hogy a miniszter generális törvényhozói tevékenysége ugyanúgy egy folyamat része a konstitúciók, mint ahogy legendája az életrajzok történetében.23 További hangsúlyos jellegzetessége az új szerzetesközösség korai történetének, hogy a specifikumának tekintett evangéliumi szegénység megélése körül egyre nagyobb a bizonytalanság, és szükségesnek látszik, hogy egyrészt az intézményesülés részeként jogi keretek közé szorítsák, másrészt hogy az egyetemeken zajló polémiák közepette teológiai alapot nyerjen. Így a század derekán – a rend történetét kutató Merlo szavaival – a vitatkozó felek egyre inkább átbillennek a megélt szegénység területéről az elgondolt szegénység területére.24 A legenda egyik – más forrásokban nem szereplő – történetét mindez megvilágítja. Az elbeszélés szerint néhány testvér hitetlenek vidékén járva koldul, ám az alamizsnát nyújtó szaracéntól pénzt nem fogad el. Példájukon okulva a szaracén „önként ajánlkozott, hogy ameddig csak lehetősége engedi, gondoskodik számukra minden szükségesről” (LM IV,7). Az epizód azon túl, hogy kiemeli az adakozás dicséretes voltát, felidézi a megélhetést segítő „lelki barátok” (amici spirituales) létét a rend körül, amely kifejezésre jut már a Regula bullatában és a Quo elongati bullában is.25 Ugyanakkor egy példáját adja az usus pauper gyakorlatának, amelyet III. Miklós szentesít majd 1279-ben az Exiit qui seminat bullában. Eszerint a testvérek használhatnak mindent, ami létfenntartásukhoz, valamint a liturgiához és a tanuláshoz szükséges, de szegény módjára, úgy, hogy „bennük és cselekedeteikben mindig tündököljön a szent szegénység” (semper in eis et eorum actibus paupertas sancta reluceat). A pápai bulla érvénybelépésétől az Apostoli Szentszéké lesz a kisebb testvérek minden vagyonának tulajdonjoga, kivéve azokat az adományokat, amelyekre a donátor fenntartotta a tulajdonjogot.26

A rend identitásának újra kimondására és önigazolására tett kísérlet a rendalapító alakjának megrajzolása által nem volt független a kor egyház- és lelkiségtörténeti összefüggéseitől sem. Ezek között külön figyelmet érdemel a joachimizmus szellemi mozgalma, amely a koldulórendek megjelenésével új lendületet nyert. A szerzetes Joachim a Fiore történelemteológiája, mely szerint az Atya és a Fiú korszaka – másként az Ószövetség és Újszövetség ideje – után beköszönt a Szentlélek kora, nagy népszerűségnek örvendett a kisebb testvérek körében is. 1250 körül ez még nem feltétlen jelentett egyet az eretnekséggel és nem vont maga után azonnali elítélést, hiszen a joachimizmus híve volt több elismert, jelentős személyiség. A krónikás Salimbene részletesen bemutatja például a provence-i Hugo de Digna testvért, aki joachimistaként merészen ostorozza a főpapságot rest életmódja és a nepotizmus miatt, mikor IV. Ince személyesen hallgatja ki őt nézeteiről a zsinatra összegyűlt bíborosok jelenlétében. Ugyanez a testvér, a krónikás szavaival magnus joachita, a legfőbb ferences elöljárónak, Iohannes a Parma generálisnak a bizalmasa, aki maga is „magnus clericus et spiritualis vir et maximus ioachita” volt.27 Az apokaliptikus eszmék akkor hozzák felszínre a rend belső feszültségeit és egyszersmind a koldulórendiekre nehezedő külső nyomást, amikor 1254-ben Párizsban megjelenik Gerardus a Borgo San Donino testvér műve, a Liber introductorius ad evangelium aeternum. Ebben a szerző, aki Angelus Clarenus szerint mellesleg a generális sociusa volt, Joachim apát írásait új és örök evangéliumnak nevezi, mintegy harmadik testamentumnak (az Ó- és az Újtestamentumnak megfelelően), amely a harmadik korszakban tölti be szerepét. Az új korszak előhírnöke Szent Ferenc, kiválasztott főszereplői pedig a kisebb testvérek, akiknek a regulája voltaképp az új alternatíva Jézus Krisztus tanítása után.28 Gerardus műve még inkább kiélezi a párizsi egyetem világi és koldulórendi magiszterei közötti ellentétet. Iohannes a Parma a domonkos elöljáróval, Humbertus de Romanisszal együtt intéz közös levelet 1255 februárjában a két koldulórend tagjaihoz biztatva őket egymás segítésére és mindenféle rivalizálás kerülésére.29 A Szentszék reakciója sem marad el, amikor ugyanaz a IV. Sándor pápa, aki 1255 áprilisában foganatosította elődje – IV. Ince – intézkedéseit (Etsi animarum), felfüggesztve azokat a kiváltságokat, amelyeket a ferencesek és a domonkosok a plébániai és egyházmegyei jogok rovására korábban szereztek, 1255 októberében kibocsátja Libellum quemdam kezdetű levelét, amely Gerardus testvér Introductoriusát annak 31 pontjában elítéli.30

Amikor 1257-ben Bonaventura elöljáró lesz, nem hagy fel a teológia művelésével, és nem vonul ki a polémiából, hanem reagál a koldulórendieket ért intellektuális támadásokra is, ugyanakkor nem hagyja szó nélkül mindazt, amit a rend belső problémájaként észlel.31 Teológusként válaszol nemcsak az evangéliumi szegénységet mint életformát megkérdőjelező elgondolásokra – De perfectione evangelica (1255), Apologia pauperum (1269) –, hanem a joachimizmus eretnekségbe hajló nézeteire is. Sőt, Bonaventura eszkatologikus látásmódja és történelemteológiája, amely teológiai műveiben nyer kifejtést, mint a ferences joachimizmusra adott válasz is értelmezhető.32 A Legenda maior prológusának eszkatologikus képei, amelyek Szent Ferenc egész életútját egy üdvtörténeti perspektívába helyezik (a második Előfutár, illetve Keresztelő János; az új Illés; a hatodik pecsét angyala, aki az élő Isten pecsétjét viseli) nehezen függetleníthetők a korabeli joachimista képzetektől. Főként, ha komolyan vesszük az elképzelések egyikét, amely szerint éppen az 1260-as év jelenti a harmadik korszak kezdetét.33

Ebben a történelmi helyzetben és szellemi közegben kezdődik el magának a szövegnek a története, amely a már említett évszám-hármashoz köthető. 1260: a narbonne-i nagykáptalan felkéri a miniszter generális Bonaventurát egy új legenda írására. 1263: a pisai nagykáptalan jóváhagyja az új Ferenc-életrajzot és hivatalosnak ismeri el. 1266: a párizsi káptalanon elrendelik az összes korábbi legenda megsemmisítését. Az új legenda tehát elsősorban „rendi ügy”. Írójának bevallása szerint személyes indíttatásain túl „a nagykáptalan egyhangú sürgetése” hívja életre (LM Prol 3). Továbbá a testvérek életét meghatározó intézkedések és normák körében születik, voltaképp azok egyikeként. Emellett a kész szöveg formailag is úgy van kialakítva, hogy belső használatra alkalmas legyen – a Legenda maior ebédlői felolvasásra, a Legenda minor közös imádságra –, és vélhetően minden rendházba eljutott egy példánya ugyancsak a párizsi káptalan egyik rendelkezése folytán.34 A belső használat természetesen nem zárta ki, sőt magától értetődően hozta magával, hogy az új legendát más ferences kötődésű közösségek, például klarissza nővérek számára is lemásolták, és még ebben a században készült népnyelvi fordítása is.35 A korábbi legendák megsemmisítése abszurd intézkedésnek tűnik, főképp megbecsülve az így elveszett kéziratok mennyiségét. (Vélhető, hogy minden rendház – ebben az időben körülbelül 1500 – legalább egy Ferenc-életrajzzal rendelkezett, valamint kellett lennie egy breviáriumra alkalmazott változatnak is, s ehhez még hozzájárulnak a más szerzetesközösségek birtokában lévő példányok.36) Valamelyest ellensúlyozza a döntés abszurditását, ha megfontoljuk, hogy a korabeli gyakorlatba illeszkedik. Ugyanannak az eljárásnak lehetünk tanúi, amelyet a szerzetesek – ferencesek és domonkosok egyaránt – az életüket szabályozó éppen aktuális konstitúciók esetében is alkalmaztak: „Et istis publicatis veteres destruantur” (’Ezek közzétételével a régieket semmisítsék meg’).37 Szintén igazoló erejű, hogy ugyanebben az időben – hasonló céllal és hasonló módon – a domonkosok is elkészítik rendalapítójuk életrajzát magiszter generálisuk, Humbertus de Romanis vezetése alatt, s az új legenda elfogadásával egyidejűleg elrendelik a korábbiak megsemmisítését.38

A ferences viták és legendák története Bonaventura művével nem ér véget, sőt már a következő elöljáró, Hieronymus ab Ascoli elrendeli a páduai nagykáptalanon (1276), hogy kutassanak fel és küldjenek el a rendi vezetés számára minden olyan tanúságot, amely Ferencről vagy más szentéletű testvérekről közöl adatokat, és az adott provinciában történt ilyen jellegű és említésre méltó eseményeket őrzi.39 A hagiográfia tehát továbbra is a közösségi identitásteremtés eszköze marad, kiegészülve immár a helyi hagyományok ápolásával. A Legenda maior ezzel együtt évszázadokon át megőrzi mind funkcionális, mind a későbbi Ferenc-ábrázolásokat meghatározó jelentőségét. A legszembetűnőbb módosulást a ferences életrajz-irodalomban Bonaventura legendája kapcsán az képezi, hogy az ebben megjelenő szent sokkal inkább elérhetetlen szimbólum, mint követhető példa. Üdvtörténeti jelentőséggel felruházott, átteologizált alakja nem annyira a kisebb testvérek mindennapi életvezetéséhez ad ösztönző útmutatást, és nemcsak a korabeli történelmi helyzetben fölmerülő problémákra válaszol – vagy azok lenyomata –, hanem inkább leképezi (a bonaventurai spekulatív misztikának megfelelően) a mindenkori spirituális út bejárását.40 Éppen ezért válik fontossá mindazon elemek feltárása a szövegben, amelyek által lehetővé válik Assisi Szent Ferenc életének egy olyan, a történetire épülő, de misztikus olvasata, amelyet maga a szöveg ajánl.

A Legenda maior mint teológia: Krisztus-ikon narratív keretben

Ferenc személye teológiai keretbe helyeződik Bonaventura gondolatrendszerében. Mi sem szemlélteti ezt jobban, minthogy a Dizionario Bonaventuriano külön szócikket szentel neki.41 Az Itinerariumot keretező megjegyzésekből az is körvonalazódik, hogy a rendalapító alakja elsősorban az Istenhez jutásról alkotott spekulációval fonódik össze.42 A legendát jellemző szemlélődő nézőpont elsajátítását több szinten segíti a szöveg: 1. a kifejezések szintjén, amelyek jelentése a teologia bonaventuriana kontextusán belül ragadható meg; 2. a struktúra szintjén, amelyre részben maga a szerző is felhívja a figyelmet; 3. a szimbólumok szintjén, amelyek közül az Előszó bibliai képei, a kereszt a hozzá kapcsolódó tauval és szeráffal, valamint a – szerkezetet is meghatározó – Istenbe vezető hierarchikus út kap központi szerepet. A következőkben ezeket az – egymással szorosan összefüggő – szinteket szemléltetem néhány fontosabb példa kiemelésével.

A teológia szavai

Ascensus / Descensus

Rögtön az Előszó kezdetén a fönséges Isten jóindulatának leereszkedéséről (Deus excelsus benignitatis condescensione) van szó, vagyis az emberit megelőző kegyelemről. Ez feltétele mindannak, ami Ferenc életében következik: ezáltal képes egyre nagyobb jóra törekedni (proponens ex hoc semper ad maiora conscendere – I,5) és így tud lépésről lépésre haladva eljutni az evangéliumi tökéletességre (ad perfectionem evangelicam gradatim conscendendo perveniret). Porciunkula kivételes szerepének leírásakor az is kiderül (II,8), hogy Ferenc Egyházat helyreállító munkálkodása mind anyagi, mind szellemi értelemben megvalósult (ti. a külső ember számára a három templom restaurálása, a belső ember számára a három rend alapítása által). Ugyanitt a szent úgy jelenik meg előttünk, mint aki „szabályos előrehaladással emelkedik föl az érzékiektől a szellemiek, a kisebbektől a nagyobbak felé” (a sensibilibus ad intelligibilia, a minoribus ad maiora ordinato progressu conscenderet). A Teremtő gondviselő jósága ereszkedik le hozzá (Creatoris ubique providentia condescendebat ad placitum [Francisci] – V,11), ő pedig minden létezőből lajtorját készít magának, amelyen át feljuthat Istenhez (de omnibus sibi scalam faciens, per quam conscenderet ad apprehendum eum qui est desiderabilis totus – IX,1). Bonaventura Ference abba a dinamikába kapcsolódik bele, amely az üdvtörténetben valósul meg. A XII. fejezetben azért vállalja a prédikáló életformát, mert bár a prédikáció az emberi dolgokkal való foglalkozást és így alászállást is jelent (in praedicatione multa oportet condescensione), amely során „lelki lábaink porosak lesznek” (spiritualium pulverizatio pedum), mégis ilyenkor Isten Fiát tudja utánozni, aki a „lelkek üdvére leszállt Atyja öléből” (propter animarum salutem de sinu Patris descendit – XII,1). Ez a megfogalmazás azért is kulcsfontosságú, mert hangsúlyosan van jelen magának Ferencnek az írásaiban is, itt tehát kifejezetten egybecseng Ferenc és Bonaventura teológiája. Szent Ferencnél központi jelentőségű a Jézus Krisztus kenózisára (önkiüresítésére) való rácsodálkozás, amelynek folytonos megvalósulását az Eucharisztiában fedezi fel. Az első Intelemben (Az Úr testéről) így ír: „Íme, mindennap megalázza magát, mint akkor, amikor a királyi trónról jött a Szűz méhébe; mindennap ő maga jön hozzánk alázatos külsőben; mindennap leszáll az Atya kebléről az oltárra a pap kezében” (Int 1,16–18). A hívőkhöz írt levél második változatában: „Az Atyának eme oly méltó, oly szent és dicsőséges Igéjét a legfölségesebb mennyei Atya az ő angyala, Szent Gábriel által hirdette meg a szent és dicsőséges Szűz Mária méhébe, kinek méhéből a mi emberségünk és törékenységünk valóságos testét vette magára. Ő, bár gazdag volt mindenekfölött, édesanyjával, a Boldogságos Szűzzel együtt a szegénységet akarta választani a világban” (2LHív 4–5). Az egész rendhez írt levélben: „Ó, csodálatra méltó fönnség és ámulandó méltóság! Ó, fölséges alázatosság! Ó, alázatos fölség, hogy a mindenség Ura, Isten és az Isten Fia így megalázza magát, hogy a mi üdvösségünkért a kenyér szerény színe alá rejtezik!” (LRend 27). Eszerint Ferencnél a krisztusi önkiüresítés felismeréséből fakad az Eucharisztia-tisztelet, valamint a tulajdon nélküli életformához való ragaszkodás (szegénység), amely több aszketikus gyakorlatnál: az istenkapcsolat terén a szüntelen hálaadásban valósul meg, az emberi viszonyok között pedig a minoritas választásában.43 Az igehirdetőket ezért szólítja elsősorban alázatra: „[...] ne dicsekedjenek […] semmi jó miatt, amit Isten olykor bennük és általuk tesz vagy mond és művel” (RnB 17,6). Az isteni leereszkedésre való egyedül lehetséges emberi válasz: a viszonzás, a hálaadás. „Minden jót a legfölségesebb és legfőbb Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé, és mindenért neki adjunk hálát, akitől minden jó származik” (RnB 17,17).44 Az üdvtörténeti eseményeket (megtestesülés, megváltás) jellemző dinamika tehát Ferenc számára is alapvető felismerés. Ennek következménye, hogy írásaiban élete eseményeit mint az Úr cselekvésének megtapasztalását írja le (vö. Végr 1–23), és hogy a Fiú önkiüresítésére a tulajdon nélküli életben és mindennek a visszaadásában lát megfelelő választ. Bonaventura ugyanezt az újszövetségi tanításból eredő dinamikát az ascensus/descensus fogalompárral jelöli, amely azonban teológiájában nem csak az üdvtörténet kifejtésekor kap helyet.45 Ugyanezekkel a szavakkal szemlélteti többek között az ember Istenhez jutását, amelyet Ps.-Dionysius nyomán hierarchikus útnak ír le.46 Ezen kívül az imádságot is ascensusként mutatja be, amely – ebben az értelemben – Isten újfajta szemlélését jelenti, melyben az emberi lélek a teremtményektől a Teremtőhöz emelkedik.47

A leereszkedés és felszállás kettőségének témája a stigmatizációról szóló fejezetben a leghangsúlyosabb. Ferenc, akinek már természetévé vált, hogy „égi lelkek módjára Jákob létráján szálljon fel Istenhez, vagy szálljon le felebarátjához” (instar spirituum supernorum in scala Iacob aut ascendebat in Deum, aut descendebat ad proximum – XIII,1), Alverna hegyén „egészen Istenig emelkedett” (sursum ageretur in Deum – XIII,3). A rendkívüli esemény pedig a Jelenések könyve „napkeletről felszálló angyalához” tette hasonlóvá, aki az élő Isten pecsétjét viseli (alterum Angelum ascendentem ab ortu solis – XIII,10). Ahogy a szent a Keresztrefeszített képére alakul, megjelenik általa a krisztusi keresztáldozat, amely egyszerre kenózis és megdicsőülés, leszállás és felemelkedés.

Transitus

Az ’átmenet’ vagy ’átvonulás’ ugyancsak több teológiai tartalmat rejt a ferences teológusnál.48 Ghislain Lafont teológiatörténeti munkájában Bonaventura „két fontos szavával” jellemezve a ferences teológiát – excessus, transitus –, így ír: „A meghaladás teológiája ez: ellenállhatatlan erővel vonzza a kereszt, amely, miként a Szent Ferencnek megadatott kinyilatkoztatásban, az Isten-tapasztalat végérvényes helye.”49

A Legenda maior hetedik fejezetében kifejezetten is megjelenik a transitus szóhoz kapcsolódó tipológia (LM VII,9). A történet szerint Ferenc egy remeteségben tölti a húsvétot, ahol nincs lehetősége koldulni. Mint szegény vándor járul a testvérek elé, hogy tőlük kérjen alamizsnát. Amíg a Celanói-életrajz (CÉ2 61) az ünnepi külsőségekben elmerülő és túlzásokba eső testvéreket és a miattuk bánkódó Ferencet mutatja be, addig a Legenda maior mindezt elhagyva a jelképes cselekedetben tanítást adó atyát ábrázolja, akinek az alakja bibliai és teológiai kontextusba kerül. Az atyai intelmek szerint a testvérek hivatása az, hogy „vándorokként és jövevényekként, egyszersmind igaz izraelitákként vonuljanak át a világ pusztaságán”, és „az Úr húsvétját – amely átmenet (transitus) ebből a világból az Atyához – mindig a lélek szegénységében ünnepeljék”. Itt is feltűnő, ahogy egy Szent Ferenc-i felismerés, vagyis a zarándok-lét mint hivatás, Bonaventura gondolatrendszerébe illeszkedik.50 Az Itinerarium hetedik fejezetében, miután a lélek a Teremtőt ismerte föl – a teremtményekben, önmagában és önmaga fölött –, már csak az van hátra, „hogy önmagán is felülemelkedjék. Ebben az átvonulásban (in quo transitu) Krisztus az út és az ajtó, Krisztus a lajtorja és a szekér, az Isten ládájára helyezett engesztelési tábla és az öröktől fogva elrejtett titok”. A transitus tehát – ebben az értelemben – a lélek önfelülmúlása, amely bekapcsolódás a húsvéti misztériumba, „az Úr átvonulásába”, ugyanakkor a szemlélődés legfelső foka.

„Aki teljesen az engesztelés e táblájára fordítja tekintetét s hittel, reménnyel és szeretettel, áhítattal, csodálattal, örvendezve, dicsérettel és ujjongással nézi a kereszten függő Krisztust, az vele együtt ünnepli az átvonulást, a húsvétot (pascha, hoc est transitum). A kereszt gerendáján vonul át a Vörös tengeren, Egyiptomból a pusztába vándorol […]. Ebben részesült Szent Ferenc is, amikor a magas hegyen – ahol az itt írottakat végigelmélkedem – elragadtatásában keresztre szegezett, hatszárnyú szeráf jelent meg neki […]. ...a tökéletes szemlélődés oly példaképe lett […], hogy – mintegy második Jákob és Izrael – Isten őáltala minden igazi lelki embert erre az átvonulásra és elragadtatásra (transitum et mentis excessum) hívjon meg […]. Ha ez az átvonulás (transitu) tökéletes, akkor minden értelmi tevékenységnek abba kell maradnia, s a szív legmélyebb érzésének Istenhez kell szállnia és hozzá alakulnia, de ez rejtély és titok!” (Itin 7,2–4)

Ennek fényében új értelmet nyernek a Celanóitól átvett mondatok is. A legenda hetedik fejezetében (LM VII,2) olvassuk Ferenc egy mondását, amely szó szerint CÉ2 59-et idézi, csak a szavak sorrendjén változtat, és a kisebb testvéri hivatás foglalatát adja: „amint mondta, a vándorélet rendje (leges peregrinorum) ez: idegen fedél alatt összegyűlni, a hazára szomjúhozni, békességgel átvonulni (pertransire)”.

Contueri creatura / Vestigia / Imago / Pulchritudo

Ha az olvasói nézőpont megengedi a ferenci írások és a bonaventurai teológia kontextusának figyelembevételét, akkor a teológiai tartalommal sűrített szövegből kiemelkedik a teremtés szemlélésének témája is, a hozzá kapcsolódó fogalmakkal és elgondolásokkal. A legenda nem idézi a Naphimnuszt, a Buzdítás Isten dicséretére című imádságot vagy más hasonló témájú részletet Szent Ferenc műveiből, mégis szintézisét adja a rendalapító egy írásban is kifejezett lelki tapasztalatának, valamint a Bonaventura által hozzá kapcsolt teológiai gondolatnak:

„Jámbor szeretet töltötte el [Ferencet] akkor is, midőn mindenek első okán gondolkodott, és még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette, felismerte ugyanis, hogy önmagának és amazok létének ugyanaz az egyetlen Oka.” (LM VIII,6)51

A kilencedik fejezet elején ez olvasható:

„Hogy mindenből az isteni szerelemre ébredjen, mindenben az Úr kezének művein ujjongott, és a kellemes látványokon át elindult az azokat létrehívó értelem és ok felé. A szépségben a Legszebbet szemlélte, és a létezőkbe vésett nyomokon át követte mindenütt a Kedvest, mindenből lépcsőt formálva magának, amelyen fölhágott, hogy elérje azt, aki egészen kívánatos. Hallatlan áhítatával ugyanis az egyes teremtményekben mint megannyi csermelyben ízlelgette a forrásozó jóságot, és mintha az Istentől nekik adott erők és működések összhangjában mennyei muzsikát hallana, Dávid próféta módjára kedvesen az Úr dicséretére buzdította őket.” (LM IX,1)52

Az Alkotó felismerése alkotásaiból, valamint a teremtmények mint az Istenhez vezető eljutás eszköze két olyan gondolat, amelyeket már Thomas a Celano Második életrajza is – merítve a megelőző teológiai hagyományból – Ferencre alkalmaz (CÉ2 165). Jellegzetesen Bonaventurára vall azonban, hogy a hárommondatos egységben három lelki érzékelést mutat be: lelki értelemben vett látást, ízlelést és hallást. Míg Celanói a cognosco ’felismer’ igét alkalmazza, Bonaventura a contueor szót, amely nála ismeretelméleti szakkifejezés, és ekként van jelen többek között az Itinerarium második fejezetében, ahol a szépség érzékelését bemutató elemzése olvasható.53 Az Ágoston-i gondolat után, mely szerint Isten ereje, jósága, bölcsessége visszatükröződik teremtményeiben, „ama forrásozó jóságról” hallunk (fontalem illam bonitatem). Bonaventuránál ugyanis az Atya, aki forrásozó teljesség (fontalis plenitudo), az ő Igéjében, Krisztusban nyilvánul meg, lesz ízlelhető, és így Jézus Krisztusban tárul fel mindannak értelme is, amit teremtett. Ezért tükrözi vissza a Szentháromságot minden teremtmény.54

A lelki értelemben vett érzékelés hangsúlyozottan jelenik meg a legendában. Az említett IX. fejezetben is visszatér egy epizódban, amikor Ferenc áldozás közben, „a szeplőtelen Bárány édes ízlelésekor mintegy lelkileg megittasodik” (LM IX,2).55

A legenda szerkezete

Maga a szerző említi előszavában, hogy elbeszélése nem mindig követi az időbeli sorrendet, mert „egy fontosabb összefüggés megőrzésére törekedett” (potius ordinem servare studui magis aptae iuncturae) (LM Prol 4). Az ennek köszönhető szerkezet igen szembetűnő: az első négy és az utolsó két fejezet kronologikus, a „középső” kilenc fejezet (V–XIII) tematikus.

Az első szakasz (I–IV) Ferenc megtérésétől a regula jóváhagyásáig halad előre az időben, miközben összesen hatszor jelenik meg a kereszt valamilyen rendkívüli módon.56 A kereszt és általa a Megfeszített ábrázolása a szent sebekről szóló XIII. fejezetben válik teljessé, a hetedik és egyben legcsodálatosabb ábrázolással. Az egyes jelenések kapcsán az sem mellékes, hogy milyen epizódok közé ékelődnek, mert az egymást követő részek kölcsönösen értelmezik egymást. Például a második alkalom – csak Bonaventuránál előforduló – leírása (I,5) Ferenc leprásokkal való kapcsolatát felidéző történetek között helyezkedik el. A megelőző bekezdés szerint az ifjú undorodik a leprásoktól, ám erőt vesz magán és irgalmasságot gyakorol. Ezután a magányos imádságot és a Megfeszítettel való találkozást követő történet arról szól, hogy Ferencnek szokásává válik a leprásokon és általában a szegényeken való segítés, ezért fog ruhát cserélni Rómában a Szent Péter-székesegyház előtt kéregető koldussal, s ez a tette „a lélek szokatlan gyönyörűségével” tölti el. A keresztre feszített Jézus megjelenésének közbeékelése révén az olvasó számára a kisebb testvéri szegény életmód nyer teológiai és ekkleziológiai alapot: Ferenc számára a szegényekkel, leprásokkal való foglalkozás benső kapcsolat a földön „leprásként” megjelenő Krisztussal, és egyszersmind Egyház-tapasztalat is.57 A második fejezet a San Damianó-i élmény leírásával kezdődik. Itt a Keresztrefeszítettel való újabb találkozás a legenda szerint egy olyan eseménysort indít el Ferenc életében, amelynek tetőpontja a drága ruhák levetése és az atyai örökség visszaadása lesz. Ahogy Bonaventura ki is emeli a fejezet közepén elhelyezett körmondatban: Ferenc mezítelen, ahogy a megfeszített Krisztus is mezítelen volt. A Szent Jeromosig visszanyúló toposz révén (nudus nudum Christum sequere) az élettörténet egy eseménye misztikus tartalmat nyer.58 A későbbi kereszt-jelenések során szintén nem véletlen egybeesés lehet, hogy amikor az elbeszélés a rendi közösség nagy témáihoz ér (testvéri közösség születése, rendalapítás, a regula jóváhagyása), akkor a közbeékelt részekben arról olvasunk, hogy a keresztről tanúskodó látomások mindig egy konkrét – kivételesen meg is nevezett – testvér látomásai.

Az elbeszélés menetét alakító rendezőelv Bonaventura kereszt-teológiáját idézi, amelyet a Verbum crucifixum kifejezés összegez.59 Miközben Ferenc a keresztre feszített Jézushoz hasonul a leprásokkal való foglalkozástól kezdve egészen a stigmatizációig, a Megváltó „transitus”-ából részesedik, amely a kereszten történt, és amely egyszerre lett Isten tökéletes önfeltárása és az embereknek kimondott Ige átvonulása az Atyához. Ezért jelentős az első testvérek imaéletének bemutatása, amely szerint „Krisztus keresztjének könyvét – folytonos szemléléssel – éjjel-nappal olvasták, atyjuk példája és bölcs tanítása nyomán, aki újra meg újra beszélt nekik Krisztus keresztjéről” (LM IV,3).
Ez alapján válik érthetővé az is, hogy a szent sebeket – a XIII. fejezetben – a legenda írója a keresztény bölcsesség bemutatásának nevezi (demonstrationem hanc christianae sapientiae – XIII,10). A Collationes de septem donis Spiritus Sancti egyik megfogalmazása szerint a kegyelem „a teremtetlen Ige által, a keresztrefeszített Ige által és a sugalmazott Ige által” ereszkedik le az értelmes lelkekre (I,5); ugyanennek a műnek egy másik helyén az olvasható, hogy a kegyelem „a keresztrefeszített Ige által” ereszkedik le ránk, hogy gyógyítsa betegségeinket (I,6).60 A lelki életre tanító De triplici via szerint „a csodálatos Isten misztériuma tárult fel a kereszt által, mert általa lett nyilvánvalóvá fölséges és kifürkészhetetlen bölcsessége”. Néhány gondolattal később pedig így összegzi az igazságra vezető hét lépcsőfokot: „Íme így lesznek nyilvánvalóak mindenek a kereszt által […]. Ebből az következik, hogy a kereszt kulcs, ajtó, élet és az igazság ragyogása, melyet aki felvesz és követ az előbb jelzett módon, az nem jár sötétségben és övé lesz az élet világossága.”61 Az e gondolatokkal szorosan összefüggő Ferenc-képben kifejezésre jut, hogy az ember csak a keresztre feszített Igéhez való teljes hasonulás révén juthat el a tökéletességre („minor mundus fit perfectus”).62

Az V–XIII. fejezetig tartó szakasz háromszor három részre tagolódik, és ezáltal úgy képezi a lelki élet hármas útjának szemléltető bemutatását, hogy ugyanúgy a stigmatizációról szóló fejezetben válik teljessé, mint ahogy az időrendben haladó elbeszélés kereszt-jelenései.63 A hármas út tanítása, mely az emberi lélek fejlődését írja le az Istennel való egyesülésig, a Ps.-Dionysioshoz kapcsolódó hagyományból fakad, és Bonaventura-féle elképzelését megtaláljuk az Itinerarium és a De triplici via lapjain. A spekulatív misztika e műveiben az újplatonikus hagyomány és az érett skolasztika fogalmisága ötvöződik a ferences lelkiséggel.64 A Legenda maiorban ábrázolt Szent Ferenc-i út ennek köszönhetően a spekulatív gondolatmenet narratív formába öntésévé válik, amennyiben egy élet eseményei lesznek felfűzve rá. A lelki élet hierarchikus útját járó assisi ember megtisztul az önmegtartóztatás, az engedelmesség és a szegénység által. Megvilágosodása és erényessége kitűnik jámborságából, szeretetéből és imádságából. Végül egyesül Istennel, amikor a Lélek révén megérti a Szentírást és képes a prófétálásra, amikor utánozza a megtestesült Igét, aki Isten Országát hirdette szavával és csodáival, és amikor „átvonul” a keresztre feszített Fiúval a szent sebek elnyerésekor.

A fenti szerkezetet maga a szöveg jelöli ki a folytonos utalásokkal, a fejezetek élén, közepén és végén a prózaritmus által is kiemelt, összefoglaló jellegű – és ezért tipográfiailag is elkülönített – körmondatokkal. A különféle témák és elbeszélések több módon is párhuzamban állnak, kölcsönösen kiegészítik és megvilágítják egymást, ezért – főként a Szent Bonaventura-i teológia és spekulatív misztika fényében – többféle strukturális leírás lehetséges.65 A lelki élet hierarchikus útja mint rendezőelv mellett kitűnik egy másik is, ami a ferences teológus egyéb műveiben szintén jelen van: az ellentétek egybeesése (coincidentia oppositorum).66 Ez főképp a legenda megtisztulást leíró fejezeteiben szembetűnő, amelyekben egy-egy téma az ellenkezőjével lesz párba állítva.67 Az ötödik fejezet első fele Ferenc önsanyargató, aszketikus életmódjáról szól. A második rész ezután azt írja le, hogy miként nyújtottak neki a teremtmények vigasztalást. A hatodik fejezet engedelmességet és a saját akaratról való lemondást elbeszélő epizódjaira a rákövetkező rész azzal válaszol, hogy a szent óhajára leereszkedik az isteni jóság. Végül a hetedik fejezetben a szegénység jelenik meg, mint az önkiüresedés folytonos gyakorlata, amelyre olyan történetek rímelnek, amelyekben az emberi hiányokat valamiképp mindig betölti, s ezzel megszünteti az isteni gondviselés. A legenda egészén átível az üresség és teljesség dinamikus egyensúlya, amit a szerző beleír a szent sebek elnyerésének elbeszélésébe is. A rendkívüli élmény során egyszerre tárul fel Ferenc előtt „a Szeráf magasztos hasonmása és a Keresztrefeszített alázatos képe”, s ez egyszerre tölti el örömmel és fájdalommal; az élmény során titkos szavakat hall, amelyeket azonban nem szabad kimondania; saját teste már nem pusztán az övé, hanem sokkal inkább a megfeszített Krisztusé, ezzel önmaga is Istenre utaló jelképpé válik, aki jelentőségét attól kapja, akire utal.

Bibliai képek és szimbólumok

Az Előszó végidőre utaló jellegét már említettem a korban jelenlévő joachimista elképzelések kapcsán. A nyitó mondatok képei ünnepélyes, elragadtatott hangon és a Szentírás nyelvén – többek között a Benedictus és a Magnificat, a zsolozsma két újszövetségi kantikumának szavaival – zengik a szent életében megnyilvánuló kegyelmet és rendkívüli küldetését (LM Prol 1–2). Ebben a rövid egységben Ferenc megnevezései között összesen hét bibliai előkép található. A fellegek között ragyogó Hajnalcsillag képének Assisi szentjére való alkalmazása IX. Gergely pápától ered, aki a szentté avatási bullában Sirák fiának könyvét idézi, amely a templomot újjáépítő Simon főpapot nemcsak a hajnali csillaghoz, hanem a teliholdhoz, a Naphoz és a felhők között pompázó szivárványhoz is hasonlítja.68 A szivárvány képe a legenda soraiban is megjelenik, de itt hangsúlyosan az Isten és ember közötti kiengesztelődés jelképeként, felelevenítve a béke vízözön utáni isteni ígéretét. Továbbá hasonló a szent a Jézus Krisztus eljövetelét előkészítő Keresztelő Jánoshoz, az Előfutárhoz, aki a pusztában – amely Bonaventuránál a szegénység metaforájává válik – hirdeti a bűnbánatot. Az isteni kegyelem és a Lélek működésének említéseit erősíti Illés próféta figurája, aki tüzes szekéren magasba ragadtatott. Ezáltal kapcsolódik a bűnbánat hirdetéséhez és az egyházújító küldetéshez a szentnek az a vonása, hogy élete az Istenhez jutás tökéletes példája. Illés kapcsán utal az író kifejezetten arra, hogy Ferenc bejárta a lelki élet hierarchikus útját. Az előképek újabb fokozatát jelenti az angyali küldetés ismételt említése és „a hatodik pecsét angyalával” való azonosítás (Jel 7,2). A Jelenések könyvében a napkeletről felszálló angyal viseli az élő Isten pecsétjét, és így kiált a négy ártó angyalnak: „Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” Ezért lesz a Ferenchez kapcsolt következő kép a Tau, amely Ezekiel látomása szerint (9,4) egyszerre a bűnbánattartás és az életben maradás, illetve békére jutás jelképe és záloga. Azon túl, hogy végidőkkel kapcsolatos képzetet ébreszt az olvasóban, kereszt formájával Krisztusra utal, de Ferencre is, aki ezt a betűt használta aláírásként a legszívesebben.69 Végül az Előszó, amely rövid foglalata az egész műnek, minthogy megpendít minden fontos témát, amely az életrajzban megjelenik, kimondja a legfőbb hasonlatosságot: Ferenc a stigmák révén a keresztre feszített Krisztushoz hasonlít. A legendában felépített szimbolika révén az „ember” Ferenc előbb prófétai és angyali alakként, végül mint alter Christus jelenik meg.

A legenda nyitányában fölvonultatott előképekhez szorosan kapcsolódik a bűnbánat meghirdetésének és az eljövendő békének a témája (mindkettőnek megtaláljuk alapját Assisi Szent Ferenc műveiben). Fölmerül azonban a kérdés, hogy a joachimista nézetekre fogékony korban milyen békességképzet társul a rendalapító alakjához. Erre a szövegben feltáruló, már vázolt misztikus látásmód nyújt értelmezési keretet. Bonaventura misztikus Ference ugyanis elsősorban az elragadtatás békéjére hív, amely a lelki út bejárásának végállomása. Ennek lépcsőin feljutva:

„...az igazi béke embere eléri a békét. Oly lelki nyugalmat talál, amilyen a belső Jeruzsálemben van. Az igazi szemlélődő lelke a mennyei bölcsesség világosságával telik meg, s hat szeráfszárnnyal emelkedik fölfelé […]. A kereszt gerendáján vonul át a Vörös-tengeren, Egyiptomból a pusztába vándorol, s megízleli az elrejtett mannát. A sírban fekszik Krisztussal. Külsőleg halottnak látszik, mégis – amennyire a jelen életben lehetséges – hallja azokat a szavakat, amelyek a Krisztusban bízó lator felé a kereszten elhangzottak: »Ma velem leszel a paradicsomban«. Ebben részesült Szent Ferenc is […], hogy – mintegy második Jákob és Izrael – Isten őáltala minden igazi lelki embert erre az átvonulásra és elragadtatásra hívjon meg…” (Itinerarium 7,1–3)70

A bibliai tipológia a legenda fejezeteiben is megjelenik. Ennek megfelelően a Ferenc–Mózes párhuzam ábrázolásával beszéli el a szerző a regulaalkotást (IV,11). A rendalapító vezérnek kétszer kell visszavonulnia a hegyre – emberi gondatlanság miatt –, hogy megkapja „az isteni módon” adott törvényt, mely az életmód szabályait foglalja magában. Ugyanakkor a regula végső foglalata magának Ferencnek a stigmatizált képe, amelyet „az élő Isten ujja” vésett, és amely „az élő Isten Lelkének csodálatos hatalma által” készült, akárcsak a mózesi kőtábla.

Egy történetileg csak nehezen megközelíthető lelki tapasztalat, valamint a szenvedés sebhelyeivel ékes emberi test így válik az írói inventio anyagává.71 Illés testvér körlevele a szent atya halála után hírül adja az újszerű csodát, hogy a rendalapítón láthatóak a megfeszített és lándzsával átszúrt Jézus Krisztus sebei.72 Ezt az életrajzi mozzanatot nem említi a szentté avatási bulla, és szűkszavúan nyilatkozik róla több korai forrás.73 Thomas a Celano azonban külön fejezetet szentel neki az Első életrajz – utolsó két évet elbeszélő – második könyvében (CÉ1 94–96), ahol megemlíti Illés és Rufin testvéreket, akik már Ferenc életében is láthatták, érinthették a sebeket. Az emberi élet eseményeit rendezett egésszé és célirányos úttá szervező epizód először a Legenda maior XIII. fejezetében válik belőle. Párhuzamba állítható ezzel az az ikonográfiai fejlődés is, amely Szent Ferenc ábrázolásainak alakulásában megfigyelhető, melyre egy-két kivétellel a stigmatizált ember, az alter Christus bemutatása lesz jellemző.74 Bonaventura hagiográfiai tevékenysége nyomán Ferenc személyes, benső istentapasztalatának leírása egy közösségi identitást hordozó és a kereszt-teológiát kifejező ikonná válik.

Ennek az ikonnak fontos szereplője az Izajás 6. fejezetéből kiemelt hatszárnyú szeráf, aki az isteni szemlélődés megjelenítője Ps.-Dionysios értelmezésében. E hagyományt, Iohannes Scotus Eriugena kommentárjával együtt, Thomas a Celano is minden bizonnyal ismerte. A Legenda maior írója az átvett szimbólumot a szentviktori iskola meglátásaival gazdagítja.75 Bonaventura stigmatizáció-leírásában Ferenc nem egy szeráfhoz hasonló (quasi seraph) embert lát – mint olvasható az Első életrajzban (CÉ1 94) –, hanem egy tüzes szárnyú szeráfot (vidit seraph unum sex alas habentem tam ignitas quam splendidas – XIII,3). Bonaventura tisztán dionysiosi nyelvet használ, amikor tűzről, heves lángolásról, szeráfi hévről beszél. Ferenc már Alverna előtt „a mennyei vágyakozás hevesebb tüzében” ég és Istenhez in summo ardore (’magasztos lángolásban’) akar hasonulni (XIII,1). Mindehhez az életrajzíró teológus a szemlélődést kifejtő elméletek két viktoriánus elemét csatolja, a szeretetet és a szenvedést. Szentviktori Richárd A könyörületes emberszeretet négy fokozata című művében a legmagasabb szintről ezt írja: „a szeretet minden fokozatai felett… van a szenvedélyes, lángoló szeretet, amely átjárja a szívet, lángra lobbantja az érzelmeket és átdöfi a lelket a legbelsejéig, úgyhogy az valóban mondhatja: Megsebzett a szeretet.” Amíg „a harmadik fokozatban a lélek megdicsőül, a negyedikben Isten kedvéért alázatossá válik. A harmadik fokozatban az isteni világossághoz hasonul, a negyedik fokozatban pedig Krisztus alázatosságához”.76 A misztikus Ferenc-alak egyszerre hív a szemlélődés csúcsát jelentő békére és a kereszten való együttszenvedésre. Ezáltal valóban nem annyira vagy nemcsak követhető-követendő emberi példaként jelenik meg a legenda olvasója számára, hanem mint egy belső változásra hívó isteni jel, provokáció, amely kifejezi az ember isteni létbe való meghívását az emberség tagadása nélkül.

A spekulatív misztikának ez a hagiografiai köntösben való megnyilvánulása ugyanabból a hagyományból táplálkozik, amely megjelenik Assisi Szent Ferenc műveiben is. Az egész rendhez írt levél végén ez az imádság áll:

Mindenható, örök, igazságos és könyörülő Isten, add meg nekünk, könyörületre szorulóknak, hogy éretted azt tegyük, amiről tudjuk, hogy az a te akaratod, és mindig azt akarjuk, ami neked tetszik, hogy bensőleg megtisztítva, bensőleg megvilágosítva és a Szentlélek tüzétől lángra lobbantva követni tudjuk a te szeretett Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus nyomdokait, és hozzád, Legfölségesebb, egyedül a te kegyelmedből eljuthassunk, ki tökéletes Háromságban és egyszerű Egységben élsz és uralkodol és megdicsőülsz, mindenható Isten, minden századokon át. Ámen.77

A történeti és a teológiai, illetve lelkiségi szempontokat is figyelembe véve a Legenda maior olyan mű, amelyben a hagiográfia a narratív teológia egy lehetőségeként jelenik meg. Merészen kapcsolja össze egy szent életének eseményeit a keresztény teológia központi eseményével, Krisztus keresztáldozatával, amelyet az Evangélium ugyancsak mint történetbe foglalt képet ábrázol. „A kereszt teológiai és narratológiai szempontból is retorikai centrum, az üdvtörténeti cselekvések végpontja, eszkatológiai ikonja.”78 Bonaventura életrajzírói munkája során nem áll meg egy pusztán Jézus-Ferenc párhuzamot szemléltető bemutatásnál, hanem azt meghaladva egy szüntelenül a kereszt eseményét magába foglaló képet fest, és ezzel a szent történetébe sűríti mindazt a hittartalmat, amely a hívő számára a kereszthez, illetve Jézus Krisztus sebeihez kapcsolódik. A Krisztus-esemény óta megtapasztalható kegyelem jelenlétének szemlélése egy ember életében sokkal inkább kidomborodik a legendában, mint annak fejtegetése, hogy Ferenc miként hasonult Jézushoz a stigmákon túl. A különféle elbeszélések, amelyek azt szemléltetik, mennyire és miben utánozta Ferenc Jézust, mind előre mutatnak a végső hasonulásra, amely Alvernán történik.79 Ez a sajátosság megkülönbözteti a legendát a korábbi és későbbi Ferenc-életrajzoktól. Bartholomaeus de Pisa Conformitatese, amely a „Ferenc alter Christus” téma egy kiteljesedésének is tekinthető, amennyiben egy monumentális párhuzamba állítás a korabeli minden rendelkezésre álló ismeretet tükrözve, mégsem fest ennyire koherens, egy középpontra irányuló képet a szentről, noha az egész mű a kereszt/életfa motívum alapján épül fel.80

Történeti és történelmen túli paradoxona van egybefogva az assisi szent Bonaventura-féle megrajzolásában. Ezt támogatja a retorika, a nyelvezet, amely magába emeli a Biblia és a liturgia szövegeit. Magyarországi hatástörténetével kapcsolatban elmondható, hogy a műből, legalábbis részleteiből, magyar fordítás már a középkorban készült. A fennmaradt legrégibb magyar nyelvű könyv, a Jókai-kódex a legenda csodákat tartalmazó függelékéből közöl néhány történetet (1370/1430).81 Temesvári Pelbárt Szent Ferenc ünnepére írt prédikációiban egyértelműen kimutatható hatása nemcsak a konkrét idézetek, hanem a beszédek alapját képező szentírási idézetek (themák) révén is.82 Ez arra is utalhat, hogy a 15. századi obszerváns mozgalom szívesen vette alapul azt a legendát, amely azon túl, hogy hivatalosan elismert életrajz, ortodox határokon belül támogatja az eszkatologikus küldetéssel felruházott rend gondolatát. A 18. századból egy klarissza apáca által németből készített fordítást ismerünk, bár Kaposy József szerint itt valójában nem a Legenda maior, hanem a Fioretti egyes fejezeteinek fordításával van dolgunk.83 Burka Kelemen 1942-ben megjelent fordítása, a ferences Magyar Szentföld kiadásában, az 1898-as kiadást vette még alapul, sajnos néhol kihagyva kifejezéseket és gyakran eltekintve a szerző lelkiségi teológiai alapokon nyugvó előadásmódjától.84 További gyümölcsöző kutatást jelentene a Legenda maior hatástörténetének nyomon követése a magyarországi Ferenc-ábrázolásokon.

Amikor Hans Urs von Balthasar Teológiai esztétikájában Szent Bonaventura teológiájáról ír, kiemeli, hogy a skolasztikában ő biztosítja a legnagyobb teret a szépnek, „nem pusztán azért, mert ő beszél a leggyakrabban róla, hanem mert a szépről értekezve szemmel láthatóan legbelsőbb tapasztalatait fejezi ki”.85 Assisi Szent Ferencről írt életrajzában különösen is megmutatkozik, hogy gondolatrendszere úgy emelkedik „a szeráfi atya” lelki tapasztalata fölé, mint ahogy Porciunkula törékeny kápolnája fölé a nagy katedrális, amely valódi jelentőségét és szépségét abból meríti, amit önmagában rejt és eközben megőriz az utókornak. Ezzel kissé el is takarja a külső szemlélő elől, ám aki belép világába, az előtt feltárul egy szegény ember bölcsessége.

A jegyzetekben használt rövidítések

Szent Ferenc művei:

ErÜdv Az erények üdvözlése

FID A fölséges Isten dicsérete

Int Intelmek

LHív A hívőkhöz írt levél

LRend Az egész rendhez írt levél

NapH Naphimnusz

RB A megerősített regula

RRem A remeteségeknek adott regula

RnB A meg nem erősített regula

Végr Végrendelet

Szent Ferenc műveinek forrása:

Assisi Szent Ferenc írásai, Ferences Források Magyarul 3., Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018.

Egyéb források:

3Társ A három társ legendája (Legenda trium sociorum), Ferences Források 4., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1995.

AF Analecta Franciscana sive Chronica aliaque varia documenta ad historiam Fratrum Minorum spectantia, edita a patribus Collegii S. Bonaventurae adiuvantibus aliis patribus eiusdem ordinis, Ad Claras Aquas (Quaracchi) – Grottaferrata (Roma), 1885 ss.

CÉ1 Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza (Vita prima), in Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Ferences Források 2.,
Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 19–143. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab)

CÉ1 Prol Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza. Előszó, in Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Ferences Források 2., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 21–22. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab)

CÉ2 Celanói Tamás: Szent Ferenc második életrajza (Vita secunda), in Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Ferences Források 2., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 145–325. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab)

CÉCs Celanói Tamás: Szent Ferenc csodái (Tractatus de miraculis), in Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Ferences Források 2., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 327–411. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab)

Fior Assisi Szent Ferenc virágoskertje. Fioretti, Ferences Források 6., Agapé, Szeged, 1999. (ford. É. Megyeri András)

Itin A lélek zarándokútja Istenbe (Itinerarium mentis in Deum), in Szent Bonaventura misztikus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 31–72. (ford. Barsi Balázs – Várnai Jakab)

Itin Prol A lélek zarándokútja Istenbe. Előszó, in Szent Bonaventura misztikus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 32–34. (ford. Barsi Balázs – Várnai Jakab)

KlVégr Szent Klára végrendelete, in Szent Klára művei és életének forrásai, Ferences Források 3., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 155–161. (ford. Hidász Ferenc)

LM S. Bonaventura: Vita seu Legenda Maior S. Francisci, in Analecta Franciscana 10, Ad Claras Aquas, Florentiae (Quaracchi–Firenze), 1941, 555–652.

Lm S. Bonaventura: Vita seu Legenda Minor S. Francisci, in Analecta Franciscana 10, Ad Claras Aquas, Florentiae (Quaracchi–Firenze), 1941, 653–678.

LMCs Legenda maior. Miracula, in S. Bonaventura: Vita seu Legenda Maior S. Francisci, in Analecta Franciscana 10, Ad Claras Aquas, Florentiae (Quaracchi–Firenze), 1941, 627–652.

LM Prol Legenda maior. Prologus, in S. Bonaventura: Vita seu Legenda Maior S. Francisci, in Analecta Franciscana 10, Ad Claras Aquas, Florentiae (Quaracchi–Firenze), 1941, 557–559.

LP Assisi Szent Ferenc Perugiai legendája (Legenda Perusina), Ferences Források 5., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1997. (ford. Varga Kapisztrán)

PN Anonymus Perusinus, in Lorenzo di Fonzo: L’Anonimo Perugino tra le fonti francescane del sec. XIII, Miscellanea Francescana 72 (1972), 117–483.

1 Tit 2,11. Ez alapján vélhető, hogy a Legenda maior végső redakciója nem sokkal 1262 karácsonya után készülhetett. Vö. Fernando Uribe: Il Francesco di Bonaventura. Lettura della Leggenda Maggiore, Edizioni Porziuncola, Santa Maria degli Angeli, 2003, 20–21. A jegyzetek során a megjelölt szakirodalom mellett a legenda olasz nyelvű kiadásának jegyzeteire is támaszkodtam Ernesto Caroli (ed.): Fonti Francescane, Editrici Francescane, Padova, 2004, 599–745.
2 A példaként említett művek magyarul: Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Ferences Források 2., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab); A három társ legendája, Ferences Források 4., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab); Assisi Szent Ferenc perugiai legendája, Helikon, Budapest, 1990. (ford. Varga Imre Kapisztrán) (Második kiadás: Assisi Szent Ferenc perugiai legendája, Ferences Források 5., Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1997).
3 Bonaventura de Bagnoregio (1217 k./1221–1274) életművéhez átfogó bevezetést nyújt: Jacques Guy Bougerol: Introduzione a S. Bonaventura. Versione italiana di Abele Calufetti, LIEF, Vicenza, 1988; Marianne Schlosser: Bonaventura begegnen, Sankt Ulrich, Augsburg, 2000. A ferences életrajz-irodalom bemutatása keretében tárgyalja: Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002.
4 A LM 1898-as kiadását készítő „quaracchi atyák” 93 latin és 43 népnyelvi változatottartalmazó kódexet vettek figyelembe (S. Bonaventura: Opera omnia VIII, 504–564). Az utolsó kritikai kiadásig (1941) további négy kéziratot találtak (Praefatio, in Analecta Franciscana 10, 75–77). Vö. Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 259. 76. lábjegyzet. Vö. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 161.
5 „Item praecipit generale capitulum per obedientiam, quod omnes legendae de Beato Francisco olim factae deleantur, et ubi inveniri poterunt extra Ordinem, ipsas Fratres studeant amovere, cum illa Legenda quae facta est per Generalem Ministrum sit compilata prout ipse habuit ab ore illorum, qui cum Beato Francisco semper fuerunt et cuncta certitudinaliter scriverint, et probata ibi sint posita diligenter” (in Andrew George Little: Definitiones Capitulorum generalium ordinis Fratrum minorum 1260–1282, Archivum Franciscanum Historicum 7 (1914) 678 § 8, idézi:
Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 242).
6 A történeti kritika olykor pejoratív és sarkos megállapításaira számos példát idéz: Regis J. Armstrong: Towards an unfolding of the structure of Bonaventure’s ’Legenda major’, in Metodi di lettura delle fonti francescane, Roma, Collegio S. Lorenzo da Brindisi, 1988, 159–175. Többek között John H. R. Moorman (1940): Bonaventura „never really understood the Franciscan ideal”; Anthony Mockler (1976): LM „fit merely for the wastepaper basket”.
7 A „ferences kérdés” azon – főként filológiai és történeti – kutatások gyűjtőneve, amelyek témája a 13–14. századi, Assisi Szent Ferencről szóló életrajz-irodalom problematikája. Maga az elnevezés Paul Sabatier egy 1898-as levelében jelenik meg először, és azt a vitát jelzi, amelynek emblematikus publikációi Paul Sabatier La vie de Saint François c. műve (1894), valamint az általa megjelentetett Speculum perfectionis (1898).
8 Ld. Jacques Le Goff: Assisi Szent Ferenc, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 41. (ford. Szilágyi András)
9 Paul Sabatier: Vie de S. François d’Assise, Librairie Fischbacher, Paris, 1894, LXXXIII.
10 Edith Pásztor: S. Bonaventura: Biografo di San Francesco?, in Edith Pásztor: Francesco d’Assisi e la „Questione francescana”, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2000, 243–271. (A tanulmány eredeti megjelenésének ideje: 1980.) Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 169–170.
11 A LM Bernát, Szilveszter és Moricus testvéreket említi név szerint az első társak közül, sehol nem hallunk azonban a még élő Leó és Rufin testvérekről, illetve az 1262-ben elhunyt Egyedről.
12 Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 247.
13 CÉ1 1: Vir erat in civitate Assisi […] a primaevo aetatis suae anno […] secundum seaeculi vanitatem nutritus est […] praedives erat, non avarus sed prodigus, non accumulator pecuniae sed substantiae dissipator, cautus negotiator sed vanissimus dispensator; homo tamen humanius agens, habilis et affabilis multum, licet ad insipientiam sibi… LM I,1: Vir erat in civitate Assisii […] iuvenili aetate nutritus in vanis […] lucrativis mercationum deputatus negotiis […] nec inter lascivos iuvenes, quamvis effusus ad gaudia, post carnis petulantiam abiit, nec inter cupidos mercatores, quamquam intentus ad lucra, speravit in pecunia et thesauris…
14 A matutinum első nokturnusának első antifónájában az eredeti Plus suis nutritoribus, Se gessit insolenter sorok helyére a következő került: Divinis charismatibus, Praeventus est clementer. Vö. Analecta Franciscana 10, Quaracchi-Firenze, 1941. 379.
15 Ahogy az újonnan épült bazilika helye is új nevet kap az évtizedek múlásával: Collis Inferni helyett Collis Paradisi lesz. A terület korábban a városon kívül helyezkedett el, és kivégzésre használták, innen eredt vészt jósló neve is. Vö. Pier Maurizio Della Porta – Ezio Genovesi – Elvio Lunghi: Guida di Assisi. Storia e arte, Editrice Minerva, Assisi, 1998, 29. és Pasquale Magro: Guida completa all’iconografia della Basilica di San Francesco in Assisi, Casa Editrice Francescane, Assisi, 1996, 61 és 64.
16 Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 167.
17 Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 170–175.
18 Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 32. Ez a megállapítás a LM esetében is igaz, még akkor is, ha lehet úgy vélekedni, hogy a csak Bonaventurától ismert epizódok nem adnak hozzá semmit a történeti Ferenc megrajzolásához. Vö. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 163.
19 Figyelemre méltó pl. a Johannes Petrus Olivi által megrajzolt portré, valamint Ubertino da Casale megjegyzései arról, hogy Bonaventura elhallgatott bizonyos dolgokat legendájában, de nem mindent (vö. Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 234. Valamint: Edith Pásztor: Francesco d’Assisi e la „Questione francescana”, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2000, 247).
20 A téma azért is érdekes, mert nemcsak aktivitás és kontempláció viszonyának kérdését érinti, hanem a tudományok művelése, a könyvek birtoklása vagy a kétkezi és szellemi munka előbbre valóságának problémáit is.
21 Vö. Pietro Messa: Frate Francesco tra vita eremitica e predicazione, Porziuncola, Assisi, 2001. Különösen: 140–141.
22 Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 153.
23 Vö. Fragmenta Priscarum Constitutionum Praenarbonensium, Archivum Franciscanum Historicum 97 (2003) 289–300. És: Cesare Cenci – Romain Mailleux (ed.): Constitutiones Generales Ordinis Fratrum Minorum, (Analecta Franciscana 13. Documenta et Studia 1.), Grottaferrata, 2007.
24 Grado Giovanni Merlo: Nel nome di San Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 161. (Ezúton köszönöm meg a könyv magyar fordítójának, Sulyok Miklósnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta fordítását.)
25 Vö. RB 4,1-2; IX. Gergely pápa: Quo elongati bulla, in Varga Kapisztrán – Várnai Jakab (szerk.): A ferences regula. Korai és mai értelmezések, L’Harmattan – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, 2011, 104–106. (ford. Berhidai Piusz)
26 Vö. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 163. Grado Giovanni Merlo: Nel nome di San Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 237.
27 Grado Giovanni Merlo: Nel nome di San Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 162.
28 Grado Giovanni Merlo: Nel nome di San Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 163–165.
29 Lucas Waddingus: Annales minorum III, Quaracchi, 1931, 429–432. Maga a levél az apokaliptikus látásmód szép példája, elég, ha a „végső idők” említését vagy a Sibylla- jóslatokra való hivatkozást megfigyeljük. Már első mondata jól kifejezi, hogy a két rendi elöljáró üdvtörténeti jelentőséget tulajdonít saját rendjének: „Salvator saeculi[…] novissime diebus istis in fine saeculorum duos nostros Ordines in ministerium salutis[…] suscitavit…”
30 Grado Giovanni Merlo: Nel nome di San Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 165.
31 Utóbbiakat már első miniszter generálisi levelében a következőkben határozza meg: 1. a vagyon helytelen kezelése, gazdagodás; 2. a lustaság, vagyis a sem szemlélődő, sem tevékeny, hanem valamiképp a kettő közötti életmód; 3. utazgatások, amelyek során a testvérek nem példát adnak, hanem anyagi terhet rónak azokra, akiknél tartózkodnak; 4. alkalmatlankodó kéregetés, amely miatt sokan egyenesen félnek velük találkozni; 5. költséges építkezések, ami a testvérek életének békéjét felborítja, a rend barátait anyagilag terheli, és kiváltja az emberek rosszalló ítéletét; 6. a regulában tiltott, bizalmas kapcsolatok fenntartása; 7. hivatalok halmozása; 8. örökségek és hagyatékok megkaparintása; 9. gyakori és költséges költözések; 10. túlzott kiadások. Vö. S. Bonaventura: Opera omnia VIII, Quaracchi, 1898, 468–469.
32 Vö. Paul Zahner: Die Fülle des Heils in der Endlichkeit der Geschichte. Bonaventuras Theologie als Antwort auf die franziskanischen Joachiten, Dietrich Coelde Verlag, Werl, 1999.
33 Erre utal Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 161, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Bonaventura mindvégig megmarad az „ortodox” exegézis keretein belül.
34 Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 161.
35 Sophronius Clasen: Vorwort, in Franziskus, Engel des sechsten Siegels. Sein Leben nach den Schriften des heiligen Bonaventura, Franziskanische Quellenschriften 7., Dietrich Coelde Verlag, Werl, 1962, 8. szerint is a Legenda maior elterjedtségét rengeteg kézirat és sok fordítás bizonyítja. 1280 körül Jacob von Maerlant készít rímes (niederfränkisch) fordítást, a 15. századi Bonaventura-reneszánsz idején pedig Sibilla von Bondorf klarissza ülteti át a legenda szövegét egy helyi nyelvjárásra (breisgauer alemannisch).
36 André Vauchez: Prefazione, in Chiara Frugoni: Francesco e l’invenzione delle stimmate. Una storia per parole e immagini fino a Bonaventura e Giotto, Giulio Einaudi, Torino, 20103, 25.
37 A korábbi legendákat megsemmisítő intézkedést így aposztrofálja a történészek többsége. Vö. Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 242., aki idézi G. Miccoli, J. Dalarun és Ch. Frugoni véleményét. A korábbi konstitúciók megsemmisítésének előírásáról: Ferdinand Marie Delorme (a cura di): „Diffinitiones” capituli generales O. F. M. Narbonensis (1260), Archivum Franciscanum Historicum 3 (1910) 502. Ennek a gyakorlatnak köszönhető az is, hogy a narbonne-i konstitúciók csupán egy tizenhatodik századi másolatban maradtak fenn. Hasonló játszódott le a domonkos konstitúciók első szövegének esetében. Vö. Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 243, 30. jegyzet.
38 Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 243, 30. jegyzet. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 168.
39 „Iniungitur omnibus ministris, ut litteram reverendi patris generalis ministri missam ministris in Capitulo Paduano, quae sic incipit: Venerabilibus in Christo dilectis etc. cum omni diligentia executioni studeant demendare cuius tenor est, quod inquirant de operibus beati Francisci et aliorum sanctorum fratrum, aliqua memoria digna, prout in suis provinciis contigerit, eidem generali sub certis verbis et testimoniis rescribenda.” Vö. Andrew George Little: Definitiones Capitulorum generalium ordinis Fratrum minorum 1260–1282, Archivum Franciscanum Historicum 7 (1914) 681. Idézi: Fernando Uribe: Introduzione alle fonti agiografi che di san Francesco e santa Chiara d’Assisi, secc. 13–14, Edizioni Porziuncola, Assisi, 2002, 243.
40 Daniel E. Randolph: Symbol or Model? St Bonaventure’s Use of St. Francis, in Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 55–62. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 161.
41 Fernando Uribe: Franciscus, in Ernesto Caroli (a cura di): Dizionario Bonaventuriano, Editrici Francescane, Padova, 2008, 417–437.
42 Az Itinerarium Előszavában (1–2) olvasható: „Ezt a békét hirdette és hozta a mi Urunk Jézus Krisztus, és ezt hirdette meg újra Szent Ferenc Atyánk is. Minden beszédének elején és végén a békéről szólt, minden köszöntésében békét kívánt, szemlélődésében mindig az elragadtatás békéjét áhította […]. Amint ott [Alvernán] tartózkodtam és azon töprengtem, milyen módon juthat a lélek Istenhez, többek között az a csoda ötlött elém, amely Szent Ferenccel történt ezen a helyen: a hatszárnyú szeráf megjelenése a Keresztrefeszített alakjában. Midőn ezen szemlélődtem, tüstént megértettem, hogy ez a látomás nem jelent mást, mint Atyánk elragadtatását a szemlélődésben és az odáig vezető utat.” Az utolsó fejezetben pedig ez áll (7,3): „Ebben [az átvonulásban] részesült Szent Ferenc is, amikor a magas hegyen – ahol az itt írottakat végigelmélkedem – elragadtatásában keresztre szegezett, hatszárnyú szeráf jelent meg neki. Én és sokan mások hallottuk ezt attól a társától, aki akkor vele volt. Elragadtatásában Istenbe merült, s a tökéletes szemlélődés oly példaképe lett, mint eddig a tevékeny életé volt, hogy – mintegy második Jákob és Izrael – Isten őáltala minden igazi lelki embert erre az átvonulásra és elragadtatásra hívjon meg, nem annyira szavai, mint inkább példája által.” Vö. Szent Bonaventura misztikus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991. (ford. Barsi Balázs, Várnai Jakab)
43 Vö. Cesare Vaiani: Assisi Szent Ferenc útja, L’Harmattan, Budapest, 2013. (ford. Dankó Lilla) A szerző három olyan kifejezés köré csoportosítja a kimondottan Ferenc-i lelkiséget, amelyek Assisi Ferenc írásainak központi kifejezései: „az Úr Lelkét birtokolni”; „tulajdon nélkül élni”; „mindent visszaadni a Teremtőnek”.
44 Ugyanez az Intelmekben: „Boldog a szolga, aki minden jót az Úristennek ad vissza, mert aki visszatart magának valamit, Urának Istenének pénzét rejti magába, és amiről azt hitte, hogy az övé, elvétetik tőle” (Int 18,2).
45 Mary Melone: Ascensus – Descensus, in Ernesto Caroli (a cura di): Dizionario Bonaventuriano, Editrici Francescane, Padova, 2008, 209–211. A szócikk hat különböző használatát különbözteti meg az említett fogalmaknak Bonaventura teológiai műveiben.
46 Vö. Itin 1,1.
47 Ennél a gondolatnál kiindulópontja a Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonított definíció: Proprie oratio est ascensus in Deum, ad aliquid degustandum, vel impetrandum, vel exsolvendum. Vö. Mary Melone: Ascensus – Descensus, in Ernesto Caroli (a cura di): Dizionario Bonaventuriano, Editrici Francescane, Padova, 2008, 211.
48 Vö. André Menard: Transitus, in Ernesto Caroli (a cura di): Dizionario Bonaventuriano, Editrici Francescane, Padova, 2008, 811–818.
49 Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete, Atlantisz, Budapest, 1998, 184. (ford. Mártonffy Marcell)
50 Néhány példa Szent Ferenc műveiből a zarándok mivolt teológiai alapjára és jelentőségére: Isten Fia „szegény és jövevény volt, és ő maga is, a Boldogságos Szűz is és tanítványai is alamizsnából éltek” (RnB 9,5). A testvérek szegényes hajlékaikban is „vendég módjára tartózkodjanak, mint jövevények és zarándokok” lakjanak (Végr 24). Az igazi és tökéletes örömről adott intelem példázata is egy messzi útról érkező zarándokról szól.
51 Consideratione quoque primae originis omnium abundantiore pietate repletus, creaturas quantumlibet parvas fratris vel sororis appellabat nominibus, pro eo quod sciebat eas unum secum habere principium.
52 Ut autem ex omnibus excitaretur ad amorem divinum, exsultabat in cunctis operibus manuum Domini et per iucunditatis spectacula in vivificam consurgebat rationem et causam. Contuebatur in pulchris Pulcherrimum et per impressa rebus vestigia prosequebatur ubique Dilectum, de omnibus sibi scalam faciens, per quam conscenderet ad apprehendendum eum qui est desiderabilis totus. Inauditae namque devotionis affectu fontalem illam bonitatem in creaturis singulis tamquam in rivulis degustabat, et quasi caelestem concentum perciperet in consonantia virtutum et actuum eis datorum a Deo, ipsas ad laudem Domini more prophetae David dulciter hortabatur.
53 53 A contuitio fogalmáról Bonaventura műveiben l. Orlando Todisco: Contuitio, in Ernesto Caroli (a cura di): Dizionario Bonaventuriano, Editrici Francescane, Padova, 2008, 272–279. A contuere előfordulása az Itinerariumban: „Nyomok, utánzatok, ábrázolások, amelyek azért tárulnak elénk, hogy meglássuk Istent (ad contuendum Deum), Aki ezeket a jeleket adta” (2,11). „Lelkünk sohasem emelkedik ezekből a tapasztalati dolgokból a saját és az örök Igazság szemléletére (ad contuitum sui et aeternae Veritatis) önmagában, ha az Igazság emberi alakot nem ölt Krisztusban, és az ember lajtorjája nem lesz, s helyre nem hozza azt az elsőt, amelyet Ádám összetört” (4,2). „Az isteni lényeg szemlélete után emeljük fel lelki szemünket a Szentháromság szemlélésére (ad contuitionem)” (6,1). „Ha tehát lelki szemeddel képes vagy a színtiszta jóság szemlélésére (contueri puritatem bonitatis)…” (6,2). „Lelkünk szemlélte Istent (contuita est Deum) önmagán kívül: a nyomok közvetítésével (per vestigia) és a nyomokban (in vestigiis); önmagában: a kép közvetítésével (per imaginem) és a képben (in imagine); önmaga fölött: a bennünk visszatükröződő isteni világosság másának közvetítésével (per similitudinem lucis) és a fényben magában (in ipsa luce) (7,1).
54 Vö. Herbert Cousins: The image of St. Francis in Bonaventure’s Legenda Maior, in Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 311–322.
55 A Teremtő teremtményekben való szemlélésekor is egy Szent Ferenc-i tapasztalat fölé emelkedik egy egész teológiai gondolatsor. Vö. Buzdítás Isten dicséretére és Naphimnusz.
56 A kereszt hat megjelenése Ferenc életútján: 1. I,3 – Ferenc álma a palotáról, amely telis-tele kereszttel megjelölt fegyverekkel; 2. I,5 – egy magányos imádság során a keresztre feszített Jézus jelenik meg Ferencnek; 3. II,1 – a San Damianó-i élmény, mely során háromszor hangzik el a Keresztrefeszített szájából: „Ferenc, menj és állítsd helyre házamat, amely – mint látod – egészen omladozik.”; 4. III,5 – Szilveszter testvér látomása arról, hogy a szent szájából egy aranykereszt nő ki; 5. IV,9 – Pacificus testvér látomása a keresztről prédikáló Ferencről, akit két fényes kard jár át kereszt alakban; 6. IV,10 – Monaldus testvér látomása az arles-i káptalanon, miközben Páduai Szent Antal a kereszt feliratáról prédikál: a kapu fölött megjelenő Ferenc kereszt alakban kitárva karját megáldja a testvéreket. A hat jelenés a négy fejezetben szimmetrikus arányban elhelyezve olvasható, két-két leírás az első és negyedik, egy-egy a második és harmadik fejezetekben.
57 A leírás egybevág Ferenc saját szavaival: „Míg bűnökben voltam, túlságosan keserű volt számomra a leprások látása, de maga az Úr vezetett el engem közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami nekem keserűnek tűnt, átváltozott számomra a test és a lélek édességévé” (Végr 1–2). Bonaventura értelmez, magyaráz, ezért fűzi a történetbe a keresztény exegézisben Jézusra alkalmazott Iz 53,4-et a Vulgatából: nos putavimus eum quasi leprosum et percussum a Deo et humiliatum.
58 Vö. Noel Muscat: Francis of Assisi and Bonaventure’s theology of the cross [online; kézirat], [2024. 05. 12.] 8. https://franciscanstudies.com/wp-content/uploads/2018/10/cross_in_bonaven.pdf
59 Vö. Noel Muscat: Francis of Assisi and Bonaventure’s theology of the cross [online; kézirat], [2024. 05. 12.] https://franciscanstudies.com/wp-content/uploads/2018/10/cross_in_bonaven.pdf
60 Vö. Noel Muscat: Francis of Assisi and Bonaventure’s theology of the cross [online; kézirat], [2024. 05. 12.] 10. https://franciscanstudies.com/wp-content/uploads/2018/10/cross_in_bonaven.pdf Valamint: Pietro Maranesi: Verbum inspiratum. Chiave ermeneutica dell’Hexaëmeron di San Bonaventura, Istituto Storico dei Cappuccini, Roma, 1996. a Hexaëmeron és egyszersmind Bonaventura krisztológiájának értelmezési kulcsát a Verbum increatum/incarnatum/inspiratum fogalomhármasban látja, és ehhez kapcsolja a Verbum crucifixum tanítását, amelyet a Legenda maiorban is felfedez. Elemzése szerint Bonaventura Ference a szent sebek révén az elragadtatás és az átvonulás (transitus) tökéletes példája. (V. ö.: i. m. 385.)
61 Szent Bonaventura misztikus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 130–131. (ford. Barsi Balázs, Várnai Jakab)
62 Pietro Maranesi: Verbum inspiratum. Chiave ermeneutica dell’Hexaëmeron di San Bonaventura, Istituto Storico dei Cappuccini, Roma, 1996, 385.
63 Vö. Herbert Cousins: The image of St. Francis in Bonaventure’s Legenda Maior, in Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 311–322.
64 Kurt Ruh: A nyugati misztika története, 2. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. 466. (ford. Görföl Tibor)
65 Így pl. Regis J. Armstrong: Towards an Unfolding of the Structure of St. Bonaventure’s Legenda Maior. L’Ermeneutica Francescano, Laurentianum, Rome, 1988. beszél a Legenda maior szerkezetéről nemcsak a „hierarchikus vagy vertikális megközelítés” szerint (azaz a lelki élet hármas útjának elméletét figyelembe véve), hanem egy „antropológiai vagy horizontális megközelítés” alapján is. Az életrajz egyes fejezetei ugyanis megfeleltethetők Bonaventura „három könyv”-tanának, amely szerint Isten három könyvet adott az emberi természet megújítására: a teremtés könyvét (vö. VIII–X), a Szentírást (vö. XI–XIII) és az élet könyvét (vö. XIV–XV).
66 A később használatos, Nicolaus Cusanusnál jelentős coincidentia oppositorum kifejezést Bonaventura nem használja, ugyanakkor jellemzi elméleti tevékenységét. Vö. Ewert H. Cousins: The Coincidence of Opposites in the Christology of Saint Bonaventure, Franciscan Studies 28 (1968) 27–45; Ewert H. Cousins: The Two Poles of Bonaventure’s Theology, in S. Bonaventura 1274–1974, vol. 3., Collegio S. Bonaventura, Grottaferrata, 1973–1974, 153–176; Regis J. Armstrong: Towards an Unfolding of the Structure of St. Bonaventure’s Legenda Maior. L’Ermeneutica Francescano, Rome, Laurentianum, 1988, 11. A Verbum incarnatumról szólva a Breviloquium IV,1 megjegyzi: „És vajon mi hatalmasabb, mint az egymástól legtávolabb álló és legteljesebb mértékben különböző dolgokat összekapcsolni egy személyben? Mi bölcsebb és megfelelőbb, mint az egész világmindenség tökéletesítése érdekében összekötni az elsőt és az utolsót, azaz Isten Igéjét, mindennek létesítő okát, meg az emberi természetet, a legutolsóként teremtett dolgot? És mi nagyobb jóság, mint az, hogy az Úr a szolga üdvözítésére szolgai alakot öltött (Fil 2,7)?” Vö. Szent Bonaventura: A hit rövid foglalata – Breviloquium, Kairosz, Budapest, 2008. 132. (ford. Dér Katalin)
67 Herbert Cousins: The image of St. Francis in Bonaventure’s Legenda Maior, Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 311–322.
68 Vö. Mira circa nos. L. Lucas Waddingus: Annales minorum II, Quaracchi, 1931, 226. Vö. Sir 50,6
69 LM IV,9: „E jelet ugyanis a szent nagy áhítattal tisztelte, gyakorta ajánlotta szóban, és rövid leveleit is, amelyeket küldött, saját kezűleg e jellel írta alá, mintha az volna egyedül feladata, hogy a prófétai szó szerint Tauval jelölje meg a sóhajtozók és szenvedők, a Krisztus Jézushoz valóban megtérők homlokát.”
70 Szent Bonaventura misztikus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 130–131, 66–67. (ford. Barsi Balázs, Várnai Jakab)
71 A stigmatizáció szüntelen provokációként hat a történeti megközelítés számára, hiszen a ténylegességére irányuló kérdés mindig túlfeszíti a történeti tudományok határait. Ugyanakkor valódiságát – André Vauchez szavaival – történészként nehezebb tagadni, mint megerősíteni. Vö. André Vauchez: Prefazione, in Chiara Frugoni: Francesco e l’invenzione delle stimmate. Una storia per parole e immagini fino a Bonaventura e Giotto, Giulio Einaudi, Torino, 20103, XXIX.
72 Vö. Heliae Cortonensis: Epistola encyclica de transitu sancti Francisci, in Enrico Menestò – Stefano Brufani (a cura di): Fontes franciscani, Edizioni Porziuncola, Assisi, 1995, 253–255. Magyarul: Illés testvér körlevele Szent Ferenc haláláról, in Testvérünk és atyánk. Rövidebb ferences források I., Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018, 9–13.
73 Vö. Az Anonymus Perusinus mindössze egy mondatban emlékezik meg Ferenc stigmatizációjáról (PN 46): „Ki akarta nyilvánítani az Úr azt a szeretetet, amellyel iránta volt, ezért szeretett Fiának sebeit helyezte el az ő tagjain és oldalán.” A Perugiai legenda szól ugyan szeráfról, de a Ps.-Dionysios-i terminológia nélkül: „Mert sok más titkos és nyilvánvaló vigasztalás között, amit az Úr nyújtott számára, megmutatta neki a Szeráf látomását, ami nagy vigasztalással töltötte el lelkét az Istennel való egyesülésben egész élete folyamán” (PL 93; Varga Kapisztrán fordítása).
74 Chiara Frugoni: Francesco e l’invenzione delle stimmate. Una storia per parole e immagini fino a Bonaventura e Giotto, Giulio Einaudi, Torino, 20103.
75 Wayne Hellmann: The seraph in the legends of Thomas of Celano and St. Bonaventure. The victorine transition, in Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 347–356.
76 Wayne Hellmann: The seraph in the legends of Thomas of Celano and St. Bonaventure. The victorine transition, in Francisco de Asís Chavero Blanco (a cura di): Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol OFM, vol. 1., Bibliotheca Pontificii Athenaei Antoniani 27., Roma, 1988, 353–354.
77 Vö. Assisi Szent Ferenc művei, Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993. 81–82. (ford. Balanyi György, javította Hidász Ferenc – Várnai Jakab)
78 Vö. Horváth Imre: Narratív és (teo)dramatikus jelsorok. Megjegyzések az ítélet eszkatológiai fogalmának nyelvi jelölőiről, in Horváth Imre – Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 9. Narratív teológia, Kijárat, Budapest, 2010. 40.
79 Ilyenek például: valaki leteríti köpenyét Ferenc elé; negyvennapos böjtök a magányban; tanítás a bárkából. Vö. Jacques Dalarun: La malavventura di Francesco d’Assisi. Per un uso storico delle leggende francescane, Edizioni Biblioteca Francescana, Milano, 1996, 163.
80 Bartholomaeus De Pisa: De conformitate vitae beati Francisci ad vitam Domini Iesu, in Analecta Franciscana 4–5, Quaracchi, 1906. és 1912. A művet alkotó három könyv negyven „gyümölcsét” képezi a föllelt párhuzamok leírása. Jóllehet az első könyv élén szereplő mottó kiemeli a rendalapító stigmatizált voltát, és a stigmatizációt leíró fejezet igen terjedelmes a többihez képest, mégis csupán az egyik „gyümölcs” a többi között.
81 Összesen nyolc történet fordítása maradt fenn, nem hiánytalanul, a Jókai-kódex lapjain. Vö. Jókai-kódex – XIV–XV. század, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 330–345 és 351. (bevezetés és jegyzetek: P. Balázs János)
82 Berhidai Piusz: Temesvári Pelbárt ferences forrásai, in Berhidai Piusz – Kedves Ilona (szerk.): Emlékkönyv Temesvári Pelbárt halálának 500. évfordulója alkalmából. 1504–2004, Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium, Kollégium és Szakközépiskola, Esztergom, 2006, 149–162.
83 A kiadás egymás mellett hozza Szent Ferenc és Szent Klára életét. Meg-dicsőéttetett poenitentia tartásnak eleven példája: Seraphichus Sz. Ferencz atyánknak szentséges élete. Szűz Szent Clára anyánk szentséges élete… melly a mi szerzetünknek crónikájábul vétetüdöt és szorgalmatossággal öszve iratott; németből ford. egy ájtatos Clarissa Szűz. Poson, Royer Ny., 1722. A vonatkozó Fioretti-fejezeteket Kaposy fel is sorolja. L. Kaposy József: Bevezetés, in Assisi Szent Ferencz virágos kertje. Fioretti, Genius, Budapest, 1921, XXXIV. (ford. Kaposy József)
84 Szent a Szentről. Assisi Szent Ferenc életrajza Szent Bonaventurától, Szentföldi Ferencrendi Zárda, Budapest, 1942. (ford. Burka Kelemen)
85 Vö. Hans Urs Von Balthasar: A dicsőség felfénylése. Teológiai esztétika, 2/1. kötet, Sík Sándor Kiadó, Budapest, 2005, 265 és 268. (ford. Görföl Tibor)

Az Istenbe vezető út a Legenda maior kilenc fejezetében

A hármas út

Legenda maior

V–XIII

Kulcsfogalmak

V. fejezet

Életmódjának keménysége és hogy miként nyújtottak neki a teremtmények vigasztalást

VI. fejezet
Alázata, engedelmessége és a kívánságára történt isteni leereszkedések

VII. fejezet
Szegénység iránti szerelme és a hiányok csodálatos betöltése

megtisztulás

tisztaság
(castitas)

engedelmesség
(oboedientia)

szegénység
(paupertas)

VIII. fejezet
Jámbor lelkülete, és hogy miként vonzódtak hozzá az értelem híján lévő teremtmények is

IX. fejezet
Forró szeretete és vértanúság utáni vágya

X. fejezet
Imádságának buzgósága és ereje

megvilágosodás

jámborság
(pietas)

szeretet
(charitas)

imádság
(oratio)

XI. fejezet
Szentírásértése és prófétáló lelke

XII. fejezet
Prédikációinak hathatós volta és gyógyító karizmája

XIII. fejezet
A szent sebek

egyesülés

A sugalmazott Ige

(Verbum inspiratum)

A megtestesült Ige

(Verbum incarnatum)

A keresztre feszített Ige

(Verbum crucifixum)